A személyes érintkezés

A Múltunk wikiből
1838.
Megalakul a Tökölyanum.

Személyes kapcsolatok főként a kultúra, s azon belül is a tudomány és az irodalom területén szövődtek. Pest-budai munkássága alapozta meg Matija Petar Katančić intenzív magyar kapcsolatait. Horvát nemzeti és hungarus gondolatairól másutt szólunk. A ferencesek budai rendházában tanult, s eközben látogatta az egyetemet is. A kor ízlésének megfelelő esztétikai elveket pesti tanáraitól sajátította el. Az egyetem elvégzése után Eszéken, majd Zágrábban volt tanár, de ekkor is ápolta korábbi kapcsolatait. Később, a 19. század első évtizedeiben már csendes visszavonultságban élt Budán; horvátságát nem feledte, de tudományos és szépirodalmi tevékenysége 1825-ben bekövetkezett haláláig egybekapcsolta őt a magyar kulturális élettel is.

Szlovák viszonylatban a század elején Széchényi Ferenc gróf és Juraj Ribay szlovák evangélikus lelkész, nyelvtudós együttműködése azt példázza, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum anyagának összegyűjtésében a szlovák értelmiség is részt vett, mintegy jelképeként nemcsak az ország soknemzetiségű jellegének, hanem a közös haza emlékeinek feltárása érdekében kifejtett együttes erőfeszítéseknek is.

A legsokrétűbbek Juraj Palkovič magyar kapcsolatai voltak. Soproni és jénai tanulmányai idején kötött barátságot Kis Jánossal, a későbbi evangélikus szuperintendenssel, költővel, a Kisfaludy Társaság tagjával. Ez a barátság kipróbált, hosszú időre megpecsételt együttműködés volt, és jelképezte a két nép egymásrautaltságát is. A szlovák író és tudós egyébként hosszabb-rövidebb ideig dolgozott magyar nyelvterületen, ez tovább mélyítette és szélesítette magyar kapcsolatait. Csabrendeken ismerkedett meg Kisfaludy Sándorral, gyakran részt vett a tiszteletére rendezett találkozókon, s így módja volt betekinteni a magyar literatúra problémáiba, érintkezni magyar irodalmi körökkel. Kétéves csabrendeki tartózkodása idején írta Palkovič Honismeret (Vlastivěda) című verses földrajzkönyvét, amelyben a szlovák ifjúságnak az egész Magyarországot bemutatta, jelezve, hogy a szlovák nemzeti mozgalom Magyarországot közös hazának tekintette. Később, már mint a pozsonyi líceum tanára, levelezésben állt Széchényi Ferenccel, és mint befolyásos, nagy mecénásnak a segítségét kérte a líceum cseh-szlovák tanszéke számára, valamint tervbe vett lapja engedélyezésének kieszközlésére.

Számottevő ismeretsége volt a közel harminc esztendeig (1819–1845) Pesten, a magyar kulturális élet központjában lelkészkedő Kollárnak. Tudományos-egyházi kapcsolatait áttekintve látható, hogy szlovák népköltési gyűjteményének több magyar forrása is volt, így Jankovich Miklós gyűjteménye is. Jankovichcsal Schedius Lajos hozta össze Kollárt, s bár őt a nemzeti kérdésben mindkettőjüktől súlyos ellentétek választották el, az együttműködés mégis létrejött, kapcsolata Jankovichcsal barátsággá mélyült. Bizonyos fokig hasonló viszonyban volt a népköltészet iránt nagy érdeklődést mutató Székács Józseffel, akivel pedig mint a pesti magyar evangélikus egyházközség papjával (1836–1842) a nemzeti kérdésben éles ellentétben állott. Hivatali kapcsolatuk mégis szívélyes volt, s Székács nemegyszer segítséget nyújtott Kollárnak. A pesti szlovák pap népdalgyűjtése során a történetíró aulikus Mailáth János gróffal és Mednyánszky Alajos báróval tudományos kapcsolatot épített ki. Az utóbbi anyagot is adott kiadványához. Gyakran meglátogatta Kollárt Toldy Ferenc is.

