A szlovák irodalmi és társadalmi élet kibontakozása

A Múltunk wikiből
1824.
Megjelenik Ján Kollár Slávy dcéra című költeménye.
1835.
Megjelenik a Zora.

Az új norma napirendre kerülésétől, Bernolákék tevékenységétől, tehát a két irányzat megszületésétől, a 18. század végétől kezdve nemcsak az ellentét, hanem az együttműködés is jellemzője lett a szlovák kulturális mozgalomnak. A további évtizedek fejlődését ezek az ellentétes irányú komponensek határozták meg. Feladatunknak azonban nem a két csoport közötti dinamikus kölcsönhatásnak, hanem a meglevő és az újabb irányzatok központjainak, bázisának, irodalmának vizsgálatát tartjuk.

A szlovák nép 16. században meginduló irodalmának nyelve – tudjuk – több szláv néphez hasonlóan, nem az anyanyelv, hanem egy másik szláv nyelv, a cseh volt. A szlovákok nem lévén pravoszlávok, nem egy szerb típusú egyházi nyelvet használtak, ezt a szerepet a szlovák protestánsok körében a cseh nyelv töltötte be. E norma hatása a szlovák fejlődés szempontjából, a szlaveno-szerb nyelvhez hasonlóan, részben segítő (a cseh a szlovákhoz legközelebb álló testvéri nép nyelve volt), részben hátráltató szerepet játszott. Ezzel magyarázható az, hogy a szlovákok cseh nyelvű irodalmában egyre több szlovákizmus volt található, s a szlovakizálás Végül is a szlovák értelmiségiek tudatos törekvésévé vált. Ez a szlovakizáló törekvés igen nagy jelentőségű a szlovák nemzeti nyelv kialakulása szempontjából. A 18. század végén Anton Bernolák tevékenysége – láttuk – már a századok során kifejlődött folyamat betetőzését jelentette: a nyugatszlovák nyelvjárást emelte irodalmi fokra. A nyugatszlovák dialektust mint irodalmi nyelvet a szlovák értelmiségiek jó része – elsősorban a katolikus intelligencia – elfogadta. Nagy szerepet játszott ebben Bernolák szótárának megjelenése 1825 és 1827 között.

Bernolák és követői törekvésével szemben, amely a cseh nyelv helyett a nyugatszlovák népnyelvet akarta irodalmi nyelvvé fejleszteni, a protestáns értelmiség Juraj Palkovič vezetésével kitartott a cseh nyelv mellett, amelynek bizonyos fokú szlovakizálására törekedett.

Az ellentétek mellett azonban közeledés, integrációs törekvés is megfigyelhető a két irány között. A nemzetté alakulás szempontjából elkerülhetetlen eme integráció nemcsak nyelvi egységesítésre, hanem a két felekezet egybekapcsolására is törekedett. Ennek az integrációnak volt a híve a Bernolákot követő Martin Hamuljak budai helytartósági tisztviselő és köre. Velük együttműködött Ján Kollár pesti evangélikus lelkész, a szlovák mozgalom egyik vezető alakja, aki viszont a cseh nyelv fenntartása mellett szállt síkra. A két irányzat közötti kiegyenlítésnek, s ebbe a szlovák mozgalom pozsonyi központja is bekapcsolódott, nagy szerep volt az új szlovák irodalmi nyelv megteremtésében.

Figyelembe véve az integrációs kísérletek mellett az ellentéteket is, a Bernolák és Palkovič követői között megindult nyelvharc nem volt olyan éles küzdelem, mint a szerb nyelvharc. Miért járt a szerb és a szlovák fejlődés az irodalmi nyelvért folytatott harcban a többi nemzetiségétől eltérő úton, s ugyanakkor mi határozta meg a szlovák és a szerb nyelvharc közötti különbséget, amely – mint láttuk – a nyelvharc különböző fokú intenzitásában jelentkezett? Míg a horvátoknál a teljesen idegen latin nyelvvel szemben, a nagy eltérést mutató horvát dialektusok helyett, egységes irodalmi nyelv bevezetése állt a nyelvi törekvések középpontjában, a románoknál pedig az ugyancsak teljesen idegen szláv egyházi nyelv helyett a román irodalmi nyelv megteremtése volt a cél, addig a szerbeknél és a szlovákoknál a több évszázadon át használt rokon szláv nyelvnek, a szlaveno-szerbnek és a cseh nyelvnek a nép nyelvével, az anyanyelvvel való helyettesítése jelentette a polgári fejlődés útját. Míg a horvátoknál és a románoknál az idegen nyelv és az anyanyelv hívei között a frontok tisztázottak voltak (az idegen nyelv mellett a konzervatívok, az anyanyelv mellett pedig a nemzeti mozgalom hívei állottak), ez nem volt ilyen egyértelmű a szerbeknél és a szlovákoknál, ahol a hosszú ideig használt és részben érthető szláv nyelvekhez való ragaszkodás nem jelentette egyben a nemzeti mozgalommal szembeni állásfoglalást is. így a horvátoknál és a románoknál – a szerb és a szlovák fejlődéstől eltérően – az idegen nyelv és az anyanyelv küzdelmeiben a nemzeti mozgalom léte dőlt el, a szlovákok és a szerbek esetében pedig az ismertetett nyelvharc a nemzeti mozgalomban, a nemzeti mozgalom két szárnya között folyt. (Persze ez nem jelenti azt, hogy a szerbek és a szlovákok ne harcoltak volna az idegen nyelv térhódítása, így a magyarosítás ellen. E harc, különösen a szlovákok részéről, a század következő évtizedeiben öltött nagy méreteket.)

