A szabadkőművesség politikai színeváltozása

A Múltunk wikiből

A felvilágosult abszolutizmus készséges műhelyei, a szabadkőműves páholyok annak idején teljes aktivitással fogadták II. József trónra léptét. Elsősorban a tolerancia gondolatának elfogadására ösztönözték mindazokat, akikkel baráti kapcsolatban álltak. Elhihetjük Kazinczy sokat idézett mondatát: a pesti Nagylelkűségben „minden megye legjobb koponyái… egyesültek, hogy mint a föld sója a lelkeket a vallásos toleranciára előkészítsék”.[jegyzet 1] A Draskovich-obszervancia Pesten és Budán országos hatást tudott gyakorolni, különösen azóta, hogy a Helytartótanács is a Várba költözött. Sokkal egészségesebb, rugalmasabb összetételben dolgoztak itt a maguk megszabta és a II. József irányította reformprogramon, mint a vidéki közegben. A hivatalok, a bíróságok, az egyetem, annak könyvtára, az arisztokraták, középnemesek és értelmiségek olyan sajátos ozmózisát biztosította, amilyenre a déli megyékben aligha, a fontos északkeleti területeken működő páholyokban is csak korlátoltan lehetett számítani.

Az irányítás még katolikus kézben volt, de a munka dinamikáját a protestánsok biztosították. A lefojtott közéleti ambíciók előbb még vallásuk szervezeti keretei között jelentkeztek. Jellemző találkozás zajlott le Beleznay generális pilisi házában 1781 decemberében: a Vay, Podmaniczky, Prónay családok tagjai, a környező megyék, a dikasztériumok leendő vezetői gyűltek össze, hogy közös evangélikus-református zsinatot, egyházaik együttes fellépését szorgalmazzák. Valójában protestáns honfoglalásra készültek. Következtetni tudunk vágyaikra, elképzeléseikre leveleikből és főként abból a beadványból, amit éppen tíz évvel később ugyanők már II. Lipótnak nyújtottak be.[1] Arról akarták meggyőzni, hogy az államgépezet leghívebb kezelői és irányítói a protestánsok. A Kancelláriához 9, a Helytartótanácshoz 13 evangélikus-református tanácsos kinevezését szorgalmazták, és 8, illetőleg 30 titkárt is felsoroltak, bő választékot kínálva az uralkodónak. A felsoroltak egy-két kivétellel mind tevékeny szabadkőművesek voltak.

A felnőtt korosztály a fiatal utánpótlásra is gondolt. Nemcsak Kazinczy, Berzeviczy Gergely, majd Dessewffy József is korán került a „legények”, majd a mesterek közé. A szervezeti tagság egyben kötelezettséget jelentett, hogy nemzetközi színvonalra törekednek. II. József uralma idején tódulnak a nemesifjak, a mecénások támogatta értelmiségiek a külföldi protestáns egyetemekre. Valóra akarják váltani a néhány éve formába öntött szabadkőműves alkotmányt, a jog; az ökonómia, a tudomány, a teológia területén korszerűen akarnak dolgozni a köz javára, s természetesen saját javukra. A fiatalítási folyamat és a feltűnő mozgékonyság jellemző a nyolcvanas években a magyar szabadkőművességre. A bécsi levéltár őrzi számunkra a hazai páholyok névsorait, a ugyanott áttekinthető a számos bécsi páholy magyar látogatóinak listája is.[2] A pozsonyiak, pestiek, budaiak, csakúgy, mint a miskolci vagy eperjesi testvérek, felbukkannak, tájékozódnak Bécsben is. Megismerkednek a kancelláriák, az egyes tanácsok tisztviselőivel, sőt külföldi követségek leleményes titkáraival is. Bécs valódi nagyváros, de így befogadtatva mégsem nyomasztó számukra. Élményeiket naiv büszkeséggel taglalhatják otthonukban, s ha talán túl is értékelik az itt szerzett szabadkőműves kapcsolatokat, az érintkezési formák könnyedsége, a kulturális lehetőségek gazdagsága termékenyítően hat hazai környezetükre is.[3]