A Mailáth Jánossal kialakult együttműködés már Kollár más irányú kapcsolatait jelzi. A szlovák mozgalom vezető alakját ugyanis nézetazonosság fűzte a nemzetiségi kérdésben türelmes, a Kossuth vezette liberális ellenzékkel hozzá hasonlóan harcban álló konzervatív arisztokráciához. Tagjai közül többen támogatták Kollárt egyházi küzdelmeiben, az önálló pesti szlovák egyházközség kiépítésében. A szlovák eklézsia jó ellensúlynak bizonyult ugyanis a liberális mozgalomhoz húzó magyar evangélikus egyházközséggel szemben. Az aulikusok – eltérően a magyar ellenzék felfogásától – Kollár cseh nyelvi orientációját támogatták, szemben a Stúr által kodifikált modern szlovák irodalmi nyelvvel. E magatartás ausztriai orientációjukból természetesen következett, s nyilvánvalóan példázza, hogy a nemzeti türelmesség egybekapcsolódott a konzervativizmussal.

Az ellenzékkel folytatott harc közössége magyarázza Széchenyi István és Kollár találkozását, melyet Mailáth János közvetített. A szlovák mozgalom vezetői jogaik érvényesítése érdekében igyekeztek érintkezésbe kerülni a nagy magyar, s a nemzetiségi kérdésben türelmes politikussal. Ebben a Pesten élő Kollárnak fontos szerep jutott. A pesti szlovák pap kétszer is találkozott Széchenyivel.

A kiváló szlovák etnográfus Ján Čaplovič egész munkássága a magyar–szlovák együttműködést példázza. Joggal vallja magáénak napjainkban mindkét néprajztudomány: a szlovák és a magyar. S hogy a nemzeti mozgalmak időszakában született, e tipikusan nemzeti diszciplina Čaplovičot mindkét részről egyaránt számon tartja, maga is sokatmondóan tükrözi a kapcsolatokat. Színvonalas elméleti és gyakorlati etnográfiai munkásságot folytatott, ő készítette el a szlovák népről az első néprajzi monográfiát. Szlovák tudatát az is meggyőzően bizonyítja, hogy tevékenyen részt vett abban a politikai nyelvharcban (a következő fejezetben szólunk róla), amely a szlovák nemzet egyenjogúságáért folyt. Ugyanakkor etnográfiai munkássága kiterjedt az egész Magyar Királyságra: Horvátországra és Szlavóniára is. A nemesi származású Čaplovič (egyike volt azon keveseknek, akik támogatták a szlovák mozgalmat) jól össze tudta tehát egyeztetni a magyarországi hazafiságot a szlovák nemzeti tudattal. Magyarország népeinek – vallotta – becsülniük, szeretniük kell egymást, s nemegyszer hívta fel őket: legyenek jóban-rosszban egyaránt jó barátok, s harcoljanak közös hazájuk javáért.

Színesek voltak a magyar–szerb személyi kapcsolatok is, amelyeknek középpontjában a magyarul és szerbül egyaránt verselő kétnyelvű költő, Vitkovics Mihály állt. Különösen alkalmas volt ő a közvetítő szerepre, hisz azoknak a magyarországi szerbeknek a köréből került ki, akik úgy fordultak érdeklődéssel a magyar nemzeti mozgalom és kultúra felé, hogy szerbségüket sem adták fel. Ezek a szerbek a magyar nyelvterületen, főképpen a Duna menti városokban mint kereskedők éltek, s gazdasági érdekeik összekapcsolták őket Magyarországgal. A kétnyelvűség is ebből a magatartásból, helyzetből adódott. Vitkovics a magyar nemzetről mint a „mi nemzetünkről” és a nyelvről mint a „mi nemzeti nyelvünkről” beszélt. Ugyanakkor ezt a magyar patriotizmust összekapcsolta a szerb nemzeti gondolattal, tehát a kettő szintézisét vallotta. Híve volt a Karadžić kodifikálta népnyelvi szerb normának, szerb történetet is írt, amelyben az 1804–1813. évi felkelésnek állított emléket.

