A rendi szervezkedés kibontakozása

A Múltunk wikiből
1665
június Vitnyédi István magyar–francia szövetségről szóló tervet ad át a bécsi francia követnek.
1666
március 1. I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona házassága Sárospatakon. (A lakodalom az ellenzéki politikusok találkozója.)
április 5. Wesselényi Ferenc nádor és Zrínyi Péter horvát bán politikai szövetséglevelet ír alá, melyhez július 28-án csatlakozik Nádasdy Ferenc országbíró is.
augusztus 23. Az ellenzéki szervezkedés első gyűlése Murány várában. (Kidolgozza a szövetség tervét a Portával.)
1667
március 27. Zólyomlipcsén meghal Wesselényi Ferenc nádor.
május Szenthe Bálint Bécsben feltárja a Wesselényi nádor szervezte összeesküvés tényeit.
ősze A király nádorválasztás helyett Nádasdy Ferenc országbírót királyi helytartóvá nevezi ki.
1668
július 20. Az összeesküvők tanácskozása Stubnyán. (Portai támogatás nélkül is megindítják a fegyveres fölkelést.)
szeptember eleje Az Összeesküvők térítvényben kötelezik magukat, hogy nem keresnek önálló külpolitikai kapcsolatokat, hanem mindenben Apafi fejedelemhez igazodnak.
szeptember 9. Az erdélyi fejedelmi tanács a Magyarországon készülő fölkelés támogatása mellett dönt.
október Széchy Mária bizalmasa útján közli Rottal János királyi biztossal a szervezkedés terveit.
december 6. I. Lipót e napra megbeszélésre hívja össze a vezető magyar politikusokat Bécsbe. (Tárgya: a magyarországi helyzet rendezése.)
1669
április 26. Egyezség Sárospatakon I. Rákóczi Ferenc és a felső-magyarországi protestáns rendek között. (I. Rákóczi Ferenc visszaadja a protestáns egyháziak jövedelmét, megszünteti az üldözést, a protestánsok viszont támogatják az erdélyi fejedelemség megszerzésére irányuló törekvéseit.)
április 29. I. Lipót e napra részgyűlésre hívja össze a felső-magyarországi rendeket és Erdély képviselőit Eperjesre. (A személyes sérelmek tárgyalása után a helyzet rendezése nélkül oszlik el.)
július 16. A Magyar Tanács gyűlése Bécsben. (A többség az országgyűlés egybehívását és nádorválasztást sürget.)

A Habsburg-politikával szembeforduló magyarországi elégedetlenek – az eleve hátrányos erőviszonyok kiegyensúlyozására – kezdettől fogva rá voltak utalva külföldi támogatásra. A vállalt feladat nagysága – tudniillik az Ausztriai Ház magyarországi uralmának megdöntése – és a rendelkezésre álló belső erők elégtelensége közötti ellentmondás a magyar politikát hosszú évtizedekre az átlagosnál is jobban kiszolgáltatta az európai hatalmi viszonyok mindenkori alakulásának. Külpolitikai szempontból az ellenzéki szervezkedés első tapogatózásai Franciaország felé irányultak. E kapcsolat felkarolását és ápolását a magyar ellenzékiek számára a kontinenst megosztó legfőbb politikai ellentét, a Bourbon–Habsburg dinasztikus szembenállás tette kívánatossá, melynek hovatovább olyan óriási tétje lett, mint a spanyol örökség küszöbön álló felosztása. A magyar–francia érintkezés első szálai, mint láttuk, még az 1663–1664. évi török háború idején szövődtek a Zrínyi fivérek és XIV. Lajos francia király udvara között. A rokonszenv e megnyilvánulásai a vasvári béke utáni elkeseredés talaján érlelődtek konkrét politikai elképzeléssé: a szövetség tervét Vitnyédi István dolgozta ki és adta át a franciáknak 1665 júniusában. Vitnyédi tervezetét azonban, amelyben a katonai együttműködés józan elvei túlzó és irreális vonásokkal keveredtek, nem tekintették tárgyalási alapnak XIV. Lajos francia király udvarában. Amikor a „legkeresztényibb király” 1667 májusában megindította háborúját a Spanyolország kezén levő Flandria ellen, kapóra jött ugyan neki, hogy a magyarországi ellenzékiek személyében ütőkártyát tarthat a kezében I. Lipót szorongatására, de fő célja az adott helyzetben mégis a Habsburg uralkodó semlegesítése volt, s ehhez képest a magyar kapcsolatokat csupán amolyan tartalékmegoldásnak tekintette arra az esetre, ha Lipót a spanyolok oldalán mégis kísérletet tenne a beavatkozásra. Kiváló képességű bécsi követe, Gremonville ennek megfelelően kettős taktikát követett az ellenzéki magyar főrendekkel való tárgyalásai során: egyrészt várakozásra és a távolabbi jövő esélyeivel kecsegtette őket, másrészt újra meg újra kitért a szövetség tényleges megkötése elől. Miután pedig a a francia politika számítása bevált, s Lipótot végig távol tudták tartani a flandriai hadszíntértől, a párizsi udvar szemrebbenés nélkül ejtette el a magyarországi tárgyalások fonalát. A francia szövetség így végül is olyan politikai mentőövnek bizonyult, amelyet a világpolitika uralkodó áramlatai egyre messzebbre sodortak a magyar ellenzékiektől.[1]