E nyelvharc a nemzetiségi mozgalom bizonyos differenciálódását is feltételezte, amely a fejlettebb szerb mozgalomban jobban előrehaladt, mint a szlovákban. Ez magyarázza a szlovákkal szemben a szerb nyelvharc élességét. A szlovák nyelvharc – melynek egy kis előjátéka már Bernolák és Palkovič követői között lefolyt – csak a negyvenes években vált a szerbhez hasonló kemény küzdelemmé, akkor, amikor a szlovák polgárság, a szlovák nemzeti mozgalom fejlődésével létrejöttek e harc gazdasági és társadalmi előfeltételei. A század eleji szlovák nyelvharc, éppen a fejletlenség következményeképpen, az anyanyelvért folytatott küzdelemben – a szerb és a későbbi szlovák nyelvharctól eltérően – nem kapcsolódott össze más, kifejezetten polgári követelésekkel. És bár tükröződtek benne a polgári fejlődés problémái, sokkal inkább a kultúra területén, a nyelvtudomány, az irodalom szférájában, a politikai és a gazdasági élet területétől távolabb játszódott le, mint a szerb vagy a későbbi 4szlovák nyelvharc.

A negyvenes évekre tehát a szlovák mozgalom is differenciálódott: Ľudovít Štúr vezetésével kialakult a baloldali, a liberális szárny, szemben a Ján Kollár vezette jobboldallal. A baloldal első fontos lépése a nép nyelvének irodalmi szintre emelése volt. 1843-ban indultak meg az előkészületek, s a szlovák mozgalom vezetői teljes egyetértéssel megállapodtak abban, hogy „népünkhöz szólni nemcsak a mindennapi, hanem az élet magasabb szintjén, a közéletben, a mi nyelvjárásunkon, a mi kedves szlovák nyelvünkön”[jegyzet 1] lehet. E gondolatot a fiatal szlovák értelmiség nagy lelkesedéssel tette magáévá, és az 1844 augusztusában alapított szlovák művelődési egyesület, a Tatrín, a szlovák nyelvet hivatalos nyelvéül fogadta el.

A szlovák haladó értelmiség ilyen, a polgári fejlődés szempontjából nélkülözhetetlen egységes irodalmi nyelv kialakítására tett erőfeszítései kifejezték azt is, hogy a mozgalomban a szlovák nép, a szlovák jobbágyság is szerepet kapott, érdekeit figyelembe vették, s a feudalizmus elleni harc a szlovák nemzeti mozgalom fontos részét alkotja. A haladó szlovák polgári értelmiség egykorú megnyilatkozásai arról számolnak be, hogy a mozgalom vezetői tudatosan törekedtek a szlovák nép megnyerésére. Erősen és általánosan hatni a népre Štúr szerint csak anyanyelven lehet. Így kapcsolódott össze a szlovák irodalmi nyelv követelése a mozgalom bázisának kiszélesítésével és a feudalizmus elleni küzdelemmel.

A szlovák mozgalom jobbszárnya, Kollárral az élen, szembefordult Štúrék új politikájával, amely a szlovák parasztságot állította előtérbe. Kollárék ugyanis nem a népre, hanem a szláv népek nemességére, mindenekelőtt pedig a cseh polgárságra kívántak támaszkodni, vele építettek ki szoros szövetségi viszonyt. Ez volt az úgynevezett ausztroszlávizmus, Ausztria föderatív szláv államszövetséggé való átalakításának koncepciója, amely szerint a szlovákok és a csehek egységes nemzetet, tartományt alkottak volna. Ez pedig már alapvető politikai ellentét volt. A Štúr vezette mozgalom ugyanis Bernolák és Hamuljak koncepciójához közelítve, amely a szlovák önállósulást követelte, a szlovák nép nyelvét – éspedig annak középszlovák nyelvjárását – tette meg irodalmi nyelvnek. E lépés Bernolákénál radikálisabb volt abban a tekintetben is, hogy e dialektus a nyugatszlovákkal ellentétben – amely a csehhez igen közel állt, hisz átmenetet jelentett a cseh és a szlovák között – teljesen eltért a csehtől és a legtipikusabb szlovák nyelvjárás volt. (A harmadik, a keletszlovák dialektus pedig az ukránhoz állt közel.) Politikai téren ez azt jelentette, hogy Štúrék – az ausztroszláv nézettel szemben a hungarus gondolatot vallva – Magyarország kereteiben akarnak élni, persze messzemenő egyenjogúság alapján.