Kortársaihoz képest Vitkovics nem volt kimagasló alakja sem a magyar, sem pedig a szerb irodalomnak, de sajátos életkörülményei következtében, amelyek a szerb és a magyar életformát ötvözték össze, beépült mind a szerb, mind pedig a magyar irodalomba. A mindkét literatúra belső törvényszerűségeiből fakadó párhuzamok kitűnően észlelhetők tevékenységében, hisz Vitkovics mindkettő sűrűjében élt. Magáénak vallotta őt a magyar irodalom: Berzsenyi is írt hozzá ódát; ortodox rítusú temetésén friss sírhantját Vörösmartyal az élen magyar írók állták körül, és a türelmetlen Horvát István írt róla nekrológot. A szerb irodalom sem kevésbé tekinti őt szorgalmas munkásának, s joggal, hisz erről az egykorú szerb lapokban megjelent írásai is tanúskodnak.

Vitkovics számos népies műdalt írt, ezek formailag és tartalmilag egybeolvasztottak a két irodalom hagyományait. Sok szerb dalt ültetett át szabadon magyarra, s sokat tett a szerb népköltészet megismertetéséért, amelynek – majd látni fogjuk – az egykorú magyar irodalomban nagy visszhangja támadt. Kölcseyt nyersfordításokkal is segítette. Vitkovics közvetítette barátja, Mušicki és Kazinczy együttműködését, amelynek jelentőségéről a jakobinusok felfogása kapcsán már szóltunk. 1811 decembere végén írta Vitkovics Kazinczynak: „Musitzky Lucian a legtudósabb és legjobb Pap Papjaink között. Beszéll, ír Szlavoniai, Rátz, Orosz, Görög, Magyar, Frantzia, Német, Deák, sőt Zsidó nyelveken. És mind ezek teszik azt, hogy keresztet [érdemrendet, kitüntetést – A. E.] nem kaphat. Ezt ne tsudáld, mivel ezen derékségei mellett hizelkedni, tsuszni mászni nagyon nem tud. Megérdemli ez a nagy férfi, hogy az Egyveleg Irasaibul egy példányt küldgyek számára?”[1] Ezek után vette fel Kazinczy Musickival a kapcsolatot. Musicki egyébként Pesten járt egyetemre, esztétikaprofesszora Schedius Lajos volt.

Vitkovicshoz hasonlíthatjuk Jovan Pačić magyarországi szerb költőt, aki bár nála lényegesen kisebb szerepet játszott, s irodalmi működése sem volt jelentékeny, mégis mint a kor egy típusának megszemélyesítője említésre méltó. Pačić nemcsak szerbül, hanem magyarul is verselt, s voltak magyar tárgyú költeményei is. E kétnyelvűségről Pačić Vitkovicshoz írt magyar versében így énekelt:

Két nyelvvel szólt belőle Istenség
Danolt hazank törvényes nyelvével
Szerb hangokkal nemes érzését.[2]

Őt azonban a szerb irodalomtörténet már nem tartja számon.

E sorban említhetjük a század második felének kiváló szerb realista regényíróját, Jakov Ignjatovićot, aki 1848 elején, még a szabadságharc előtt – amelyben egyébként a szerb író a forradalom oldalán vett részt – találkozott Petőfivel. E rövid személyes érintkezésről emlékirataiban számolt be. Lisznyai Kálmán, a költő barátja mutatta be őt mint szerbet Petőfinek, aki nem bocsátkozott vele beszélgetésbe, s nem zavartatta magát a politikai kérdésekről folytatott vitájában. S bár Ignjatović elismerően nyilatkozott Petőfi forradalmiságáról, mégis kifejtette, hogy a nagy költő nem tett rá jó benyomást.

A magyar–szerb együttműködés széles alapokon nyugvó bázisa volt az 1838-ban létrehozott Tökölyanum, amelynek alapítványát Tököly Száva adományozta. Ez az intézmény a Pesten tanuló szerb főiskolások tanulmányait segítette. A szerb diákok – tudjuk – Ausztria és Németország főiskoláin kívül nem utolsósorban a pesti egyetemen és a szegedi, pozsonyi akadémiákon tanultak – sőt a debreceni református kollégiumban is, ahol pravoszlávok lévén, jobban érezték magukat, mint a katolikus intézményekben. Nem véletlen tehát, hogy a Tökölyanum megalapítása előtt két és fél évtizeddel Tököly Száva meglátogatta a debreceni kollégiumot. Hogy az ott tapasztaltak ösztönözték-e őt alapítványa megtételére, arról nincs tudomásunk, de hogy a látogatás mély nyomokat hagyott benne, az vitathatatlan.

