A rendi reformgondolat apálya és feléledése

A Múltunk wikiből
1613
Pozsonyban megjelenik Pázmány Péter, Isteni igazságra vezérlő kalauz, Augsburgban Révay Péter, De Sacrae Coronae, Regni Hungariae ortu, virtute, victoria, fortuna című munkája.

A bécsi béke és az 1608. évi országgyűlések után a Jagelló-korszakra emlékeztető „nemesi köztársasággá” átalakulni kezdő királyi Magyarország eleinte még többségben evangélikus mágnásai, nemes és szabadvárosi polgárai gazdag, manierista stílusdekorációval körített politikai- elméleti iratokban magasztalták a szabad királyválasztásban és az országgyűlések törvényhozó jogában megnyilatkozó rendi önkormányzatot. Ennek az irodalomnak kiemelkedő alkotásai Révay Péter koronaőr művei „a magyar szent koronáról” és „a monarchiáról”, mely utóbbi természetesen nem zsarnokság, hanem az uralkodó és az uralkodó osztály egyetértésén alapul. Az egyetértésnek nemcsak jelképe, hanem szinte misztikus létrehozója és fenntartója Szent István koronája. Az erdélyi fejedelmek önkényuralmával szemben Révay a magyar rendi kiváltságokat akkoriban látványosan elismerő „immortalis domus Austriaca” feltétlen híve, mint a harmincéves háború kitöréséig minden rendi politikus, s mint a vele egy időben hasonló szellemben, többnyire Bodin és Lipsius hatása alatt politikai és közjogi értekezéseket írogató, fordítgató Thököly Miklós, Osztrosith János, Frissovitz Boldizsár és Lackner Kristóf, evangélikus mágnások és polgárok. Ebből a nemzetközi politikai irodalom közhelyeitől hemzsegő, alapszínezetében újsztoikus filozófiát hirdető értekezéshalmazból kiemelkedik a pozsonyi Schödel Mártonnak Magyarországot, annak múltját és kultúráját a külföld számára ismertető könyve (Disquisitio, 1629). A breznóbányai evangélikus lelkészfiúból katolikusnak áttért császári udvari történész, koszorús költő, végül szakolcai harmincados Elias Berger irodalmi munkássága az osztrák–cseh–magyar rendi konföderációt és az abból Habsburg-vezetés alatt létrejövő szövetségi monarchiát magasztalja.

A királyi Magyarország uralkodó osztálya és a katolikus dinasztia közt a bécsi béke és a harmincéves háború kitörése közti viharszünetben létrejött kompromisszum nemcsak a Bocskai-felkelés németellenes indulatait hallgattatta el egy időre, hanem azt az illúziót is táplálta, hogy a rendi államszervezet fölényben maradhat az abszolutizmussal szemben.

Az az üdvös aggodalom, amely a tizenöt éves háború idején a magyar rendi politika vezető személyiségeit, Illésházy Istvánt, Nádasdy Ferencet, Pállfy Miklóst, Thurzó Györgyöt a Habsburgok abszolutista törekvéseinek láttán eltöltötte, és a rendiség reformján való gondolkozásra indította, lassanként elmúlt, a reformokról szó sem esett egészen addig, amíg Esterházy Miklós rá nem ébredt a rendi kormányzat tehetetlenségére. Ezalatt egy, a korábbi reformtörekvéseket összefoglaló röpirat tartotta fenn a rendiség belső megújulásának eszméjét, és közvetítette a későbbi nemzedékekhez.

Magyari István evangélikus prédikátor, Nádasdy Ferenc udvari papja még 1602-ben Az országokban való sok romlásoknak okairól címen kiadott könyvecskéjében a rendi reform három alapvető követelményét, a sok felekezetre szakadt országot összebékítő vallási türelmet, az országgyűlésen hozott törvények iránti engedelmesség általános kikényszerítését s a közügyek, főleg a honvédelem iránti önkéntes áldozatkészség felébredését sürgeti. Kiindulópontja az önálló magyar hadsereg felállítása a paraszti adóhoz járuló nemesi önmegadóztatásból – ez a független nemzeti politika alapfeltétele. Ezt még 1598-ban Nádasdy javasolta az országgyűlésnek, majd Thurzó is sürgette, de a nemesi önmegadóztatás akadozott, 1606 után pedig hosszú időre teljesen meghiúsult. Magyari még nem adta fel a reményt, sőt a nemesi önmegadóztatást nem csupán magyar rendek saját állandó hadseregének érdekében tartja elengedhetetlennek, hanem a parasztság terheit is enyhíteni kívánja általa. Felemeli szavát a jobbágynyúzás ellen, s egyenesen parasztháborúval fenyegeti a földesurakat: „Mit mondjak immár az fejedelemnek, uraknak és tisztviselőknek az szegény községhez való keménységekről? … Törvénytelen az szegénységet dúlják, fosztják és erőhatalommal mindaddig húzzák-vonszák, míg csak hajokat, szakállokat nem hagyják szegényeknek … Az erőszak és a mód nélküli félelem elidegenülést és az községnek jóakaratjának megaluvását nemzi … Innét vesznek eredetet az pártütések, visszavonyások, az községnek feltámadási és honn való sok háborúságok, melyekből romlás és pusztulás következik.”[jegyzet 1]

