A szocialista agrármozgalom kirobbanása

A Múltunk wikiből
1891. május 1.
Orosházán csendőrsortűz a május elsejét ünneplő munkások ellen.
1891. május 2.
Békéscsabai zendülés és csendőrvérengzés.
1891. június 21.
Battonyai zendülés.

Az 1890-es évek elején a szocializmus behatolt a falvakba, és – először az Alföldön – újfajta agrármozgalom hullámát indította el. Az okok jórészt a hazai agrárfejlődés sajátosságaiban rejlettek. Az úrbérrendezés után a földbirtokmegoszlás alig változott: a művelt földterület 40%-át az úri közép- és nagybirtok foglalta el, több mint negyedén a kincstári, az egyházi és a tízezer holdon felüli latifundiumok terpeszkedtek. A földforgalom korlátozottsága és a földárak emelkedése miatt a parasztság – még a gazdagabbja is – nehezen és drágán jutott földhöz, a szegényebbje bérlethez is egyre szűkösebben. A század utolsó harmadában a falusi népesség gyorsan szaporodott. A kisgazdának a földéhsége, a szegényparasztnak a kenyéréhsége nőtt, de a földje nem: az úrbérrendezés során, a legelők feltörésekor szerzett föld tovább aprózódott. A demográfiai tényezőkhöz járult a kapitalizmus spontán polarizáló hatása. A kisparasztság nagy része lesüllyedt, törpebirtokossá, emezek kihullottjai pedig földtelen mezőgazdasági munkássá váltak. A hazai külterjes mezőgazdaság nem tudta állandóan foglalkoztatni, a lassan bontakozó ipar pedig tömegesen felszívni ezt a munkástömeget, amelynek jószerint csak a tavaszi vetéskor és a nyári betakarításkor jutott néhány hónapra munka.

Így az egész évi foglalkoztatottságot tekintve, növekvő lappangó munkanélküliség lépett fel. A mezőgazdasági munkások és félproletárok több milliós serege krónikus létbizonytalanságban és ínségben tengődő tartaléksereggé vált.

Az úrbérrendezés utáni nagy konjunktúra s a középítkezések idején a többségnek még elég jól ment, a szegényebbje is tudott rendes napszámot, felesbérletet fogni. Aztán az 1880-as években jött a válság. A búza mázsája 12–13 forintról 7–8 forintra esett, a gazdák többet követeltek, kevesebbet fizettek. A feles kukoricabérletet országszerte a harmados bérlet váltotta fel. A kapitalizmus térhódításával járó gépesítés – elsősorban a gőzcséplés bevezetése – felére-harmadára csökkentette a korábbi betakarítási időt, vele együtt a napszámot, s az aratórészt. Az 1880-as évtizedben terjedt el, hogy a zsugorodó bérföldért többletszolgáltatásokat, ajándékokat és ingyenmunkát követeltek meg. Az előbbit – az aprójószágot, a tojást, a pénzt – a nép „uzsorának” vagy „dézsmának”, ez utóbbit – az ingyen kaszálást, az asszonyok cselédmunkáját, a vasárnapi ingyenmunkát – pedig a régi jobbágyvilágra emlékeztető „robotnak” nevezte el. Az uzsorát és a robotot, írta az egyik gyulai földbirtokos, részben a gazdák vezették be csökkenő jövedelmeik pótlására, részben maguk a munkások ajánlották fel, hogy a szűkös munkaalkalom miatti versengésükben mellékszolgálmányok ráígérésével biztosítsák a megélhetésükhöz olyannyira szükséges kukorica-részesbérletet.

A nagybirtok szorítása, a feudális maradványformákkal súlyosbított tőkés kizsákmányolás, a külterjes gazdálkodás, a látens munkanélküliség – mindezek az egymásra torlódó folyamatok – és a munkafeltételek romlása, a föld- és munkahiány, az embertelen bánásmód és a kilátástalanság – mindezek a felgyülemlő bajok – legviharosabban az Alföldön jelentkeztek. E központi gabonatermő vidéken két típus, a viszonylag fejlett tőkés nagybirtok és a széles határú parasztvárosok-nagyközségek övezete érintkezett, néhol keveredett egymással. Mindkét típus eredete a török hódoltság alatti és utáni települési és birtokviszonyokra nyúlik vissza. Az alföldi parasztvárosok lakossága már a redempció idején erősen differenciált volt és a 19. század második felében gyorsan bomlott fel. A határ zömét birtokló módos gazdák szilárdan tartották a földet, kevés bérmunkást alkalmaztak. Így e mezővárosokban és óriásfalvakban feltorlódott agrárproletár tömegek nemcsak föld, hanem rendszeres munkaalkalom híján is szűkölködtek. A másik típusba a török kiűzése után bőkezűen adományozott latifundiumok vidéke tartozott. Az ott alapított telepes községek a 19. század folyamán többezres lélekszámú, de határ nélküli vagy szűkhatárú nagyközségekké fejlődtek, s a latifundiumok közé ékelve sem terjeszkedni, sem a gépesített, monokultúrás uradalmakon kínálkozó csökkent keresetből megélni nem tudtak. Itt is felzsúfolódott, remény nélkül nyomorgott a szegénynép.

