A szociáldemokrata párton belüli baloldali ellenzék

A Múltunk wikiből


A Szabó Ervin és Alpári Gyula köré tömörülő, tehát a párt keretein kívülre szorult ellenzéken kívül jelentős azoknak a szociáldemokrata funkcionáriusoknak a tevékenysége, akik a párt soraiban bíráltak – főleg az évenként megtartott kongresszusokon – a pártvezetőség taktikáját és módszereit. Vágó Béla, László Jenő, Hajdú Gyula és az első világháború előtti években Landler Jenő Alpárihoz hasonlóan kifogásolta a különböző polgári irányzatokhoz igazodó szociáldemokrata uszálypolitikát, és önálló, a korábbi elhibázott kompromisszumoktól és megtorpanásoktól mentes szocialista álláspont kialakítását sürgette. Amíg azonban Szabó Ervint a szindikalizmus gátolta, Alpári munkásságát a doktrinér luxemburgista eszmék erősen befolyásolták, addig a párton belüli baloldaliak általában a napi realitások alapjára helyezkedve, gyakorlati szempontból közvetlen haszonnal járó kritikát hangoztattak. Nem vetették el, ellenkezőleg hangsúlyozták a munkásosztály szocialista pártjának jelentőségét, a párt és a szakszervezetek kapcsolatában is méltányolták a pozitív tényezőt: a szakszervezetek szociáldemokrata jellegének biztosítását. A párt vezetőségétől azt kívánták, hogy intenzív agitációval az agrárproletariátus és a nemzetiségi munkások körében végzett áldozatkész, osztályharcos szervezkedéssel teremtse meg az önálló szociáldemokrata politika alapjait. A különböző polgári demokratikus csoportokkal való együttműködést – Alpárival ellentétben – nem tagadták kategorikusan, hanem arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ebben az együttműködésben fokozottabban kell érvényesíteni a szociáldemokrácia saját erőire támaszkodó, önálló politikáját. A párt tevékenységének alapvető elveivel, az 1903. évi pártprogrammal ők is egyetértettek, és nem maradtak mentesek a pártvezetőséget is befolyásoló illúzióktól sem.

Az a körülmény, hogy Vágó és a többiek a párt soraiban működtek, nemegyszer fontos pártfunkciókat töltöttek be, kettős következménnyel járt: elősegítette bírálatuk érvényesülését, de egyben mérsékelte is ellenzéki tevékenységüket. A sok szervezett munkás véleményét kifejező ellenzéki kritikának jelentős része van abban, hogy a koalíciós kormány idején – és a későbbi években is – a pártvezetőség a viszonyokhoz mérten radikális tömegakciókat szervezett, és a valóban jelentős objektív nehézségek ellenére fokozta az agitáció erejét. A párton belüli kritikusok többnyire az Alpári-féle bírálat és a pártvezetőség politikájának valamiféle konstruktív összehangolására törekedtek, s nemritkán Szabó Ervin körének egyes eredményeit is felhasználták. Működésük során azonban mindig a pártegység fenntartására törekedtek. Alkalmuk volt Szabó Ervin és Alpári Gyula példáján meggyőződni arról, hogy a pártból való kikerülés – az adott viszonyok között – mennyire korlátozza a szervezett munkásságra gyakorolt hatásukat.

Az ellenzék gyengesége, szervezeti széttagoltsága nemcsak a különböző csoportok elméleti-politikai fogyatékosságaival függött össze. Az a körülmény, hogy a pártvezetőség elítélte a bernsteini revizionizmust, nemzetközi fórumokon a centrizmust támogatta, és élvezte a nemzetközi munkásmozgalom korabeli legtekintélyesebb vezetőinek bizalmát, kihatott az ellenzékre is, amely ilyen körülmények között a II. Internacionálé irányítóinál nem talált segítségre. A pártvezetőség radikális hangvétele, az általa szervezett nagy szocialista tömegakciókat követő hatósági megtorló intézkedések miatt a párt bázisát alkotó szervezett munkásság túlnyomó többsége az 1906 és 1912 közötti időszakban nem tartotta reálisnak az alkalmazottól elvileg eltérő, valóban új utakat nyitó szociáldemokrata politikát. Ugyanakkor tanúja volt annak is, hogy a pártvezetőség is képes a fejlődésre, és a korábbi irányvonal megjavításán fáradozik. Ezt bizonyította a Justh-párttal való összefogás csakúgy, mint az ideológiai problémákkal, a forradalomelmélettel, az agrár-kérdéssel, a nemzeti kérdéssel, a kultúrával való – a korábbinál behatóbb – foglalkozás, egyszóval mindaz, amit ezekben az években Kunfi Zsigmond, Varga Jenő, Pogány József és a hozzájuk közel állók munkássága jelzett. A párt soraiban megmaradó ellenzékiek, az esetenkénti éles bírálat ellenére, nem gondoltak a szociáldemokrata mozgalomban eszközlendő gyökeres változásra.


A szocialista munkásmozgalomErényi Tibor
Munkásmozgalmi ellenzék: Alpári és csoportja Tartalomjegyzék A szociáldemokrata agrárprogram ügye