A szerencsi országgyűlés

A Múltunk wikiből
1605
január 5. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba. (A rendek többségének távolmaradása miatt a gyűlést nem tartják meg.)
február–március Bocskai az ÉrsekújvárLéva vonalig birtokába veszi a a Felvidéket.
április 20. Bocskai Istvánt a felkelt rendek szerencsi gyűlése Magyarország fejedelmévé választja.
május 8. Erdélyi országgyűlés Marosvásárhelyen, majd Kelementelkén. (Az I. Rudolf mellett kitartó szászok ellen katonai intézkedéseket hoz.)
június első fele Bocskai elveszíti a Dunántúl nyugati szegélyét.
augusztus 12. Bocskai István fejedelem ünnepélyesen bevonul Kolozsvárra.

Mindenünnen győzelmeket és hűségnyilatkozatokat jelentettek tehát, mikor Bocskai 1605. április 20-ra Szerencsre országgyűlésre hívta Magyarország és Erdély rendjeit. Ez utóbbiakat már Rudolf is meghívta egy évvel előbb a pozsonyi országgyűlésre, anélkül azonban, hogy Erdélyt igazgatásilag egyesítette volna a királysággal. Ezúttal az erdélyi fejedelem hívta a királyság rendjeit közös országgyűlésre, de ez nem jelentette azt, hogy a Habsburgoktól elhódított királysági területeket egyszerűen bekebelezték az Erdélyi Fejedelemségbe. A harcok elhúzódása kívánatossá tette, hogy tisztáztassék a jogcím, amelyen Bocskai engedelmességet igényelhet s engedetlenséget büntethet. Királlyá választása csak a hajdúk és a prédikátorok fejében fordult meg, a rendek soraiban nem merült fel a Habsburgok trónfosztásának gondolata. Így valamilyen átmeneti megoldást kellett keresni, s Szerencsen, Bethlen Gábor javaslatára, Bocskait Magyarország fejedelmévé választották, elsőként abban a sorban, amelyben majd Bethlen, Thököly, Rákóczi követi. A szokásos rovásadót, sőt a nemesi felkelést is megszavazták neki, felhatalmazták a „hűtlenek”, azaz a Habsburg-pártiak javainak elkobzására és eladományozására. A fejedelmi propozíciók, a rendek válasza s végül a döntések fejedelmi megerősítése úgy követték egymást, mint bármely korábbi, legális uralkodó által összehívott magyarországi vagy erdélyi országgyűlésen. Még a sérelmek emlegetése sem hiányzott, csakhogy a rendek most nem az idegen zsoldosok, hanem a hajdúk önkényeskedéseire, fosztogatásaira panaszkodtak. Kérték megzabolázásukat, továbbá azt, hogy Bocskai a várakba ne hajdúkból, hanem a nemesi rendből nevezzen ki kapitányokat, katonaságot a nemesek házaiba ne szállásoljon be, a szökött jobbágyokat adassa ki, a hadseregbe forma szerint fel nem vett, úgynevezett szabad hajdúkat fogassa el.

Egyszóval a rendek azt várták Bocskaitól, amit egy évtizeden át hiába követeltek a Habsburg királytól, s ennek fejében a Szerencsen képviselt 22 vármegye és néhány nagyúr a sok haszonnal nem járó nemesi felkelés mellett házanként 2–2 forintot, összesen 70 ezer forintot ajánlott meg az 1605 januárjában a téli szállások kimutatása szerint 30 ezer, júniusban pedig a fizetőmester adatai alapján 60 ezer főre növekedett hadsereg fenntartására. Ez a legalacsonyabb zsolddal számítva is évi 2 millió forintba került volna, ha egyáltalán szó lehetett volna a katonák rendszeres fizetéséről. Nem ismerjük pontosan a szabadságharc pénzügyeit, de minden jel arra mutat, hogy ritkán kerülhetett sor zsoldfizetésre, inkább természetben látták el a csapatokat. Bocskai magánvagyona mellett erre szolgáltak a Habsburg-párti urak és nemesek, valamint a katolikus egyház elkobzott javai. Ismerve a magyar földbirtokosok váraiban, sőt kúriáiban is felhalmozott gabona- és borkészletek jelentős mennyiségét, feltehetjük, hogy a hadsereg fenntartásának ez a módja jó ideig bevált. Bizonyíték erre, hogy 1605 közepéig csak szórványosan merültek fel panaszok a parasztok kifosztásáról, annál gyakrabban viszont a hajdúk birtokháborításairól és úri-nemesi tárházak feltöréséről, amiben a helyi parasztság is segédkezett. Máskülönben nem is volna érthető a paraszti rokonszenv, sőt aktív segítőkészség, mely a hajdúk előnyomulását általában kísérte. Később, mikor az elkobzott készletek kimerültek, s az uralkodó osztály zömének csatlakozásával ez a forrás eldugult, a hajdúk a falvak sarcolására tértek át, s a kárvallottak már alig láttak különbséget köztük és az általuk elüldözött idegen zsoldosok között, főleg Alsó-Magyarország nyugati vármegyéiben és a Dunántúlon, ahová 1605 nyarán a hadszíntér áttevődött.

A nyugati határok védelmére visszahívott Basta alaposan megtépázott és demoralizált seregével május 5-én érte el Pozsonyt, és a város környékén elsáncolta magát. Rhédey már néhány nap múlva megrohamoztatta a sáncokat, s ha Basta meg tudta is magát védelmezni, ellentámadást nem kockáztatott. A nyár folyamán a hajdúk átlépték a nyugati határokat, s Bécsig és Prágáig kalandoztak, szabadjára engedve idegen földön az otthon valamennyire megzabolázott prédáló kedvüket. Ekkor már török csapatok is szép számmal csatlakoztak hozzájuk, s Németi Gergely hajdúkapitány ezekkel hatolt be a Dunántúlra és azon keresztül Stájerországba, megismertetve az osztrák földesurakkal és parasztokkal is azt, amit Magyarország egy évtizede szenvedett. A dunántúli főkapitány, Batthyány Ferenc, a Zrínyi testvérekkel és Draskovich János bánnal szervezte az ellenállást. A Dunántúlon az egy Nádasdy Tamás kivételével egyetlen nagyúr sem állt át Bocskaihoz, s így végül is sikerült Németit a Rába mögé visszaszorítani. Alsó-Magyarország azonban Pozsony, Győr és Komárom, a Bécset elsősorban fedező s ezért mindenáron tartott hadászati pontok kivételével elveszett a Habsburgok számára. Júniusban elesett Trencsén, majd a Forgách püspök által személyesen védett Nyitra is. Már korábban megkezdődött Érsekújvár ostroma, de a korszerű erőddel, megfelelő tüzérség és gyalogság nélkül, Rhédey semmire nem ment. Ezért is, de főként, mert nem merte a nélkülözhetetlen török segítségért a felelősséget egymaga vállalni, örömmel engedte át a hadműveletek irányítását az ország hadával augusztusban meginduló Homonnainak.


Két ország fejedelme
Basta visszavonulása Tartalomjegyzék A veszedelmes török segítség