Így indult meg a nyelv kérdésében, de szoros összefüggésben a politikai ellentétekkel a támadás Štúrékkal szemben. A szlovák irodalmi nyelv elleni harcot a prágai Cseh Matica által 1846-ban kiadott munka nyitotta meg, amely közölte a vezető személyiségek nyilatkozatát, közöttük a cseh František Palacký történetíróét és Kollárét is. E nyilatkozatok írói lebecsülték a szlovák nép nyelvét, és alkalmatlannak tartották az irodalmi nyelv szerepének betöltésére. A nyelvharc igen éles volt, amit a vele szorosan összefonódó politikai ellentétek hevítettek (népre való támaszkodás, ausztroszlávizmus—hungarus koncepció eltérése).[1]

A nyelvharc Štúrék győzelmével ért véget: a mai szlovák irodalmi norma a középszlovák dialektuson alapul, amelynek grammatikáját Štúr és Michal Miloslav Hodža készítette el. A küzdelem pedig nem volt könnyű; gondoljuk meg, hogy Štúr koncepciójával, noha közeledett a BernolákHamuljak irányhoz, mégis egy harmadik elképzelés született, s ez a nemzeti mozgalom által oly hőn óhajtott egység létrejöttét – átmenetileg – nehezítette.[2]

Mindhárom normán (szlovakizált cseh nyelven, nyugat- és középszlovák dialektusban) kibontakozott a nemzeti és liberális szellemű irodalom.[3] A kor legjelentősebb szlovák költőjének, a nyugatszlovák normán író Ján Hollýnak a tevékenysége is a 19. század első évtizedeire esett. Az ő „győzelmi költeményei”, eposzai jelentik a tetőpontját annak a történeti apológiának és múltszemléletnek, amely a 18. század végére már több sajátos koncepciót termelt ki. A dicső múlt felé forduló eposz a keleteurópai népek történetében a nemzeti öntudat kibontakozásának idején született meg, s a nemzeti ébredés tipikus terméke volt. Megjelenése azonban már a nemzeti mozgalom, illetve irodalom bizonyos szintjét tételezte fel. Papánek és Fándly történeti munkáin keresztül vezetett az egyenes út Hollý elbeszélő költeményeihez azért is, mert valamennyiben a Nagymorva Birodalom, valamint a Cirill és Metód-hagyomány kapott egyre fokozódó hangsúlyt, illetve Hollýnál költői formát.[4]

A nemzeti ideológia és a romantika szabadságeszménye is Hollý költészetében, szorosan a szláv-szlovák gondolatvilággal együtt jelent meg. A szlovák nemzethez írt ódája a nemzeti szabadságot állította előtérbe, s a költő büszke arra, hogy a szlovákság tagja a hatalmas szláv nemzetnek.

A költő megénekelte a szlovák nemzetüket elhagyó renegátok (e jelenség különösen sújtotta a szlovák mozgalmat) miatt érzett fájdalmat is. A szlovákságnak hátat fordító „elfajzottak”, a renegátok ostorozása összekapcsolódott a nemesség, a feudális erkölcsök szenvedélyes bírálatával, hiszen az „elfajzottak” elsősorban a szlovák ajkú nemesség köréből kerültek ki. Tehát Hollýnál, ha kisebb mértékben, mint Bajza és Fándly eszmevilágában, egybefűződött a nemzeti és társadalmi gondolat. Hollý ültette át 1828-ban Vergilius Aeneisét, s ezzel is meggyőzően bizonyította, hogy a szlovák nyelv alkalmas a klasszikus formák átvételére, lehet magas színvonalú irodalmat művelni ezen a nyelven.

A cseh nyelvű nemzeti irodalom gazdag termése szólalt meg a Karol Kuzmány által kiadott Garamka (Hronka) című folyóiratban is. Az itt közölt szépirodalom és „hasznos olvasmányok”, bár cseh nyelven jelentek meg, jelentős termékei voltak a szlovák kulturális nemzeti mozgalomnak. Meg kell jegyeznünk, hogy Kuzmány kísérlete folyóiratával nem sikerült: a két norma evangélikus és katolikus képviselőit akarta egy táborba egyesíteni. Persze a régi cseh irodalmi nyelv erre nem is lehetett alkalmas. Kuzmány tevékenysége egyébként jelentős volt: sokat fordított, és hazafias lírája a politikai élet terére kilépő szlovák mozgalmat támogatta.

A szlovák drámairodalom is megtette kezdeti lépéseit. A legnépszerűbb műfaj a vígjáték volt. Juraj Palkovič egy vígjátékában már megjelent a szlovák paraszt, aki győzelmet arat a „basáskodó, fondorlatos úron”.[jegyzet 2] A szlovák vígjáték kiváló művelője volt Ján Chalupka is, aki nagy rokonszenvvel rajzolta meg a népi alakokat, bátran használta a szatíra éles fegyverét is a feudalizmus és a nemzeti elnyomás ellen.

Lényegesen nagyobb jelentősége volt Palkovičnak mint szerkesztőnek, ismeretterjesztőnek, publicistának, politikusnak.[5] E minőségeiben kifejtett tevékenysége során ugyanis túllépett már felvázolt s a felvilágosodás eszmevilágához kapcsolódó koncepcióján. Az újságot „a nemzetek világosságának”[jegyzet 3] nevezte, s lapjának, a Týdenníknek is e feladatot szánta. A külföldi híreket gyakran a hazai viszonyokkal való összehasonlítás céljából közölte: akár elrettentő (elmaradott országok példái), akár követendő (fejlett területek példái) céllal, de mindenkor a progresszió érdeke lebegett a szeme előtt. A gyarmati országok rabszolgái aktuális kérdésének tálalása negatív oldalról támogatta liberalizmusát: a négerek embertelen helyzete, a rabszolgaság megszüntetésének gondolata lehetővé tette, hogy az elnyomásról és az emberi méltóságról általánosságban elmélkedjék. Pozitív példaként szerepelt nála a katolikus írek hősi küzdelme a nemzeti és gazdasági egyenjogúságért. Ezenkívül korának fontos, nemegyszer forradalmi eseményeit is rokonszenvvel kommentálta. Kedvelt témája volt a sajtószabadság és a cenzúra, amelyet a fejlettebb országok lapjainak alapján mutatott be. A Týdenníkben az ipar és a kereskedelem kérdései is a polgári átalakulás útjait egyengetve kerültek szóba.

