A rendszeres bizottsági munkálatok a megyék előtt

A Múltunk wikiből

1830 tavaszától a megyék egyre sürgetőbben követelték, hogy a munkálatokat bocsássák országos vitára: adják ki hozzászólásra a megyékhez. Negyvennél több megye megvitatást kérő feliratának a kormány nem tudott ellenállni, már csak azért sem, mert a munkálatok alapjában véve konzervatív tendenciájával végül is egyetértett: a haladó szellemű megyék követeiről pedig már ismeretes: az 1830. évi országgyűlés alkalmával elhatározták, hogy a munkálatok megyei vitatását fogják felhasználni liberális javaslataik elfogadtatására. A megyék 1831 elején kiküldött bizottságai hamarosan megkezdték tárgyalásaikat. Ezek azonban a kolera és a parasztfelkelés miatt csak a következő esztendőben értek véget, úgyhogy a bizottságok javaslatai csupán az 1832 végére halasztott országgyűlés egybehívása előtt kerültek a megyegyűlés fóruma elé; röviddel később azután – esetleg újra módosított formában – az országgyűlés követi utasításaiban öltöttek testet. A haladás tábora kezdetben mindenütt csak maroknyi nemesből állt. A megyék javaslatai, a követválasztások és követi utasítások azonban a megyék többségében végül is a reformpártiak győzelméről vallottak. Ez a győzelem sokszor egy-egy vagyonilag független, messzebb látó és jó szervező képességekkel rendelkező vezető (mint például Temesben Dessewffy Antal és Vukovics Sebő, Szatmárban Károlyi György és István grófok, illetve Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferenc) körül szerveződő csoport kitartó munkájának – persze néha múlékony – eredménye volt. Ilyen vagy hasonló befolyása volt Széchenyinek Sopron, sőt birtokai és személyzete révén még Zala és Somogy megyében, Wesselényinek Szatmárban, Andrássy Györgynek Tornában, Beöthy Ödönnek Biharban, Somssich Miklósnak Somogyban, ifj. Balogh Jánosnak Barsban, Deák Ferencnek Zalában. Részletesen ismerjük Zemplén megyében a fiatal földbirtokos Lónyay Gábor köré tömörült lelkes csoport működését. Közéjük tartozott Balásházy János, Szirmay Antal, Barkassy Imre, Rhédey Dénes és a fiatal Kossuth Lajos is. A „vezérvármegyében”, Pest megyében Ráday Gedeon, Fáy András és Szentkirályi Móric alkotott hasonló centrumot. A későbbi évek csaknem teljes liberális vezető gárdája áll előttünk!

A munkálatokban tárgyalt problémák közül a megyék többsége leglényegesebbnek a közgazdasági kérdéseket tartotta: az országgyűlési megvitatást is ezek tárgyalásával javasolták megindítani. Általában egyetértettek e megyék azzal, hogy az ország Ausztriától gazdaságilag függő helyzetben van, és ezen a vámügy, illetve a külkereskedelem országgyűlési szabályozásával lehetne segíteni úgy, hogy – a megyék többsége szerint – az Ausztriához fűződő gazdasági kapcsolat a viszonosság, vagyis két egyenrangú, önálló tárgyaló fél megegyezése alapján rendeződjék. A megyék legnagyobb része szükségesnek tartotta a vámkérdés világos szabályozását. A viszonosság álláspontját az iparosodottabb, a városiasabb megyék képviselték; a kivitel és a behozatal szabadsága elsősorban a mezőgazdasági jellegű megyék álláspontjában jutott vezető szerephez. A megyék gazdasági javaslataiban e fő kérdésekkel összefüggésben azonban még számos egyéb, az illető megye gazdaságára jellemző javaslat is elhangzott. Pest megye egyes iparcikkek behozatalára vámmentességet javasolt, Győr viszont a hazai ipar védelme érdekében az örökös tartományokból történő importra védővámok alkalmazását követelte. Az irányított behozatal hívének bizonyult Temes vármegye is. Moson megye Porosz- és Oroszországgal való szerződést javasolt a gabonaexport, illetve a kikötőbe szállítások biztosítása érdekében. Bács megye, az ország egyik legnagyobb gabonaexportáló megyéje, a mezőgazdaság 1805 és 1817 közötti „álmélkodásra méltó virágzását” emlegetve, a szabad kereskedelem bevezetését igényelte, mondván, hogy gyáripar és mezőgazdaság csak ez esetben fejlődhet. A borkereskedelemben érdekelt Tolna megye a borkereskedelem hanyatlását a bécsi vámpolitika bűnének tulajdonította, kétségtelenül nem is alaptalanul.