Magyari azt is látta, hogy mind a honvédelem megszervezését, mind a paraszti sors javítását akadályozó rendi önzést csak intézményes reformokkal lehet megfékezni. Világosan felismerve, hogy az országgyűlés, a bírósági szervezet és a megyei apparátus egyaránt csődöt mond, rendszerbeli reformot javasol: „Nyilván ha őfelsége fejedelmünk jóvoltából maga nem kezdi hazánknak s az községnek gondját viselni, az sok feneketlen kasok, ajándékban telhetetlen tiszttartók és kóborló vitézek az mint elkezdték, nemsokára úgy megemésztik így, és megmellyesztik az községet, hogy bátor semmi pogány ellenség ne jöjjön is reánk, magunk is elfogyatjuk magunkat. Urak, urak, kik maradástokat szeretitek, nyissátok meg szemeteket s tartsátok ti magatok a kormányt, ne hagyjátok akárkinek is az községet nyúzni-fosztani.”[jegyzet 2] De a politikai irányításból ki kell rekeszteni a katolikus püspököket, mert „néha-néha több kárára leszen az községnek, midőn az pap tanácsihoz szabják az dolgot, hogy nem mint mikor valamely eszes nemes embert rendelnek az dolgoknak véghez vivésére. Mert az pap nem tudom micsoda telhetetlen kevély akaratosságból mindeneket magának tulajdonít, de ímez az népen könyörülvén és az közönséges kárt magáénak tartván lenni, az mint jobban lehet, az községnek úgy használ.”[jegyzet 3]

Azzal, hogy az uralkodó maga kezdje az ország gondját viselni, Magyari nem valami abszolutista rendszerre gondolt, ellenkezőleg, arra, hogy a király legyen csak magyar király, s kormányzásában ne támaszkodjék a rendiség által ellenőrizhetetlen külső erőre, mint amilyen a Habsburgok külföldi jogászokból és katolikus püspökökből álló udvari bürokráciája volt, hanem azt kikapcsolva, mint a rendi társadalom széthúzó erőinek összefogója, egymaga álljon szemben az országgyűlés által ellenőrzött Magyar Tanáccsal. Mert a rendi képviseleti monarchiában a magyarokból álló királyi tanács nem az uralkodó hivatala, hanem annak kormányzótársa, s egyben közvetítő a központi hatalom és az országgyűlésen képviselt rendek között. Magyari reformja tehát végeredményben egybeesett a magyar nagyuraknak akkor már évszázados múltra visszatekintő törekvésével, hogy a király és az országgyűlés közötti közvetítés címén valójában „maguk tartsák a kormányt”. Bármennyire is meg akarta haladni Magyari a rendi reformpolitika osztályönzését, azt már nem tudta átlátni, hogy a reform alapfeltétele, a nagyurakat képviselő magyar főkapitányok vezetése alá adott „kész had” tulajdonképpen csak a nagybirtokosok korlátlan hatalmát növelné, ami pedig egyben az „örökös jobbágyság” fennmaradásának politikai feltétele is volt, s így a hatalom fennmaradása, sőt megerősödése hiábavalóvá teszi a paraszti sors enyhítéséről, a közjólét emeléséről szövögetett álmokat.