Elég Born Ignác híres tudós páholyára utalni, ahol sűrűn megfordulnak a szívesen látott magyarok, s ahol a tudatos kulturális építkezés, az akadémiatervezés napi megbeszélések témája.[4] Az itt folyó és Magyarországra, Erdélyre is kiható munka rangját a negyedévenként megjelenő szabadkőműves Journal mutatja legjobban. Tudományelméleti és ezoterikus témák, irodalmi kísérletek jelennek meg neves osztrák írók tollából, akik együtt dolgoznak a kor röpirat-irodalmának termékeny szerzőivel. Vannak persze magyar előfizetők is, és mind a lap, mind a páholy egyik legtevékenyebb pártfogója Fekete János, aki Triesztben is propagálja őket. A magyar testőrök, grófok és udvari ágensek nagyobb számban fordulnak meg a Koronázott Reményhez címzett elit páholyban, s ebben a társadalmi ambíciót könnyű tetten érni.

A magyar szabadkőművesek számára valóban a remények beváltójának tűnik II. József. Nem éri be azzal, hogy látványosan magas állásba helyez egy-egy protestánst, hanem figyelmezteti a megyéket, városokat is rendelkezésének érvényesítésére. A józsefi tolerancia meghódította a szíveket, s méltán. A megyei középszinten, a dikasztériumokban egyre több protestáns szabadkőműves tevékenykedik, és a társadalom számára sem közömbös, hogy nem karriervágy, nem kényszer, hanem a meggyőződés jegyében foglalnak állást, intézik a mind bonyolultabb ügyvitelt. 1780-tól négy esztendőn keresztül egyenlőségi jelet tehetünk a szabadkőműves és a jozefinista közé. Immár felekezeti megkülönböztetés nélkül jelen vannak elsősorban a Nyugat-Dunántúlon, a vezérlő Pest megyében, s mintegy olajfoltszerűen terjednek Borsod, Szepes, Szabolcs, Bihar, majd a Dél-Dunántúl zónájában. Számuk csak az erős püspökségek tájain elenyésző, ahol a konzervatív katolikus nyomás a rokonszenvet is visszafogja. Itt szabadkőművesnek lenni vagy a szervezettől tartózkodni nemcsak elvi kérdés volt: gyakorlati, esetleg egzisztenciális következményeket vont maga után. Egyébként amíg az a hiedelem járta, hogy II. József rokonszenvezik velük – a Koronázott Remény neve is erre utalt, de a többi bécsi páholy is nevében hordta az uralkodóba vetett hitet –, az amúgy is kormányhű tevékenység semmiféle korlátozást nem szenvedett. Bármilyen hangos volt az ellenállás a nyelvrendelet, az összeírás ellenében, a szabadkőművesek gyakran jobb meggyőződésük ellenére, de kiálltak a reformprogram mellett. Ismeretes Kazinczy álláspontja a nyelvrendelet idején. Átsegítették a nehézségeken a népszerűtlen rendeleteket, még a gyűlöletes kerületi beosztást is. Mit is lehetett érvként felhozni egy reform ellen, ha abban Széchényi Ferenc, Haller József vagy az értelmiségiek legjobbja, Hajnóczy József vállalt munkát.

Az uralkodó meggyőződhetett arról, hogy akárcsak Itáliában,[5] Magyarországon, Erdélyben is a szabadkőművesekből lehet operatív apparátust összekovácsolni. De éppen ezt a hasznosságot akarta túlontúl értékesíteni és központosító, mindent szabályozó akaratának alávetni. Talán néhány bécsi páholy belső zavarai következtében született meg a minden külföldi befolyástól mentes osztrák birodalmi nagypáholy terve. Az elv nem lehetett idegen a magyarok álláspontjától, hiszen a Draskovich-obszervancia is a szabadságot és szervezeti függetlenséget hirdette. De a Bécs-centrikus megoldás, az, hogy a magyar provincia alárendelt helyzetbe kerül, semmiképpen sem látszott kedvezőnek.

A jozefinus rendszerben megszokhattuk, hogy a politikum mindent átitat. Szabadkőművesség országonként sok érdekszférát érintett, túl sok réteggel érintkezett. Sokszínűsége ellentmondott az uniformizáló törekvéseknek, s nem lehetett kiaknázni ad hoc praktikus célokra. Várható volt, hogy az önkéntesség e legtipikusabb intézményét az uralkodó szabályozni kezdi, hogy ez is megkapja – képletesen szólva –a maga kerületi beosztását és pásztorlevelét. Ez bekövetkezett, és valóban nem volt benne köszönet.

