A rendeleti kormányzás kezdetei Magyarországon

A Múltunk wikiből
1813. február 23.
I. Ferenc rendeleti úton megparancsolja 60 ezer újonc gyors kiállítását.
1814. augusztus 30.
A helytartótanács elrendeli a megyei házipénztárak gyakori felülvizsgálatát.
1815. március 29.
I. Ferenc elrendeli 30 ezer újonc azonnali kiállítását.
1817. március 4.
A helytartótanács rendelete korlátozza a megyék szabadságát a háziadó kivetésében és behajtásában.
1817. május 19.
I. Ferenc Sedlnitzkyt bízza meg a rendőrminisztérium vezetésével.
1817. december 23.
I. Ferenc elrendeli, hogy a sürgős királyi rendeleteket, a közgyűlés időpontját be nem várva, a főispán által kinevezett fizetéses táblabírák intézzék el.


Az abszolutizmus egyre fokozódó nyomása a megyerendszer és ezen a réven végül is a mögötte álló társadalmi-politikai erők gyengítése érdekében, és ezeknek az erőknek megoszlása, továbbá, legalábbis egy részüknek, egyre erősödő ellenállása: ez az a két egymással ellentétes tendencia, ami meghatározza az 1812-től, illetve 1815-től kezdődő közel másfél évtizedes korszak egész szorosabban vett politikai történetét is, ezen belül az udvar és a nemesség, illetve az abszolutizmus és a rendiség ellentétének kibővülését és elmélyülését. Részleteiben a kutatás máig nem tárta fel ezt a történelmi szakaszt, az ellentétek alakulásának, éleződésének és enyhülésének egyes fázisai – miként valamely színjáték felvonásai – azonban jól kivehetők.

Az első felvonás a leghosszabb időtartamú. Ekkor tűnik fel egymás után a konfliktus sok, kisebb-nagyobb konkrét összetevője. 1814-ben az udvar elrendelte a megyei pénztárak gyakori vizsgálatát, 1817-ben pedig szabályozták az adófizetés rendjét. Nyomatékosan előírták: a hadiadóra beszedett összegeket a megyék tartoznak azonnal befizetni a hadipénztárakba, azokból saját céljaikra semmit sem használhatnak fel. Ugyanebben az évben elrendelték: az általában a főispánok által kinevezett fizetéses táblabírák a megye székhelyén kötelesek lakni, hogy a halasztást nem tűrő királyi rendeletek közreműködésükkel két közgyűlés között is elintézhetők legyenek. Míg az előbbi rendelkezés a megyék pénzügyi önállósága, e második már politikai függetlenségük ellen irányult.[1] Világos ugyanis, hogy ez utóbbi esetben a nemesi közgyűlések, illetve az azok szünetében törvényesen működő és a megyében különben is hangadó szerepet játszó birtokos nemesekből álló rész- vagy kisgyűlések lehető kikapcsolásáról volt szó. E rendelet végrehajtása: a megyei döntések bázisának ilyen leszűkítése, illetve ezáltal a főispán révén a kormánytól függő személyek befolyásának növelése a gyakorlatban nem járt sikerrel, minthogy a fizetéses táblabírák száma nem volt nagy. Emellett a rendelet végrehajtását a megyék jó része különben sem szorgalmazta. Ennél biztosabb eredményt látszott ígérni a megyei döntések bázisának maximális kiterjesztését elrendelő, 1819. évi uralkodói döntés. E szerint a megyékben a tisztújítások a jövőben ne közfelkiáltással, hanem a megjelent nemesség egyenkénti leszavaztatásával történjenek.[2]