A Magyari által képviselt rendi reformprogramnak ezt a belső ellentmondását a 17. század első felének rendi politikusai úgy küszöbölték ki, hogy abszolutizmusellenességét fenntartották, de parasztvédő célzatát elejtették. A katolikus Esterházy Miklós nádor mint politikai író lényegében magáévá tette a Magyari által képviselt gondolatokat, katolikus létére még a vallási türelem eszméjét is, az „örökös jobbágyság” rendszerének fenntartásában azonban hajthatatlan maradt. Bár politikai levelezését propagandisztikus céllal ő maga nyomatta ki, elméleti politikát nem művelt, mert Magyarinál többet ő sem tudott vagy akart mondani: „az mi magunk erejéből való oltalmunkat”[jegyzet 4] kell szerinte is megszervezni. Egy újabb mozzanattal azonban számolnia kellett, a katolikus klérus politikai megerősödésével.[1]

Az ellenreformáció előretörése belső válságot idézett elő a rendi reformtörekvésekben. Pázmány és paptársai, mivel rá voltak szorulva a katolikus dinasztia támogatására, a nemzeti önkritikát úgy hangolták át, hogy nem csupán a török veszedelmet tulajdonították a reformáció okozta hitehagyás isteni büntetésének, hanem a Habsburgok iránti hűséget helyezték a nemzeti önsegély helyett a rendi reform középpontjába. Pázmány Bethlen-ellenes programja, melynek fő szócsöve a röpiratok sorát kiadó Balásfi Tamás volt, arra az érvelésre támaszkodott, hogy a magyar nemzet önmagában erőtlen a török kiverésére, és rászorul a Habsburgokra. A saját erőbe vetett bizalmat támogató Mátyás-hagyományt azzal támadta, hogy a Habsburgoktól eltérően Mátyás nem származott Árpádtól, és a törvényesen megválasztott Habsburg királyoktól eltérően erőszakkal jutott a trónra. Mindezt tetézte azzal, hogy I. Ulászlónak a protestáns hitvitázóktól a pápa káros politikai befolyásának bizonyítására felhozott, a várnai csatavesztéshez vezető esküszegését Hunyadi János nyakába varrta. Ugyancsak Pázmány közvetlen hatására alakult ki a pápa- és Habsburg-ellenes erdélyi történetírás (Szamosközy István, Mikó Ferenc, Somogyi Ambrus, Bojti Veres Gáspár, Szalárdi János)[2] hatástalanítására szánt új katolikus történetszemlélet Istvánffy Miklós latin és Pethő Gergely magyar műveiben, melyek a reformáció országvesztő szerepének bizonygatása mellett a Habsburg-hűséget a katolizálásra való felszólítással kapcsolják össze, s Bocskait (majd Pethő Bethlent is) törvénytelen rebellióval, Erdélyt eretnekséggel és törökbarátsággal vádolják. Míg az ellenkező nézeteket hirdető erdélyi protestáns történetírók művei kéziratban maradtak, addig Istvánffy és Pethő könyvei nyomtatásban megjelenve, széles körben hatottak.

A történetszemlélet átalakítására azonban nem volt elegendő a puszta reformáció- és Mátyás-ellenesség, pozitív hősöket is kellett nyújtani. Szent Istvánnak és az ország általa választott patrónájának, Szűz Máriának a kultusza kínálkozott erre a célra. Ezt úgy lehetett a klérus célkitűzéseinek megfelelően egyszerre a nemzeti függetlenség jelképének bemutatni és a Habsburg király hatalmának megszilárdítására felhasználni, hogy Pázmány 1634-ben emlékiratban kérte vissza a pápától a magyar királynak azt a Szent István által már gyakorolt jogát, hogy a katolikus püspököket a pápa előzetes beleegyezésének kikérése nélkül, annak utólagos megerősítésével nevezhesse ki. Utódai még tovább léptek ezen az úton. 1644-ben jelent meg két címzetes püspök közreműködésével a hamisított II. Szilveszter-bulla, amely pápai adománynak tüntette fel a magyar királyok püspökkinevező jogát, ami a magyarországi katolikus egyháznak a pápai igazgatás alóli kivonását és a Habsburg király rendelkezése alá adását célozta. Igaz, a világi rendek megnyugtatására a hamisítványba a szabad királyválasztási jog pápai elismerését is belecsempészték, de nemsokára már a magyar klérus köreiből kelt szárnyra a Habsburg-ház választás nélküli örökösödéséért indított propaganda, ami a világi uralkodó osztály részéről heves ellenállásba ütközött.

