A szlovákok (A magyarországi nemzetiségek politikai mozgalmai)

A Múltunk wikiből
1869. március közepén
Turócszentmártonban megindul a Národnie Noviny, a Szlovák Nemzeti Párt lapja.
1874. augusztus 20.
A nagyrőcei szlovák gimnázium bezárása.
1874. szeptember 21.
A znióváraljai szlovák gimnázium bezárása.
1874. december 30.
A turócszentmártoni szlovák algimnázium bezárása.
1884.
A horvát Független Nemzeti Párt programja a horvát autonómia jelentős kiszélesítését követeli.
Az újvidéki Duna-hidat átadják a forgalomnak.
Turócszentmártonban megalakul a Tatra Felsőmagyarországi Bank.
1892. december 17.
Svetozar Hurban-Vajansky sajtópere (egyévi államfogházra ítélik).

A kiegyezés idején a három nagy, politikailag is szervezett nemzetiségi mozgalom közül a szlovák volt a legkevésbé felkészült. A továbbiakban is ők tudtak legkevésbé ellenállni a magyar kormány és a helyi hatóságok elnyomó politikájának, s őket érték nemzeti kulturális és politikai szempontból a legsúlyosabb veszteségek. A szlovák társadalom vezető rétegét – a nemességet, az értelmiséget és a kis számú polgárságot – a románoknál és a szerbeknél nagyobb mértékben gyengítette és apasztotta a tőkés fejlődés és a polgárosodás nyomán kibontakozó magyarosodási folyamat. A nemzeti mozgalom vezetése az evangélikus és katolikus papság, valamint a meglehetősen gyér számú jogászi és pedagógus értelmiség kezében összpontosult. Többségük az 1861. évi turócszentmártoni nemzeti gyűlésen megfogalmazott program – vagyis a nyelvhatárok szerint kikerekített felvidéki megyékből létrehozandó szlovák területi önkormányzat – alapján állt, s a kiegyezés után a román és a szerb képviselők által benyújtott nemzetiségi törvényjavaslatot támogatta. A nemzetiségi kérdés parlamenti tárgyalásaiban a szlovák nemzeti politikusok nem vettek részt, mert 1865-ben egyetlen egynek sem sikerült közülük bejutnia az országgyűlésre. 1869-ben is csak egy szlovák politikust – Viliam Pauliny-Tóthot – választottak meg, s őt sem a felvidéki, hanem a bácskai szlovákok. 1872-től közel három évtizeden át csak a kormánypárt padsoraiban találkozunk néhány elmagyarosodott szlovák képviselővel.

A szlovákoknak nem volt sem autonóm nemzeti egyházuk, sem nagyobb városi központjuk, mint a szerbeknek vagy a románoknak. Az 1863-ban alapított szlovák kulturális egyesület, a Matica Slovenská székhelye, Turócszentmárton inkább csak falu volt még akkoriban. A 60-as években a szlovákok politikai központja a fővárosban volt, itt jelent meg vezető lapjuk, a Pešťbudínske vedomosti (1861–69) is. A szlovák nemzeti párt 1869-ben induló új lapja – előbb csehes képzéssel Národné Noviny, majd 1872-től szlovákosan Národnie noviny – azonban már áttette székhelyét Turócszentmártonba. Mindkét lap a szlovákok nemzetként való elismeréséért és önkormányzatáért harcolt az oszthatatlan és egységes Magyarország keretei között. Élesen bírálták a magyar nemzetiségi politikát és a nemzetiségi törvényt, s ezért az egyik vezető szlovák politikust, J. M. Hurbant sajtóperben el is ítélték.

A szlovák nemzeti politikának a hagyományosan Bécs, majd a 60-as évek végétől kezdve egyre inkább Szentpétervár felé tekintgető úgynevezett memorandista (vagyis az 1861-es memorandum alapján álló) szárnyával szemben már a kiegyezés előtti években kialakult egy olyan csoportosulás, amely a magyar liberálisokkal együttműködve kereste a szlovák nemzeti fejlődés biztosításának lehetőségét, s a kiegyezés után – nemzetiségének megőrzésével – igyekezett bekapcsolódni a kibontakozó magyar gazdasági és közéletbe. Ennek a magyarok felé orientálódó irányvonalnak a kezdeményezője Ján Palárik katolikus pap-politikus és író volt, hívei pedig főként a fővárosban és a szlovák–magyar vegyes lakosságú városokban és községekben élő szlovák papok és értelmiségiek sorából kerültek ki. Ez az irányzat – amelyet „új szlovák iskolának” neveztek – a kiegyezés után a pesti szlovák demokrata egylet körül csoportosult, Ján Bobula fiatal építész vezetésével, aki lapjukat, a Slovenské Novinyt is szerkesztette. Eleinte a magyar szélsőballal működtek együtt, később önálló nemzeti ellenzéket alkottak, bár országgyűlési képviselőjük nem volt. A nemzetiségi törvényt ők is „szűkkeblűnek” tartották, s követelték revízióját, de legalábbis az iskolákra, az anyanyelv használatára és a szlovákok állami hivatalokban való alkalmazására vonatkozó pontjainak gyakorlati végrehajtását. Több mint 60 ezer aláírással ellátott kérvényt nyújtottak be Eötvös kultuszminiszterhez szlovák közép- és felsőiskolák felállítása érdekében, majd Lónyayval is tárgyaltak a szlovák nemzeti kivánságok teljesítéséről. Próbálkozásaik azonban eredménytelenek maradtak, a magyar uralkodó osztályokkal való együttműködés kísérlete semmit sem hozott a szlovákok számára. Az új szlovák iskola sorsát végleg megpecsételte a szlovákok nemzeti kulturális intézményeinek felszámolása 1874–75-ben. A Slovenské Noviny beismerte, hogy minden eddigi erőfeszítésük kudarcot vallott, s beszüntette megjelenését.

