A szőlőművelés

A Múltunk wikiből

A paraszti árutermelés központjai továbbra is a borvidékek mezővárosai maradtak. A mindvégig lankadatlan kereslet és a kedvező borárak mellett ez érthető is. A 17. század első felében a szőlőművelés területileg is növekedett.

A gabonatermesztéstől eltérően a szőlőművelés technikailag is fejlődött a 17. század első felében: Hegyalján a század derekára vált széleskörűen elterjedtté az aszúbor készítése, de hamarosan alkalmazták ezt az eljárást a Sopron környéki borvidéken is.

A fizetett bérmunka alkalmazása a szőlőművelésben döntő fontosságú volt. Ezt mutatják a szőlők termelékenységére vonatkozó vizsgálatok is: amíg a bérmunkával művelt, jó állapotban levő allodiális szőlőknél egy kapásnyi szőlőterület (amennyit egy ember egynapi munkával megkapálhatott) – általában 94 négyszögöl – átlagosan mintegy 150 liter bort hozott, addig a robottal műveltetett szőlők termése csupán mintegy harmadrészét tette ki a gondos bérmunkával megmunkált szőlők hozamának.

A terméseredmények ezen kettősségét a paraszti bortermelőknél is megtaláljuk. A Hegyalján egy vékony gazdagparaszti rétegnél, melyről tudjuk, hogy bérmunkásokat alkalmazott, szintén számolhatunk a kapásonkénti másfél hl-es terméseredménnyel. A szétszórt, apró jobbágyparcellák átlagos hozama viszont nem lehetett magasabb a robotban művelt allodiális szőlőkénél, vagyis a kapásonkénti 30–50 liternél.

Első látásra meglepőnek tűnik, hogy a kisparasztok szőlői ilyen kis hozamúak voltak, hiszen feltehető, hogy saját parcelláikat sokkal gondosabban művelték meg, mint az allodiális szőlőket, ahol robotban dolgoztak. Több tényező is magyarázatul szolgál: részben az, hogy a bérmunkával művelt szőlőkben alkalmazott vincellérek mégiscsak a kor legjobban képzett szakemberei voltak; a kis szőlőparcellákkal rendelkező jobbágyok az allodiális szőlőkben is végeztek bérmunkát (esetleg robotmunkát), és éppen a legfontosabb dologidőben, saját szőlőjük művelésének rovására. A legnagyobb különbség azonban a szőlők trágyázásában mutatkozott A szőlő-monokultúra kialakulásával párhuzamosan egyre csökkent a jobbágyság állatállománya; de még az így rendelkezésre álló kevés trágyát sem a saját gazdaságukra fordították, hanem eladtak belőle a hegyaljai uradalmaknak, melyek – az egykori számadások szerint – saját allodiális állataik produktuma mellett még jelentős mennyiségű trágyát is vásároltak. A robottal művelt allodiális szőlők trágyaellátása viszont aligha mozgott magasabb szinten, mint a kisparaszti parcelláké, melyek alacsony terméshozama hosszú korszakokon át változatlan maradt. Országosan az elmaradt művelési forma volt túlsúlyban, de néhány monokultúrás vidéken, például Hegyalján és Sopron környékén is, a szőlőművelésben fokozottan tért nyert a bérmunka – ellentétben a szántógazdasággal, ahol a 17. század első felében mindenütt a robotmunka került előtérbe.

A nagy munkaerő-keresletet azonban mindvégig sikertelenül igyekeztek kielégíteni, ugyanis kevés volt a munkavállaló: a jobbágyok legtöbbje részben feudális kötelezettségei miatt nem rendelkezett szabadon erejével, részben saját kis szőlőbirtokát is művelnie kellett; a viszonylag szabadabb munkaerőt képviselő zsellérek nagy része pedig saját gabonaszükségletének megkeresése céljából részes aratást vagy cséplést vállalt, így a nagy kereslet és az a tény, hogy a feudális viszonyok között igen korlátozott mennyiségben állt rendelkezésre „szabad” vagy félig szabad, bérmunkára felhasználható munkaerő, azzal a következménnyel járt, hogy – mint Közép-Kelet-Európában általában, nálunk is – aránylag magas munkabérek alakultak ki. Így a Hegyalján a 17. század első felében egy férfi munkás, ha minden idejét bérmunkára fordította, megkereshetett évi 30 forintot. Ez igen tekintélyes összeg volt, egy majorsági béres vagy juhász évi bére 8–10 forintot és körülbelül ugyanennyi értékű természetbeni juttatást tett ki. Csakhogy a szőlőmunkásnak rendszerint egyéb kötelezettségei is voltak, úgyhogy nem tudott ilyen sok időt fordítani bérmunkára.

