A romantika az irodalomban

A Múltunk wikiből
1823.
Megjelenik Aranyosrákosi Székely Sándor A székelyek Erdélyben című eposza.
1823. január 22.
Kölcsey Ferenc megírja a Himnuszt.
1824.
Megjelenik Czuczor Gergely Augsburgi ütközet című eposza.
Megjelenik a Kovacsóczy Mihály szerkesztette Aspasia.
Megjelenik Ján Kollár Slávy dcéra című költeménye.
1825.
Vörösmarty Mihály megírja a Zalán futását.
1826.
Kölcsey Ferenc megírja Nemzeti hagyományok című tanulmányát.
1831.
Megjelenik Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című drámai költeménye.
Megjelenik Pázmándi Horváth Endre Árpád című eposza.
Megjelenik a Bajza József szerkesztette Kritikai Lapok.
1832.
Megjelenik Fáy András Bélteky ház című regénye.
1832. január 4.
Megjelenik a Jelenkor.
1836.
Megjelenik Jósika Miklós Abafi című regénye.
1837.
Kölcsey Ferenc megírja a Parainesist.
1839.
Megjelenik Jósika Miklós A csehek Magyarországban című regénye.

A romantikus magatartásnak és ezzel együtt a kultúra romantikus formáinak kialakulásához Magyarországon sem hiányoztak az okok. Elsősorban és legérezhetőbben a Szent Szövetség keretében megújulni és modernizálódni látszó, ám valójában nagyon is elöregedett abszolutizmusnak éppen a húszas évekre nyíltan kibontakozó, a rendi, de ezen át a szélesebb nemzeti jogokat is támadó és felszámolni kívánó politikája és az általa védett társadalmi rend magatartásban és kultúrában egyaránt elavult normákat képviselő felépítménye volt az, amely a romantikát formálós és igénylő társadalmi-politikai indulatokat kiváltotta. Abszolutizmus és feudalizmus szoros összefonódása révén a romantika nagy és sokoldalú európai szövevényében a magyar romantika így alapjában kezdettől fogva a progresszió szolgálatában áll, akkor is, ha konkrétan, nyitányakor egyelőre még a 19. század húszas éveinek az abszolutizmussal legszélesebb fronton szemben álló nemesi alkotmányvédelméhez kapcsolódik – tárgyában és műfajaiban egyaránt. Az ellenállás emberi, nemzeti és rendi érdekeket pillanatnyilag még egybemosó pátosza első lépésben így természetesen találja majd meg részint a Dugonics óta népszerű miliőt: az osztályellentétektől még mentesként, a magyarok egyenlőségének jegyében ábrázolható honfoglalás kori társadalmat, részint az ugyancsak hagyományos hexameteres barokk eposz heroikus és patetikus műformáit. Miliő és műforma: mindkettőnek még a közvetlen előzményei is a romantikán kívülről indulnak. 1823-ban lát napvilágot Aranyosrákosi Székely Sándor eposza: A székelyek Erdélyben, 1824-ben Czuczor követi őt az Augsburgi ütközettel; Pázmándi Horváth Endre Árpádiásza 1831-ben, Czuczor Botondja 1833-ban folytatja a sort. Alapjában még hagyományos, egyes szép részleteik vagy a helyenként felcsillanó nyelvi erő ellenére is az iskolás klasszicizmus sémáival dolgozó munkák ezek. Sorukba ékelődve azonban 1825-re egyszerre a romantika teljes zenekarának ragyogó, kiteljesedett hangzásával felzendül a Zalán futása: a magyar irodalmi romantika valódi nyitánya. Vörösmarty a hősi eposz konvencionális hadi cselekménye, kollektív elemeinek hangsúlyozása mellett itt már helyt ad a magánéletnek, s egyik fő vonalként iktatódik be az egyéni sorsok és érzelmek nemegyszer magas érzelmi hőfokú lírikus elemekkel kifejezett ábrázolása.[1] A történelem és a politika azonban e légkörben más műfajokban is ihletőjévé válik a romantikának: egyelőre a költészetben, ahol a legjobb művekben azzal már szorosan össze is ötvöződik. Mint említettük: Kölcsey Himnusza 1823 januárjában, a nemesi ellenállás válságának csúcspontján lát napvilágot, egy már romantikus-hazafias szabadságódák és nem kevésbé romantikusan szubjektivista-pesszimista filozófiai költemények alkotta sor szerves részeként. Ahogy – s ugyancsak e kezdődő romantika jegyeivel – ekkor aratják nagy sikereiket Kisfaludy Károly első hazafias történelmi drámái.