De közben az ellenzéki szervezkedés gépezete immár olyan mozgásba lendült, hogy azt nem fékezhette le a francia remények elapadása. A korábbi évekbe visszanyúló előzmények, tapogatózások után a rendi szövetkezés kezdő évének tulajdonképpen 1666-ot tekinthetjük. A vállalkozás súlyát már önmagában az is mutatja, hogy a szervezkedés élére ekkor, miként_1663-ban – a korabeli főúri politikában oly gyakori szövetségek (confoederatio) formájában – a magyar rendi államszervezet legmagasabb tisztségviselői álltak. Először 1666. április elején Wesselényi Ferenc nádor és Zrínyi Péter horvát bán kötöttek szövetséget a Besztercebánya melletti stubnyai fürdőben, majd ez év július 28-án hitlevelet állított ki csatlakozásáról Nádasdy Ferenc országbíró is, aki kezdetben, mint láttuk, megértéssel fogadta a vasvári békét, de később csalódott benne. A hármójuk közötti szövetséglevelet ezek után 1666. december 19-én írták alá Bécsben. Az év utolsó napjaiban végül Zrínyi Péter és Nádasdy szövetkezése zárta a nagy politikai vállalkozást megalapozó egyezmények sorát.

A mozgalom jövője szempontjából azonban e szövetségleveleknél is nagyobb fontosságú volt a Wesselényi nádor által 1666. augusztus 23-ra összehívott murányi gyűlés.[2] Ez a nádor várában tartott megbeszélés mindenekelőtt azzal alakult át ellenzéki szervezkedéssé, hogy a viszonyokkal elégedetlen főurak itt egyeztették álláspontjukat a vármegyei nemességnek azzal a részével, amely szintén a Habsburg-uralom ellen fordult. A murányi tanácskozáson lettek beavatottakká (interessatus) a felvidéki protestáns nemesi ellenzék olyan vezéralakjai, mint Szepesi Pál Borsod vármegyei alispán, Szuhay Mátyás, az erdélyi Rákócziak egykori kapitánya, továbbá Kende Gábor, a szatmári, Ispán Ferenc és Székely András az abaúji nemesség hangadója, Keczer András és Menyhért sárosi nemesek, mindketten a Thököly család főemberszolgái, valamint többek között a Fáy fivérek, István és László, tekintélyes birtokos nemesek több vármegyében. E réteg bevonásával a szűk körű főúri szövetkezés immár a vármegyei nemesség szélesebb mozgalmával kapcsolódott össze. Ez az újonnan beavatott nemesi csoport azután nem csak a maga sajátos társadalmi törekvéseit és harci módszereit vitte magával a terebélyesedő mozgalomba, hanem külpolitikai szempontból – a francia tájékozódás kevesek által követett irányzatával szemben – a szélesebb társadalmi alapon nyugvó és nagyobb hazai hagyományokra visszatekintő török orientációt. A francia szövetség fokról fokra összezsugorodó reményével szemben valójában már a murányi gyűlés óta a törökre való támaszkodás vált a szervezkedés fő külpolitikai irányzatává. Így – bár a főúri szövetkezők személyükben nagyrészt azonosak voltak az 1663. évi szervezkedésével – tervezetük ezúttal diametrálisan elkanyarodott Zrínyi Miklósétól.

A török szövetség – és az azzal együtt járó behódolás – programját a legátfogóbb formában az a dokumentum foglalta össze, amelyet a murányi végzés alapján Wesselényi Ferenc látott el aláírásával 1666. augusztus 27-én, s amely formailag utasításnak készült a Portára bemenő erdélyi követ számára.[3] A tervezet alapvető célja az volt, hogy évi 20 és 100 ezer tallér közötti ajándékadó fizetése ellenében a hódoltsági és hódoltság széli magyar nemesi birtoklás lehető legelőnyösebb feltételeit biztosítsák. A török behódolási programnak ez a nemesi jellege nem utolsósorban abból is következett, hogy a törökös irányzat legbuzgóbb képviselői olyan birtokos nemesek közül kerültek ki, akiknek (mint például Szepesi Pál, Szuhay Mátyás, a Fáy testvérek stb.) lakóhelye és birtokai a török hódoltság torkában vagy közvetlen szomszédságában feküdtek. Az ő esetükben sajátos módon éppen a török uralom térbeli közelsége és a velük szembeni védtelen kiszolgáltatottság vált a török szövetségi politika, illetve a Habsburg-kormányzattal való szembefordulás egyik leghatékonyabb előmozdítójává.[4]