A Siralmas Könyörgő Levél magát nemesinek beállító, valójában azonban a rendi reformot képviselő mágnáscsoport által inspirált szerzője addig szokatlan élességgel fordult szembe az idegennek bélyegzett Habsburg-dinasztiával, sajátos módon a császári zsoldosvezéreket vádolja meg a reformáció elterjesztésével, ugyanakkor viszont nem titkolja jezsuitaellenességét sem. Ide vezetett annak felismerése, hogy a klérus történetszemlélete és politikai irányzata a rendi jogok látszólagos védelmének leple alatt végeredményben Bécs kívánságainak megfelelően meghiúsította az önálló rendi politikát. A reformtörekvésekben ekkor jön létre a nagy fordulat. Új irányzat bontakozik ki, melynek sarkalatos pontjai a felekezeti türelmesség és az Erdélyi Fejedelemséggel való együttműködés, amivel a magyarországi rendiség a besztercebányai országgyűlés óta, mint az önkényuralom veszélyét felidéző irányzattal, felhagyott. Az Erdélyi Fejedelemséghez való közeledést Pálffy Pál nádor kezdeményezte 1651-ben, amikor elvileg elfogadta Rákóczi Zsigmond herceg Habsburg-ellenes szövetségi ajánlatát, de semmi jel nem mutat arra, hogy Pálffy részéről egyébről is szó lett volna, mint Erdélynek Bocskai óta hagyománnyá vált beavatkozásáról a királyságbeli rendi szabadságjogok védelmében. A rendi önvédelmen túllépő, a két magyar hazát egyesítő s egyben mind a Habsburgoktól, mind a töröktől függetlenítő, a rendi reform központosító hagyományait nemcsak felelevenítő, hanem korszerűen továbbfejlesztő politikai program kialakítása olyan kivételes képességű és műveltségű emberre várt, mint Zrínyi Miklós, aki Pálffy halála után a rendi reformmozgalom élére került.

Lábjegyzetek

  1. Magyari István, Az országokban való sok romlásoknak okairól. Kiadta Katona TamásMakkai László. Budapest, 1979. 74–76.
  2. Uo. 76.
  3. Uo. 112.
  4. Idézi Péter Katalin, A magyar romlásnak századában. Budapest, 1975. 40.

Irodalom

A század eleji rendi politikai irodalom jó áttekintése: Wittman Tibor, A magyarországi államelméleti tudományosság XVII. század eleji alapvetésének németalföldi forrásaihoz. J. Lipsius (Filológiai Közlöny 1957). Tanulságos szövegközlések: Magyar gondolkodók, 17. század. Válogatta Tarnóc Márton (Budapest, 1979. — politikai irodalmon kívül tudomány, etika, történelem és útleírások is); Laskai János válogatott művei. Magyar Justus Lipsius. Szerkesztette Tarnóc Márton (Budapest, 1970); Kovács József László, Lackner Kristóf politikai eszmevilága Lackner Kristóf és kora (Soproni Szemle 1971). — Magyariról mint a rendi reform szószólójáról: Magyari István. Az országokban való sok romlásoknak okairól. Kiadta Makkai László (Budapest, 1979. – a bevezetésben).

  1. A klérus politikai felfogásáról régebbi művek: Német László, A Regnum Marianum állameszme (Regnum 1940–1941); Waczulik Margit, A magyar barokk vallásos nemzeti öntudatának kialakulása (Regnum 1942–1943); újabban: Bellér Béla, Regnum Marianum (Valóság, 1966). — A Siralmas Könyörgő Levél kiadása és elemzése: Péter Katalin, A magyar nyelvű politikai publicisztika kezdetei (Budapest, 1973).
  2. Az erdélyi abszolutista szellemű államelméleti irodalom összefoglaló feldolgozása még hiányzik. Részletek: Kerecsényi Dezső, Fejedelmek órája (Protestáns Szemle, 1929); T. Wittman, L'idéologie de centralisatíon de la principauté de Transylvanie et ses rapports européens (La Renaissance et la Réformation en Pologne et en Hongrie. (Budapest, 1963); Laskai János válogatott művei. Magyar Justus Lipsius. Szerkesztette Tarnóc Márton (Budapest, 1970); Bartoniek Emma, Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből (Budapest, 1975); Tarnóc Márton, Egy ismeretlen magyar nyelvű államelméleti munka (Irodalomtörténeti Közlemények, 1965. – Vetéssi István Lipsius átdolgozásáról); ugyanő, Szalárdi János törtenelemszemlélete (Irodalomtörténeti Közlemények, 1970); Csizmadia Andor, Az erdélyi jog fejlődése a fejedelmi korban (Gazdaság- és Jogtudomány, 1975); Trócsányi Zsolt, Bethlen Gábor erdélyi állama (Jogtudományi Közlöny, 1980); Makkai László, Bethlen és az európai műveltség (Századok 1981).


A politikai gondolkodás
Nemzet és haza Tartalomjegyzék Rendi reform és a hatalmi központosítás elmélete