A magyarok ugyan mindent elkövettek a birodalmi nagypáholy megalapítása ellenében, de végül is 1784-ben Dietrichstein herceg, József főistállómesterének vezetése alatt összekapcsolódott 17 örökös tartománybeli, 7 cseh, 12 magyarországi, 3 erdélyi, 4 galíciai, 2 lombard és 16 belga páholy, több-kevesebb őszinteséggel, igen mérsékelten kívánva az együttműködést.[6] A rózsakeresztes jellegű páholyokat nem lehetett csatlakozásra bírni; ezek így automatikusan feloszlatták magukat, ami korántsem jelentette a „munkák” valóságos megszüntetését. Az uralkodó kifejezett kívánsága volt, hogy politikai vezetők lássák el az egyes provinciák (Magyarország is provincia lett) irányítását, Nálunk Pálffy Károly kancellár volt a kijelölt és elfogadott nagymester. Galíciában már kisebb sikert aratott az a Brigido József gróf, aki mint kiderült, egyáltalán nem volt a szervezet tagja. Pótlólag, egy februári estén legénnyé, majd azonnal mesterré avatták ugyan, de a galíciai szabadkőművesség köreiben nem élvezett nagy tekintélyt.

Annak ellenére, hogy Bécsben a Dietrichstein-páholyban, illetőleg a tudósokat, irodalmárokat és lelkes arisztokrata dilettánsokat tömörítő, Born vezette Egyetértésben élénk tevékenység folyt, hamarosan bekövetkezett a hanyatlás, amely Magyarországot sem kímélte. A centralizáló, kemény irányítás éppen a szervezet lényegét sértette. Ha volt demokratikus, már-már liberális törekvés Közép-Európában, akkor nyilván ezekben a körökben fedezhetjük fel jegyeit. Bécsben, Milánóban, Cremonában ismerjük legjobban a fejleményeket. Egymást követték a nagypáholytól független szervezkedések. Ekkor, részben a mellékhajtások megnyesésére, részben külpolitikai bonyodalmak miatt adta ki II. József 1785. decemberében híres-hírhedt szabadkőműves pátensét.[7] Magát a szervezetet kellemetlen kifejezésekkel illette. (Gaukeleinek – szélhámosságnak –nevezte az itt folyó tevékenységet.) Ezentúl csak tartományi fővárosokban működhetett páholy, s az egyes országok fővárosaiban három-három. A pátens kimondta, hogy a jövőben a magisztrátusnak be kell jelenteni az összejövetelek helyét, időpontját, a testvérekről készítendő névsort pedig át kell adni a rendőrségnek. (Nem volt titok, hogy ki tartozik a szervezethez, hiszen a vezetők a hivatalos életben is felelős rangokban lévén, szabályozták a személyi összetételt, ezt a rendelkezést mégis méltán sérelmezték. Vidéken, magánházaknál ezentúl nem volt szabad összejöveteleket tartani. Ez nálunk is, az örökös tartományokban is a lázongó rendi elemeknek szólt.) Okkal, ok nélkül a rendelet végezetül az eddig szorgosan tevékenykedő, lojális embereket az intézkedések elmulasztása esetén a hamiskártyásokra kirótt büntetésnemekkel sújtja. Aligha lehet az indulatos hangvételű és tartalmú pátenst kis belső szabadkőműves villongások megfegyelmezésének tekinteni. Minden bizonnyal a bajor–belga csere már többször említett szerencsétlen ügyével hozható kapcsolatba. 1785-ben, amikor a csere lekerült a bajor „napirendről”, az ott működő, a szabadkőművesekkel rokon, de annál radikálisabb illuminátus rendre csaptak le a hatóságok. Adam Weisshaupt professzor, a szervezet vezetője különös társaságot szervezett meg: célja a szabadság és egyenlőség jelszavával az európai politikai vezetők fokozott leváltása volt. E célkitűzést csak a legbizalmasabb hívek ismerték. A tágabb környezet, neves egyetemi tanárok, szerkesztők, néhány politikus, sőt talán Goethe és Weimar hercege, csak jezsuitaellenes, antikantiánus elveiről és a felvilágosodás terjesztésének nemes szándékáról tudtak. Így lehetett Nicolai, híres berlini lapszerkesztő, annak barátja, Bretschneider, a pesti egyetem könyvtárosa, talán Podmaniczky József, sőt Sonnenfels és a kiváló természettudós Born az illuminátus rend tagja. A bécsieknél feltételezhető, hogy némi udvari irányítással a bajor terven is dolgoztak, de amikor az illuminátusok leleplezése Európa nyilvánossága előtt megtörtént, és Weisshaupt titkos levelezését is publikálták, II. József azonnal elhatárolódott a titkos társaságokkal való mindennémű együttműködéstől.[8]