Ismeretterjesztő munkássága szempontjából nagy jelentősége volt hosszú évtizedeken keresztül (1801–1848) kiadott kalendáriumainak. Palkovič e műfaj lehetőségeit is kihasználta, és azt a nép művelésének szolgálatába állította.

Ez a nép felé fordulás a modern társadalmi gondolat terjesztését, valamint a nemzeti ideológia eszmevilágának propagálását is jelentette. Amikor a magyar országgyűlésen napirendre került a jobbágykérdés ügye, naptárainak olvasóit rendszeresen liberális szellemben tájékoztatta. E tevékenysége ellen a magyar konzervatív nemesség 1827-ben tiltakozott is, és követelte, hogy kalendáriumait szigorúbban cenzúrázzák.

Palkovič 1832-től három országgyűlési cikluson keresztül (1832–1836, 1839–1840; 1843–1844) Korpona város ablegátusa volt. Ilyen minőségben többször felszólalt a jobbágyság érdekében. Megnyilatkozásai arról tanúskodnak, hogy az országgyűlés leghaladóbb elemei közé tartozott.

Erre az időszakra esett Palkovič Tatranka című lapjának megjelenése. Ebben a magyarosító törekvések ellen éppúgy tiltakozott, mint ahogy állást foglalt a liberális agrárpolitika mellett, s népszerűsítette Széchenyi István a Hitelben és a Világban kifejtett, az ország polgári átalakulására irányuló eszmerendszerét. Kalendáriumának lapjain regisztrálta a proletariátus megjelenését a nyugati országokban, ellenállásának különböző formáit. A dolgozó osztályok és rétegek társadalmi jelentőségének hangsúlyozásával öntudatuk formálódását segítette elő.

A szlovákok kezdeményezői voltak a szláv kölcsönösség, a szláv összefogás eszméjének és gyakorlatának. Ez az ideológia az irodalomban Holly mellett különösen Ján Kollár költészetében kapott helyet. A pesti evangélikus lelkész Szlávia leánya (vagy A dicsőség leánya, Slávy dcera) című munkájában költői formába öltöztette a szláv összefogás gondolatát. Kollár e nagy hatású művével számottevő lökést adott a szláv kölcsönösség kibontakozásának, s széles körű tevékenységével élére állt e program megvalósításának. Kollár fellépéséig a szláv összefogás gondolata gyakran felmerült, de mégsem alkotott összefüggő, céltudatosan kidolgozott eszmét és irányt. A szláv kölcsönösség, amely a szláv népek egymásra utaltságának felismerését, nyelvi-kulturális kapcsolataik elmélyítését, végső fokon a nemzeti elnyomás elleni közös fellépésüket jelentette, Kollár munkásságával kapott határozott ösztönzést. A Szlávia leánya több mint 600 szonettet tartalmazott, s első kiadása 1824-ben Pesten jelent meg. Kollár a költemény előhangjában mély fájdalommal emlékezett meg a németországi szláv népek pusztulásáról, akik a nemzeti elnyomás áldozatai lettek. Az elnémetesedett szlávok pusztulásán keresztül Kollár tiltakozott mindennemű erőszak, általában a nemzetek, de különösen a szlávok elnyomása ellen. Ugyanakkor más szláv népek sorsa iránt érzett rokonszenvével a szláv szolidaritás, a szláv kölcsönösség szükségességének érzését ébresztette fel a szláv népekben. Ez a gondolat végigvonul az egész munkán. Kollár a Szlávia leányában a szláv népek jövőjében való bizakodás megrajzolásával is lelkesítette, erősítette a nemzeti elnyomás ellen harcba induló szlávokat. Gyűlölettel szólt a szláv népek elnyomóiról, a szlávok ellenségeiről, a német és a magyar uralkodó osztályok képviselőiről. Ez az ellenszenv a nacionalizmusnak abból a negatív vonásából táplálkozott, amely túlhajtva a fontos és haladó szerepet játszó nemzeti öntudatot, azt más nemzetek ellen irányuló gyűlöletté változtatta.

Kollár egy később, 1836-ban megjelent művében (Über die literarische Wechselseitigkeit zwischen den verschiedenen Stämmen und Mundarten der Slawischen Nation) a szláv kölcsönösség megvalósításának tudományosan megalapozott gyakorlati programját adta. Javasolta például az egyes szláv fővárosokban szláv könyvkereskedések felállítását. Ehhez kapcsolódott az az indítványa is, hogy a szláv törzsek (népek) írói lépjenek egymással kapcsolatba. Meg kell szervezni egyetemeiken a szláv nyelvjárások (nyelvek) tanszékét is. Kollár szerint szükséges egy szláv irodalmi újság megindítása, amely rendszeresen ismerteti a szláv irodalmi műveket. Fontosnak tartotta az összehasonlító szláv nyelvészeti munkák (grammatikák, szótárak) megjelentetését, amelyek megkönnyítik a szláv nyelvek megtanulását.