Tokaj-Hegyalja fejlődése azt mutatja, hogy ezen a kiemelkedően jó bortermő vidéken nem zárultak le a jobbágyi felemelkedés útjai; amiként a Sopron környéki tehetős jobbágyok is meglehetős jólétnek örvendtek. Pedig a jobbágyságnak a szőlőtermelés területén is komoly konkurenciával kellett megküzdenie. A jobbágyok kisebb-nagyobb szőlőparcellái, mint tudjuk, nem képezték a jobbágytelek tartozékát (ellentétben a szántófölddel, réttel). A földesúri szolgáltatásra kötelezett jobbágyszőlőket – vagy ahogy Hegyalján nevezték őket, a dézsmás szőlőket – a jobbágy meglehetősen szabadon adhatta-vehette, csak az átírás fejében kellett a földesúrnak az eladott érték 10%-át kitevő illetéket fizetnie.

Hegyalján azonban – éppen a jobbágyi eredetű, „dézsmás” szőlő szabad forgalma következtében – igen sok nem jobbágy, városi polgár vagy nemesember is vásárolt „dézsmás” szőlőket. Ilyen szőlő birtokában ők is kötelesek voltak a terület földesurának a dézsmát megadni – s így e szőlők jobbágyi jellege a 17. századra már meglehetősen elhomályosult. A „szabad” szőlők viszont a földesúr feudális tulajdonát képezték, és távol lakó, kis és nagy földesuraknak, városi polgároknak mintegy a majorsági szőlői voltak, anélkül azonban, hogy jobbágytelkek is tartoztak volna hozzájuk. Ezek mellett természetesen megtaláljuk az illető szőlőhegy és a környező jobbágyfalvak földbirtokosának majorsági szőlőit, amelyek Hegyalján váltakozva az összes szőlő 5–50%-át tették ki, átlagosan mintegy 8–10%-ot foglaltak el. Az ország nyugati sávján fekvő szőlőkben még jelentős számú külföldi birtokost is találunk; elsősorban a közeli alsó-ausztriai városok, így Wiener Neustadt, Bruck an der Leitha, kisebb mértékben Hainburg, de egyes osztrák mezővárosok polgárait is.

A jobbágyságnak tehát ugyancsak sok vetélytársa akadt a szőlőhegyeken, azonban még így is mindvégig jól tudta értékesíteni borát. A belső piacon is biztosan el lehetett helyezni a bortermést. Még a gyengébb minőségű borok is növelték a jobbágyság bevételeit: „abból köll megszerezniök mind maguk, mind pedig cselédjeik ruházatjukat”.[jegyzet 1] „Isten után mind kenyér és ruházatbéli reménységük ebben a kis borban vagyon”[jegyzet 2] – idézik a tiszttartók a jobbágyok véleményét. Az erősen bortermelésre specializálódott vidékek terméséből az állattartó és gabonatermelő régiókat is ellátták borral. Szüret után belföldi, sőt külföldi kereskedők járták sorra a borvidékeket, s a termést az országon belül és kívül nagy távolságokra szállították. Lengyelország a hegyaljai borok tartós piacául szolgált. Arról is maradtak fenn töredékes adatok, hogy Lengyelországban két magyar borkereskedő telep működött, és egyikük „duklai letevő helyen lévő magyarságnak” nevezte magát. A Lengyelországba irányuló borkivitel mennyiségéről tudjuk, hogy 1610-ben 12 684, 1611-ben 17 206,5, 1637 és 1641 között pedig 11 366 és 14 643 hordó között váltakozott. 2,9–3,6 hl-es hordókkal számolva 1610-ben és 1611-ben hozzávetőleg 40–50 ezer hl, 1637 és 1641 között pedig 2,55 hl-es hordókban mintegy 32 100–42 800 hl bort szállítottak Lengyelországba.

