A szociáldemokrata párt és a kormány választójogi javaslata

A Múltunk wikiből
1905. december 14.
A budapesti ifjúmunkások nagygyűlése jóváhagyja az Ifjúmunkások Országos Szövetségének alapszabály-tervezetét.
1905. december 19.
Kristóffy beterjeszti választójogi törvényjavaslatát.
1908. április 19–23.
Az MSZDP XV. kongresszusa; radikális koalicióellenesség, agrárprogram kidolgozását határozza el.
1908. június 14.
Schaffhauseni nemzetközi szocialista értekezlet az antimilitarizmus propagálására.
1908. október 8.
A budapesti munkásság vasbotos tüntetése.

Említettük már, hogy 1907-től az ipari munkásság sztrájkmozgalma lassabban, a mezőgazdasági munkásoké gyorsabban hanyatló tendenciát mutatott. 1906-ban a szervezett ipari munkások száma csaknem 130 ezer volt, 1907-ben és 1908-ban már nem érte el a 100 ezret. A földmunkás-szövetségnek 1907 elején még mintegy 400 helyi csoportja és 20 ezer tagja volt, az év végére a taglétszám 12 ezer alá esett, és csupán 150 csoport működött. Ez a tendencia 1908-ban folytatódott, bár még ebben az évben is 251 sztrájkot és 20 ezer sztrájkolót regisztráltak. A szociáldemokrata párt a politikai küzdelmet a kormány választójogi reformtervezetére összpontosította, amelynek híre 1908 januárjában pattant ki. Andrássy az előkészületekről szóló tájékoztatójában kifejtette, hogy az általános választójogot az ország veszedelmének tartja, ezért tervezete egyrészt a „törzsválasztóknak” a „gyakorlatlan és tanulatlan elemektől” való megvédésére, másrészt a magyarság szupremáciájának biztosítására törekszik. Az új mozzanatot, a választójog egyenlőtlenséget kivitelező formát: a „pluralitás ” – hogy a felső rétegekhez tartozók személyenként több szavazattal rendelkeznek, az alsóbb osztályok pedig csoportosan kapnának egy szavazatot – Andrássy az ausztriai reformküzdelmek során felmerült egyik tervezetből kölcsönözte. Az uralkodónak még nyíltabban kifejtette, hogy a tervezet célja a vagyonos osztályok és a magyarság túlsúlyának biztosítása.

A plurális választójog tervét az első pillanattól kezdve széles körű és heves ellenállás fogadta. A szervezett munkások viharos felháborodása érthető volt, hiszen az Andrássy-féle tervezet mintegy kodifikálta volna a társadalmi egyenlőtlenséget, a néptömegek jogfosztottságát. Január 20-án Budapesten és környékén, valamint Aradon, Győrött, Kolozsvárott, Miskolcon és Pozsonyban több munkásgyűlés tiltakozott a kormány tervei ellen. Februárban és fokozott intenzitással márciusban folytatódtak a tüntetések, amelyekre válaszul március 14-én Andrássy a szakszervezetek feloszlatását helyezte kilátásba. A március 20-i népgyűlés tiltakozott Andrássy beszéde ellen és erőteljesen kiállt a szakszervezetek védelmében.

Az április 19. és 23. között megtartott szociáldemokrata pártkongresszus a koalíció elleni, a korábbinál radikálisabb állásfoglalás jegyében zajlott le. A tanácskozások elején a kongresszus – Jócsák Kálmán javaslatára – szolidaritást vállalt az orosz forradalmárokkal, és határozatot fogadott el, amely „felszólítja az összes elvtársakat, hogy az orosz forradalmi menekülteket a rendőrség mindennemű zaklatásával, üldözésével szemben megvédelmezzék”.[1] Többen hibáztatták a pártvezetőséget amiatt, hogy nem folytat elég intenzív szervező munkát, és az ifjúmunkás és nőmunkás mozgalmat nem fejleszti kellőképpen. Ladányi Rezső szerint „az a baj, hogy mindig kívülről várunk erősséget,… elmulasztottuk, hogy a politikai tömegsztrájkot előkészítsük arra az időre, mikor arra szükség lesz. Különösen a földművelőket kell a tömegsztrájkra előkészíteni.”[2] Tamásy Károly arról beszélt, hogy „a városi munkásságra vár az a hatalmas feladat, hogy a földmíves munkásságot felrázza és azért egyénenként is nagyobb munkát kell kifejteni, minden összeköttetést fel kell használni arra, hogy a földmunkásokat a pártba bevonják”.[3] Demian Sterngar arra kérte a pártvezetőséget, hogy „a nemzetiségi mozgalmat anyagilag mozdítsa elő”. „Csak ebben az esetben lehet igazi tömegsztrájkot rendezni, mert ellenkező esetben a sztrájkoló munkások helyébe ruténeket, tótokat fognak alkalmazni.”[4] Malasits Géza szerint „ugyanolyan szívósnak és kitartónak kell lenni a gyülekezési jogért, mint a választójogért való küzdelemnek. A tömeg – mondotta – sokkal radikálisabb, mint maga a pártvezetőség és a munkásság meg is találja a módot arra, hogy a gyülekezési jogot korlátozni ne engedje.”[5]