Kollár szláv kölcsönösségi programja tehát nem politikai, hanem kulturális, főképpen irodalmi program volt. Ha összehasonlítjuk a Szlávia leányát a szláv kölcsönösséget tárgyaló művével, melyet több mint egy évtizeddel később jelentetett meg, azt látjuk, hogy ez utóbbit sokkal inkább jellemzi az ausztriai birodalom iránt tanúsított lojalitás, mint a még ifjúkorában írott művét. Kollár ez utóbbi értekezésében – a Szlávia leányában ködösen jelentkező szláv ország képével szemben – nyíltan kifejezésre juttatta, hogy a szláv kölcsönösség nem jelenti valamennyi szláv törzs (nemzet) politikai egyesítését vagy demagóg vállalkozásokat „az országok kormányai s rendeletei ellen, melyekből csak zavar és szerencsétlenség származhat”.[jegyzet 4] Kollár az irodalmi kölcsönösséget másképpen képzelte el, s védekezett is a pánszlávizmus vádjával szemben, hangoztatva: az irodalmi kölcsönösség több államhoz tartozó nemzetek között is fennállhat.

Pavel Jozef Šafárik, a kiváló szlovák szlavista kisebb jelentőségű szépirodalmi tevékenység mellett sokoldalú tudományos munkásságával tűnt ki, amely a szláv kölcsönösség jegyében fejlődött.[6] A már hagyományossá vált történeti felfogást kora tudományos színvonalán dolgozta ki. Legjelentősebb műve, a Szláv régiségek (Slovanské starožitnosti) 1837-ben jelent meg. Hatalmas anyagot alapján dolgozott, és azt a célt tűzte maga elé, hogy bebizonyítsa: a szlávok már a messzi múltban Európa ősi kultúrnemzetei között foglaltak helyet. Šafárik munkája tehát fontos forrása lett a szlávok összefogásának: a ragyogó színekkel megrajzolt közös múlt a nemzeti elnyomással szembeni szoros együttműködésre ösztönzött. A szláv őshazát a Kárpátok és a Duna vidékére teszi; ő is elfogadja azt a koncepciót, hogy a szlávok bölcsője a szlovákok által lakott terület, mindenekelőtt a Tátra. A szlávok tehát e térség őslakói: az autochtonitást tudományos érvekkel bizonyítja, de nála is, miként elődeinél e tény az egyenjogúságért folytatott harc egyik legfőbb érve volt. Šafárik megírta a szláv népek irodalomtörténetét is (Geschichte der slawischen Sprache und Literatur, 1826). E munka sok szláv nép, főképpen a balkáni délszlávok irodalmát először ismertette, s ezzel nemcsak a szláv gondolatnak, hanem az egyes szláv népeknek is igen nagy szolgálatot tett.

A szlovák népköltészet első jelentős gyűjteményeit is Kollár (Národnie spievanky, 1834–1835) és Safárik adták ki. A közvetlen ösztönzést a szerb Karadzić jelentette, akinek módszerét is átvették. Šafárik pedig 1842-ben tette közzé a szláv népek etnográfiáját (Slovanský národopis), amely e népek első rendszeres áttekintését nyújtotta. E munkában nem a dicső múlt, hanem a szláv népek jelene ösztönözte, erősítette a nemzeti küzdelmet.

Különösen gyors és számottevő fejlődést tett meg a Štúr-féle norma alapján kibontakozó irodalom. A kölcsönhatás itt nagyon szembetűnő az új norma és a szépirodalom között.[7] A szép számú színvonalas költő és író munkáiban megjelent az a legtipikusabb és legjellegzetesebb szlovák élet, amelyet cseh nyelven a valósághoz hűen leírni nem is lehetett volna: a szlovák falu, a szlovák parasztság élete, a szlovák hegyek sajátos szépsége, a szlovák pásztorok nehéz sorsa, s a magas hegyek között a megélhetéséért küzdő egyszerű szlovák nép élete. A szlovák múlt is új színekkel gazdagodott ezekben a munkákban. Svatopluk és a Nagymorva Birodalom mellett a tematikában megjelent Trencséni Csák Máté mint a szlovák hercegség építője. Ezt a nézetet a történettudomány nem fogadhatja el, de Csák Máté ilyen irányú szerepeltetése a múlt század negyvenes éveiben hozzájárult a szlovák nemzeti öntudat felébresztéséhez. E munkákban lép elénk Jánošík, a szlovák nép nemzeti és szociális szabadságáért harcoló hős. A költészetben általánossá váltak a szlovák népköltészet formái.

A szlovák politikai mozgalom három kiemelkedő alakja, Ľudovít Štúr (akiről Štúr-iskolának nevezik a negyvenes évek szlovák irodalmát), Jozef Miloslav Hurban és Michal Miloslav Hodža is művelte a szépirodalmat. Az irodalomban azonban inkább szervező munkájuknak, mint írói kvalitásuknak köszönhetik nevüket. Írásaik a nemzeti öntudat felébresztését szolgálták, s ennek legfőbb eszköze a dicső múlt megéneklése volt. Az új szlovák irodalom fejlesztésében jelentős szerepe volt Hurban 1846-tól napjainkban is megjelenő tudományos-irodalmi lapjának, a Szlovák Szemlének[8] (Slovenskje Pohladi) és Nitra almanachjának (1842, 1844).

