A szerb nyelvművelés és kulturális mozgalom

A Múltunk wikiből
1826.
Megjelenik a Srbska letopis.

Számottevő fejlődés tapasztalható a szerbek körében is, ahol előtérben Orfelin és Obradović, valamint követőik kezdeményezése: a népnyelv irodalmi normává fejlesztése állott. Ez a jelentős törekvés a szlovákokhoz hasonlóan kemény belső harcok kíséretében folyt. Az ő tevékenységük idején e küzdelem a szlaveno-szerb és a népnyelv között még nem indult meg, hisz Orfelin és Obradović maga sem szakított az egyházi nyelvvel, noha az ortodox egyház már határozottan elítélte kezdeti népnyelvi céljaikat. Nem polarizálódhatott e harc azért sem, mert a szerb népnyelv egyengetését támogató polgári elemek gyengék voltak, sokkal erősebb pozíciókkal rendelkezett a feudális klérus, amely csökönyösen ragaszkodott a szlaveno-szerb nyelvhez. E nyelv fenntartása ugyanis nem kis mértékben járult hozzá – éppen a népnyelvvel szemben – a klérus vezető szerepének fenntartásához.

A szlaveno-szerb nyelv a magyarországi szerblakta területeken az osztrák kormányzat uniós térítő törekvéseivel szembeni védekezésképpen használatos orosz tankönyvek, valamint az itt működő orosz tanítók hatására alakult ki. A korábban kizárólag használt egyházi szerb variáns ily módon orosz szavakkal és nyelvtani formákkal egészült ki. A szlaveno-szerb hatása részben pozitív volt annyiban, amennyiben egy idegen nyelv helyett, mint a szerb nyelvhez közel álló testvéri szláv népnek a nyelve, hozzájárult a szerb irodalmi nyelv és a nemzeti öntudat kialakításához. Ugyanekkor azonban – és ez a századfordulón még nem volt olyan gátló erő, mint később – a szlaveno-szerb, mivel jelentősen különbözött a nép nyelvétől, akadályozta is a szerb irodalmi nyelv kialakulását. Különösképpen veszélyes volt, hogy ezt a kevert nyelvet nemcsak papok, hanem polgári elemek is kezdték már az életben is használni.[1]

Vuk Stefanović Karadžić vitte győzelemre a szerb népnyelv jogainak érvényesítéséért és a szerb nép nyelvének irodalmi fokra emeléséért folytatott harcot. Bécsi tartózkodása idején szoros kapcsolatba került a kiváló szlovén szlavistával, Jernej (Batolomej) Kopitarral, aki nagy hatással volt rá, és támogatta nyelvi tevékenységét. Egyik nagy munkája a szerb hősi népdalok összegyűjtése és kiadása volt. E gyűjtemény első kötete 1814-ben jelent meg, és szinte egész Európában ismertté vált. Különösen nagy hatást váltott ki a nemzeti elnyomatásban élő szlávok körében. Ezek az epikus népdalok a szerb népnek a török uralom ellen folytatott bátor küzdelmét mutatták be, és ezzel nagymértékben hozzájárultak a nemzeti öntudat erősítéséhez, a szerb egység, a szerb nemzeti történeti tudat kialakításához. Nem volt kisebb horderejű e munka más irányú hatása sem. Karadžić műve Obradović s követői után valamennyiüknél lényegesen fejlettebb formában mutatta be a szerb nép nyelvét, azt a nyelvet, amelyet még a legegyszerűbb szerb is megértett. Közben Karadžić megírta a szerb népnyelv nyelvtanát is, amely még 1814-ben jelent meg. E korszakalkotó jelentőségű nyelvtanában a hercegovinai délszerb nyelvjárást emelte irodalmi szintre. Újításaival lényegesen egyszerűsítette az új irodalmi nyelvet a bonyolult szlaveno-szerbbel szemben, és ugyanakkor használhatóbbá tette azt az élet számára. Ez a gyakorlati szempont is magyarázza, hogy a polgári értelmiség, a kereskedő polgárság támogatta Karadžić nyelvi reformját. Különösen ez utóbbi munka váltott ki hatalmas Vitát, amely tudományos formában, nyíltan és világosan a szlaveno-szerb helyett a szerb nép nyelvét tette meg irodalmi nyelvnek. Jelentős műve volt Karadžićnak az 1818-ban megjelent szerb szótár is, amely körülbelül 26 ezer szót tartalmazott. A szerb népnyelv irodalmi szintre emelésének útján további fontos állomás volt 1821-ben napvilágot látott szerb népmesegyűjteménye.[2]

