A rendszer alaptörekvése: a gazdasági fölzárkózás

A Múltunk wikiből

„Csoda vagy ellenségeim isteni szamársága segített győzelemhez.”[jegyzet 1] Így vélekedett II. Frigyes porosz király, megvonva a kétéves háború mérlegét. A hadi és politikai kudarc okaival Bécsnek is szembe kellett néznie, következményei ellen a Védőállásokat kiépítenie. S ebben a gazdasági helyzet rendezése, új gazdaságpolitika kialakítása kapta a legfontosabb helyet.

A felvilágosult abszolutizmusok – déltől északig – arra törekedtek, hogy az Angliával szemben reménytelen, de a kontinensi Nyugattal, Franciaországgal szemben még korrigálható lemaradásukat új módszerek bevezetésével csökkentsék, hogy felzárkózzanak vagy gyarmataik jobb kihasználásával (Spanyolország, Portugália), vagy a belső gazdasági erők összehangolt kiaknázásával. Erre irányultak az 1754. évi vámrendelkezés merkantilista célkitűzései. Tudjuk a gazdaságpolitika kardinális jelentőségét. Fontos a külpolitika, az Európa térképét is fokozatosan átalakító új szövetségi kapcsolatok rendszere. Fontos a teória, a ”Polizeiwissenschaft”, a sokat emlegetett és komolyan gondolt „közjó” új reglementuma. De a legfontosabb a gazdasági élet célul kitűzött, többé-kevésbé érvényesített új szabályozása. Ez volt az, ami felbolydította a társadalmak meszes érrendszereit. Ez tette lüktetően elevenné egyes rétegek új vagy megújult tevőlegességét. Ez nyirbálta meg a privilégiumok sövényét – mert sok helyütt nem bástyafalak védelmezték a kiváltságosokat. Ez hatott lassan-lassan alakítóan a társadalmak szerkezetére. Az új gazdaságpolitika Európa középső és peremterületeinek egyes országait, így a Habsburg-monarchiát is magasabb lépcsőfokra akarta fölsegíteni, olyanra, amelyről a legfejlettebb területekkel partner szinten tárgyalhat.

A bécsi udvar gazdaságpolitikájáról a magyar történetírás sokat ír, ezt marasztalják el, vagy ezt mentik fel, amikor a korabeli magyar fejlődés bajait-gondjait taglalják. A sommás elnevezés, melyet Eckhart Ferenc sokat vitatott, a gazdaságpolitika bécsi irányítását taglaló monográfiája is segített meghonosítani, bizony félrevezető. A 18. század második felében nincs egy koordinált, következetesen vezetett bécsi gazdaságpolitika, tehát az azzal ritkán egyetértő, az azzal feleselő magyar reflexiók is sokszínűek. A Gazdasági Igazgatóság, a Gazdasági Tanács, a bécsi Udvari Kamara, a Magyar Kamara, az erdélyi Gubernium, az erdélyi és bánsági bizottság, az összehangolást végző államgazdasági bizottság egymásutánja és egymásmellettisége jelzi, hogy lényeges dolgokban a döntés az Államtanácsra marad. És tudjuk – az Államtanácson belül sincs a kérdések megítélésében összhang.

A merkantilizmus nagy múltra tekintett vissza Bécsben. Már Colbert életében javallták alkalmazását Lipót császár kameralistái – s fél évszázad után a rendszer beért, kimunkálva, pontosan működött.

A fiziokratákról is tudtak: olvassák Quesnay és tanítványai műveit, figyelnek Mirabeau márki és Turgot tevékenységére, majd mikor Turgot kormányra került, reformprogramjára. Követői közül, akik a magyar viszonyokra közvetve vagy közvetlenül hatottak, időrendben először Kaunitz herceggel és Zinzendorf Károly gróffal, a századforduló államminiszterével foglalkozunk, majd az őket rangban-hatékonyságban megelőző trónörökös-társuralkodóval, a leendő II. Józseffel, aki hatalomra jutva érvényesíti és következetlenségeivel el is buktatja a monarchiára adaptált fiziokrata politikát.