De a török szövetség Wesselényiék által kidolgozott tervezete a nemesi érdekeltségen túl e politikai irányzat kezdeményezőinek arra a törekvésére is rávilágít, hogy az adott körülmények között a legelőnyösebb feltételeket biztosítsák a török által még be nem kebelezett területek önálló államiságának fenntartásához. Ezt a szándékot fejezték ki a szövetségi ajánlat egyes kikötései: a felkínált évi hűségadó ellenében a török ne avatkozzék be Magyarország belügyeibe, az országot tartsa meg régi szokásaiban és szabadságában, ne akadályozza a szabad királyválasztást, s végül a török császár ne kényszerítse az országot a birodalma terjesztését szolgáló hadakozásra. Mindez a török szövetség mögött meghúzódó mélyebb megfontolásokra utal. A Habsburgok ellen forduló agyar politikusok elvégre is a maguk mindennapi életében tapasztalhatták annak súlyos következményeit, hogy a bécsi udvar nem nyújt védelmet a török hódító csillapíthatatlan étvágyával szemben; ilyen körülmények között nem volt alaptalan az az okoskodásuk, hogy ha a másik fél nem teljesíti a politikai szerződésbe foglalt kötelezettségeit, úgy maguk is felmentve érezhetik magukat annak betartása alól. Szemük előtt Erdély példája is ott lebegett; a fejedelemség viszonylagos belső önállóságát kívánták a „maradék&sdquo; Magyarország számára is kivívni. Kétségtelen tehát, hogy a török megoldás mellett nem pillanatnyi ötletből, nem valamiféle könnyelmű elhatározásból döntöttek: törekvésük a korabeli történeti valóságban gyökerezett.

A murányi gyűlés lefolyása azt is megmutatta, hogy a kibontakozó Habsburg-ellenes szervezkedés irányítására – tisztségénél és tekintélyénél fogva egyaránt – Wesselényi Ferenc nádor a legalkalmasabb személy, aki eredetileg nemcsak magas közjogi állása révén, de alkatában is a bécsi udvar és a magyar rendek közötti közvetítés, az együttműködés, a kompromisszumok politikusa volt, ámde a két fél közötti ellentétek kiéleződésekor – főként a vasvári béke után – látnia kellett, hogy tevékenysége egyre inkább a kölcsönös bizalmatlanság légüres terébe kerül. Ha ismét szilárd talajt akart tudni a lába alatt, választania kellett – s ha már erről volt szó, nem lehetett kétséges, hogy tiszténél fogva honfitársai oldalán van a helye. Elhatározásához bizonyára nagy lökést adott a rendszeres évnegyedes nemes törvénykezés 1665. novemberi kassai ülésének lefolyása is, amely egyszeriben ráébresztette helyzetének fonákságára. Erre a tanácskozásra ugyanis – melynek fő napirendi pontja azoknak a sérelmeknek az orvoslása volt, amelyek Báthori Zsófia részéről érték a protestáns rendeket – a bécsi udvar olyan kötött utasítással rendelte ki, hogy a nádornak szinte semmi teret nem hagyott egyeztető álláspontja érvényesítésére. A tanácskozás végül is dolgavégezetlenül oszlott fel, s a protestáns követek egész Felső-Magyarországon elhíresztelték: a nádor nem felelt meg bírói feladatának, újat kell választani helyette, mert ők „nem instrukciós palatinust kértek őfelségétől, hanem törvényt exequáló palatinust”. Wesselényit mérhetetlen keserűséggel töltötte el a kassai kudarc. Az ő tiszta bíróságában és igaz magyarságában senki a „legkisebb homályosítást nem teheti” – írta erről egy 1666 januárjában kelt levelében. Mióta ő ebben a kínos tisztben van, „fában szűkölködő, láng nélkül szipákoló, melegtelen tűzhöz” hasonlít, de a hiba nem az ő emberségében, hanem a tűzrakókban van. Nem törődvén már semmivel, Arisztotelészként(!) fog eljárni – írta sokat sejtetően –, „aki a vizek forgó titkait meg nem foghatván, foglyul adta magát nekik”[jegyzet 1]

A vasvári béke által rögzített külső hatalmi helyzet mellett eszerint a protestáns és rendi érdekek melletti tudatos kiállásának is fontos része volt Wesselényi elhatározásában. Közreműködésére, magatartására az volt a jellemző, hogy az országos politika megannyi megoldatlan kérdését mintegy személyes problémaként – tegyük hozzá, többnyire egyéni kudarcként – élte végig, s a bajokra, nehézségekre kedélyében igen mélyen, rendkívül érzékeny idegzettel reagált. Megnyilatkozásaiban, állásfoglalásaiban erkölcsi komolyság és felelősségtudat vezette, ami kortársainak többsége előtt is etikai hitelt kölcsönzött eljárásának.

