A szociáldemokrata párt és a nemzetközi munkásmozgalom

A Múltunk wikiből
1895. augusztus 5.
Friedrich Engels halála.
1900. szeptember 23–27.
A II. Internacionálé V. kongresszusa Párizsban.
1900. december 24.
Az Iszkra első számának megjelenése.
1904. augusztus 14–20.
A II. Internacionálé VI. kongresszusa Amszterdamban.
1908. szeptember 27.
Az Osztrák–Magyar Monarchia birodalmi szociáldemokrata értekezlete támogatja az MSZDP politikáját.
1909.
Vlagyimir Iljics Lenin: Materializmus és empiriokriticizmus.

A fentiekből kitűnik, hogy a pártvezetőség a nemzetközi munkásmozgalomban a német és az osztrák centristák mögött állott. A centrizmus mint politikai irányzat az 1905. utáni években kristályosodott ki, szoros kapcsolatban az Internacionálén belüli csoportosulásokkal és eszmei harcokkal. Eduard Bernstein német szociáldemokrata vezető, korábban Engels tanítványa és barátja, már az 1890-es években meghirdette a marxizmus revízióját. Azzal érvelt, hogy az imperializmus viszonyai közepette lehetővé válik a „tőke demokratizálása”, s a polgári állam is fokozatosan elveszti osztályjellegét, alkalmassá válik a dolgozó nép érdekeinek képviseletére. Ez a fejlődés – Bernstein és követői, a revizionisták szerint – lehetővé teszi a tőkés rendszer békés átalakulását, fokozatos belenövését a szocializmusba. A munkásmozgalom feladata e folyamat elősegítése, a munkásosztály szervezése, öntudatosítása, politikai jogainak kivívása, anyagi és kulturális helyzetének javítása révén.

Ugyancsak a századforduló idején következett be a szocialista mozgalom új, forradalmi pólusának kialakulása is. Létrejött az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, amelyen belül 1903-ban a Lenin vezette baloldal jutott többségre. LeninHilferding német szocialista közgazdász munkásságát is figyelembe véve – feltárta az imperializmus alapvető jellemvonásait és kimutatta, hogy új, forradalmi korszak köszöntött be: az imperializmus, „a proletárforradalmak előestéje”. A lenini eszméket hordozó munkáspárt csak Oroszországban, „az imperializmus ellentmondásainak középpontjában” jött létre, de más országokban is kifejlődtek radikális politikai csoportosulások. Ezek élesen bírálták a pártvezetőségekben erősen érvényesülő, a választójogi–parlamenti küzdelem jelentőségét mértéktelenül kiemelő nézeteket, és a munkástömegek ösztönös forradalmasodására apellálva osztályharcos politikát követeltek. A német munkásmozgalomban ezt az irányzatot elsősorban Rosa Luxemburg képviselte. Ugyanakkor Franciaország – és általában a latin országok – szocialistái között hódított a parlamenti–választójogi politikát ugyancsak kritizáló, erőteljes gazdasági szervezkedést, majd „direkt akciót”, általános sztrájkot követelő szindikalizmus, főleg annak az állam kérdésében a teljes elutasítás alapjára helyezkedő ága: az anarchoszindikalizmus (Georges Sorel, Hubert Lagardelle).