A birodalmi osztrák nagypáholy, majd a pátens és az illuminátus botrány nem tett jót a magyar szabadkőművesek politikai közérzetének. Ennek magánlevelekben is jelét adták, és életvitelüket megváltoztatták. Podmaniczky József Fiuméból Triesztbe írja sértett hangú leveleit Fekete Jánosnak: az alkotmányellenes sérelmeket fájlalja, „a régi ház lebontásá”-n[jegyzet 2] kesereg ő, aki megjárta Európát és Göttinga neveltje volt.

1785 decembere a kulcsszerepet betöltő szabadkőművesek magatartásában fordulatot hozott. Nyilván fokozatosan mérték fel a szervezetüket, méltóságukat ért sérelmet, és temperamentumuk szerint válaszoltak a kihívásra. II. József kíméletlen pátensét egyébként logikusnak tarthatták. Teljesen összhangban volt az uralkodó egyéb ügyekben tapasztalt munkamódszerével. Az összbirodalmi koncepciót még a külső kapcsolatoktól mentesített nagypáholy sem biztosíthatta megfelelőképpen, ha szabadon érvényesült a szervezet demokratikus, nem állam-, hanem emberközpontú rendszere. Miután a bajor botrányban kompromittálódott, Born tudós páholya is tönkrement és széthullott. Az a páholy, melynek Mozart volt lelkes látogatója, egy ideig még folytatta tevékenységét. De a páholylátogatók névsorai új tagok helyett a kilépésekről, szakszerűen a „fedezések”-ről szólnak.

Ausztriában is csalódott, kiábrándult volt az uralkodó sok készséges híve, arisztokraták, értelmiségiek. De nem mentek át cselekvő ellenállásba. Más volt a helyzet Belgiumban és Magyarországon. A brüsszeli Union páholy a József elleni mozgalom egyik gyújtópontja lett.[9][10] Nálunk illegalitásba kényszerülve titkos összejöveteleket tartottak. (A nemesi udvarházak izoláltsága kedvezett az antijozefinus szervezkedésnek.) Azok, akik eddig visszafogták a megyei, városi ellenállást, most az elégedetlenek élére álltak. Nemzetközi szabadkőműves kapcsolataikat is hasznosították a József elleni szervezkedés bonyolítására. Nincs okozati összefüggés az 1786. és 1787. években szokatlanul élénk külföldi utazások és a szervezkedések között. De a régen előkészített tanulmányutak, tájékozódó utazások jó alkalmat kínáltak a magyar problémák ismertetésére, hasznos, befolyásos külföldi ismerősök politikai áthangolására. II. József, különösen protestáns területeken, az uralkodóideál megtestesítője volt – a szászok, a hannoveriek most elleninformációkat kaptak, s megismerhették a páholyok tagjait megalázó, az országot tönkretevő ”despotikus” uralkodó képét.