A mezőgazdaság tőkés fejlődésének e két típusa hazánkban legjellegzetesebben a Viharsarok megyéiben – főként Békésben – érintkezett egymással. Itt keveredtek a nagyhatárú paraszti mezővárosok-nagyközségek: Békéscsaba, Mezőberény, Tótkomlós; a latifundiumoktól fojtogatott, földtelen telepes községekkel. Nagyszénás, Kenderes, Csorvás, Újkígyós, Doboz, Kétegyháza határának 80–90%-át a nagybirtokosok uradalmai foglalták el. Ezen a vidéken zsúfolódott össze legnagyobb számban az agrárproletariátus. A három viharsarki megye népszaporodása 1870 és 1890 között 26%-os volt, szemben a 12%-os országos növekedéssel; az 1 km2-re eső 73 főnyi népsűrűség jóval meghaladta az 54 fős országos átlagot; 100 munkaadóra itt 160 munkás jutott, amíg ez az átlagszám országosan csak 118 fő volt. Az Alföld zöldség- és gyümölcstermelő övezeteitől eltérően, ezt a vidéket külterjes szemtermelés jellemezte. Ezen a vidéken alakult ki legnagyobb és legszervezettebb tömegben az agrárproletariátus külön rétege, az ipari munkásokhoz legközelebb álló kubikosság.

A Viharsarok népe évszázados forradalmi hagyományokra tekintett vissza. Dózsa alakjának folklorisztikus továbbélésére a néprajzkutatók közvetlen nyomot nem találtak ugyan, de a parasztháborúk emléke, gyakran Rákóczi kurucainak harcaival összemosódva, fennmaradt. 1848-ban Békés megye a parasztmozgalmak tűzfészke volt, Orosházán valóságos különháború folyt a földorozó uraságokkal a majorsági földért, a legelőért; 1848 emléke ezen a vidéken népi értelmezésben, földosztással összekapcsolva élt tovább az abszolutizmus korában. Ismeretes, hogy 1869-ben Orosháza választotta képviselőjének Táncsics Mihályt, s a Viharsarok községeiben sorra alakultak a népi radikalizmus hagyományát ápoló negyvennyolcas körök. Nem cselédi, hanem plebejus munkásöntudat öröklődött, és fejlődött tovább a századvég agrárproletár nemzedékében, amely nemcsak koncentrált tömegben, hanem eleven közösségben élt a Viharsarek nagyközségeiben, ahol a lazább beligazgatás némi lehetőséget nyújtott a szervezkedésre.

A falusi nép a szocializmust az ipari munkásság közvetítésével, a szocialista munkásmozgalom hatásának szétsugárzása révén ismerte meg. A kezdeményezők szinte mindenütt azokból a helyi kisiparosokból, iparossegédekből és vándormunkásokból kerültek ki, akik már megismerkedtek a szocializmussal, olvasták a szocialista sajtót. A szocializmus terjesztői és bázisai voltak a falujukba visszatért kubikosok is, akik országjárás közben ipari munkásokkal dolgoztak együtt. Szocialista munkások és az egykori olvasókörök plebejus érzelmű vezetői szervezték meg az első munkásköröket, az alföldi szocialista mozgalom melegágyait. A Magyarországi Általános Munkáspárt 1889-ben gyűlést tartott Dömsödön; újságot, röpiratokat küldtek Békés megyébe, Orosházára, Csorvásra, ahol az első munkáskörök megalakultak. Ezek küldöttei az 1890. évi pártkongresszuson is részt vettek.

1890-ben rossz volt a termés, 1891-ben hosszú és kemény a tél, különösen elkeserítő az ínség, elszánt a szegénynép hangulata. A szocialista agitáció termékeny talajra talált. 1891 tavaszán már a helyi földbirtokosok, a hatóságok, sőt a fővárosi rendőrség is felfigyelt a veszélyes szervezkedésre. A központ, Orosháza, egy nagy egylet alakítását és helyi program kidolgozását tervezte. Az orosháziak bizalmas összejövetelen beszélték meg május elseje megünneplésének módját, és egyúttal megfogalmazták a munkaviszonyok javítására vonatkozó követeléseiket is. A helyi hatóságok nem engedélyeztek semmilyen ünnepséget. Ezt megerősítette a kormány rendelete, amely az egész országban betiltotta a május elsejei felvonulást és tüntetést.