Az 1870-es évek elején a felvidéki és a fővárosi magyar sajtó egyre hevesebb támadásokat intézett a szlovák középiskolák és a Matica Slovenská ellen. 1874 tavaszán Zólyom vármegye közgyűlése – a magyarosítás egyik élharcosa, Grünwald Béla alispán indítványára – feliratot intézett a kormányhoz, amelyben sürgette a turócszentmártoni, a znióváraljai és a nagyrőcei szlovák gimnáziumok bezárását azzal az indoklással, hogy ezekben az iskolákban „haza ellenes szellem uralkodik… s csak a pánszlavizmus terjesztésére van bennök súly fektetve”.[1] A felirathoz még 26 másik törvényhatóság is csatlakozott. A vizsgálatot végző egyházi és iskolai főhatóságok nem találták semmi jelét a kifogásolt „haza ellenes” szellemnek – bár azt is megállapították, hogy a magyar nemzeti hazafias szellem is hiányzik. Eleinte a vallás- és közoktatásügyi minisztérium sem talált okot a szlovák gimnáziumok elleni fellépésre, de végül is a kormány a magyar nacionalista közvélemény nyomására bezáratta mindhárom iskolát. Ettől kezdve a szlovákoknak nem volt többé anyanyelven oktató középiskolájuk, csupán az első osztályban kisegítő nyelvként használták a szlovákot a felvidéki gimnáziumokban és reáliskolákban.

Hasonlóképpen járt a Matica Slovenská is, amely ellen a kormány – az évekig tartó sajtótámadások nyomására – rendőri és törvényhatósági vizsgálatot rendelt el, majd 1875-ben Tisza azzal az indoklással, hogy a Matica „nem annyira az irodalom fejlesztésével, mint inkább pánszláv irányú politikai izgatásokkal foglalkozik; hogy irodalmi tevékenységében jobbadán csak a magyar állam és nemzet ellen gyűlölséget szító művek kiadására szorítkozik”,[2] feloszlatta a szlovák kulturális egyesületet.

A szlovák nemzeti mozgalom az 1870-es években teljesen visszavonult az országos politika küzdőteréről. A Szlovák Nemzeti Párt valamennyi választás előtt kinyilvánította távolmaradását. A mozgalom turócszentmártoni konzervatív vezérkara a sajtóban és irodalmi munkákban ápolta a szlovák történeti hagyományokat és a nemzeti öntudatot, elkeseredetten támadta a magyarosító politikát, és siratta a szlovák nép „elfajzott fiait”, akik egyre nagyobb számban magyarosodtak el. Miután Bécsben és Pestben egyaránt csalódtak, egyre inkább előtérbe került az orosz orientáció. A szlovák vezetők gyakran utaztak Oroszországba, sokat írtak az orosz kultúráról és politikáról, s a cári hatalom támogatásától várták a szlovákok sorsának jobbra fordulását. A politikai passzivitás, a nemzeti elzárkózás és a belső kultúrmunka ezen évtizedeiben Svetozar Hurban-VajanskyJ. M. Hurban fia, regényíró, publicista és szerkesztő – vált a turócszentmártoni szlovák nemzeti centrum elismert vezérévé. E centrum politikai és irodalmi tevékenységének hatósugara azonban igen kicsiny volt, csak egy kisszámú értelmiségi elitre terjedt ki. A szlovák parasztság és kispolgárság tömegeivel nem volt kapcsolatuk, annak magatartására nem gyakoroltak semmiféle befolyást. Az ekkor fellendülő szlovák irodalom egyébként komoly színvonalat képviselő alkotásainak is meglehetősen szűk körű olvasótábora volt. A szlovák parasztok és kisiparosok inkább az 1870-ben létesített Szent Adalbert Társulat vallásos tárgyú népies kiadványait olvasták. A felvidéki megyék – jelentős részben asszimilált szlovák nemesekből álló – magyar vezető rétege és sajtója még ebben a jámbor szlovák népies irodalomban is a pánszlávizmus államveszélyes üzelmeit vélte felfedezni.

Lábjegyzetek

  1. Zólyom megye felirata 1874. április 15-én. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 426.
  2. Az 1875. április 1-i minisztertanács jegyzőkönyve. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 508.

Irodalom

A szlovákok történetének legújabb részletes összefoglalása: Dejiny Slovenska. II. Od roku 1848 do roku 1900. Red. Ľ. Holotík, J. Mésároš (Bratislava, 1968) és L. von Gogolák, Beiträge zur Geschichte des slowakischen Volkes. III. Zwischen zwei Revolutionen (1848–1919) (München, 1972); Ľ. Holotík, Slovak Politics in the 19th Century (Studia Historica Slovaca, V. 1967). A forrásokból közöl válogatást: F. Bokes, Dokumenty k slovenskému narodnému hnutiu v rokoch 1848 až 1914. II. (Bratislava, 1965). A magyar irodalomból lásd: Steier Lajos, A tót kérdés. I. A tót nemzetiségi mozgalom története (Liptószentmiklós, 1912); Vigh Károly, A tizenkilencedik század szlovák hírlaptörténete (Budapest, 1945); Ruttkay László, A felvidéki szlovák iskolák megszüntetése 1874-ben (Pécs, 1939); Sziklay László, A szlovák irodalom története (Budapest, 1962).


A magyarországi nemzetiségek politikai mozgalmai
A románok Tartalomjegyzék A kárpátukránok