A felszólalások legtöbbjének az általános sztrájk a központi kérdése. A pártvezetőség által előterjesztett és a kongresszuson elfogadott határozat kimondotta, „hogy ha a kormány a jelzett plurális és nyíltan gyakorlandó szavazati jogot a parlament elé terjeszti, erre Magyarország ipari és mezőgazdasági munkássága a politikai tömegsztrájk kimondásával feleljen. A politikai tömegsztrájk mérvét, tartamát és módját ugyanebben az időben a pártvezetőség által egybehívandó rendkívüli pártgyűlés fogja megállapítani. Kötelességévé teszi továbbá a pártgyűlés mind a pártvezetőségnek, mind az egyes pártszervezetek vezetőségeinek az egész ország területén, hogy a politikai tömegsztrájk előkészítő munkálatait a központi pártvezetőséggel egyetértően haladéktalanul kezdjék meg.”[6]

A kongresszus után a pártvezetőség ismét népgyűléseket rendezett, továbbra is fenyegetőzött a politikai tömegsztrájkkal, a nyilvánosság előtt élesen fellépett Andrássy ellen; de bizalmas úton tárgyalt vele, és hajlandónak mutatkozott bizonyos kompromisszumra az általános, ”titkos választójog rovására. Andrássy ügyesen manőverezett: 1908 júniusában újabb ígéretet tett a reformjavaslat mihamarabbi beterjesztésére és a parlament elé vitte a főváros munkáslakás-építési programját. A Wekerléről elnevezett kispesti lakótelepet – amelyen a háborúig állami támogatással 836 ház épült fel 3600 lakással, ahol mintegy 20 ezer ember lakott – a kormány megvesztegetésül kínálta a szociáldemokrata pártnak. Az újabb időhúzásra és hitegetésre azonban csak a nyári szünet végéig futotta. Minthogy a kompromisszumos tárgyalások nem vezettek eredményre, 1908 őszén a harc kiújult.

A párt időközben arra is gondot fordított, hogy a magyarországi választójogi harc ügyét nemzetközi fórumok elé tárja. Buchinger Manó részt vett az 1908. június 14-én megtartott, az antimilitarizmust propagáló schaffhauseni nemzetközi szocialista értekezleten, amely kimondotta, hogy szolidáris Magyarország munkásságának választójogi küzdelmével. A párt megkereste az osztrák szociáldemokrácia vezető képviselőit is és – kétségkívül pozitív kezdeményezésként – azt indítványozta, hogy Ausztria szociáldemokratái kellő demonstratív erővel lépjenek fel az érdemleges választójogi reformot szabotáló koalíciós kormánnyal szemben.

A szeptember 27-én Bécsben megtartott birodalmi szociáldemokrata értekezlet összmonarchiai szinten nyomatékosan alátámasztotta a Magyarországi Szociáldemokrata Párt politikáját. Az értekezleten érződött az ausztriai általános választójog kivívásának friss hatása. Viktor Adler felszólalásában a koalíciót támadva a koronára hivatkozott, amelynek szerinte „el kell ismernie, hogy az uralkodó junkerek vakmerősége a birodalmat a pusztulás örvényébe viszi, ennek ellenében csak egy mentség van: a népekhez intézett szózat”. A „pusztulás örvényének” elkerülésére vonatkozóan Adlernek aligha lehettek határozott elképzelései. Ezúttal már követelményként állította fel azt, amit 1905-ben csak óhajként említett, hogy a dualizmus megszüntetésével „önálló Ausztriát” és „önálló Magyarországot” kell létrehozni. Adós maradt azonban annak vázolásával, hogy miként kellene a soknemzetiségű birodalmat két önálló részre osztani, és miként képzeli el a „független Ausztria” és a „független Magyarország” egymáshoz való viszonyát.[7] Nem kevésbé volt homályos Buchinger Manó felszólalása sem. Buchinger is kijelentette, hogy a „szabad és független Magyarország” híve, de ő is adós maradt annak kifejtésével: mit ért Magyarország szabadságán és függetlenségén. Ráadásul BuchingerAdlerhez hasonlóan – célzott arra is, hogy a korona a választójogi küzdelemben még mindig szövetségre léphet a magyarországi munkássággal.