A közpolitikai bizottság a nemesség túlsúlyát, befolyását óhajtotta intézményesen biztosítani a képviseleti szervekben és általában az államélet minél több ágában. A javaslat a nemesi osztályérdekek közvetlen védelmén túl egyszersmind és elsősorban az abszolutizmus beavatkozási-beleszólási területének lehető szűkítésére, csökkentésére irányult. Ezért követelték a megyei javaslatok az országgyűlés eddigi szokásjogi szervezetének és ügyrendjének pontos szabályozását; az alsótábla működési területének pontos megállapítását részint az udvarral, részint a főrendekkel kapcsolatban. Ebbe a gondolatkörbe vágott bele az a törekvés, mely nagyobb országgyűlési súlyt kívánt adni a városi polgárnak is, bár távolról sem annyit, mint a nemességnek. Volt viszont olyan merész megyei javaslat is, amely az országgyűlés döntéseivel szemben az uralkodónak csak kétszeri vétójogot kívánt adni. Egyenesen a polgári forradalom követeléseinek szellemében igényelte Temes megye a címek és rangok eltörlését, a felsőtáblán pedig a helyet foglalók kiválasztását a birtok nagysága és nem a főnemesi rang alapján javasolta végrehajtani (ez utóbbit Baranya, Bihar, Békés és Pest megyével együtt). Általános volt az egyetértés a városok belső rendszerének demokratizálását – mint országgyűlési súlyuk növelésének előfeltételét – illetéen. Egyes megyék viszont célzásokat tettek a parasztság országgyűlési képviseletére is. Csongrád megye például a felszabadult parasztközségek követküldési jogáról elmélkedett. A polgári államberendezés felé mutatott az az igény, hogy a helytartótanács és a kamara felelősséggel tartozzék az országgyűlésnek (utóbbit különben is olvasszák be a helytartótanácsba). Békés megye a hadüzenet és a békekötés jogát is az országgyűlésre kívánta ruházni. Szatmár megye szerint a helytartótanáes vagy legyen önálló, országos kormányhatóság, vagy nincs is szükség rá. Trencsén megye a király tanácsosainak felelősségre vonhatását, az idegen katonaság távozását és magyarok bevonását követelte a diplomáciába. Csanád megye a megyegyűlési szavazati jogot iskolai végzettséghez kívánta kötni, Baranya is szót emelt a hivatalképesség körének tágítása érdekében. Nem véletlenül, hiszen mindkét megyében – csakúgy, mint Temesben is – a hangadó nemesség többségét értelmiségi elemek alkottak. Figyelemre méltó volt az általános felzúdulás a cenzúra ellen. Dessewffy József gróf a sajtószabadság és az utólagos felelősség elve alapján követelte a sajtóviszonyok rendezését. Mások a cenzúra jogát az Akadémiának vagy az országgyűlésnek kívánták átengedni.

Sokkal homogénebb volt az úrbéres problémák megoldására érkező javaslatok, vélemények köre. Ezek részint a jobbágy saját telkére irányuló rendelkezési jogának tágítását célozták, részint a kényszerítő megváltás ellen szóltak. Az örökváltságot is felvetették, de többnyire csak önkéntes alapon képzelték el. A jobbágy birtokbírhatását a javaslatok egy része csak a jobbágy saját telkére, mások már általában az urbariális földre, ismét mások pedig már a nemesi birtokok egészére kivánták érvényre juttatni. Az ősiség eltörlése sok javaslatban felmerült, ugyanígy a szolgáltatások megváltása is. A robot megszüntetésénél, illetve megváltásánál azonban sokan megtorpantak. Az ne legyen teljes és ne legyen azonnali – egyelőre pénzben és csak részben kezdődjék meg. Szétszórt, sok irányú, rengeteg apró kérdésből tevődött össze a jogügyi bizottság munkálatára beérkező javaslatok halmaza. Többségük – a társadalom már érezhető átalakulásának megfelelően – a feudális jogviszonyokat a tényleges fejlettséggel kívánta összehangolni. Ismét felbukkant a paraszt hivatalviselésének, birtokbírhatásának engedélyezése. Más közelítésből ez a nemesi előjogok mindenkire való kiterjesztésének, a közteherviselésnek, az általános hivatalképességnek és a törvény előtti egyenlőség követelésének formájában is jelentkezett. Jellemző, hogy az ilyen nézeteket hangoztató Temes megye ugyanakkor a köznevelés kiszélesítését is igényelte a népképviselet bevezetése érdekében. A vagyontalan nemesi értelmiség aggodalmát fejezte ki ezzel a vagyonosodó paraszti elemek egyenjogúsításuk révén nagyra növő befolyásával szemben.

A javaslatok legnagyobb szóródásának a művelődésügy vonatkozásában lehetünk tanúi. A nevelés irányításának a felségjogok közé tartozása, illetve ezzel szemben az országgyűlés beleszólási jogának biztosítása mint elvi kérdések mellett sok konkrét, a népoktatással és általában a közművelődés társadalmi vonatkozásaival összefüggő hozzászólás hangzott el. A hozzászólások a nevelést a nemzeti egység felé irányuló mozgalom egyik fontos területeként tartották számon. Ennek kapcsán jutottak szóhoz a katolikus egyházzal mint az abszolutizmus eddig készséges, vagy legalábbis feltétlen engedelmességre kényszerített eszközével szemben a nemességben élő indulatok. Nyilván ezért is követelte Temes megye a felekezetek feletti egységes állami nevelést. Mások nagy nevelési alap létrehozását követelték, melybe a szerzetesrendek vagyonát is be kellene olvasztani. Pedagógiai gondolatok is felbukkantak a javaslatokban. Szatmár megye a gyermekek nevelésében a verés eltörlését kívánta. Mások az oktatás gyakorlatibbá tételét javasolták, köztük a modern nyelvek oktatását. Győr megye tanítóképzők létesítését és a vagyonosabb lányok számára Pesten központi iskolák felállítását ajánlotta. Kiterjedt a figyelem az ekkor alakuló Magyar Tudós Társaságra is. Nógrád megye annak a tilalomnak a megszüntetését követelte, amely kizárta az Akadémia tevékenységi köréből a teológiát és a politikai tudományokat. Követelések hangzottak el a szerzetesrendek, de legalábbis a kolduló rendek eltörlésére, a papképzés országgyűlési felügyelet alá helyezésére, a közönséges bűntetteket elkövető papok világi bíróság elé állítására, a cölibátus eltörlésére, az áttérés szabadságára, a búcsúk egy napra csökkentésére, valamint a zarándoklások és búcsújárások eltiltására. Volt olyan nacionalista töltésű igény is, mely a pappá szentelés feltételét 24 évben és a magyar nyelv ismeretében szabta meg.

Figyelemre méltó javaslatok és megjegyzések érkeztek a banderiális bizottság munkálatához. Borsod immár „a nemesi rend elenyésztetése” érdekében emelte fel szavát, míg Temes azt javasolta, vegyék be az inszurrekcióba a jobb módú parasztot is. Általában egyetértettek az inszurrekció rendezésének szükségességével. Az országos javaslatban szereplő kétéves nemesi katonáskodás ellen azonban a többség szót emelt. Évente csak egyhavi fegyvergyakorlatot kívántak, ezen kívül a felsőbb és középfokú iskolákban a katonai elmélet és a fegyverforgatás oktatását. Javaslat hangzott el arra, hogy magyar keretezredeket hozzanak létre állandó tisztikarral, ez képezze az ide bevonuló nemeseket, akiknek száma betudódnék az országra kivetett és eddig csak parasztokkal betöltött újonclétszámba.

Tévedés volna az a feltételezés, hogy e megyei javaslatok a magyar nemesség egészének egységes álláspontját fejezték ki. A megyék ugyanis munkálatok vitája során három, többé-kevésbé világosan elkülönülő csoportra oszlottak. A szinte minden kérdésben kifejezetten konzervatív vagy éppenséggel reakciós álláspontot elfoglalók közé tartozott a felsőmagyarországi megyék jó része (Nyitra, Hont, Liptó, Turóc, Árva, Abaúj-Torna, Sáros, Bereg, Ugocsa) nagy tömegű szegény kisnemességgel, a katolikus klérusnak az értelmiséget függésében tartó jelentős befolyásával, hátrányos piaci helyzettel és udvarhű történelmi hagyományokkal; és a Dunántúlról három megye: nagybirtokai révén az uralkodóház, főispáni méltósága révén a prímás, illetve néhány konzervatív nagyúr befolyása alatt Moson, Esztergom és Fejér vármegye. Velük szemben 19 megye általában többé-kevésbé egyértelműen haladó álláspontot foglalt el. Javaslataik olykor a munkálatok radikális továbbfejlesztését célozták. A Dunántúlról Baranya, Tolna, Somogy, Zala, Vas megye tartozott ide, jómódú árutermelő középbirtokossággal és reformer hajlamú arisztokraták által befolyásolt nemességükkel. Az ország legnagyobb gazdasági központjának vonzáskörében Pest megye, valamint a délkeleti Alföld megyéinek nagy része: Csanád, Békés, Csongrád, Temes aránylag kis számú, de jelentős részében értelmiségi vagy legalábbis polgári funkciójú nemességgel; illetve tőlük északra haladva az Alföld peremén Bihar, Szabolcs, Szatmár, Ung és Zemplén; s Felső-Magyarországról Bars, Nógrád, Zólyom és Trencsén megyék szintén a haladók közé tartoztak. A harmadik csoport egyes kérdésekben haladó, másokban konzervatív, olykor reakciós álláspontot foglalt el. Ezek a megyék három nagy, területileg összefüggő tömbben helyezkednek el az ország térképén. A Dunántúlról Veszprém, Komárom, Győr, Sopron, a Duna túlsó oldaláról Pozsony m egye alkotta az egyik csoportot; Felső-Magyarország és az Alföld peremén Heves, Borsod, Gömör, s a hozzájuk északról csatlakozó Szepes megye a második csoportot; a déli Alföld négy megyéje: Bács, Torontál, Krassó és Arad a harmadik csoportot. Területileg különállt az ugyancsak ingadozó állásfoglalású Máramaros megye: az ország szegény nemesekben egyik leggazdagabb megyéje. Mindhárom tömbnek egyéni profilja volt: a dél-alföldi tömbbe a nagy mezőgazdasági árutermelő megyék tartoztak, a dunai szállítás révén immár az egész ország valóságos gabonaraktárai. A nyugat-dunántúli csoportban jelentősek a kereskedelmi funkciók is. Hegyvidék és síkság találkozása által jellemezhető megyékben az ország egyik jelentős iparvidéke van kialakulóban. Nemességük társadalmi összetétele mindhárom csoport esetén meglehetősen indokolja az ingadozó állásfoglalást. Szemben a 81 tagú országos bizottság tipizálható és az egyes személyek által képviselt érdekeket végül is kiegyenlítő állásfoglalásaival, a megyéknek a reform kapcsán kibontakozó állásfoglalásai felvázolják Magyarország – a következő évtizedek politikai fejlődésének megértéséhez rendkívül jelentős – politikai geográfiájának fő vonalait is. Ha így, együttesen vesszük szemügyre a haladó megyék állásfoglalásait, megállapítható, hogy – ha szervezetileg nem is, de – eszmeileg 1832 derekára már lényegében egységesen kialakult a polgári Magyarországot óhajtó reformerek csoportja. Eszmei egységük alapja az európai liberalizmus hazai viszonyoknak megfelelően fejlődött elmélete volt.

Irodalom

A rendszeres bizottságok munkálatai megyei vitáinak ismertetése Barta István kiadatlan doktori disszertációjában (A fiatal Kossuth és kora. Budapest, 1964); rövid összefoglalása: Barta 1966. 151–173. Lásd még Gergely András, A rendszeres bizottsági munkálatok szerepe a magyar polgári reformmozgalom kibontakozásában (Tiszatáj, 1974. 6).


A korszakváltó évek
Wesselényi Miklós Tartalomjegyzék A magyar liberalizmus kialakulása