A nemzeti mozzanatok túlsúlya jellemezte Samo Chalupka költészetét. Jánošík, a szegénylegény nemzeti hőssé lesz, jelezve, hogy a költő a maga kora nacionalista eszméit a múltba vetíti vissza.

A Štúr-iskola legnagyobb költője Andrej Sládkovič volt, aki az egész szlovák irodalomban is rangos helyet vívott ki magának. Első jelentősebb alkotása a Marina (1840), amelyben a kedveshez és a szülőföldhöz való vonzódása fonódott szoros egységbe. Megrajzolta a szlovák női eszményképet, s ez is segítette a nemzeti öntudat kibontakozását. Ebből a szempontból még nagyobb szerepe volt a Detvan (Gyetvai legény, 1847) című lírai-epikus műnek, amelyben szlovák népi ideálokat teremtett. A gyönyörű szlovák vidéken, Gyetván játszódó események olyan hősöket állítanak elénk, amilyen a magyar Toldi Miklós volt.

Kisebb költeményei is a szlovák mozgalom eszmevilágát népszerűsítik. Ne gyalázzátok népemet (Nehaňte lud moj) című versében a nemesekhez szólt, akik megvetik, lenézik a szlovák jobbágyságot. A nemesi gőggel a parasztság őserejét állította szembe, és rávilágított arra, hogy a nép éppen azzal fog elnyomóin felülkerekedni, amit benne megvetnek. A nemes–paraszt osztályellentét nemzeti momentumokat takart: a szlovák megyékben ugyanis a nemesség magyar volt, vagy a magyar nemzeti mozgalmat támogatta. Dalt zengek a szabad hazáról (Zaspievam pieseň o slobodnej vlasti) című 1848 márciusában írt költeménye a jobbágyfelszabadítást, a polgári átalakulást üdvözölte, de nem feledkezett meg a szlovák nemzeti jogok követeléséről sem.

A Štúr-iskola legforradalmibb költője Janko Kráľ,[9] akit 1848 tavaszán, a szlovák parasztmozgalomban való részvétele miatt börtönbe vetettek. A szlovák irodalomnak mind a mai napig ő a legnagyobb rögtönzője. Dalai a népköltészet közvetlen hatására születtek, azonnal papírra vetette azokat, ahogy még a fülében csengett a népdal melódiája. Ami Petőfinek az Alföld, az volt Král'nak (s vele együtt a Štúr-iskola tagjainak) a Tátra; ez jelképezte a szlovák hazát. Pozsonyi elmélkedés (Duma bratislavská) című balladisztikus költeményében a szlovák mozgalomnak arról a jelentős eseményéről irt, amikor Štúrt megfosztották a pozsonyi líceum cseh-szlovák tanszékén betöltött helyettes tanári állásától, és barátai, tanítványai tüntetőleg elhagyták Pozsonyt. Az úr a tüskebokorban (Pán v tŕní) cimű balladája pedig a feudalizmussal szemben a nép igazáért folytatott harcát példázza.

Költészetében 1843–1844-ben az utópista szocializmus hatása is megfigyelhető. A Svatopluk halálát sirató disztichonokban olyan sorokat írt le, amelyek a nyomor szabadságát a szolgasággal párosult jólét elébe helyezik. Egy másik versében (Iparos – Remeselník) arról szólt, hogy a munkást a társadalom igavonójává alacsonyították le, s a nyomor oda láncolja a munkapadhoz. Kráľ elutasította a kapitalizmust, mert kiöli a hitet az emberekből. A Vásár (Jarmok) című verséből elénk táruló ideális paraszti társadalomban nincs nyomor, eltűnnek a társadalmi egyenlőtlenségek, nem lesznek urak, csak egymást szerető emberek, akiket a vallásos hit irányít. S ennek az eszményi társadalomnak a megvalósítása a szláv népek feladata lesz. Az ő történelmi hivatásuk a boldog kor megteremtése.

Kráľ utópista szocializmusa tehát eltért a nyugat-európaitól, s benne nagy helyet kaptak a nemzeti és vallási momentumok. Szembetűnő e tekintetben a rokonság a lengyel messianizmussal, valamint az orosz szlavofil gondolkodással és az orosz forradalmi demokraták eszméivel. Nem zárható ki a francia Lamennais hatása sem, aki Štúrnak is mintaképe volt.

A Štúr-iskola prózaírója Ján Kalinčiak volt, aki későbbi műveiben a legnagyobb lépést tette a realizmus felé. Egész fiatalon megírta A király széke (Králův stůl) című epikus költeményét, amelyben Mátyás mint szlovák király, fekete serege pedig mint szlovák hadsereg képviselte a dicső nemzeti múltat. A nagy király a „szlovák nemzetre” pohárköszöntőt is mondott. E korai munkájáról azért kell megemlékeznünk, mert a negyvenes években írt történeti novelláiban, ha nem is ilyen idealizált formában, ismét helyet kapott a magyar–szlovák közös múlt bemutatása.

