A rendszeres bizottság

A Múltunk wikiből

Tudjuk, hogy a törvények rendelkezései a 18. században éppúgy nem valósultak meg maradéktalanul, mint korábban vagy későbben bármikor. Mégis tanulságosak, mert mutatják, hogy a törvényhozók mit akartak, ha nem is mindent tudtak, elérni.

Szándék és megvalósulás különbségét tanúsítja az 1715. évi 14. törvénycikk is, amely úgy rendelkezett, hogy országgyűlést háromévenként kell tartani, szükség esetén még gyakrabban is. A következő országgyűlést mégis hét év elteltével, 1722-ben hívta csak össze az uralkodó.

Nem tudjuk, hogy közben volt-e csonka országgyűlésnek tekinthető nádori concursus, de ha volt is, a törvény szerint csak a hadiadó ügyével, elsősorban annak elosztásával foglalkozhatott.

Működtek azonban a két országgyűlés közötti időben az 1715-ben kiküldött országgyűlési bizottságok, amelyek közül kettőnek az ország fejlődése szempontjából fontos reformok előkészítése volt a feladata. Az egyik, láttuk, a törvénykezés reformjával volt hivatva foglalkozni, a másik, a jelentősebb, közigazgatási, katonai és gazdasági reformok kidolgozására kapott megbízást.

Túlbecsülnénk a magyar rendek aktivitását, ha azt gondolnók, hogy ez utóbbi, a rendszeres bizottság, az országgyűlés bezárása után hamarosan összeült. 1721-ben még csak arról folyt a vita az uralkodó és a rendek között, hogy ki fizesse a majd összeülő bizottság költségeit. A munka elkezdését inkább az uralkodó szorgalmazta, mert a nőági örökösödés elfogadtatására össze akarta hívni az országgyűlést, s a rendek jóindulatát azzal is megnyerhetőnek vélte, ha a reformjavaslatok is eléjük kerülnek.

A bizottság 1722. április 13-án tartotta első ülését. Az előkészítésben fontos szerepet játszott gróf Esterházy Imre zágrábi püspök, későbbi esztergomi érsek, akit elsősorban tekinthetünk az uralkodói abszolutizmus magyar hívének; ő maga azonban nem volt tagja a bizottságnak.

A bizottság elnöke, láttuk, gróf Csáky Imre kalocsai érsek volt. Az uralkodó három tagot delegált, gróf Erdődy Ádám nyitrai püspököt, Mannagetta János György udvari tanácsost és Prileszky Pál lutheránus köznemest. Mannagetta volt a bizottság egyetlen nem magyar tagja, csak 1723-ban kapta meg az indigenátust. Szó volt róla, hogy Krapff József is királyi delegátus lesz; ő szerkesztette az Einrichtungswerket] 1688-ban, 1722-re azonban már háttérbe szorult, helyét Mannagetta foglalta el. Nem annyira a javaslatok kidolgozásában vett részt, inkább a tárgyalások kedvező légkörének kialakításában, állandóan közvetítve az uralkodó és a rendek között.

A bizottság javaslatainak kidolgozásában az oroszlánrészt Károlyi Sándor gróf végezte. Elsősorban az ő érdeme volt, hogy a bizottság három hónap alatt, 1722. július 13-ára befejezte munkáját. Az országgyűlés ekkor már ülésezett, sőt a nőági örökösödést is elfogadta. A bizottság reformjavaslatai Systema politico-oeconomico-militare címmel kerültek az országgyűlés elé. Három fő területet ölelnek fel: a politikait, amely lényegében a közigazgatást jelentette szűkebb értelemben, a gazdaságit és a katonait. Az igazságszolgáltatással és a vallásüggyel nem foglalkozott a rendszeres bizottság, láttuk, hogy ezeket a területeket két más bizottságra ruházta az országgyűlés.

A politicum vagy stricte politicum – azaz a szűkebb értelemben vett közigazgatás körébe foglalt bizottsági javaslatok közül a leglényegesebb az uralkodót az országban képviselő, állandóan működő tanács felállítására vonatkozott. Már I. Ferdinánd kísérletezett ilyen tanáccsal a 16. század közepén, hasonló volt az Ampringen-féle kormányzóság az 1670-es években, de egyik sem bizonyult maradandónak. Az 1722-ben javasolt tanács biztosabb jövő előtt állott. Jóval több és nagyobb feladatot is szántak neki, mint rövid életű elődeinek: tőle várták mindazoknak a reformoknak a megvalósítását, amelyeket a Systema] kidolgozói tervezetükbe felvettek.

