A színjátszás stílusa és tartalma

A Múltunk wikiből
1815.
Katona József megírja a Bánk bánt.
1819.
Kisfaludy Károly megírja A kérők és Stibor vajda című műveit.
1819. május 3.
A Pesten vendégszereplő székesfehérvári színtársulat bemutatja Kisfaludy Károly Tatárok Magyarországon című tragédiáját.

A magyar színjátszás társadalmi bázisát a 18. század végi induláskor még kizárólag a birtokos nemesség, részben a főnemesség és a megyék alkották. Ám ez a kezdeti vékony bázis csakhamar szélesedett, s a nemesség mellé – összhangban a társadalmi mozgás általános tendenciáival – egyre inkább a magyar kispolgárság és a mezővárosi tehetős cívisréteg is felzárkózott a színház fenntartói közé. Már Kelemen László társulata is bennük látta bázisát, amikor kinyilvánította, hogy „nemzetünk közép és alsó osztályának, mely a magyar nyelven kívül más nyelvet nem tud, sőt nem is ismer” kívánja „szeme elé tárni” a korszerű társadalmi magatartást.[1] Kelemen maga és a színészek zöme is ebből a rétegből jött. 1808-ban a hivatalos följegyzés szerint is ez adja a pesti magyar színjátszás közönségét: „itt lakó számos magyar mesteremberek és ezeknek házok népe, úgy nemkülönben a vásárok alkalmatosságával az országnak minden részéből összejönni szokott magyar hazafiak.”[2] A vándorlások során is ők tartják fenn a magyar színészetet Miskolcon vagy Székesfehérvárott, Kassán és Kecskeméten; Nagybányán pedig még önálló társulatot is létrehoznak 1796-ban. A mezővárosokban korunkban még ritkán állapodnak meg a vándorcsoportok, de ha mégis, itt az emelkedő paraszt-cívisrétegre számíthatnak.

A színház és a színjátszás követte a társadalmi ízlés változásait, s így a felvilágosult nemestől egyre inkább a polgár megtestesítésébe hajlottak át. Eredeti, magyar darab ritkán kerül színre (Bessenyei A filozófus; Szentjóbi Szabó Mátyás király stb.), többnyire a német kommersz darabokat adják, magyar átdolgozásban. A köznemesség és a városi kispolgárság sokban közös ízlésének ugyanis nem felelt meg a Kotzebue, Brohl vagy Stephanie darabok külföldi környezete. Így a fordítók erős átírásra kényszerültek, nemegyszer komikusan magyarítva a személyeket és a helyszínt. Kolozsvárott ugyan Schillert és Moliere-t is játszottak, ez azonban inkább csak kivétel volt, mintsem általános jellegzetesség.

A magyar színjátszás története második felvonása vidéki éveinek – melyeknek kibontakozása időben már a háborús korszak lezáródásával és az abszolutizmus támadásának korával, fordulata pedig egészében a reformkor előjátékával esik egybe – repertoárja, illetve az abban ábrázol magatartásmodellek már igen jellegzetesen utalnak vissza részint a világnak éppen a háborúk nehéz és mozgalmas évei alatt bekövetkezett kitágulására, részint a társadalmi bázisnak is éppen a vándorlások éveiben bekövetkező kiteljesedésére, végül pedig a kibontakozó nemzeti ellenállás által keltett szenvedélyekre. Az elsőre az „örök” emberi magatartásformákat a legmagasabb fokon bemutató klasszikus szerzők: Shakespeare, a kortársi német klasszikusok, ha lassan is, de kezdődő terjedése lesz a jellemző. A másodikra a német kommersz-kispolgári színművek, és mellettük az ebben kifejeződő ízlésre legjellemzőbb műfaj: a bécsi népi-tündéries vígjáték magyar változatának megjelenése és gyors elterjedése ad példát. A harmadikra Kisfaludy Károly hazafias ihletésű, már egyre határozottabban a romantika stílusában megjelenő magyar történeti színműveinek, később a vidéki magyar életet bemutató vígjátékainak hatalmas sikere a bizonyíték. Katona Bánk bánja még – úgy látszik – színpadon is nehéz és komor e korszaknak és közönségének; igaz, 1833-ban kassai előadását a cenzúra keze akadályozta meg.

A kor magyar színjátszása történetének harmadik felvonásában azonban már kialakulnak a gyorsan kibontakozó polgárosodás a társadalomban éppúgy, mint az irodalomban jól megfigyelhető kettős vonulatának megfelelő magatartásmodellek, illetve az ezeket hordozni képes műfajok is. Az elsősorban városiasodó-polgáriasodó nemesi – és általában az urbánus – ízlés számára politikai vígjáték és a kor modern francia vagy franciás színműirodalma jelenik meg a színpadon, Pesten éppúgy, mint például Kecskeméten; és ennek csakhamar magyar változatai is, a legkülönbözőbb műfajokban. A magyar vidéki, paraszti-kispolgári tömegek számára pedig megjelenik az immár hozzájuk, saját nyelvükön és saját problémáikról szóló magyar népszínmű. És ha főleg a nagyszámú apró, vidéket járó társulat műsorában még a külföldi ponyva színpadra vitt változatai uralkodnak is, egyrészt a klasszikusok, másrészt a kritikai realizmusba belenövő romantika, végül az irodalmi népiességnek a népszínművel megjelenő színpadi darabjai már többoldalú, a polgárosodás viszonyaival jellemzett világnak megfelelő magatartásokra készítik elő a mozgásában (a polgárosodásnak persze különböző szintjein) már a polgári forradalom küszöbére eljutott társadalmat. Ugyanakkor, ha már nem is egyeduralkodó, de eleven még a német hatás, és tovább erősödik a klasszikusok kultusza, elsősorban Shakespeare-é. Az így differenciálódó színi kultúrát pedig – kivált a nagyobb társulatokban és elsősorban a Nemzeti Színházban – egyre tökéletesbülő, s a leírt magatartást egyre inkább egyenértékűen értelmezni és kifejezni képes játékstílus közvetíti a nézők felé. A nagyobb társulatokon belül ugyanis egyre jobban differenciálódik a munkamegosztás, lehetővé téve, hogy a színészek fokozottan kifejthessék egyéniségüket és képességeiket. És nemcsak a Nemzeti Színház ilyen: mögötte, ha különböző művészi színvonalon is, de a fejlődés polgári tendenciájában már az egész magyar színjátszás egyazon úton jár, immár az egész társadalom sürgető igényére válaszolva.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Bayer József, A nemzeti játékszín története. I. Budapest, 1887. 84.
  2. Idézve: ugyanott 371.


A magyar nép kulturális életeVörös Károly
A magyar színjátszás kiteljesedése Tartalomjegyzék A zene