Az 1610. és 1611. évi borexport értéke – nem tokaji, hanem olcsóbb bor árszintjével és 6, illetőleg 8 csebres hordóval számolva – évi 0,7–1,0 millió kamarai forint körül mozgott, míg az 1637–1641 közötti időszak átlagos évi értéke 0,64–0,88 millió forintot tett ki.[1] 1633-ban Tarcalon 6 forintért egy tehenet, 8 forintért egy borjas tehenet, 20 forintért pedig egy hízott ökröt lehetett kapni; az évi borkivitel értéke 32–50 ezer hízott ökör árával volt azonos.

A nyugat-magyarországi borvidékről szintén jelentős tételekben szállítottak ki bort észak és északnyugat felé. Pozsonyon keresztül minden korlátozás nélkül folyt ez a kivitel, de mennyiségét nem ismerjük. A bécsi Tabor-hídon felállított vám a Sziléziába, Cseh- és Morvaországba kivitt borok legfontosabb átmenő helye volt. Egész korszakunkon át váltakozva hol megengedték, hol pedig tiltották a kivitelt, a termés mennyiségétől és az osztrák, valamint a magyar rendek pillanatnyi erőviszonyától függően. 1630-ból, valamint 1652 és 1657 között évről évre fennmaradt egy kimutatás az itteni forgalomról. Eszerint évi 8–17 ezer akó (egy akó: 72,5 l), azaz mintegy 6–12 ezer hl bort exportáltak a nyugat-magyarországi privilegizált helyekről, éspedig túlnyomórészt Sziléziába (83%); közel 8%-a került lengyel városokba, 4,4%-nál valamivel több jutott Cseh- és Morvaországba, és egy elenyésző kis rész egyes szász városokba (0,3%). Bizonyosra vehető azonban, hogy a fenti mennyiségen kívül Pozsonyon át is sok bort szállítottak Krakkóba, ez azonban nem szerepel az említett összeírásban. Egyes becslések szerint a nyugat felé exportált bor teljes mennyisége évi 60 ezer hl-re is felment.

A szőlőtermelés mindvégig olyan szilárd anyagi bázist jelentett, hogy – korántsem véletlenül – egyes bortermelő oppidumoknak sikerült a szabad királyi városok sorába emelkedniük. Hosszú harcok után Modor, Szentgyörgy és Bazin nyerte el a szabad királyi városi jogot a 17. század első felében, amint erről a korábbiakban, az Illésházy-perrel kapcsolatban már szó esett.

Lábjegyzetek

  1. Országos Levéltár P 1314 Batthyány levéltár, Missilisek 21833. 1646. február 25.
  2. Országos Levéltár P 1314 Batthyány levéltár, Missilisek 21942. 1649. november 17.

Irodalom

A szőlőművelésre lásd a 16. századnál felhasznált irodalmat, valamint Orosz István, A hegyaljai mezővárosok társadalma a XVII. században (Agrártörténeti tanulmányok. Szerkesztette Szabó István. Budapest, 1960); Péter Katalin, Szabad és dézsmás szőlők Zemplén megyében a XVII. század végén (Agrártörténeti Szemle 1964. 1–2); Kerekes György, Két magyar borkereskedőtelep Lengyelországban a XVII. században, 1616–1634. (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1901); az északi borkivitelre vonatkozó közleményeket lásd még ugyanott 1894, 1898, 1899. évfolyam.

  1. A borexport mennyiségére, értékére: N. Kiss Istvánnak és H. Pricklernek a 18. századnál (III. fejezet) idézett munkái.


A mezőgazdaság fejlődése
A mezőgazdasági termelés technikája Tartalomjegyzék Az árutermelő állattenyésztés