Ha végigolvassuk a Systema reformjavaslatait, nem tagadhatjuk meg őszinte elismerésünket azok készítőitől, mindenekelőtt Károlyi Sándor gróftól. E javaslatok korukat messze megelőzték. Nemcsak a magyar rendiség államkormányzati felkészültségén mutattak jóval túlra, hanem az uralkodói udvarán is. Szerénytelenség nélkül írhatta Károlyi feleségének, hogy „az egész ministerium is csudállya ily kevés idő alatt egy országnak mindenekben leendő regulatioját így elaboráltatva lenni. Nagyobb része bizony alig tudgya megfogni is elméjével a megyei követeknek, mert a nagyapja sem álmodott olyakkal.”[jegyzet 1]

A Systema reformjavaslataiból az országgyűlés viszonylag keveset fogadott el. De ez nem jelentette azt, hogy készítői felesleges munkát végeztek. A Systema javaslatainak hatása szinte pontról pontra kimutatható a következő évtizedekben a magyarországi kormányszerveknek, elsősorban a Helytartótanácsnak a működésében, amin nincs mit csodálkoznunk, ha tudjuk, hogy készítői közül többen, így Károlyi is, a Helytartótanács tisztviselői lettek.

A Systemára az a legjellemzőbb, hogy egyrészt a nemesség kiváltságos helyzetét minden vonatkozásban fenntartani, sőt erősíteni, a nemesi érdekeket messzemenően védeni törekszik, másrészt az államhatalomnak olyan szabályozó, irányító és ellenőrző szerepet szán az állampolgárok életének szinte minden területén, amilyenre abban az időben még az ausztriai fejedelmi abszolutizmus sem gondolt. A Systema reformjavaslatainak nagy részét csak 1765 után valósította meg a felvilágosult Habsburg-abszolutizmus, vagy ekkor tett kísérletet megvalósításukra.

A Systemának ez a kettős jellegzetessége: rendi érdekvédelem és erős etatizmus, tulajdonképpen önellentmondást jelentett, az egyik kizárta a másikat. Kizárta volna még akkor is, ha a Systema javaslatait tisztán magyar államhatalom valósította volna meg, nem pedig idegen.

A Systemára az említett kettősségből következő önellentmondás mellett nem kevésbé jellemző, hogy készítői Magyarországot önálló államnak tekintették. Pedig nem volt az. Része volt egy nála jóval nagyobb birodalomnak, uralkodói idegenek voltak. A magyarországi fejlődést nem egyedül Magyarország érdekei határozták meg, miként a Systema készítői feltételezték, hanem annak a birodalomnak az érdekei is, amelynek többi részéhez nem csupán perszonális, hanem reális unió szálai is fűzték. S ez a reális unió nemcsak azt jelentette, hogy a birodalom többi része, ha szükséges, hozzájárul a magyarországi katonai költségek fedezéséhez, ahogyan akkor tette, amikor a török veszedelem még Magyarországból fenyegetett.

A Systema készítői Magyarországgal mint önálló rendi állammal számoltak, amelynek erőforrásaival, azokkal az anyagi eszközökkel, amelyekre a javasolt reformok megvalósításához szükség lett volna, a magyar rendek rendelkeznek. Alapvetően téves volt ez a számítás. Magyarország önálló sem volt, de rendi állam sem, hanem egy olyan rendi dualizmus állama, amelyben a rendeknek csak jogaik és kiváltságaik maradtak, azok is csak a kizsákmányolt jobbágysággal szemben. A tényleges hatalom az abszolút uralkodó kezében volt, ő rendelkezett az állam erőforrásai fölött. A Systema keletkezési idejükön messze túl előremutató reformjavaslatai közül az, akkor és úgy valósult meg, amit, amikor és ahogyan az abszolut uralkodó meg akart és meg tudott valósítani.

Lábjegyzet

  1. Idézi: Éble Gábor, Károlyi Ferenc gróf és kora. I. Budapest, 1893. 138.

Irodalom

Az országgyűlés egy bizottsága által 1712-ben tett javaslatról: Horváth Mihály, Magyarország történelme. VII. (Budapest, 1873). Az országgyűlés 59. törvénycikke által 1715-ben kiküldött rendszeres bizottság munkálatáról: Kónyi Mária, Az 1715–22. évi rendszeres bizottság javaslatai (A Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve 1932).


III. Károly országgyűlései
Az 1712–1715. évi országgyűlés Tartalomjegyzék Az 1722–1723. évi országgyűlés