Ez valóban döntő fordulatot jelentett. Ellene nemcsak hogy semmiféle törvényes kifogást nem lehetett emelni, hanem éppen a Werbőczy-féle „una eademgue nobilitas” – a gyakorlatban már alig megvalósuló – elvének legteljesebb érvényre juttatását jelentette. Az udvar bölcsen arra számított, hogy ezen elv alkalmazásával, megfelelő anyagi eszközök bevetése mellett, végül lehetővé válik az ellenzéki hajlamú birtokos középrétegek kikapcsolása a közügyekből, illetve az abszolutizmus igényeinek megfelelő, politikáját támogatni kész megyei vezetőségek megválasztása. Mindezzel az udvar nem számított rosszul, ha e számítása cinizmusról, sőt végső fokon rövidlátásról tett is bizonyságot. Mert túl az abból származható veszélyen, hogy a szigorúan centralizált abszolutista törekvések védelmében éppen a társadalom leginkább anarchisztikus hajlamú rétegére, a kisnemességre kívánt támaszkodni, nem volt nehéz előre látni azt sem, hogy a megyei politizálás bázisának ilyen kiszélesítése – lévén, hogy az így szóhoz juttatott kisnemesi tömegek jelentős hányada a politikának éppen a központi problémáival szemben már osztályhelyzeténél fogva is vagy teljesen közömbös volt, vagy éppenséggel a legreakciósabb megoldások felé hajlott – a nyilván korábban is meglevő korrupciós alkalmakat intézményesíti, és így kiszélesíti.[3] És valóban: a megkezdődő tisztújításokon a pártok a távoli falvakból most csoportosan érkező szegény sorsú nemes szavazók megvendégelése címén csakhamar a legszemérmetlenebb etetés-itatásba kezdtek. A választások gyorsan intézményesített üzletté váltak.

A tapasztalt főkortesek szerepe annyira megnőtt, hogy például Nógrád megyében már mintegy függetlenülve, szinte önálló politikai tényezőkként léptek fel, készséges eszközeiként a többet fizetőknek.[4] Ennek a korrumpált, választójogát gyakran ittasan gyakorló tömegnek a választásokba való intézményes bevitele révén a kormányzat a még valamennyire független megyei birtokos nemesség jó részét – már csak pusztán a szegény nemesek számbeli többsége révén is – valóban csakhamar kezdte kiszorítani a közéletből.

Ehhez hozzájárult az is, hogy az udvar besúgói egyre szélesebb körben tevékenykedtek, és az abszolutizmussal szembekerülő minden politikai állásfoglalásról vagy tettről azonnal, s – a besúgó saját fontosságának hangsúlyozása végett is – azt nem egyszer már eleve erősen nagyítva, sokszor meg éppenséggel rosszindulatúan torzítva, tájékoztatták az udvart. Az így denunciáltakra mindez többféle, általában nem veszélyes, de annál kellemetlenebb következményekkel járhatott: mindenesetre az állásokra benyújtott pályázatokból vagy jelölésekből, kitüntetésekből, címek elnyerhetéséből való kizárással. Ám a besúgók hada (az öreg Orczy Lőrinc a geheime Polizei tréfás-keserűen ironikus magyarosításával Sekrestyésnek nevezte el őket)[5] nemcsak rosszindulatú fontoskodásból terjesztette ki figyelmét mindenre. Tevékenységét bátorította az is, hogy az udvar kiváló felvevő közegnek bizonyult az effajta hírek számára. Ferenc király elmélyült érdeklődéssel olvasgatta a legkétesebb megbízhatóságú besúgók legjelentéktelenebb híreit is.[6] Az a jelentés például, hogy Somogy és Zala megyében állítólag a pénzromlást gúnyoló dalokat énekelnek, már az uralkodó saját kezűleg írt levelét indítja útnak a magyar kancellárhoz a tettes – mint később kiderült: Pálóczi Horváth Ádám – kinyomozására. (A rendszer fonákságára mindenesetre jellemző, hogy az ennek nyomán kiadott és a nádorhoz intézett kancelláriai rendelet pontos szövegét néhány héten belül már Kazinczy – az isten háta mögötti Széphalmon – is nemcsak hogy ismerte, hanem buzgón meg is írta barátainak; Horváth elég naiv magyarázkodását pedig mindenki elfogadva, az ügy eltussolásán buzgólkodott.) Az uralkodónak az a politikája, hogy besúgókkal és korrumpált tömegekkel részint aláássa, részint szétrohassza az abszolutizmus ellen lehetséges nemesi ellenállás megyei bázisait, úgy látszott, csakhamar sikerrel jár.