A szlovák színjátszás csupán műkedvelő társulatokból állt, és főképpen a negyvenes években fellendülő nemzeti mozgalom eszméit propagálta. A legjelentősebb társulattal a pozsonyi líceum szlovák diákjai rendelkeztek. Ők sorra látogatták a szlováklakta városokat, hogy a polgárságban felkeltsék az alig ébredező nemzeti érzést A diákok nagyon tudatosan állították a színészetet nemzetépítő céljaik szolgálatába: feladatuk sorába tartozott a pozsonyi líceumnak mint a kibontakozó mozgalom központjának (erről alább még szólunk) további erősítése tehetséges diákok odacsalogatásával, valamint azoknak a személyeknek a számbavétele, akik rokonszenveznek a szlovák nemzeti törekvésekkel.

Különös fontosságuk volt – mivel a privilégiumokkal nem rendelkező szlovák nemzeti mozgalomban bizonyos állandó bázist jelentettek – a tudományos-kulturális társaságoknak.[10] A protestáns tábornak 1803-ban sikerült megalapítania a pozsonyi evangélikus líceumban a cseh–szlovák tanszéket és a hozzá kapcsolódó Szláv Intézetet. Mellettük szlovák diáktársaságok működtek; ezen intézmények révén vált Pozsony szlovák kultúrközponttá. Pozsonyon kívül a felvidéki városok evangélikus líceumaiban is tevékenykedtek szláv tanszékek, illetve diákegyesületek, amelyek említésre méltó gyújtópontjai voltak a szlovák nemzeti megújhodásnak. Az e líceumokban és különösen Pozsonyban kibontakozó mozgalom a szlovák történelem politikai szakaszának jelentős előzménye volt. Pozsonyban a líceum mellett működött a már említett tanszék és intézet, valamint az 1829-ban alapított Cseh-Szláv Társaság nevű diákegyesület. E szlovák nemzeti intézményekben jelentős tevékenységet fejtett ki Štúr, aki a negyvenes évek elejétől a nemzet legkiemelkedőbb egyénisége lesz. Štúr mint a tanszék helyettes tanára és a társaság alelnöke, igen sokoldalú tevékenységet folytatott.

A társaság szervezetileg is összefogta a szlovák diákságot. Štúr ezen az egyesületen keresztül irányította a szlovák ifjúság iskolán kívüli tevékenységét, ösztönözte arra, hogy gyűjtse a népdalokat, népmondákat, jegyezze fel a szlovák föld hegyeinek, erdeinek, völgyeinek nevét. Jelentős tevékenységet fejtett ki a társaság „levelező osztálya”, amely igyekezett pótolni a szlovák hírlapok hiányát. A vidéki levelező tagok a pozsonyi központba rendszeres tudósításokat küldtek a különböző szlovák kulturális és politikai eseményekről.

Az Észak-Magyarország különböző líceumai, illetve akadémiái[11] mellett működő, említett egyesületek közül a legjelentősebb a lőcsei volt, amely 1832-ben jött létre. Kisebb szlovák társaságok alakultak a harmincas években az eperjesi és a selmeci akadémiákon. Ezek a vidéki városokban működő diákegyesületek a szlovák mozgalom helyi centrumai voltak, amelyeket a pozsonyi szervezet fogott egységbe. Így vált ebben az időben Pozsony kulturális központból az egész szlovák mozgalom központjává. E centrum kialakításában, amely a szlovák nemzetté válás szempontjából nem kis jelentőséggel bírt, igen nagy szerepe volt Štúr szervező munkájának.

Az egyesület sokoldalú, a szlovák nemzeti mozgalom fellendítése érdekében kifejtett munkásságát nem nézte jó szemmel a magyar uralkodó osztály. A kibontakozó harc következménye volt, hogy a kormány 1838-ban betiltotta az iskolák mellett működő egyesületeket, így e társaságot is. Ekkor jött létre az 1840-ig működött Kölcsönösség (Vzájomnost') nevű titkos diáktársaság, amelynek élén Alexander Boleslavin Vrchovský jogász állt. A szervezet polgári demokratikus elveket vallott, neve pedig a demokratikus szláv irányzatok közötti együttműködést, valamint a szlovák integrálódást hirdette.[12] Hasonló célok fűtötték az Egység (Jednota) elnevezésű diákszervezetet, amely 1845 és 1848 között fogta össze az evangélikus iskolák diákegyesületeit. Az e szervezetekbe tömörült diákság Ifjú Szlovákiának is nevezte magát.

A pesti szláv tanszék felállításának ügye is a szlovák mozgalomhoz kapcsolódott. E kérdést Kollár és a Pesten tanuló szlovák, szerb és horvát diákok vetették fel először, majd több szlovák petícióban szerepelt; Kollár befolyására a pesti szláv diákok ezzel a kívánsággal a nádorhoz is fordultak. Ezek a lépések azonban nem hoztak semmiféle eredményt. Sikerrel járt egy pest-budai katolikus vállalkozás, amely Bernolák követőjének, Martin Hamuljaknak a nevéhez fűződött. Az ő kezdeményezésére alakult meg, főként a budai központi hivatalok szlovák tisztviselőinek közreműködésével, a Szlovák Nyelv és Irodalom Kedvelőinek Társasága (1834), amely céljául a szlovák nyelv terjesztését, a szlovák irodalom ápolását tűzte ki. 1844-ig kiadói tevékenységet folytatott, s az első szlovák almanachot, a Hajnalt (Zora) is e szervezet jelentette meg. A szervezet keretei között a pesti egyetem szlovák hallgatói rendszeresen tanulták, művelték anyanyelvüket. Ily módon vált Pest-Buda – főként Hamuljak és Kollár tevékenysége nyomán – Pozsony mellett a szlovák nemzeti mozgalom második legjelentősebb művelődési központjává.