A század eleji élénk magyar–román együttműködés a két nemzeti mozgalom jelentős képviselőinek személyes kapcsolatain alapult. Virág Benedekről, Széchényi Ferencről, Kovachich Márton Györgyről, valamint az erdélyi román triászról, a latin iskola megalapítóiról van elsősorban szó. Az együttmunkálkodás alapja az volt, hogy Petru Maior, Samuil Micu-Clain és Gheorghe Sincai a budai Egyetemi Nyomdában mint cenzorok működtek. A pesti tartózkodás és az Egyetemi Nyomdában végzett munka a magyarsággal s annak kulturális képviselőivel való szorosabb érintkezéssel járt. A legsokoldalúbb és a legintenzívebb kapcsolat Virág Benedekkel jött létre. A magyar író kapcsolatban állt Micu-Clainnal is, akinek kéziratban maradt szótára készítésében is közreműködött.

A harmadik jelentős román tudósnak, Sincainak is voltak magyar kapcsolatai. Ő Kovachich Márton György historikus könyvtárában kapott egy időre alkalmazást. Sincai személyesen ismerte Széchényi Ferencet, a Magyar Nemzeti Múzeum alapítóját, és már nem sokkal a múzeum megalapítása után, anyaggyűjtő munkát is végzett ott román történeti műve számára. Sincai e kutatásaihoz Széchényi Ferenctől, s több más magyar nemestől, anyagi támogatást is kapott. A segítségért hálás volt: Széchényi Ferenc tiszteletére román verset írt. Sincai kapcsolatban állt Schedius Lajossal, a pesti egyetem tanárával is, aki ismerte Sincai művének kéziratát, és aki tudományos kérdésekben tanácsokkal is ellátta román kollégáját.

Nemcsak a hazai románok és magyarok között voltak kapcsolatok. Constantin Golescu, a havaselvi felvilágosult reformer nemes, aki sokat utazott külföldön, megfordult Magyarországon is. 1826-ban Pesten járt, ahol több művelődési intézményt tekintett meg.

E személyes kapcsolatok nagy többsége a fővároshoz, Pest-Budához fűződött. Ez a fejlődő soknemzetiségű város ugyanis a magyaron kívül a nem magyar nemzeti mozgalmaknak is egyik jelentékeny központja volt és nemcsak az ellentétek, hanem az együttműködés területe is.

Pest-Budától távol, a soknemzetiségű Erdély is természetes háttere volt az együttműködésnek. Sincai egy elégiájában hálás szavakkal emlékezett meg az „igen neves” történetíróról, Benkő Józsefről, aki őt „irodalmi támogatásával” nagymértékben segítette.

A kiváló erdélyi magyar nyelvész, Gyarmathi Sámuel tudott románul, rokonszenvvel viseltetett a román nép iránt, amelynek életét és szokásait figyelemmel kísérte; kapcsolatban állt az erdélyi triásszal, ismerte munkáikat.

A Szászföldön – s ezzel zárjuk a személyes kapcsolatok tárgyalását – a kiemelkedő szász tudományos szervezet, a Verein für Siebenbürgische Landeskunde volt az együttműködés bázisa. E szervezet jó viszonyt tartott fenn az erdélyi magyar tudományosság képviselőivel, így Kemény József és Mikó Imre grófokkal.

Lábjegyzetek

  1. Kazinczy Ferenc levelezése. Közzéteszi: Váczy János. IX. Budapest, 1899. 192–193.
  2. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… I. Budapest, 1960. 141.


Kulturális és politikai kapcsolatok a magyar és nem magyar polgári-nemzeti mozgalmak között
Az irodalmi-nyelvi norma ösztönző példája és a bilingvizmus hatása Tartalomjegyzék Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások