A rendek a Magyar Tanács hatáskörének növeléséért

A Múltunk wikiből

A Magyar Tanács a kormányzásban csaknem teljesen elvesztette a jelentőségét. Miksa idejében még előfordult, hogy tagjait megkérdezték: kit javasolnak személynöknek, nádori helytartónak, de a tanács mint testület már akkor sem ült össze, legfeljebb az országgyűlés időpontjának kitűzésében, a királyi előterjesztés előkészítésében volt szerepe, és az országgyűlések alatt nyílott lehetősége véleménye kinyilvánítására. Több tisztség, amelyeknek viselői hivatalból a Magyar Tanács tagjai lettek volna, betöltetlen maradt.[1]

Az 1569. évi XXXVIII. törvénycikk meghatározta a Magyar Tanács és a bécsi kormányszervek illetékességi körét. Az udvarban ezen nem akartak semmit változtatni, és legfeljebb odáig voltak hajlandóak elmenni, hogy a király mellé kiküldött magyar tanácsosokat megkérdezik a nem tisztán magyar ügyekben is. A rendeknek azonban az volt az álláspontja, hogy az említett törvénycikk nem örök érvényű, és már az alapkiindulása hibás, mert minden Magyarországot érintő ügyet tisztán magyar ügynek kell tekinteni és magyarokkal kell megtárgyalni. A Magyar Tanács mellőzése miatt sokasodó panaszokra 1578-ban az Udvari Tanács azt javasolta, hogy a rendek jelöljenek ki 2–2 tanácsost, részben Prágába, Rudolf mellé, részben Bécsbe, Ernő főherceg mellé. A rendek azonban ebben nem láttak biztosítékot az idegenek túlsúlyával szemben, ezért nem küldtek ki tanácsosokat.

Az 1583. évi országgyűlésen, amelyet Rudolf még személyesen nyitott meg, a rendek új hatásköri megosztást javasoltak: állítsák vissza azt a régi gyakorlatot, hogy a kisebb ügyekben a magyar tanácsosok a helytartó vezetésével döntsenek, a súlyosabb kérdésekben pedig, mint amilyen az ország védelme, a király a Magyar Tanács tagjai mellett kérdezze meg a többi főurat is. Ettől remélték, hogy a Magyar Kancellária majd nem azt foglalja írásba, amit az Udvari Tanács és a Haditanács elrendel. A javaslattal lényegében a korábbi Királyi Tanácsot akarták felújítani, tényleges kormányzati jogkörrel.[2] Rudolf megígérte, hogy a Magyar Kancelláriát nagyobb mértékben fogja bevonni az ügyek intézésébe, és a fontosabb kérdésekben a magyar tanácsosokat is meghívja Bécsbe; mindebből azonban semmi nem került be a törvények közé.

Az 1587–1588. évi országgyűlésen, amikor a királyi előterjesztés az udvarhoz való viszony dolgában a meglevő helyzet fenntartására utalt, a rendek ismét állást foglaltak az 1569. évi törvény ellen. A bajt nem csak abban látták, hogy külföldi kormányszervek intézik az ország ügyeit, hanem abban is, hogy Magyarországon fontos állásokba is idegeneket neveznek ki, akiknek működése az országra káros és sérelmes. Úgy látszik, teljességgel a Mohács előtti állapotokat akarták visszaállítani, és megszüntetni mindazt, amit a Habsburg-uralom hozott. Jogos kívánság volt részükről, hogy az uralkodó nagyobb mértékben hallgasson a Magyar Tanács szavára, és ezzel az idegenek befolyása csökkenjen. Amikor azonban minden romlásért egyedül az idegeneket tették felelőssé, a helyzetet egyoldalúan ítélték meg. A központi Habsburg-hatóságok megszüntetése és a középkori magyar kormányzat visszaállítása korszerűtlen és keresztülvihetetlen igény volt.

Éles viták után bekerült a törvények közé, hogy a Magyar Tanácsot negyedévenként össze kell hívni, s ezekre a tanácskozásokra vigyék be majd a fontosabb ügyeket. Egyúttal bizonyos számú tanácsos állandóan a király vagy helyettese mellett legyen, és az uralkodó az ő meghallgatásukkal határozzon a pénzügyet és a hadügyet érintő kérdésekben. Ezen a ponton a rendek feladták korábbi álláspontjukat, mely szerint egy-két tanácsos nem képviselheti az egész tanácsot. Aminthogy nem vették be a törvényekbe, hogy az idegenek uralma miatt került az ország súlyos helyzetbe, és ezen csak gyökeres változtatásokkal lehet segíteni.