Említettük, néhány magyar utazó Belgiumban tartózkodott az ottani első felkelés idején. Egymástól független útjuk Angliába vezetett, és oda- vagy visszamenet érte őket a megrendítő belga élmény. Berzeviczy sokáig folytatott belga barátaival politikai levelezést, és mintegy példájukat követi, amikor a jozefinus korszak végén keményen támadja a szisztémát, az uralkodó eszközeit – nem vitatva eredendően nemes szándékait. Széchényi Ferenc már puszta utazásával jelezte, hogy elfordult a rendszertől. Útinaplója azt tanúsítja, hogy felvette a kapcsolatot azzal a Hompesch báróval, akit később mint a magyar detronizációs kísérlet külföldi „ügyvivőjét” emlegettek. A levéltárak árulkodó töredékei csak sejtetik, hogy mi történt. Sokkal többet tudott a magyar szabadkőművesek mozgolódásairól maga az uralkodó. Belgiumból is kapott figyelmeztetést: Trautmannsdorf herceg jelezte Széchényi ott-tartózkodását és gyanús kapcsolatait. 1788 novemberében a Délvidékre, a táborba küldi utána Pergen a titkos jelentéseket Orczy József berlini, majd Podmaniczky József londoni útjáról. Talán igaz, hogy az egyik angol hercegnek kínálta fel a Habsburg-ház detronizálása esetére a magyar trónt. Erről szól a titkos jelentés, és ugyanezt javallja egy év múlva a budai szabadkőműves-páholy megújuló munkáján résztvevő Berzeviczy, Podmaniczky pártfogoltja. II. József azt is tudja, hogy – akárcsak a belgák az utrechti békére hivatkozva – a magyarok a bécsi béke alapján porosz garanciát kérnek alkotmányuk védelmére. Széchényi Ferencről feljelentés is érkezik, majd 1789 őszén nagyon pontos információ arról, hogy a magyarok tokaji borkereskedelmi társaság fedőnév alatt, sokat emlegetett és mindig akadályozott boruk árusításának ürügyével Hertzbergnek, a berlini miniszternek is írnak, s közvetítést kérnek a weimari herceg megnyerésére. Összekötőjük, Hompesch báró azonban hiába kínálgatja a magyar koronát, a herceg minisztere, Goethe igen határozottan foglal állást az irreális terv ellen.[11]

De nem a néhány esztendő előtt még szenvedélyesen jozefinista szabadkőművesek színeváltozásán múlott 1789 őszének, telének fordulata. A nyugat-európai változások, a ”megalázó” hírek ébresztették rá II. Józsefet arra, hogy magyarországi politikáját fel kell adnia.

Lábjegyzetek

  1. Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete. Sajtó alá rendezte Lengyel Dénes. Budapest, év nélkül. 100.
  2. Podmaniczky József levele Fekete János grófhoz, 1785. március 18. Országos Levéltár E 864. Nr. 53.

Irodalom

A szabadkőművesség szerepéről a nyolcvanas években, majd a szervezet feloszlatásáig részletesen: H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely, a reformpolitikus (Budapest, 1967. 59–69, 138–140 és passim); É. H. Balázs, Freimaurer, Reformpolitiker, Girondisten (Beförderer der Aufklärung in Mittel- und Östeuropa. Red. É. H. BalázsL. HammermayerH. Wagner. Berlin, 1979. 127–140). Mind én, mind egykori tanítványom, Boreczky Beatrix támaszkodtunk Mályusz Elemér, Sándor Lipót főherceg nádor iratai, 1790–1795 (Budapest, 1926) és Domanovszky Sándor, József nádor iratai. I. (Budapest, 1925) forráskiadványaira, valamint L. Abafi, Geschichte der Freimaurerei in Oesterreich–Ungarn (Budapest, 1889–1893) és Abafi Lajos, A szabadkőművesség története Magyarországon (Budapest, 1900) című műveire, és egyben igen fontos levéltári anyagot tártunk fel. A Festetics család dégi levéltára (Országos Levéltár P 1134) az egész Monarchiára ad forrásanyagot. Ennek kiadása osztrák kollégák közreműködésével folyamatban van. Gazdag lelőhelynek bizonyultak az Magyar Országos Levéltár családi levéltárai. Inkább a szabadkőműveseknek a kilencvenes években játszott szerepével foglalkozott Boreczky Beatrix, A magyar jakobinusok (Budapest, 1977); ennek nagy jegyzetanyaggal bővített változata: Boreczky Beatrix, A magyar jakobinusok, különös tekintettel a szabadkőműves páholyok tevékenységére (Kéziratos bölcsészdoktori értekezés. Budapest, 1979). Említendő még: Jancsó Elemér, A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII. században (Kolozsvár, 1936); Buzási Enikő, A barátság motívum térhódítása a 18. századi magyar portréfestészetben (Művészettörténeti Értesítő 1984. 212–234).