Karadžić és harcostársai – akik között a küzdelem kezdetén vezető személyiségek és ismertebb írók nem állottak – nem elégedtek meg a szerb népnyelv szabályainak kidolgozásával, tudományos művelésével. Nézeteik érvényesítéséért határozottan vitába is szálltak. Elsősorban Karadžić bírálta élesen a korabeli szerb írókat, s kimutatta, hogy azok a szerb nép többsége számára nem érthető, csúnya, kevert szláv nyelven írnak. A klérus érveivel szemben Karadžić és harcostársai hangsúlyozták, hogy az egyházi nyelvként használt szlaveno-szerb nyelv, az általános hiedelemtől eltérően, nem a szlávok közös, ősi nyelve. Rámutattak arra is, hogy a szláv nyelvek már annyira különböznek egymástól, hogy egy ilyen közös szláv nyelvről nem lehet beszélni. Ezért is mindenkinek saját anyanyelvén, vagyis a nép által beszélt nyelven kell írni. Karadžić szavaival: „a szántóvető nyelvén”. A szerb népnyelv érvénysüléséért folytatot kemény küzdelemben a haladó szerb értelmiségiek és polgárok jelszava is az volt, „írj úgy, ahogy beszélsz, és beszélj úgy, amint a nép beszél”.[jegyzet 1]

A szerb népnyelv irodalmi nyelvvé nemesítéséért folytatott következetes küzdelem összekapcsolódott a polgári fejlődés egyéb követelményeiért és a feudalizmus ellen vívott harccal. A szerb klérus és a szerb nemesség azonnal felismerte, hogy Karadžić reformjai, a szerb népnyelv használata és az ehhez kapcsolódó polgári jellegű kulturális törekvések veszélyeztetik az egyház és a nemesség feudális kiváltságait. Ez magyarázza a látszólag kulturális területen folyó harc élességét és politikai jellegét. A küzdelmet a görögkeleti egyház irányította. Ebben a harcban az egyház nem kis mértékben alkalmazta a hazugság, a rágalmazás jól bevált módszereit.

A feudális rend támaszainak ez a mesterkedése azonban nem járt eredménnyel. A fejlődő polgári erők Karadžić mögé sorakoztak fel, a szerb népnyelv irodalmi nyelvvé emelésének útját a haladás ellenfeleinek megakadályozniuk már nem sikerült. És a küzdelem folyamán e reformok korábbi ellenzői közül is egyre többen álltak Karadžić polgári fejlődést képviselő irányzata mellé.

A szerb kultúra egyéb területein is születtek kisebb-nagyobb eredmények. Az egyházi alapítású tudós társaság, a Karlócai Kör (Karlovački krug) mellett Karadžić 1817-ben, Lukijan Mušicki költő 1820-ban tett kísérletet tudományos társaság megalapítására. E sikertelen próbálkozások után, 1826-ban több gazdag szerb kereskedő támogatásával Pesten létrejött a Matica srpska. Tevékenységének középpontjában a szerb nép irodalmának és kultúrájának emelése, szerb kéziratos munkák kiadásai és terjesztése állt. A Matica srpska megalapításával (1826) a szerb nyelvi-művelődési mozgalomnak jelentős bázisa jött létre, amely a szerblakta területeken túl, a többi elnyomott szláv nép számára is nagy ösztönzést jelentett, példát mutatott. E szervezet megalapítása előtt 1824-től a vagyonos szerb kereskedő polgárság tevékeny támogatásával megjelent a Szerb Évkönyv (Srbska letopis) című tudományos folyóirat, amelyet Djordje Magarašević szerb író alapított. Más irodalmi termékek előfizetői, olvasói, mecénásai között is ott találjuk a kereskedőket. Ők teremtették elő a szükséges anyagi fedezetet a különféle almanachok, évkönyvek számára is, amelyekben rendszeresen megjelentek a szerb költők és írók művei.[3] A viszonylag fejlettebb polgári bázis magyarázza, hogy a Matica srpskán kívül más egyesületek is alakultak, így Temesvárott Az Irodalom Barátainak Egyesülete és a pesti Szerb Irodalmi Társaság. Ezek az egyesületek azonban a Matica srpskától eltérően rövid életűek voltak.[4]

