A szerbek (A magyarországi nemzetiségek politikai mozgalmai)

A Múltunk wikiből
1869. január 28.
A Szerb Nemzeti Liberális Párt nagybecskereki konferenciája.
1872. április 21.
A Szerb Nemzeti Liberális Párt nagybecskereki konferenciája.
1875. május 14.
1875:XXIXXIX. tc. új adónemek bevezetéséről (vadászati és fegyveradó, tőkekamat- és járadékadó, nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek adója, bányaadó, fényűzési adó, kereseti adó), a házadóról és a fogyasztási adókról.
Az uralkodó megerősíti az 1874. évi szerb nemzeti egyházi kongresszus határozatait a kongresszus szervezeti szabályzatáról.
1876. július 5.
Svetozar Miletić letartóztatása.
1878. január 15.
Svetozar Miletić elítélése.
1879. november 11.
Minisztertanácsi határozat Svetozar Miletić hátralevő börtönbüntetésének elengedéséről.
1879. december 20.
Boszniát és Hercegovinát a közös vámterülethez csatolják.
1879:L. tc. a magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről.
1885. október 17.
Újvidéken megjelenik a Branik, a szerb liberálisok lapja.
1885. november 5.
A konstantinápolyi nagyköveti konferencia megnyitása.
1887. május 1.
A Szerb Liberális Párt megalakulása.
1887. május 8.
A Szerb Radikális Párt megalakulása.
1887. május 10.
A Szerb Nemzeti Liberális Párt újvidéki gyűlése a passzivitás mellett foglal állást.

A kiegyezés körüli évek legaktívabb, politikailag legszervezettebb nemzeti mozgalma a szerbeké volt. A szerb liberális polgárságnak és értelmiségnek az 1860-as évek végén és az 1870-es elején sikerült kiszorítania a mindenkori kormányok iránt lojális főpapságot a nemzeti mozgalom vezetéséből, sőt magának a nemzeti egyházi önkormányzatnak az irányítását is sikerült a saját kezébe vennie. A főleg kereskedőkből álló polgárság és a polgári értelmiség a Svetozar Miletić újvidéki polgármester[1] által alapított és vezetett Szerb Nemzeti Liberális Pártban tömörült, sajtóorgánuma pedig az 1866-ban a fővárosban alapított, de hamarosan Újvidékre települt Zastava volt. A párt a nemzeti egyházi kongresszusi választások révén állandó érintkezésben állt a szerb parasztság és kispolgárság szélesebb rétegeivel, 8 jelentős politikai befolyást gyakorolt rájuk.

A liberális párttal szoros kapcsolatban állt a szerb értelmiségi ifjúság 1866-ban Újvidéken alakult szervezete, az Omladina, amelynek működése Szerbiára is kiterjedt, tehát az első olyan politikai-kulturális szervezet volt, amely összefogta a Duna és a Száva két partján élő szerbeket.

A magyarokkal szemben Bécs felé tájékozódó és a Habsburg-ház iránt lojális román és szlovák vezetőktől eltérően a szerb liberálisok 1860-tól kezdve támogatták a magyar nemzeti ellenállást, s a magyar mozgalom sikerétől remélték a maguk nemzeti céljainak megvalósulását. A kiegyezés, a nemzetiségi törvény és a magyar kormányok nemzetiségi politikája, amely a kiegyezés után éppen a legaktívabb szerb mozgalmat igyekezett kemény kézzel megfékezni, súlyos csalódást hozott számukra, s kiábrándította őket a szerb–magyar együttműködéshez fűzött reményeikből.