A birodalmi szocialista értekezlet egyhangúlag elfogadott határozata elmarasztalta „a Magyarországon uralkodó oligarchiának feudális barbarizmusát” – azaz a koalíciós kormányt – és megállapította; hogy „Magyarország hátramaradottsága végzetes akadályokat gördít Ausztria politikai és társadalmi fejlődése elé”. „Úgy Magyarország, mint Ausztria demokratizálása – szól a határozat – egyébként szükséges feltétele a két állam között való viszony ésszerű rendjének. Csak a demokratizált Magyarország és a demokratizált Ausztria teremtheti meg a béke alapját, amely mindkét állam önállóságát és szabadságát biztosítja, s egyúttal állandóan megvédelmezi mindkét állam népének nagy és közös érdekeit.” Befejezésül a határozat megállapítja, hogy Ausztria szociáldemokráciája kötelességének fogja tartani, hogy a magyarországi munkásságot „a jogokért folytatott ezen küzdelmében testvériesen támogassa”.[8]

A bécsi értekezlet azt mutatja, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt átmeneti politikai irányvonalat képvisel. Az 1905–1906-os csalódás most is erősen éreztette hatását. Egyrészt a dinasztia iránti illúziók meggyengülése, másrészt a koalíció képmutatásának leleplezésére irányuló törekvés és az 1905–1906-os tapasztalatok bizonyos fokú hasznosítása indokolta a „független”, a „szabad” és az „önálló” Magyarország emlegetését. Viktor Adler és általában az osztrák szociáldemokrata vezetők sohasem szűntek meg bírálni a dualizmus rendszerét, és nem zárkóztak el az ilyen homályos, nem konkretizált, jobbára taktikai jellegű függetlenségi jelszavak elől. Mindazonáltal mind a magyar, mindaz osztrák-német szociáldemokraták fél szemmel még a Burgra sandítottak: hátha az uralkodó elfogadja „a népekhez intézett szózat” eszméjét és teret ad olyan polgári demokratikus reformoknak, amelyek megerősítik a szociáldemokráciát és megmentik a birodalmat. Még néhány évre volt szükség ahhoz, hogy ezek az illúziók – akkor sem véglegesen – eloszoljanak.

A birodalmi értekezlet után a korábbinál hevesebb budapesti demonstrációra került sor. Az október 4-i gyűlést azonnal viharos tüntetés követte. Az Andrássy úton a tömeg és a rendőrség összecsapott: a rendőrök kardlapoztak, a tüntetők soraiból pedig többen revolverlövéseket adtak le a karhatalomra. A főváros területére meghirdetett 21 választójogi gyűlés közül október 8-án a rendőrség csak egynek a megtartását engedélyezte. A hatósági intézkedés ellen tiltakozó munkások ismét revolverlövésekkel, valamint vasbotokkal támadtak a tömeget szétkergető rendőrökre. A korábban békés fővárosi megmozdulások radikalizálódása, a tüntetésekkel kapcsolatos lövöldözések – amelyekre egyébként a koalíció uralma idején került először sor – arra késztették a budapesti rendőrfőkapitányt, hogy megszigorítsa a fegyverhasználati jogot. Indoklásul a rendőri jelentés arra hivatkozott, hogy az októberi megmozdulások során „a tüntető tömeg nagy része lőfegyverrel volt ellátva és revolver lövésekkel támadt a kötelességük teljesítésében eljárt rendőrközegekre”.[9]

A valóban határozott hatósági fellépések alig tehették kétségessé, hogy a kormányzat nem tűri a tüntetések „elfajulását”. A budapesti rendőrfőkapitány jelentése szerint ”mivel a rendőrség a város nyugalmát, a lakosság élet- és vagyonbiztonságát nagy mértékben veszélyeztető zavargások tervszerű előkészületeit leleplezte s a legelső komoly zavargást idejekorán elfojtotta, be kellett látni a pártnak, hogy törvénytelen eszközökkel az agitációt nem viheti előre”.[10] Valóban, az október folyamán lezajlott további gyűléseket már nem követték utcai harcok. A megjelentek erős szavakkal bélyegezték meg a rendőrséget, de az újabb összecsapások elmaradtak.

A küzdelem azonban változatlan erővel folyt tovább, sőt a hadszíntér kibővült. 1908 késő őszén a Bosznia-Hercegovina bekebelezése – az agresszív militarizmus – és a plurális választójog beterjesztése – a politikai reakció erősödése – elleni tömegtüntetések összefonódtak. Ezekbe a küzdelmekbe a parasztság demokratikus irányzatai és a polgári radikálisok is aktívan bekapcsolódtak. Szerveződött, formálódott a magyar progresszió tábora.

Lábjegyzetek

  1. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XV. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1908. 127.
  2. Ugyanott, 143.
  3. Ugyanott, 145.
  4. Ugyanott, 162.
  5. Ugyanott, 180.
  6. Ugyanott, 97.
  7. A bécsi hazaárulás. Népszava, 1908. szeptember 29.
  8. Ugyanott.
  9. A magyarországi szocialisztikus munkásmozgalmak az 1908. évben. Budapest, 1909. 32.
  10. Ugyanott, 33.


A szocialista munkásmozgalomErényi Tibor
A szociáldemokrata párt 1907. évi kongresszusa. Az október 10-i általános sztrájk és tüntetés. Tartalomjegyzék A szociáldemokrata párt és a nemzetközi munkásmozgalom