Mindezeknél számottevőbb volt az 1844-ben a cseh Matica mintájára létrehozott művelődési egyesület, a Tatrín. Keretében az új, a középszlovák nyelvjárást irodalmi nyelvvé emelő és a népre támaszkodó Štúr vezette irányzat szervezkedett. Ez az egyesület az évekig húzódó engedélyezési hivatalos eljárás alatt, még az alapszabályok jóváhagyásának elutasítása előtt, elkezdte működését. Munkássága viszonylag széles körű volt, nagy kiadói tervéből azonban, amely elsősorban a történet- és nyelvtudományt, valamint a néprajzot ölelte fel, a mostoha viszonyok között csak keveset tudott megvalósítani. Tervbe vették egy összefoglaló szlovák történet és földrajz kiadását.[13]

A nép kulturális felemelését közvetve szolgálták az úgynevezett mértékletességi egyesületek, amelyek a parasztság körében elharapódzott alkoholizmussal szemben vették fel a harcot. A mértékletességi egyesületeknek volt egy közös szervezetük, amely a Tatrínhoz kapcsolódott.

A nép szolgálatától vezérelve Štúrék, különösen a negyvenes években, figyelmüket a népiskolák súlyos helyzetére fordították. Volt gondjuk a pedagógia tudományának fejlesztésére is. A nép kulturális felemelése[14] céljából szervezték meg az úgynevezett vasárnapi iskolákat, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy a felnőtteknél pótolják a népiskola hiányait, szélesítsék az iparosok szakműveltségét.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Arató, Kelet-Európa… Budapest, 1971. 140.
  2. Ugyanott 160.
  3. Idézi: Mária Vyvíjalová Juraj Pakovič (1769–1850) (Kapitoly k ideovému formovaniu osobnosti a posobeniu v národnom hnutí). Bratislava, 1968. 265.
  4. Idézi: Ján Tibenský, Chvály a obrany slovenského národa. Bratislava, 1965. 208.

Irodalom

  1. A szlovák irodalmi nyelv létrehozására: Eugen Pauliny, Dejiny spisovnej slovenčiny (Bratislava, 1948);
  2. a Štúr-féle reform korabeli visszhangjára: Arató Endre, Die slowakische Schriftsprache und die slawischen Völker in den vierziger Jahren des XIX. Jahrhunderts (Studia Slavica Academiae Scientiarum Hungaricae, 1968, 1–4).
  3. Az irodalomra: Jaroslav Vlček, Dejiny slovenskej literatúry (Turčiansky Sv. Martin, 1933); Milan PišútKarol RosenbaumViktor Kochol, Literatúra národného obrodenie (Bratislava, 1960); Karol Rosenbaum, Poézia národného obrodenia. Koncepcie i dielo (Bratislava, 1970);
  4. Hollýra: Jozef Ambruš, Korešpondencia Jána Hollého (Martin, 1967);
  5. Palkovičra: Mária Vyvíjalová, Juraj Palkovič /1769–1850/. Kapitoly k ideovému formovaniu osobnosti a posobeniu v národnom hnutí (Bratislava, 1968);
  6. Šafárikra: Ján Novotný, Pavel Josef Šafařík (Praha, 1971).
  7. A Štúr-iskola költőiről: Viktor Kochol, Poézia Štúrovcov /S. Chalupka, A. Sládkovič, J. Kráľ, J. Botto/ (Bratislava, 1955).
  8. A Szlovák Szemle című folyóirat facsimile kiadása Slovenskje Pohladi na vedi umenja a literaturu. Djel I–IV. 1846&nash;1852 (Bratislava, 1957).
  9. Kráľ-ra: Milan Pišút, Janko Kráľ. Život a básnické dielo (Bratislava, 1957).
  10. A tudományos fejlődésre általában: František Bokes, Snahy o organizovanie slovenskej vedy od kouca 18. storočia do vzniku Slovenskej akademie vied (Bratislava, 1967).
  11. Az iskolaügyre válogatott korabeli cikkek és dokumentumok Ľudovít Bakoš szerkesztésében: Štúrovci a slovenska škola v prvej polovici 19. storočia /Výber článkov a dokumentov/ (Bratislava, 1960) és Ľudovít Bakoš, Ľudovít Štúr ako vychovávatel' a bojovník za slovensku školu. Školské pomery na Slovensku v tridsiatých až pätdesiatych rokoch 19. storočia (Bratislava, 1957).
  12. A Vzájomost' egyesületre: Jozef Butvin, Tajný politický spolok Vzájomnost' /1837–1870/ (Sborník Filozofickej fakulty Univerzity Komenského v Bratislave. Historica 17. 1963.
  13. A Tatrínra: Daniel Rapant, Tatrin. Osudy a zápasy. (Turčiansky Sv. Martin, 1950).
  14. A zenei életre: Dejiny slovenskej hudby (Bratislava, 1957).


A magyarországi nem magyar népek kulturális életeArató Endre
A szerb nyelvművelés és kulturális mozgalom Tartalomjegyzék A román nyelv és kultúra előrehaladása