A svéd szövetség

A Múltunk wikiből
1633
április 1. Rákóczi György hosszan húzódó szövetségi tárgyalásai Stockholmban.
július 26. Cseh politikusok svéd közvetítéssel szövetségi ajánlatot tesznek I. Rákóczi Györgynek. (A fejedelem az ajánlatot visszautasítja.)
1642
november 11. III. Ferdinánd előbb május 29-re, majd e napra halasztva, országgyűlést hív össze Pozsonyba. (November 29-én két királyi biztos – még azelőtt, hogy megnyílt volna – feloszlatja az országgyűlést.)

Rákóczi birtok- és pénzgyűjtése nem csupán öncél volt, mint azt az erdélyiek ráfogták. Amíg a rendi Magyarország politikáját Esterházy irányította, vagy szerette volna irányítani, nem szűnt meg a veszély, hogy Erdélyt nyugatról támadás éri. A harmincéves háború fordulatai pedig bármikor kínálhattak volna alkalmat, hogy Rákóczi maga léphessen fel támadólag, s erre anyagilag is fel akart készülni. A svéd politika kezdettől fogva arra irányult, hogy a Habsburgok hátában erdélyi diverziót szervezzen. Ilyen alárendelt s ráadásul kockázatos szerepet azonban Rákóczi nem volt hajlandó vállalni. A svéd sikerek egy évtizedig csak távoli mennydörgésként visszhangoztak Erdélyben: a Habsburgok német birodalmi vezető szerepét fenyegették, de nem dunai birodalmukat, a dinasztia bázisát. Bethlen ezt akarta megingatni, de nem kapott hozzá hatékony nyugati támogatást. A helyzet csak 1641-ben változott meg, amikor a svéd hadsereg vezetését Torstensson vette át, aki az osztrák Habsburgok saját tartományaiba helyezte át a hadszínteret, és ott próbált döntést kicsikarni. Most már nem diverzióra, hanem együttműködésre kellett megnyerni Rákóczit, annál is inkább, mivel a svédeknek éppen a lovasság hiányzott legjobban, mellyel a császáriak lovas portyái ellen védelmezhették volna az 1642-ben bevett és tartósan megszállt Olomoucot. A svéd–erdélyi tárgyalások, melyek soha nem szakadtak meg egészen, akkor már nyílt francia részvétellel, 1642 folyamán megélénkültek, de Rákóczi még mindig várakozó álláspontra helyezkedett. Csak az győzte meg, hogy a franciák 1643 májusában Condé herceg vezetésével nagy győzelmet arattak Rocroy-nál a spanyolokon, és Torstensson 13 ezer emberével a nyár folyamán nemcsak tartani tudta morvaországi pozícióit, hanem Bécs felé közeledett csapataival. A harmincéves háború folyamán először nyílt kilátás arra, hogy az osztrák Habsburgok nyugati és keleti ellenségeinek főseregei együttesen veheti ostrom alá a császárvárost.

Rákóczit nem fűtötték Bethlen országegyesítő ambíciói, királyi koronáról sem álmodozott, de ez nem akadályozta meg abban, hogy hatalma megszilárdítására, dinasztiája jövőjének biztosítására és az Erdélyi Fejedelemség területi növelésére ne használja ki a kínálkozó alkalmakat. E közelebbről meg nem határozott, mert a jövendő lehetőségeihez szabott, s nyíltan csak a magyarországi protestáns vallásszabadság megvédésére korlátozott háborús célok érdekében kezdte meg 1643 nyarán a katonai és diplomáciai előkészületeket. Nemcsak zsoldosokat toborzott, hanem a hajdúkkal is megegyezett a hadjáratra. Egyidejűleg sürgette a Porta engedélyét, ami november 15-én a hét vármegye elfoglalására szólóan megérkezett. Másnap aláírták a svéd–francia–erdélyi szerződést is, s ez politikai biztosítékok mellett pénzsegélyt és 3 ezer gyalogos küldését helyezte kilátásba Rákóczinak, aki viszont 3 ezer lovast ígért a svédeknek. A legfontosabb azonban a haditerv volt, mely a svéd és erdélyi főseregek egyesülését és Bécs ellen vonulását írta elő, aminek már 1643 őszén meg kellett volna történnie, s Torstenssen 13 ezer emberével meg is jelent Nikolsburgnál. III. Ferdinánd, miután a meghirdetett magyarországi felkelésre nem támaszkodhatott, s a remélt 15 ezer helyett csak 3 ezer magyar lovast tudott összeszedni, kitért az ütközet elől, de Torstenssonnak sietve Holsteinbe kellett távoznia, mert a Habsburg-diplomácia gyorsabban támasztott diverziót az ő hátában, mint ahogyan neki sikerült az óvatos Rákóczit megmozdítania. Az erdélyi sereg még meg sem indult, amikor a Habsburgokkal szövetkezett dánok már támadásba lendültek északon. Olomouc ugyan svéd kézen maradt, de a svéd–erdélyi közös támadásra ekkor – és soha többé – nem kerülhetett sor.


Erdély utolsó beavatkozása a harmincéves háborúba
Tartalomjegyzék Az 1644. évi hadjárat