A törekvés a gazdasági felzárkózásra Mária Terézia uralkodása idején, függetlenül attól, hogy az illetékes tanácsosok olvasmányaik, utazásaik alapján a régi vágású merkantilizmushoz, valaminő újmerkantilizmushoz, vagy az Európa-szerte terjedő szabadkereskedelmi tanokhoz vonzódtak-e inkább, voltaképpen a 17. századi kameralisták adta receptet követte. Tervgazdálkodást kellett folytatni, mely az egyes országok és tartományok jellegének, természeti adottságainak megfelelően igyekezett ipartelepítésre s ezzel egy időben az import minél erőteljesebb csökkentésére. Voltak ebben a tervszerűségben olyan rossz beidegződések, amelyek tartós károkat okoztak. A jelszó: ipart a városba, a falu maradjon agrár jellegéhez híven ipartelepítéstől mentes. De már nemcsak a fővárosra figyelt a gazdaságpolitika. Ellenkezőleg, azon fabrika-tulajdonosoknak, akik hajlandók voltak vidéki városokba költözni, a polgárjog megszerzését házvásárlás nélkül is biztosították. Az örökös tartományok, a cseh és morva városok fejlesztésével megvalósult a régi kameralista terv. Magyarország a profilírozott iparfejlesztésből, a kereskedelmi hálózat gondos kiépítéséből nem részesült, csak a mezőgazdasághoz szorosan kapcsolódó manufaktúrák működését ösztönözték. De a vállalkozók nem kaptak hitelt, támogatást az ismert ok, a nemesi adózás megtagadása miatt. Magyarország „kimaradt” a tervekből (a bányászattól-kohászattól eltekintve), s alkotmányos rendje nem is engedte, hogy a kormányzat úgy tájékozódjék a körülmények felől, hogy adatok birtokában esetleges lépésmódosítást fontolgathasson. Alsó- és Felső-Ausztriában s a többi örökös tartományban is tartottak a rendek az összeírásoktól, az emberi és anyagi állomány számbavételétől. De a populáció emelése, egyáltalán a népesség adatainak számbavétele kikényszerítette, hogy világi és egyházi személyek együttműködésével az adatokat felvegyék. A rendek mindenütt idegenkedtek az adótól és a katonaállítási kényszertől, s gondoskodtak arról, hogy az urasági tisztek – a számlálás legalsóbb szinten működő megbízottai – minimális adatokat adjanak meg. Ezért már 1754-től kezdődően világi és egyházi emberek párhuzamozan végezték a számlálást, de 1770-től átmenetileg le kellett mondani a részletes felvételről. (Ekkor már a személyek mellett a házakat, azok állapotát, az állatállományt, általában az anyagi helyzetet is feltüntették.) Az örökös tartományok rendi ellenállása – tehát az, ami majd Magyarországon bekövetkezik, nem magyar specialitás – kiegészülve az egyház ellenállásával arra kényszerítette a kormányzatot, hogy katonákkal bonyolítsa le a műveletet, tisztekkel, biztosokkal, a későbbiekben oly gyakran hallott „komisszáriusokkal”. A felvilágosult kormányzat tehát pontos számadatok birtokában követhette Alsó-Ausztria viharos növekedését, Stájerország stagnáló állapotát, Felső-Ausztria hanyatlását, ahonnan a protestánsok kivándorolván, csak Linz maradt jelentős központ. A kormány tudta, hogy demográfiai szempontból – ha nem is ezzel a névvel illették a népességnövekedés vizsgálatát – Európa középmezőnyébe tartozik a monarchia. De a kormány egy területet – országot – nem ismert, Magyarországot. Oly mértékben nem ismerte, hogy amikor, már II. József korában, a népszámlálásra sor került, az eredmény hihetetlenül magasnak tűnt. A 10 milliós ország adatait a statisztikus szakértők sem akarták elhinni. Csak az ismételt népszámlálás zárta le a vitát.

Persze voltak az örökös tartományokban és Magyarország déli részein ritkán lakott területek. A telepítéspolitika erőfeszítései nem voltak indokolatlanok. De a telepítések hosszú évekig kötelezettséget jelentettek, több ellátásra szoruló embert. A népességemelés és a hozam, a mezőgazdasági mutatók emelkedése egyáltalán nem voltak összhangban. Ha nem is fogadjuk el kritika nélkül Slicher Van Bath agráradatait, aligha vonhatjuk kétségbe, hogy a monarchia zónája Európa harmadik, helyenként negyedik, utolsó kategóriájába tartozott. Vagyis: a 18. század második felében egy szem gabona ötszörös-hatszoros hozamával a németalföldi és angliai 15. századi eredményekkel volt egy szinten.[1] A gazdasági felzárkózás iparcentrikus jellege utólag láthatóan hibás, legalábbis arányaiban hibásnak tűnik. Sajátos módon ezt éppen az uralkodónő érzékelte a legpontosabban, és persze Kaunitz és II. József is tudta, hogy az agrárélet a monarchia allergiás pontja. A parasztfelkelések, az éhínségek sora, súlyosbítva a hetvenes évek rossz időjárási viszonyaival, az érdeklődést ha nem is a nagybirtok hozama, de a paraszti létfenntartás alapszükségleteire irányította. Az urbárium csak bevezetés volt, melyet törvényszerűen követett a jozefinus jobbágyrendelet. A keményen vitt (a 17. századnak megfelelő, de már túlhaladott) merkantil, védővámos iparpolitika átszövődött az agrár tényezőket előnyben részesítő, már-már fiziokrata elveket hangoztató gazdaságpolitikával, amely híven tükrözte a monarchia sokszínűségét, azt, hogy itt egységes rendszert, következetes, homogén szisztémát meghonosítani nem lehetett.

Lábjegyzet

  1. Ugyanott. XVIIII. 516.

Irodalom

Eckhart Ferenc, A bécsi udvar gazdasági politikája Magyarországon Mária Terézia korában (Budapest, 1922) című monográfiájának szemléletét a magyar történetírás csak a közelmúltban haladta meg (Kosáry Domokos, Magyarország a XVIII. században. Növekedés vagy hanyatlás? Valóság, 1975. 1. sz. 13–22; Heckenast Gusztáv, A magyarországi ipar a XVIII. században és a bécsi gazdaságpolitika. Történelmi Szemle 1974. 502–506). Mi magunk enyhébb kritikával és több haszonnal forgattuk Eckhart idézett művét.

A merkantil és fiziokrata, illetve szabadkereskedelmi tanokra vonatkozó szakirodalom jó összefoglalása és új szempontok taglalása: Studien zur Entwicklung der Ökonomischen Theorie. II–III. (Berlin, 1980).

  1. A gabonahozamokra: B. H. Slicher van Bath, The Agrarian History of Western Europe, 500–1850 (London, 1963).


A felvilágosult abszolutizmus Habsburg variánsaH. Balázs Éva
A teréziánus korszak bel- és külpolitikája Tartalomjegyzék A felvilágosult abszolutizmus érvrendszere