Wesselényi korán bekövetkezett halála (1667. március) után – mivel Lippay György esztergomi érsek 1666-ban ugyancsak meghalt – az ellenzéki szervezkedés első embere Nádasdy Ferenc országbíró lett.[5] Nádasdy igen gazdag és nagy műveltségű arisztokrata volt, aki azzal is kiemelkedett kortársai közül, hogy birtokain példamutató, szakszerű, racionális gazdálkodást folytatott. De amilyen mintaszerű volt sokirányú tevékenysége a gazdasági élet és a művelődés szférájában, olyannyira nem tudta magát megkedveltetni emberi vonásaiban. Ellentmondást nem tűrő, erőszakos természetű ember volt, aki különösen ellenreformációs tevékenységével szerzett magának sok ellenséget. S ami az ellenzéki szervezkedéshez való csatlakozását illeti, arról is eléggé megoszlott a kortársak véleménye. Ellentétben ugyanis az elhunyt nádorral, akiről még ellenségei is elismerték, hogy a közérdeket kívánja szolgálni, Nádasdyról inkább azt tartották, hogy a maga egyéni becsvágyát kívánja kielégíteni: a mozgalomban való részvételét mindenekelőtt a nádori szék elnyeréséhez tekinti ugródeszkáinak. Ellenreformációs rendszabályain kívül ez a leplezetlen személyi ambíció is magyarázza azt, hogy az ellenzéki nemesség nagy része gyanakvással követte az országbíró politikai tevékenységét.

A kibontakozó szervezkedés szervezeti központja Wesselényi halála után is a nádor murányi vára maradt, ahol a nádor özvegye, Széchy Mária és az ő bizalmi emberei, Nagy Ferenc, a Wesselényi-birtokok jószágkormányzója, valamint Bory Mihály, ekkor éppen korponai kapitány tartották kezükben a konspiráció szerteágazó szálait. E murányi csoport mindennapi életére a különböző adásvételi, hitel- és zálogügyletek, a folytonos pénzzavarok és a súlyos adósságok voltak jellemzőek, melyek egyrészt elmérgesítették a viszonyt – főként a Wesselényi-birtokok kiárusítása kapcsán – a közös politikára szövetkezett Nádasdy, Zrínyi, illetve Széchy Mária között, másrészt a szorongató anyagi gondok minden józan megfontolást elvető, azonnali politikai orvoslásra ösztönözték a murányi udvart.[6] Ebből az adósságokban fuldokló, sivár anyagi háttérből – és részben Nádasdy egyéni becsvágyából is – hajtott ki a rendi szervezkedés első nagyobb akciója, az 1668. szeptemberi felkelés terve, az a vállalkozás, amelyet a korabeli források általában az „első vagy nádori összeesküvés” néven emlegetnek.

Lábjegyzet

  1. A fentiekre: Wesselényi Ferenc levele Csáky Ferencnek, 1666. január 15. Országos Levéltár P 71 Csáky levéltár fasc. 259/c.

Irodalom

  1. A Wesselényi-féle szervezkedés francia kapcsolatainak legújabb összefoglalása: J. Bérenger, Francia-magyar kapcsolatok a Wesselényi-összeesküvés idején, 1664–1668. (Történelmi Szemle 1967).
  2. Az 1666. augusztus 23-i murányi összejövetel lefolyását és résztvevőit hiteles kútfők alapján bemutatja: Pauler Gyula, Wesselényi Ferencz nádor és társainak összeesküvése, 1664–1671. I. (Budapest, 1876. 98–102).
  3. A török szövetség tervezetét tartalmazó Wesselényi-féle követi instrukciót kiadta: Deák Farkas, A bujdosók levéltára (Budapest, 1883. 227–232).
  4. A török behódolási program és a hódoltság széli nemesi birtoklás közötti összefüggésre: Benczédi László, A Wesselényi-féle rendi szervezkedés kibontakozása, 1666–1668. (Történelmi Szemle 1974. 607–608).
  5. Wesselényi nádor és Nádasdy Ferenc csatlakozására a szervezkedéshez és abban játszott szerepére: ugyanott 609–617.
  6. A murányi összeesküvők indítékai: ugyanott 617–621, valamint Acsády Ignác, Széchy Mária, 1610–1679. (Budapest, 1885. 168–170, 183–184).


A Wesselényi nádor vezette rendi szervezkedés (1664–1671)
A vasvári béke és a magyar politikai vezető réteg Tartalomjegyzék Az 1668. szeptemberi felkelés terve