Az első negyedévi tanácskozásra 1588 áprilisában nem kisebb fontosságú kérdést tűztek ki, mint a végvárak helyzetének és a királyi jövedelmek kezelésének ügyét. A kitűzött kérdés tárgyalásához azonban hozzá sem fogtak, mert Rudolf nem vett részt rajta, Ernő főherceg pedig nem volt felhatalmazva érvényes döntés kimondására. A tanácsosok nem látták célját, hogy a tanácskozás eredményét Rudolf újból idegen tanácsosokkal vizsgálja felül. A negyedévenkénti tanácskozások terve ezzel megbukott, és minden maradt a régiben.

A rendek ismételten szóvá tették a kincstár pénzgazdálkodását.[3] Látták, hogy a Magyar Kamara nem tudja fizetni a végvári katonaságot. Többször is kérték, hogy maguk vehessék kezükbe az ország jövedelmeit. Ez más Habsburg-országokban is felmerült. A csehek például a hetvenes évek végén azt tervezték, hogy 80 ezer forintot adnak a kincstárnak, a többi pénz felhasználásáról pedig maguk kívánnak dönteni, legalábbis átmenetileg egy éven át. A magyar országgyűlés azt kívánta, hogy a jövedelmek kezelését bízzák országos pénztárnokra, a rendek pedig kijelentették: kötelezik magukat arra, hogy fenntartják a végvárakat, és fizetik a katonaságot. Javaslatuk nem talált meghallgatásra, de azért a továbbiakban is azt hangoztatták, hogy az ország jövedelmei a külföldi segélypénzekkel elegendők volnának a végvári vonal fenntartására, sőt megfelelő kezelés esetén még néhány 100 ezer forint maradna is. Felajánlották, hogy a marhakereskedelem harmincadjövedelméből az összes magyarországi végvári katonát (amennyiben mind magyarok volnának) fizetni tudnák, azonkívül 15 ezer lovast és gyalogost tartanának, a király konyhájára 15 ezer, tornajátékokra 4 ezer forintot biztosítanának évenként, ha az ország a bevétellel maga gazdálkodnék. Ez a gondolat a rendeket állandóan foglalkoztatta, de – úgy látszik – nem volt valós képük az ország jövedelmeiről és saját pénzkezelésük eredményéről. A valóságban az ország bevételei nem voltak elegendők a kiadásokra. A hiányon még a rendek saját pénzkezelése sem tudott volna segíteni. Amikor ugyanis alkalmuk lett volna átvenni az adójövedelmek kezelését, visszariadtak a nehézségektől.[4]

Még az 1576 elején tartott országgyűlésen történt – ahol Miksát Rudolf ifjabb király és Ernő főherceg képviselte –, hogy Rudolf javaslatára a király előterjesztést tett: a vármegyék ne fizessenek adót, és ne állítsanak állandó katonaságot, hanem vállalják a végvári őrségek fizetését. A fizetetlen katonaság rablásainak úgy lehetne legegyszerűbben elejét venni, ha a vármegyék maguk fizetnék a zsoldot. A Dunán inneni vármegyék, élükön Pozsony vármegyével, Forgách Simon főkapitánysága alatt hajlandónak is mutatkoztak erre. Egyúttal azt várták, hogy több vármegye szintén megfelelő számú katonát fog tartani, és az uralkodónak csak e védelmi erő kiegészítéséről kell gondoskodnia. A következő, 1578. évi országgyűlésen a király megkérdeztette a rendeket: elfogadhatónak látják-e, hogy a végeken levő katonákat az ország szolgáltatásaiból maguk tartsák el. Tájékoztatást kért arra vonatkozólag is, hogy mekkora katonaságra és milyen költségekre számítanak. Az országgyűlés erre meglepő választ adott: a rovásadót, az állandó katonaságot, az ingyenmunkát, a felkelést és a többi szolgáltatást az eddigi módon akarják vállalni, a végvári katonaság tartásának gondját és terhét viszont nem tudják magukra venni, hanem az uralkodót kérik, hogy minderről maga gondoskodjék.

Irodalom

  1. A Magyar Tanács tagjainak megkérdezésére írásban: Haus-, Hof- und Staatsarchiv Hungarn 1572.
  2. A Mohács előtti Királyi Tanácsra: Szilágyi Loránd, A magyar királyi kancellária szerepe az államkormányzatban, 1458–1626. (Budapest, 1930).
  3. Az udvar megvesztegethetőségére: Cseh János levele Telegdi Pálhoz, 1590. március 4. Két nemesúr, Telegdi Pál és János levelezése a XVI. század végéről. Közzétette Eckhardt Sándor (Budapest, 1944).
  4. A rendek maguk akarják kezelni az ország jövedelmeit: Takáts Sándor, Az igazi szegénylegények (Szegény magyarok I. Budapest, év nélkül)


Növekvő feszültség a központi hatalom és a rendek között
A Habsburg-országok felosztása az uralkodóházon belül Tartalomjegyzék A központi hatalom és a rendek ellentétei az országgyűléseken