  1. A II. Lipótnak benyújtott protestáns szabadkőműves tervezet: H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely… (Budapest, 1967. 163–165).
  2. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Vertrauliche Akten, Vol. 72. tartalmazza a magyar szabadkőművesek korántsem teljes, de időnként meglepő újdonságokkal szolgáló névlistáit.
  3. A későbbi fejleményekre lásd ugyanott Vol. 37.
  4. A bécsi tudós-páholy szellemi nagyhatalommá vált néhány éven keresztül. Ide zarándokoltak el az európai szellemi elit jeles tagjai; így G. Forster, Briefe (Werke IV. Frankfurt, 1972) megemlékezik az itt szerzett szellemi-emberi élményeiről, csakúgy, mint a tudós dán F. Münter, Aus den Tagebüchern. Red. O. Andreasen (KopenhagenLeipzig, 1937). Levelezésük, naplóik jelzik, hogy egymást váltották 1784 nyarán.
  5. A kevéssé ismert olasz fejleményekre egyedi értékű: C. Francovich, Storia della massoneria in Italia (Firenze, 1975).
  6. Az osztrák szabadkőművesség, az osztrák birodalmi nagypáholy kérdése sok munkában érintőleg szerepel. Legjobb összefoglalás: H. Wagner, Die politische und kulturelle Bedeutung der Freimaurer im 18. Jahrhundert (Beförderer der Aufklärung in Mittel- und Osteuropa. Red. É. H. Balázs etc. Berlin, 1979. 69–86). A nagy szabadkőműves bibliográfiai összeállításokban találni a birodalmi szervezésre adatokat, a legegyszerűbb L. Abafi, Geschichte der Freimaurerei in Oesterreich-Ungarn (Budapest, 1889–1893) IV. 47–116, 135–143 és V. 142–158, 300–310. átlapozása.
  7. A hírhedt szabadkőműves pátens nálunk 1785. december 20-i dátummal jelent meg (Országos Levéltár c 23 Circularia impressa, 582).
  8. Az illuminátusok kérdése – magyarországi terjeszkedésüket is vizsgálva – külön tanulmányt érdemelne. A bajor kapcsolatok megromlása, Weisshaupt szervezetének botrányosan nyilvános „leleplezése”kényszerítette II. Józsefet, hogy a szabadkőművesekkel és az azokkal azonos – vagy átfedésekkel együttműködő, hivatalosan páholyokba nem tömörülő – illuminátusokkal fegyelmezően elbánjon. Az egész eljárásban nem nehéz a meghasonlás jeleit is felfedezni, aminek azonban nagyon progresszív törekvések estek áldozatul. R. Dülmen, Der Geheimbund der Illuminaten. Darstellung, Analyse, Dokumentation (Stuttgart, 1975) neveket hoz, amelyek a magyar fejlődést is érintik, így a göttingai Feder professzor nevét, de a homályos problémát nem világítja meg. Jobban sikerül ez egy életrajzírónak: E. Rosenstrauch-Königsberg, Freimaurerei im Josephinischen Wien. Alois Blumauers Weg vom Jesuiten zum Jakobiner (WienStuttgart, 1975).
  9. A belga szabadkőművességről, s közvetlenül a brüsszeli Union páholyról: B. van der Schelden, La franc-maconnerie belge sous le régime Autrichien (Louvain, 1923); P. Duchaine, La franc-maconnerie belge au XVIIIe siecle (Bruxelles, 1911). Újabban H. Hasquin és H. de Schampeleire vizsgálja a belga ellenállás és szabadkőművesség összefüggéseit.
  10. Égalité portréjáról bravúros tanulmány: Galavics Géza, Ein Reynolds-Blatt als politisches Symbol in Ungarn am Ende des 18. Jahrhunderts (Acta Historiae Artium, XXIV. 1979. 323–333).
  11. A magyar detronizációs kísérletekre: R. Gragger, Preussen Weimar und die ungarische Königskrone (Berlin, 1923). Egyértelmű, hogy II. József tudott a magyar politikai vezető réteg tapogatózásairól, ha máshonnan nem, akkor a Bécsben tevékenykedő követ kapcsolatainak és levelezésének figyeltetésével. Ennek az információanyagnak jutott egy-két év múlva II. Lipót a birtokába, s ennek alapján kategorizálta, osztotta be jó, közömbös és rossz magyarokra a leendő nádor környezetét (Mályusz Elemér, Sándor Lipót főherceg nádor iratai. Budapest, 1926. 433–447). Széchényi Ferenc vagy Podmaniczky József a trónfosztás terve-ábrándja miatt vált – legalábbis egy időre – persona ingratávált.


Nemzetközi krízis — hazai krízis
A militarizmus csődje Tartalomjegyzék