Ehhez nem kis mértékben hozzájárult az is, hogy az udvar – és itt már személy szerint Ferenc király is – politikai manőverei során ügyesen tudta kiemelni az abszolutizmus és a nemesség közös érdekeit, persze immár nem a rég elmúlt francia forradalom, hanem az annak örökségeként nemcsak megmaradt, de egyre inkább és Európa-szerte immár törvényesen is elismerve, intézményes keretekben erősödő, bontakozó polgári fejlődés természetszerű antifeudális tendenciáival szemben. „Az egész világ meg van bolondulva” (totus mundus stultisat) – mondta Ferenc Budán tett 1829. évi látogatásakor,[jegyzet 1] és elégülten utalt arra a politikai szilárdságra, melynek, ezzel ellentétben, a magyar nemesség az abszolutizmus védőszárnyai alatt örvendezhet. Az e szavak elhangzásakor jelenlevő nemesség – elsősorban főnemesek – kitörő lelkesedése megadta az innen a troppaui kongresszusra induló Ferencnek azt az alátámasztást, melynek a birodalom a nyugati alkotmányos hatalmak – elsősorban Anglia – előtt egyre népszerűtlenebb abszolutisztikus külpolitikája ekkor már oly nagy szükségét érezte. A nemsokára bekövetkező események viszont bebizonyították, hogy az abszolutizmus fenntartásával járó előnyök már e lelkes nemesség számára sem állnak feltétlen arányban a belőle következő terhekkel.

Kérdés persze, hogy az udvar ilyen politikájának végcélja a megyei autonómiák jogszabályok útján, intézményesen történő teljes felszámolása vagy legalábbis lehető korlátozása volt-e, vagy sokkal pragmatikusabb módon, egyszerűen a várható ellenállás gyakorlati megszüntetését és a rendeleti kormányzás további, minél simább útjának kiépítését kívánta-e elérni. Ismerve Ferencnek a radikális és intézményes változtatásoktól annyira húzódozó természetét és gyakorlatát, az utóbbit lehet valószínűbbnek tartani. És valóban: Metternichnek a birodalom újjászervezését és benne mindenekelőtt Magyarország helyzetének intézményes, azt az örökös tartományok helyzetéhez alkalmazó módosítását elvi alapokon sürgető több felterjesztésének az 1811. évihez hasonló elfektetése ennek a gyakorlatiasabb – primitívebb – irányzatnak a megvalósulását látszik igazolni. Ilyen politikára ösztönzött az is, hogy a birodalomnak az erőtlen olaszországi forradalmi kísérletek leverésében aratott inkább látványos, mintsem valódi sikerei ellenére, sem katonai, sem – az államcsődből lassan és állandó visszaesésekkel kijutni igyekvő – pénzügyei nem egykönnyen bírták volna ki az intézményes megoldással együtt járó nagy kockázatot és megrázkódtatásokat. Mert hogy az 1812 óta folytatott politika egy évtizede – a feudalizmus stabilizálásának állandó hangoztatása ellenére is – végül kevéssé bizonyult alkalmasnak arra, hogy a magyar nemesség abszolutizmusellenes állásfoglalását teljesen legyengítse, az csakhamar meglepő energiával vált nyilvánvalóvá az ellentétek ütközésének 1821-ben kezdődő második felvonásában.

Lábjegyzet

  1. Dessewffy József Kazinczyhoz írott 1820. október 22-i levele alapján idézi: Horváth Mihály, Huszonöt év Magyarország történelméből. 3. kiadás, I. Budapest, 1886). 30.

Irodalom

A rendeleti kormányzás kezdeteinek világos előadása Horváth Mihály műveiben;

  1. a megyék adminisztratív ellenőrzésére és korlátozására,
  2. a megyegyűlések szavazati rendszerének módosítására: Degré Alajos, Szavazási rend a megyegyűléseken 1848 előtt (Fejér megyei történeti évkönyv 7. Székesfehérvár, 1973);
  3. majd a kisnemesség korrumpálására: Horváth Mihály, Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-től 1848-ig. 3. kiadás, (Budapest, 1886, továbbiakban: Horváth, Huszonöt év) I. 24–30. Ugyanerről Ballagi Géza, A nemzeti államalkotás kora 1815–1847 (A magyar nemzet története. Szerkesztette Szilágyi Sándor. IX. Budapest, 1897, továbbiakban: Ballagi) 42–46, 77–81.;
  4. a nógrádi kortesekre: ugyanott, 78.;
  5. a „sekrestyések”-re: ugyanott, 49.
  6. a titkosrendőrségre: Horváth, Huszonöt év I. 22–23.; Vörös Károly, Adalékok Pálóczi Horváth Ádám életéhez (Irodalomtörténeti füzetek 17. Budapest, 1958) 34–53.;


Az abszolutizmus támadása és a megyei ellenállás
Az abszolutizmus magyarországi korlátai Tartalomjegyzék A megyei ellenállás és tanulságai