De az 1820-as évek folyamán, az abszolutizmus nyomásának csökkenésével, végül lassanként a romantika hatása alá kerülnek azok a műfajok is, melyeket az abszolutizmussal szemben a polgárosodás felé induló társadalom ennek megfelelően bővülő irodalmi érdeklődése már az 1810-es évektől a magyar irodalomban is életre hívott: a szépprózai elbeszélés, a novella, az egyfelvonásos, a ballada, a románc és ezzel együtt, a történelem keretein túllépve, mindazon egyre differenciálódó témák és tartalmak is, melyeket e műfajok általában hordozni szoktak. Most már általuk s a rajtuk keresztül megközelített egyre hétköznapibb valóság anyagával is erősödve idézik fel Kisfaludy Károly vígjátékai, s az ő és Fáy András első elbeszélései a hazai társadalmi valóság egyes jellegzetes alakjait és színeit, a nemesi udvarházaktól a népies helyzetdalok paraszti, kispolgári világáig. Bővülő műfajai révén az irodalom a valóság egyre szélesebb rétegére terjesztheti ki hatáskörét. Sőt, Kölcsey Kazinczyval polemizáló tanulmánya a nemzeti hagyományokról (1826) elvileg is éppenséggel a köznépi dalt állítja mintául a már a romantika jegyébe lépett nemzeti műköltészet elé. Kölcsey maga is kísérletezik e területen korai dalaiban: költészetének ezekre az évekre jellemző és majd Bajza által tovább viendő másik fő ágában. A romantika így még alig indult útjára, máris az irodalom széles területein válik uralkodóvá olyannyira, hogy 1828-ra a magyar költészet történetéről adott áttekintésében Toldy Kazinczy mellett legnagyobb hangsúllyal már Kisfaludy Károlyt és Vörösmartyt emelheti ki mint a kortársi költészet legfőbb alakjait. Nem alaptalanul: a reformkort előkészítő esztendőknek a politikaival egyidejű, azzal közös gyökérről táplálkozó, már Kazinczy által a politika mögött álló mélyebb társadalmi igénnyel is szinkronba hozott és összekapcsolt irodalmi mozgalmaiban ettől kezdve a romantika megjelenése és Vörösmarty játssza a fő szerepet.

A következő évtizednek, az 1830-as éveknek, a reformkor első évtizedének irodalmára így már a romantika kiteljesedése nyomja rá bélyegét. Központi alakja továbbra is Vörösmarty marad, akinek most, a nyelvújítás során kiformálódott nyelv teljes pompájával bomlik ki gazdag romantikus lírája, s aki a drámával is megpróbálkozik. Sajnos, folytatás nélkül maradt, a német tündéries drámát részint a hazai népmesei hagyományba öltöztető, részint azonban gazdag és romantikus filozófiai tartalommal is megtöltő, s egészében finom és gazdag lírával összefogó mesejátéka, a Csongor és Tünde (1831) után, az az évtized végére elfordult a feudális erkölcsiségű német mintáktól és a francia romantikus dráma felé tett lépéseket. Vörösmarty mellett a romantika költészetének másik irányát az akkor bontakozó, a költőként lassan elhallgató Kölcsey korábbi lírájához csatlakozó (ám ezen át egyes vonásaiban Kazinczy neoklasszicizmusáig, sőt a szentimentalizmusig is visszanyúló), s legszínvonalasabban Bajzánál megjelenő költészet fogja képviselni. Ez a költészet feloldotta, és mintegy a korszak átlagos olvasóközönségének léptékére alkalmazta (egyszersmind azonban le is fokozta) a romantikát: monumentalitás és szenvedély nélkül, de nagyon is élő érzelmekkel telítve azt. Az érzelmeket visszafojtó vagy merev formákba szorító feudális normák elleni, már a szentimentalizmussal megindult lázadást a romantika viszont még történeti köntösben is immár polgáriasodó viszonyok közé állítja, az egyéni érzelmeket ennek megfelelő magatartás- és ízlésformákba öltöztetve. Az 1840-es évekre az irodalomban már az így kialakult polgárias formák lesznek a magatartás és ízlés legelterjedtebb modelljei, mint ahogy ezek jelennek meg majd a képzőművészet, elsősorban a festészet egyes műfajaiban: irodalom és képzőművészet vonatkozásában egyaránt az úgynevezett biedermeier jegyeiként.