A Szerb Nemzeti Liberális Párt programját az 1869. január 28-i nagybecskereki konferencián dolgozták ki. A program a nemzetiségi képviselők már ismertetett kisebbségi törvényjavaslata alapján állt. A szerb képviselők feladataként azt tűzte ki, hogy az országgyűlésen támadják a kiegyezést, küzdjenek Magyarország teljes önállóságáért és támogassák a magyar ellenzéki pártokat. Harcoljanak a megyék és községek önkormányzatának demokratikus újjászervezéséért, s „követeljék az egyéni, társadalmi és politikai szabadságot olyan elvek alapján, amelyek az alkotmányos, demokratikus államban elfogadtatnak, s a nyilvános, közéleti kérdésekben a szabadelvűség és a demokrácia elvei szerint foglaljanak állást”.[jegyzet 1] A szerb kérdésben az 1861. évi nemzeti kongresszus határozatait tekintették mérvadónak, de hajlandók voltak azokon változtatni egy újabb nemzeti kongresszus döntései alapján. Súlyt helyezett a program a román és a szlovák nemzeti mozgalommal való szoros együttműködésre is.

A kiegyezés után a magyar kormány először a szerb nemzeti mozgalomra igyekezett csapást mérni. Midőn 1868-ban Mihajlo Obrenović szerb fejedelmet meggyilkolták, s a szerb kormány az Omladina tagjait és a magyarországi szerb liberálisokat is bűnrészességgel vádolta, kormánybiztost küldtek Újvidékre, a szerbek nemzeti központjába. A kormánybiztos vizsgálatot indított Miletić polgármester ellen, és felfüggesztette őt tisztségéből. Miletićet 1870-ben sajtóperben egyévi államfogházra ítélték, majd 1871-ben sor került az Omladina feloszlatására is. 1872-ben újabb kormánybiztost küldtek ki, ezúttal a szerb egyházi alapok és vagyon kezelésének felülvizsgálatára.

A balkáni háborús válság idején, 1876 nyarán Miletićet – képviselői mentelmi joga megsértésével – letartóztatták. Azzal vádolták, hogy Belgrádban ígéretet tett magyarországi szerb önkéntesek toborzására, háború esetére kilátásba helyezte a magyarországi szerbek felkelését és Szerbiával való egyesülését. Miletićet – a magyar baloldal tiltakozása ellenére – egyetlen tanú ellentmondásos és bizonyítatlan vallomása alapján „felségsértés” címén ötévi börtönre ítélték. 1879 végén kegyelemben részesült, ismét a szerb mozgalom élére állt, de betegsége miatt 1882-ben végleg visszavonult a politikai szerepléstől.

1860-as és 70-es évek fordulóján a szerb liberális polgárságnak sikerült kezébe vennie az egyházi önkormányzat irányítását. Az 1864–65. évi kongresszus átfogó szabályzatot alkotott a szerb nemzeti egyházi önkormányzat szervezetéről, s ezt 1868-ban a király is megerősítette. Ez a szabályzat biztosította a hierarchia túlsúlyát a világi elemmel szemben, s „klerikális, konzervatív jellegénél fogva a nemzetiségi napi politikának az autonómia sáncai mögé jutását kellően akadályozta”.[jegyzet 2] A határőrvidéki képviselőkkel többségre jutott liberálisok vezette világi ellenzék az 1869. 1870. és 1871. évi kongresszusokon új szervezeti szabályzatot dolgozott ki és fogadtatott el. Az addig rendi jellegű nemzeti egyházi kongresszust népképviseleti alapra helyezték: a 25 egyházi és 50 világi tagot a felnőtt férfiak általános szavazati jog alapján választották. Az egyházi önkormányzat működését és a nemzeti alapok kezelését a kongresszusi választmány irányította és ellenőrizte, amelynek 4 papi és 5 világi tagja volt. Az egyházi önkormányzat valamennyi intézményén és fórumán a világiak túlsúlya érvényesült. Bár a nemzeti egyháznak ezt a gyökeres polgári reformját a főpapság és a kormány igyekezett megakadályozni és késleltetni, a kongresszus többségének kitartó követelésére a király 1875-ig az új szervezeti szabályzat valamennyi pontját szentesítette.

