A reformpolitika újabb lépései

A Múltunk wikiből

Az új kormány a kommunisták és az ellenforradalom elleni fellépéssel egyidejűleg – kihasználva a demarkációs vonalakon uralkodó szélcsendet – a reformok régóta vajúdó ügyét is dűlőre próbálta vinni.

Több mint háromhónapi huzavona után február 16-án a szociáldemokrata párt és a függetlenségi baloldal közötti kompromisszum eredményeként, megjelent „A földmívelő nép földhöz juttatásáról” szóló 1919. évi XVIII. néptörvény.

A törvény az 500 holdon felüli nagybirtok és a 200 holdon felüli egyházi birtok kisajátítását tette lehetővé, kártérítéssel, az 1913. évi földárak alapján. A kisajátított földeken az előírások szerint 5–20 holdas családi birtokokat, 1–5 hold területű családi kerteket, a felosztásra kerülő összterület 10%-án pedig 200 holdas középbirtokokat lehetett létesíteni. A földet az igénylő kívánságára egy tagban is ki lehetett adni szövetkezeti művelésre. A törvény az igényjogosultak sorrendjét oly módon szabályozta, hogy elsősorban a gazdasági cselédeknek és földmunkásoknak kívánt földet juttatni, különös előnyben részesítve a hadviselteket, rokkantakat és ezek hozzátartozóit. Kizárta azonban az igényjogosultak közül az 1918. novemberi parasztmegmozdulások miatt elítélteket és azokat, akik a forradalmat követően a nagybirtokon a munkák elvégzését megtagadták. A kiosztott földeket a juttatottak örökös haszonbérletként kaphatták meg, de ezt az új birtokos megválthatta a teljes becsérték azonnali vagy részletekben (legfeljebb 50 év alatt 5%-os kamattal) való kifizetése mellett.

Az igen bonyolult, 70 §-t tartalmazó törvény a reformot felülről, bürokratikus úton kívánta végrehajtani, ami a gyakorlatban esetleg évekig elhúzódó eljárást jelentett.

Tekintettel a forrongó hangulatra, Károlyi Mihály február 23-án Kápolnán ünnepélyes külsőségek között hozzáfogott saját birtokainak felosztásához. A kápolnai földosztás elszigetelt jelenség maradt. A magyar földbirtokosok magatartását ebben az időben nem Károlyi Mihály testesítette meg, hanem sokkal inkább testvére, az a Károlyi József, aki a földreformmal szemben élesen állást foglalt, és a székesfehérvári megyegyűlésen a kormány ellen nyíltan is fellépett.

A földreform-törvény kiadásával egyidejűleg rendelet jelent meg az üzemi választmányokról és néptörvény a városi törvényhatósági és községi néptanácsokról. Az üzemi választmányokról szóló, régóta ígért rendeletet a munkásság ellenkezéssel fogadta, mert az üzemi választmányok létrehozásával kevesebbet kapott, mint amennyi a gyárfoglalásokkal, a munkásellenőrzés bevezetésével, a gyári munkástanácsokkal már ténylegesen megvalósult. A gyári munkástanácsoknak tényleges beleszólásuk volt az üzemek vitelébe; a rendelet szerint az ezek helyére lépő üzemi választmányoknak csak javaslattételi és fellebbezési joguk volt.

A közigazgatás demokratizálását célzó néptörvények (1919. évi VII., VIII., illetve XVI., XVII.) a reakció, a régi dzsentri uralom ellen irányultak, de egyben a népi szervekként működő munkástanácsok és néptanácsok korlátozását is jelentették. E néptörvények kimondták, hogy az új szerveket, a néptanácsokat az általános, titkos választójog alapján választják, amíg azonban erre sor kerül, addig a néptanácsok kisebb részben tisztviselőkből, nagyobb részben – Budapesten a belügyminiszter, vidéken a kormánybiztosok által – kinevezett tagokból állnak.


Kísérlet a kormánykoalíció helyzetének megerősítésére
Egyenlőtlen fellépés a kommunista párt és az ellenforradalom ellen Tartalomjegyzék Új tervek, elgondolások a külpolitikában