Mert a biedermeier – megfelelő színvonalú alkotó esetén – képes tükrözni a kibontakozó és társadalmi bázisában éppúgy, mint hatókörében szélesedő polgáriasodó életmód és magatartás őszinte vonzalmát az intimitáshoz és a magánélet kis körén belüli, kulturált eszközökkel biztosítható harmóniához: korábban elsősorban a feudalizmus vezető rétegeinek privilégiumaihoz. Alapjában és lényegében bár korlátozott, de pozitív modell ez, ha, kivált a gyengébb képességű írók vagy festők, az irodalmi és festészeti tömegtermelés igényei és a harsányabb ábrázoláshoz szokott szélesebb olvasó és műélvező tömegek együttes hatására csakhamar erősen eltorzul is: benne az érzelmek átadásának helyére benyomul az érzelgősség, a polgárias modor sokszor modorossággá változik és a szenvedély szenvelgéssé, az intimitás korlátoltsággá. A biedermeier olyan hátrányaként, amelynek veszélyéről megromlott formái – melyekkel a továbbiakban gyakran fogunk találkozhatni – nagyon is világos tanúságot tesznek. Ugyanakkor a biedermeier gyors és széles megromlását kétségtelenül elősegítette az, hogy maga nem eredeti stílus: nem állnak mögötte egyértelmű meghatározók. Egyfajta keverék, s mint ilyen, származéka lévén a szentimentalizmusnak és a romantikának, e másodlagosságában már eleve sem rendelkezett kellő mélységgel és tagoltsággal ahhoz, hogy a felhasználás különböző szintjeihez minden esetben színvonalasan alkalmazkodjék.[2]

A romantika a széppróza területén is most emelkedik művészi magasságra: Kölcsey országgyűlési beszédeiben a politikai, Parainesisében a filozófiai próza, kiegészülve a magyar nyelvű leíró prózának egy, csak Kazinczy memoárjaihoz hasonlítható remekművével, a költő országgyűlési naplójával. Ekkor jelenik meg a modern regény: előbb Fáy még kissé száraz, elkésetten klasszicista ízű Bélteky házával (1832), de négy év múlva már Jósika Miklós immár valóban romantikus történelmi regényével, az átütő sikerű Abafival – első művével egy, a továbbiakban is a romantika jegyében álló irodalmi pályának, és még szívósabb életű műfajnak.

Az 1830-as évekre, a kibontakozó reformkor első nagy évtizedére így az egész irodalom mar a romantika jegyében áll, olyan magatartást tükrözve, mely már egyre szélesebb fronton éles ellentétben van az abszolutizmus összes vetületével. E magatartás általános, széles társadalmi bázisa folytán a romantikusok kezére kerül a kibontakozó irodalmi kritika normákat és eszményeket meghatározó tevékenységén át az irodalom és az általa befolyásolt magatartás eszmei irányítása is. Élén a költő Vörösmarty áll. Mellette a kritikus Bajza (aki 1837-ben a Nemzeti Színháznak is igazgatója lesz); s mellettük a szervező és irodalomtörténész Toldy, aki 1834-re, Döbrenteit kiszorítva, a Magyar Tudományos Akadémia titkári székébe kerül. E pozíciók mellé a romantikusok lendülete még további bázisokat is szervez. 1836-ban ők alakítják meg a Kisfaludy Társaságot, miután előbb már ők indították meg a harcias Kritikai Lapokat (1831–1836), mely a romantika teljes győzelme után helyét az immár tervszerűen szerkesztett, az egész kulturális életet áttekintő Athenaeumnak (1837–1843) adja át. Utóbbinak külön kritikai melléklapja is van: a Figyelmező. Színház, Akadémia, irodalmi társaság, folyóirat: széles lehetőségek ezek a rájuk figyelő magatartás általánosabb befolyásolására is. S valóban, körülöttük olyan kör van kialakulóban, melyben – éppen az irodalom által tudatosított és felismerhetővé tett magatartás közössége által vonzva – személy szerint is összetalálkoznak a polgárosodás demokratikus-liberális irányának kulturális és politikai vezető erői, bárhonnan jöjjenek is. Jellemző erre az 1838-as balatonfüredi Anna-bál alkalmával összegyűltek széles köre: írók, politikusok, ügyvédek és megyei urak a tagjai, akik ott tárgyalják meg – a titkosrendőrség buzgó megfigyelése alatt – az új ellenzéki politikai taktika alapjait.

Irodalom

  1. A romantika irodalmi megjelenését és kibontakozását a központi alak, Vörösmarty életpályáján keresztül újabban Tóth Dezső elemezte nagyszabású életrajzában: Vörösmarty Mihály. 2. átdolgozott kiadás (Budapest, 1974);
  2. az úgynevezett biedermeierre – gazdag adatanyaggal és belőlük szellemtörténeti módszere mellett is számos jól levont, a művelődés és a magatartás szélesebb területein is általánosítható következtetéssel – haszonnal forgatható: Zolnai Béla, A magyar biedermeyer (Budapest, 1940).


A magyar nép kulturális életeVörös Károly
Romantika és romantikus magatartás Tartalomjegyzék A realizmus felé