A szervezeti reform a liberális polgárság és értelmiség vezető szerepét biztosította a szerb nemzeti egyházban. A magyar kormány ezt a konzervatív főpapi párt támogatásával igyekezett ellensúlyozni. A szerb pátriárkát ugyan a kongresszus választotta, de csak akkor foglalhatta el székét, ha a kormány javaslatára az uralkodó megerősítette a választást. Így a kormánynak ismételten módjában állt megakadályozni politikai szempontból nemkívánatos főpap megválasztását. 1881-ben kétszer is megismételték a választást, de az uralkodó mindkét jelöltet elutasította, s végül is a kormány emberét nevezte ki pátriárkává. A kormány a főpapi párt képviselőivel együtt igyekezett elérni a szervezeti szabályzat konzervatív szellemű módosítását is, ez a törekvése azonban nem járt sikerrel.

Miletić visszavonulása után hamarosan megindult a Szerb Nemzeti Liberális Párt bomlása. A tőkés fejlődés – amelybe a szerblakta dél-magyarországi területek viszonylag korán és erőteljesen bekapcsolódtak – differenciálta a szerb társadalmat. A földbirtokosok és a gazdag polgárok a dualista rendszerbe és a magyar polgári társadalomba való aktív beilleszkedés útján keresték érvényesülésüket. Ez a „notabilitásoknak” nevezett csoport 1884-ben Nagykikindán önálló pártot alakított, amely elismerte a kiegyezést, s csak a nemzetiségi törvény végrehajtását és a szerb egyházi önkormányzat tiszteletben tartását kívánta, egyébként mindenben a kormányt támogatta. Ugyanekkor a liberális párton belül egyre inkább előtérbe nyomult a radikális szárny, amely a nagybecskereki program „szociális-demokratikus” irányú kiszélesítését kívánta a kispolgárság és a tehetősebb parasztság igényeinek és érdekeinek figyelembevételével. 1885-ben a radikális Jaša Tomić lett a Zastava szerkesztője, az eredeti programhoz ragaszkodó óliberális szárny pedig Mihajlo Polit-Desančić vezetésével a Branik című lap körül tömörült. Az ellentétek 1887-ben a radikálisok és a liberálisok formális szétválásához és önálló pártokká szerveződéséhez vezettek. A frakcióharc meggyengítette a szerb mozgalmat. A kiegyezés idején még 7–8 liberális szerb képviselő ült a képviselőházban, 1884-ben már csak egy, 1887-ben pedig egy sem.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Kemény G. Gábor, A magyar nemzetiségi kérdés története. I. A nemzetiségi kérdés a törvények és tervezetek tükrében 1790–1918. Budapest, 1947. 114.
  2. Bánffy Dezső miniszterelnök 1898. december 18-i felterjesztése az uralkodóhoz. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. II. 1892–1900. Budapest, 1956. 738.

Irodalom

A szerbekre és a kisebb magyarországi délszláv népcsoportokra lásd: Ivan BožićSima Ćirković, Istorija Jugoslavije. 2. izd. (Beograd, 1973); R. W. Seton-Watson, The Southern Slav Question and the Habsburg Monarchy (London, 1911); Urosevics Danilo, A magyarországi délszlávok története (Budapest, 1969). A szerb politikáról: Horst Haselsteiner, Die Serben und der Ausgleich (WienKölnGraz, 1976); Perényi József, Partyii i políticseszkaja borba szregyi szerbov v Vengrii (1867–1900) (In: Études historiques 2. Budapest, 1960); Kemény G. Gábor, Mocsáry Lajos nemzetiségi politikája és a szerbek (Századok, 1961. 4–5. és 1962. 1–2.).

  1. Miletićre lásd Nikola Petrović munkáit: Svetozar Miletić (Beograd, 1958) és Svetozar Miletić i Narodna Stranka. I. 1860–1869 (Sremski Karlovci, 1968).


A magyarországi nemzetiségek politikai mozgalmai
Tartalomjegyzék A románok