Az új irányzatok jelentkezése a II. Internacionáléban és annak adminisztratív szervében, a Brüsszelben székelő Nemzetközi Szocialista Irodában is megmutatkozott. Már az 1900. évi párizsi kongresszuson erősen érvényesültek a revizionista nézetek, az 1904. évi amszterdami kongresszuson pedig bekövetkezett a revizionisták ellenfeleinek – a Bebel, Kautsky, Guesde és híveik köré tömörülő szocialisták – ellentámadása. Ez az irányzat marxistának nevezte magát, ami helyénvaló is volt annyiban, hogy elméletileg valóban a marxizmus tanait képviselte. Ezekhez „ortodox módon” ragaszkodva azonban nem vállalkozott az imperializmus kialakulásával bekövetkezett új helyzet elemzésére, marxizmusa így dogmatikus jellegűvé vált. Ez az ortodox marxista elmélet a gyakorlatban nem érvényesülhetett, s így képviselői megalkuvásra kényszerültek; a napi harcokban erősen reformista politikát folytattak. Mindehhez hozzájárult, hogy az ortodox marxisták a kialakuló baloldali csoportoktól elhatárolták magukat, a leninizmust pedig tisztán oroszországi jelenségnek fogták fel. Pozíciójuk – és ez természetesen vonatkozik a magyarországi párt vezetőségére is – így a revizionisták és a baloldal között közbülső, centrista jellegű volt. Kautsky nézetei elméletileg és politikailag erősen hatottak a balkáni országok századfordulón kifejlődő szociáldemokráciájára, amelyben emellett az oroszországi szocialista mozgalom forradalmisága is érvényesült.

Magán a centrista irányzaton belül is bizonyos differenciálódás indult meg a századelőn, amelynek egyik legkiemelkedőbb jelensége az osztrák szociáldemokrácia úgynevezett ausztromarxista irányzatának jelentkezése. Bauer és társai 1903-ban Bécsben megalakították a Jövő elnevezésű politikai társaságot. Bauer köre kísérletet tett a marxista elmélet továbbfejlesztésére. Radikálisabb, kevésbé egyoldalú – nem csak a választójogra korlátozódó – politikát követeltek a pártvezetőségtől, és nem hagytak figyelmen kívül a legradikálisabb harci eszközök, a fegyveres felkelés, az általános politikai tömegsztrájk esetleges alkalmazását sem. Útkeresésük során erősen foglalkoztatta őket a Monarchiában oly fontos nemzetiségi kérdés is. A föderatív megoldás szükségszerűségének hirdetéséig jutottak el. Elméleti és politikai nézeteik ellenére, Bauer és hívei óvakodtak attól, hogy a Viktor Adler nevével fémjelzett pártvezetőséggel szemben fellépjenek. Adlert a Jövő megalakulása idején lojalitásukról biztosították, és ezt a lojalitást később sem adták fel. Az ausztromarxisták egyes magyar pártvezetőkre – mindenekelőtt Kunfira – is hatottak, bár a hatás csak 1914 után erősödött fel.

A magyarországi párt vezetői, amellett hogy nemzetközi síkon a centristákat támogatták, a nemzetközi mozgalom egységének szükségességére hivatkozva arra törekedtek, hogy toleránsok legyenek az Internacionáléban képviselt valamennyi irányzat iránt. Ennek a bizonyos fokú elméleti-politikai gyengeségre, eklekticizmusra valló toleranciának a következménye, hogy a pártsajtóban egyaránt találunk elismerő szavakat a bolsevikokról, de másokról, így a revizionistákról és a francia szocializmus centristáival szemben álló, reformista, de következetesen antimilitarista Jean Jaures-ről is. Az angol munkáspárt 1906. évi megalakulását, MacDonald tevékenységét a pártvezetőség üdvözölte, habár e párt egyrészt nyíltan hangoztatott reformista jellegét, másrészt pedig trade-unionista szervezeti felépítését tekintve sokban különbözött a közép-európai, német típusú szociáldemokráciától. Méltánylásra talált az Egyesült Államok trade-unionista szakszervezeti mozgalma és személy szerint Samuel Gompers munkássága is. Kategorikusan elutasító magatartást a magyarországi párt a nemzetközi szocialista munkásmozgalmon belül csak a szindikalista és anarchista áramlatokkal szemben tanúsított.


A szocialista munkásmozgalomErényi Tibor
A szociáldemokrata párt és a kormány választójogi javaslata Tartalomjegyzék A szociáldemokrata párt vezető gárdája