A szerb irodalom is a nemzeti mozgalom szolgálatában állt. Az új korszakot a már említett Lukijan Mušicki, a pravoszláv szerzetesből, a karlócai szerb gimnázium tanárából püspökké lett költő tevékenysége jelzi. Költészete leginkább Virág, Baróti Szabó és Berzsenyi lírájával vethető egybe. Verseiben a szerb nemzeti öntudatot élesztette és erősítette. Herdernek a szerb irodalomra kifejtett hatása Karadžić munkásságán kívül leginkább Mušickinál figyelhető meg, aki a modern nemzeti ideológia egyik megalapozója volt. Kortársai a „szerb Horatiusnak”, a „szerb költők fejedelmének”, „fajtája géniuszának” nevezték. Nem tudott megszabadulni a szlaveno-szerbtől, noha a népi szerb nyelvet a köznapi érintkezés elkerülhetetlen eszközének tartotta, s az ezen alapuló norma győzelmét kívánta a világi irodalomban. A szlaveno-szerbet azonban nemcsak az egyházi szertartások nyelvének tekintette továbbra is, hanem a művelt rétegekhez szóló ódáiban is ezt alkalmazta.

Az új irodalmi normát harcosan és már művészi alkotásokkal támogatta Jovan Sterija-Popović tanár, ügyvéd, a korszak egyik leginkább figyelemre méltó írói egyénisége. Munkássága kezdetén – és ez jellemző volt – nyolc újgörög hazafias verset (Rhigasztól és Koraisztól) fordított le szerbre. Több regénye és drámája a dicső szerb múltból merített, s e műveiben hangot kapott a szerb polgárság nemzeti ideológiája. Ugyanakkor vígjátékaiban a realizmus eszközeivel mutatta meg és gúnyolta ki a szerb polgárság fonák tulajdonságait, uralkodni vágyását, tudálékoskodását, előkelősködését, anyagiasságát.

Még számottevőbb színvonalat képviselt a szerbek Petőfije, Branko Radičević. Lírája a maga módján forradalmi tett volt, bátor szembefordulás a konzervativizmussal. Mi sem természetesebb, mint hogy szívvel-lélekkel támogatta Karadžić nyelvi reformját. Az ő költészete is beszédesen igazolta az új norma helyességét. Legtöbbet emlegetett verse a Diákbúcsú (Djaćki rastanak, 1844), amely a sodró erejű táncot, a kolót idézve tett hitet a délszláv népek egysége mellett.

E rövid irodalmi áttekintés is félreérthetetlenül mutatja, hogy az új normáért folytatott küzdelem a nép nyelvének, a progressziónak a győzelmével ért véget. Az új irodalmi nyelv elterjedését egyengette Djura Daničić munkája, Harc a szerb nyelvért és helyesírásért (Rat za srpski jezik i pravopis, 1847).

A szerb nemzeti mozgalom megizmosodását több új sajtóorgánum jelezte. Jelentős volt a magyarországi szerb könyvkiadás is. A nagy számban megjelent egyházi könyveken, kalendáriumokon, évkönyveken kívül sok irodalmi, tudományos és népszerűsítő, felvilágosító munka látott napvilágot. Ugyanakkor – s ebben is kifejezésre jutott a szerb egység gondolata – fejedelemségi szerbek nem egy munkáját adták ki Magyarországon, s megfordítva, magyarországiakét Belgrádban.

Nagy világirodalmi visszhangja volt a szerb népköltészetnek. A feltárás a szerb irodalmi norma megteremtőjének, Karadžićnak a nevéhez fűződött. Ilyen irányú tevékenysége – láttuk – elválaszthatatlan volt a népnyelv irodalmi szintre emelésétől. Jakob Grimm és Goethe elismerése Karadžićot további és rendszeres munkára ösztönözte.

A szerb színjátszásnak is fontos szerep jutott a szerb népnyelv és öntudat terjesztésében, elmélyítésében. Dél-Magyarország nagyobb helységeiben már a 18. században tartottak alkalmi szerb színielőadásokat, amelyeket tanítók és diákok rendeztek; a következő lépést a 19. század elején a vándorszínészek tevékenysége jelentette. Az előadások száma a század első felében egyre inkább nőtt, s színvonaluk is emelkedett. A szerb színjátszás alapítója és lelke Joahim Vujić volt, aki számos színdarabot írt és fordított, illetve ültetett át szerb környezetbe, nemegyszer fellépett mint színész is.

Nagy fejlődést tett a szerb iskolaügy is a 19. század első felében. Az első szerb gimnázium Karlócán 1791-ben nyitotta meg kapuit. 1810-ben Sava Vuković gazdag szerb kereskedő anyagi támogatásával megkezdte tevékenységét az újvidéki szerb gimnázium, amely gyorsan fejlődött. 1812-ben nyitotta meg kapuit Szentendrén az első szerb tanítóképző, amely 1816-ban Zomborba költözött. Az alsófokú szerb iskolák is a nemzeti öntudat erősítői voltak. A Szerbia történetével foglalkozó munkák az iskolákon keresztül a nép között elterjesztették a régmúlt dicsőséget.[5]

A szerb kultúra fejlesztésében, előrehaladásában nagy szerep jutott a diáktársaságoknak. Ezek a társaságok (elsősorban a pozsonyi, a grazi és a szegedi) már a harmincas években működtek. A szerb diákok ugyanis egyre nagyobb számban keresték fel Magyarország, Ausztria és Németország főiskoláit, egyetemeit. Szervezeteikben mindenekelőtt a szerb nyelvet és irodalmat ápolták. A negyvenes években ezek a diákegyesületek Ifjúság (Omladina) néven központi szervezetet hoztak létre. Az intézmény tevékenységének eredményeképpen a Magyarországon tanuló szerb diákok 1847-ben már egységes csoportot alkottak, nézeteik a szerb nemzeti mozgalom előtt álló feladatokat illetően azonosak voltak. Az Omladinának, amely a szerb egység követelését állította előtérbe, a későbbi szerb mozgalomban jelentős szerep jutott.

1845-ben jött létre a zombori szerb olvasótársulat, melynek az ugyanebben az évben alakult zombori magyar szellemű olvasóegylet ellenében az volt a célja, hogy „a szerb, vagyis illír nyelv és irodalom a magyar nemzetiség irányában e honban mindinkább fejlődjön és terjedjen”.[jegyzet 2] E társulatnak kétszer annyi tagja volt, mint a magyar szellemű egyesületnek. A szerb olvasótársulat összetétele tükrözte a szerb mozgalom polgári jellegét. 38 kereskedőn, 22 kézművesen kívül az egyesületben 44 értelmiségi (22 városi, 11 egyéb tisztviselő, 4 tanító, 2 pap, 5 ügyvéd), 2 földműves (valószínűleg gazdagparasztról van szó) és 1 vasgyáros tömörült. A tisztviselők viszonylag nagy száma mutatja, hogy a szerb polgári értelmiség a többi nemzetiség értelmiségétől eltérően, ha nem is országos, de megyei és városi hivatalokban foglalt helyet. A szerb olvasóegyesületet, mint a szerb mozgalom egyik fontos intézményét, a magyar és az osztrák hatóságok egyaránt éberen figyelték.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott 138.
  2. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés története Magyarországon. II. 1840–1848. Budapest, 1960. 208.

Irodalom

  1. A szerb nyelv fejlődésére: Ivan Popović, Istorija srpskohrvatskog jezika (Novi Sad, 1955).
  2. Vuk Karadžić tevékenységére a legfontosabb forrás levelezésének 7 kötetes kiadása: Vukova prepliska (Beograd, 1907–1913). Életére: Miodrag Popović, Vuk Stefanović Karadžić, 1787–1864. O stogodisnjici smrti (Beograd, 1954); Duncan Wilson, The life and times of Vuk Stefanović Karadžić, 1787–1864. Literacy, literature and national independence in Serbia (Oxford, 1970).
  3. Az irodalomra: Jovan Skerlić, Istorija nove srpske knhiževnosti. 2. kiadás (Beograd, 1921).
  4. A szerb Maticára: Živan Milisavac, Matica sprska (Beograd, 1965); a régebbi irodalomból: Matica sprska 1826–1926 (Novi Sad, 1927); Marko Maletin, Sadržaj Letopisa Matice srpske 1825–1950. I. (Novi Sad, 1968); Gradja za istoriju Matice srpske. I. 1830–1864. (Novi Sad, 1964); L. Čurčić, Biblioteka Matice sprske do 1847 godine (Zbornik za društsvene nauke, 23. 1959); Živomir Mladenović, Vuk Karadžić i Matica sprska (Beograd, 1965).
  5. Az iskolákra: Z. Vidak, Srpska škola u Sentandriji, njezini učitelji, učenici i dobrotvori (Rad Vojvodjanskih Muzeja, 11. 1962).


A magyarországi nem magyar népek kulturális életeArató Endre
A horvát kulturális élet fejlődése az illírizmus jegyében Tartalomjegyzék A szlovák irodalmi és társadalmi élet kibontakozása