A romanizáció és utóélete

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2016. december 23., 21:34-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

A 370-es évek végétől a hun, majd a gót uralom megszilárdulásáig eltelt csaknem egy évszázad a pannoniai romanizáció elhalásának időszaka. Ezen a tényen nem változtat az sem, hogy Sirmium az avar hódításig többnyire bizánci kézben levő, latinul és görögül beszélő katonaság által védett, városból mindinkább erőddé alakuló római település maradt, sem az, hogy a római gazdaság és technika számos vívmánya még igen sokáig éreztette hatását az egykori Pannonia tartomány területén, sőt még az sem, hogy a tartomány romanizált felső rétegének végleges elhalása valószínűleg csak a VI. században fejeződött be. Az elhalás folyamatának fokozatossága, egyre szűkszavűbb forrásaink adatainak bizonytalanságával párosulva, a pannoniai rómaiság „kontinuitásának” megítélésében nagy nézetkülönbségeket okoz. A nézetek közötti lényegbevágó eltérések egyes fogalmak tisztázatlanságából, pontatlan használatából is erednek. A tartományi lakosság sorsát illetően ugyanis különbséget kell tennünk a társadalom rétegei között, meg kell különböztetnünk települési, egyházi és gazdasági-technikai folyamatosságot, és végül tisztáznunk kell azt is, hogy mit kell „rómain” értenünk.

Ami a tartomány lakosságát illeti, a korábbiakban már láthattuk, hogy a provinciális társadalom felső rétege Pannoniában, de a Duna vidéki tartományok legtöbbjében, így Daciában is, olyan elemekből állt, akiknek kiváltságos társadalmi helyzetét a római uralom biztosította: állami (császári) tulajdonban levő földek, bányák és jövedelmek bérlői és igazgatói, a katonai és polgári kormányzás képviselői és nem utolsósorban katonák, akiknek kedvező anyagi és társadalmi helyzete természetesen szintén a római uralomtól függött. A földbirtokosok jelentős hányada az igazgatás valamely ágával vagy a hadsereggel való kapcsolata következtében jutott földbirtokához, és csak kisebb részük vált olyan nagybirtokossá, aki a helyi társadalomban elfoglalt kiemelkedő helyzetét a birodalmi kormányzattól függetlenül is meg tudta tartani. Ilyen birtokos arisztokrácia kezében volt számos nyugat-európai tartomány, például Gallia vagy Hispania területének nagy része; a germán államalakulatok alapvető hatalmi problémája ezekben az országokban épp a senatori birtokossággal való kompromisszum kialakítása volt. Nem véletlen, hogy a császárkori latin nyelvből ott fejlődtek ki az újlatin nyelvek, ahol a helyi társadalom felső rétege, amely a római kultúra és nyelv hordozója volt, a nyugati birodalom széthullása és megszűnése után is helyben maradt, és megőrizte kiváltságos társadalmi helyzetét. Más újlatin nyelveket – a raetoromán (ladin), dalmát és román (vlach) nyelvet – a menekülésre kényszerített romanizáltak később tömörülő csoportosulásai alakították ki; az Alpok helyei közé menekült noricumi és raetiai romanizáltak a raetorománt, a dalmát tengerpart városaiba menekültek a dalmátot, az aurelianusi Daciába telepített romanizáltak és a balkáni városok hegyekbe menekült lakói a román (vlach) nyelvet. A közös nyelv vonzásának, összetartó erejének ezekben az esetekben döntő szerepe volt. Előfeltétel volt azonban egy olyan réteg léte, amely a latint anyanyelveként beszélte. A dunai tartományokban második nyelvként ugyan sokan beszélték a latint, de anyanyelvként csak egyes nagyobb városok lakói és a provinciális társadalom legfelső, igen vékony rétege; természetesen azok, akiknek társadalmi helyzete a rómaiaktól függött.

Ezt a réteget – amennyiben a III. század közepén nem menekültek el – 271-ben szervezetten kitelepítették Daciából a Balkán félszigeten kialakított űj Daciába; a kiürítést éppen azért lehetett végrehajtani, mert viszonylag kevés embert érintett. A romanizált felső réteg elhalása Pannoniában is azért következett be, mert egyrészt számszerűen kis részét alkották a lakosságnak, másrészt pedig társadalmi helyzetét a római igazgatás működése biztosította; az igazgatás fokozatos megszűnésével fokozatosan távozott vagy társadalmilag lesüllyedt a pannoniai romanizáltak rétege is.

Az elmenekülést bizonyító első adataink az V. század elejéről valók, és összefüggésbe hozhatók a 401–408 között lezajlott nagy barbár átvonulásokkal. Az illyricumi menekültek sorsáról ebben az időben több rendelet is intézkedett. További menekültekről és menekülési hullámokról egészen a VI. század végéig tudunk; az utolsó a sirmiumiak menekülése volt a dalmát városokba.

A menekülési mozgalmakkal egy időben Pannoniában valószínűleg egy belső népmozgalom is lejátszódott. A falusi lakosság egy része feltehetően a falakkal védett városokba költözött, ahonnan ugyanakkor az arisztokrácia nagy része már elmenekült. A városokban a barbár hódítók többnyire csak az V. század után vetették meg a lábukat. Hasonló folyamatot képzelhetünk el Daciában is, amelynek elnéptelenedett városaiba a dák őslakosság egyes csoportjai bizonyára behúzódtak a gót hódítók elől.

A helyben maradt lakosságot azok az elemek alkották, amelyeknek létérdeke nem függött a római uralomtól. Ez a minden bizonnyal többségben levő népesség a kelta, illír vagy dák (trák) nyelveket beszélte. A latin nyelvet ezek a bennszülöttek csak annyiban ismerték, amennyiben a római uralommal és annak képviselőivel valamilyen kapcsolatba kerültek, anyanyelvükké azonban a latin nem válhatott. Mindhárom dunai barbár nyelv meglétére vannak bizonyítékaink a késő római időkből. A latin nyelv ismerete a helyi lakosság körében úgy csökkent, amilyen mértékben megszakadt mindennapos kapcsolatuk a római igazgatás, kereskedelem és hadsereg képviselőivel. Az őslakosság nyelvének eltűnését elősegítette és meggyorsította az a körülmény, hogy a lakosság e nyelveket nem önálló állami élet keretében őrizte meg. Az őslakosság a népvándorlás korának első századaiban éppúgy felszívódott, mint a római uralom alá soha nem került alföldi szarmaták, akiknek népi különállása az V. században még kétségen kívül állt, a későbbi századokban mégis nyomuk veszett.

A lakosság romanizált részének szervezeti folytonosságát a keresztény egyházszervezet biztosíthatta azután, hogy az államigazgatás vagy kivonta szerveit, vagy pedig kénytelen volt működését fokozatosan csökkenteni. 271-ben Daciában még nem lehettek számottevő keresztény közösségek, de 271 táján az egyház is az igazgatás összefonódásának még csak a kezdeteiről sem beszélhetünk. Pannoniában a szerémségi egyházközségek a IV. század közepén Sirmium igazgatási és politikai szerepéből fakadóan a birodalmi politikában is számottevő tényezővé váltak;a nyugati arianizmus vezető alakjai közül Valens Mursa, Ursacius pedig a Szerémséggel szomszédos moesiai Singidunum (Belgrád) püspöke volt. Az ortodoxia nyugati győzelme után a pannoniai egyházközségek Észak-Itália befolyása alá kerültek. Néhány dél-pannoniai város kivételével azonban a pannoniai egyházak püspökeiről minden értesülés megszakad az V. század elején; ugyanakkor már egyes pannoniai egyházközségek feloszlása is kezdetét vette.

A Kárpát-medencébe települő germán népek többsége azonban már ariánus keresztény volt, akik az egyházszervezet töretlen folytonosságát ugyan nem biztosíthatták, de a keresztény kultuszépületeket újra használatba vették, sőt karban is tartották vagy átépítették. Ez a kérdés azonban a folytonosság egy további szempontjához vezet.

A római táborok és városok erődített falaikkal és kőépületeikkel, a római úthálózat kövezett útjaival és hídjaival, valamint a római uralom számos más maradandó nyoma olyan adottság volt, amely még a magyar középkor városfejlődésére és kereskedelmére is kihatott, amennyiben az újra meginduló városiasodás és közlekedés számára passzív alapot teremtett. A nagyobb római építmények még a XVIII. század végén is állottak, nem csoda tehát, hogy a népvándorlás kori, különösen pedig az árpád-kori településtörténetben bizonyos mértékig meghatározó jelentőségük volt. Az omladozó római épületek felhasználásának folyamatos bizonyítékai vannak az V. századtól egészen az újkorig. Az, hogy a középkori Magyarország területén a volt római városok neve ennek ellenére sem maradt fenn, az a többszöri és gyökeres népi átalakulások egyik döntő bizonyítéka.

A közvetett folytonosság másik területe valószínűleg a gazdasági élet néhány ága volt. Az ipari termelés a régészeti leletek tanűsága szerint nem sokkal élte túl az V. század nagy megrázkódtatásait. Az a tömegtermelés, amely épp a IV. századi pannoniai iparra jellemző, az V. század első felében visszafejlődött, ugyanakkor egyre lazultak Pannonia kereskedelmi kapcsolatai a távolabbi ipari központokkal, amelyek egyébként szintén rohamos hanyatlásnak indultak. A helyi ipar és az import felvevői egyre inkább az új barbár népek voltak. Mind az ipari termelést, mind pedig az importot az ő igényük és ízlésük irányította. Természeténél fogva sokkal szívósabban élt tovább a mezőgazdasági termelés néhány ágazata. A kultúrnövények hazai történetének most megindult és korántsem lezárt eredményeket nyújtó vizsgálata valószínűvé teszi, hogy egyes gyümölcsfajták és a szőlő római korban honosodtak meg vagy terjedtek el hazánk területén. A népvándorlás korában e telepítéseknek egy része valószínűleg megmaradt, és nem lehetetlen, hogy a termelési ágakkal együtt tovább éltek olyan agrotechnikai eljárások is, amelyek bevezetése a római uralom érdeme volt.

A mondottak alapján a romanizáció hatásáról, folytonosságáról és utóéletéről beszélve különbséget kell tennünk a római kori termelés és technika néhány, nemritkán alapvető fontosságú vívmányának és a római kori lakosságnak mint etnikumnak – egy meghatározott nyelv és kultúra hordozójának – a továbbélése között. A „római” a Kárpát-medencében nem vált etnikai fogalommá, mindvégig politikai tartalmú megkülönböztetés maradt, és ebből következően a római birodalom politikai visszaszorulása a „római” lakosság elmenekülésével vagy elhalásával járt együtt. Ezzel szemben sok tekintetben még fel nem tárt fontos szerep jutott a római uralom néhány maradandó következményének, és ez – anélkül, hogy népi folytonossággal járt volna együtt – tagadhatatlanul a romanizáció folytonosságának, történelmi szerepének bizonyítéka.

Irodalom

A rómaiság kontinuitásának mértéke és módja a római birodalom nyugati felé­nek minden provinciájában olyan vitakérdés, amely az érdeklődés homlokterében áll. Településtörténeti és városfejlődési szempontból a beható kutatások már elju­tottak néhány alapvető kérdés tisztázásáig, pannoniai szempontból lásd Székely György, AUSB Sectio Historica III. 1961. 59. skk. Viszonylag biztos talajon mo­zog a kutatás a városok továbbélését, valamint a felső – tehát romanizált – ré­teg helyben maradását illetően. Egyik sem megy túl az avarok megjelenésén, de már a 6. századból is csak igen szórványos, egy-egy személyre vonatkozó adatunk van; ezek mind máshol felbukkanó menekültek.

A római uralom vége
Az események Tartalomjegyzék