Május elsején az orosházi szocialisták a munkáskörben gyűltek össze. Az ünnepet a körre kitűzött selyemzászló s a vörössel ráhímzett jelszó: Egyenlőség, Testvériség, Szabadság ! – hirdette. Ekkor történt a provokáció. A főszolgabíró a zászlót erőhatalommal elkoboztatta, a munkáskör vezetőit letartóztatta. A munkások a főszolgabírói hivatal elé vonultak, a zászlót és vezetőik szabadon bocsátását követelték. A tüntető tömegre a sebtiben odavezényelt katonaság és csendőrség sortűzzel, szuronnyal rontott. Estére, amikorra a karhatalom „megtisztította” és megszállta Orosházát, az első nagy összecsapásnak több mint száz sebesült és számos letartóztatott áldozata volt. Másnap Békéscsabán tört ki forrongás. A békéscsabai munkásegylet februárban alakult meg, akkor terjesztették be az alapszabályokat a felsőbb hatóságokhoz A jóváhagyás még április végén sem érkezett meg, ezért a munkáskörben tartott május elsejei összejövetelen elkeseredett hangok szólottak a főszolgabíró önkényeskedése ellen. A munkások abban a hitben éltek., hogy az alapszabályok birtokában megváltozik helyzetük: magasabb munkabért, olcsóbb bérföldet kapnak majd, eltörlik a „robotot”. Elhatározták, hogy másnap, ha kell erővel is, megszerzik az alapszabályokat.

Május 2-án hetipiac volt. A piactéri „embervásáron” összegyűlt, s az orosházi hírektől felizgatott munkások megfutamították a rendbiztost, megtámadták a gorombán rájuk törő főszolgabírót, majd a hivatala elé vonultak az alapszabályokért. Ott megütköztek a katonasággal; sokan megsebesültek, a bátran küzdő Pongrácz András meghalt. Másnap újból kétezer főnyi tömeg nyomult a városháza elé, a lefogottak kiszabadítására. Egy zászlóalj verte le őket. A kormány ostromállapotot hirdetett, majd kormánybiztost nevezett ki Békés megyébe, a munkásköröket feloszlatta, a zendülőket lecsukatta. A forrongás azonban hamarosan szétterjedt a szomszédos községekre és megyékre. Június 21-én a Csanád megyei Battonyán robbant ki a népharag. A községháza előtt összeverődött munkalesők, magyarok, románok, szerbek között Dimitru Pakurár aláírásokat gyűjtött a munkabér javítását és a „robot” eltörlését tartalmazó kérvényre. Gyanús dolog volt ez, elég ok ahhoz, hogy a csendőrök lefogják és ütlegeljék. Heves, véres csata kezdődött. A csendőrök lőfegyvert használtak; három halott, sok sebesült. A Szegedről sebtiben kivezényelt katonaság vetett véget a küzdelemnek. A Viharsarok forrongása hónapokig tartott; ostromállapottal, kivételes rendszabályokkal is csak időlegesen és felszínesen sikerült elfojtani.

A szocialista agrármozgalom arculata és motivációja fokozatosan bontakozott ki. A harc Orosházán egy zászlóért kezdődött, de e zászló mögött sereg állott, amögött racionális érdek és igazságkereső indulat. „A munkások méltányos kérése” című orosházi program akkurátusan és tételesen felsorolta a napszámbérre, a takarásra és cséplésre, a feles és harmados bérleti szerződésre és a gazdasági cselédek munkaviszonyaira vonatkozó követeléseket. A bérszabályozás konkrét tételein túl az uzsora, a dézsma és a robot megszüntetése volt a legfőbb követelés. „Minden ingyenmunka (robot) és dézsmaadás szűnjék meg, mert mindezáltal a nép kizsákmányolva lesz – éppen úgy mint a most szokásban levő rabiga által a takarók és cséplők… Segítség a szegény, kiuzsorált, kimerült, lerongyolódott népnek…!”[1] E követelések világosan mutatják, hogy a mozgalmat a mezőgazdasági munkások romló munkaviszonyai, fokozódó kiuzsorázása váltotta ki. Részvevői túlnyomórészt az agrárproletárokból kerültek ki. A perbe fogott 112 „zendülőből” 93 napszámos, 12 iparos volt, a többi földművelő kisparaszt lehetett. A mozgalomban vállvetve harcoltak magyar, szlovák, román és szerb munkások, a sorsközösség ösztönösségét most az eszmeközösség kovácsolta tudatos összeforrottsággá.

Az első kirobbanást a hatalom elnyomta és kíméletlenül megtorolta. A katonaságtól megszállt, csendőrtől zaklatott viharsarki szegénynép maga is visszahúzódott a nyílt összecsapástól. A legális újjászerveződés lehetősége megnehezült. A mozgalom mégis élt, a munkáskörök burkolt formában vagy titokban működtek; a szocialista sajtó is eljutott hozzájuk, sokszor csempészve, kerülő utakon. Maga a hálózat, amelyet „bizalmasok” kötöttek össze, fennmaradt.

Lábjegyzet

  1. Ugyanott 106.


A szocialista munkásmozgalom megerősödése az 1890-es évek elején
A szervezkedés és az osztályharc erősödése az 1890-es évek elején Tartalomjegyzék Irányzatok harca a szociáldemokrata pártban