A szocialista forradalom békés győzelme

A Múltunk wikiből

A kormányzótanács másnapi, március 22-i ülése már megelégedéssel állapíthatta meg, hogy a szocialista forradalom az egész ország területén békésen, ellenállás és vérontás, sőt jelentősebb rendzavarások nélkül győzött. (7–8 halottja volt a forradalomnak; ebből 6 a Nagykunság tanyain, ahol szervezett szocialista mozgalom híján a szegénység haragja egy-két esetben összecsapott a régi rend védekező fegyvereseivel.) Március 21-e nem járt az egyéni és tömegszenvedélyek olyan kitöréseivel, mint 1918 novemberének első napjai.

A hatalom átvételének békés útja az első magyar szocialista forradalom legfontosabb sajátosságainak egyike. Alapjában véve az erőviszonyok alakulása, a forradalom ellenségeinek átmeneti erőtlensége tette lehetővé. Ez az egyszerűnek tűnő tény azonban rendkívül bonyolult áttételeken át érvényesült, és a forradalom vezérkarát dicséri, hogy villámgyorsan orientálódva megértette a helyzet parancsát, és annak engedelmeskedett, nem pedig a korábban kialakult sematikus elképzeléseknek.

A legilletékesebb: Lenin, helyeselte a merész döntést, sőt példaként állította más országok proletárjai elé: „… bármilyenek legyenek is azok a nehézségek, melyekkel Magyarországnak kétségtelenül meg kell küzdenie, mi itt a szovjethatalom győzelmén kívül, erkölcsi győzelmet is arattunk. A legradikálisabb, a legdemokratikusabb, megalkuvó burzsoázia elismerte, hogy a legnagyobb válság pillanatában, amikor a háborúban kimerült országot újabb háború fenyegeti, a tanácshatalom történelmi szükségszerűség.”[1]

A békés győzelem első feltétele, természetesen, a forradalom táborának ereje és egysége. A forradalom tömegbázisa a győzelem első napjaiban és heteiben volt a legszélesebb s a legszilárdabb. A munkásosztály szinte egy emberként vállalta a diktatúrát. A háború és az azt követő gazdasági válság hatására nemcsak a szó szoros értelmében vett proletárok helyeselték a kapitalista magántulajdon rendjének felváltását a köztulajdon rendjével, hanem az urak háborújában szenvedett katonák, a rokkantak és hadiözvegyek, a lerongyolódott kisemberek, a kisfizetésű kereskedelmi, hivatali, ipari alkalmazottak is, akiknek helyzete viszonylagosan a munkásokénál is többet romlott, a cselédek és a társadalom más páriái, akik csak az első forradalomban ébredtek emberi öntudatra. A szegényparasztság a földért vívott harc győzelmét látta március 21-ben.

Paradox módon a forradalom békés győzelmét segítette az ország reménytelen külpolitikai helyzete, a nemzeti katasztrófa. A Vix-jegyzéket csak forradalmi, szocialista kormány utasíthatta vissza. A nagybirtok és a nagytőke ekkor már elég világosan látta, hogy számára nincs más választás, mint a győztesek által kijelölt határok elfogadásával beilleszkedni a bolsevizmus ellen harcolók frontjába, de miután a háborúban fő érve a történelmi határok védelme volt, önmagának adta volna meg a politikai kegyelemdöfést, ha a proletárkormány honvédő felhívásával úgy száll szembe, hogy a jegyzék elfogadását javasolja.

A szélesebb polgári-középosztályi rétegek, a polgári értelmiség politikai spektrumában ekkor nem a szocializmussal való szembenállás, hanem az ellenforradalmi reakcióval szemben elfoglalt álláspont volt a meghatározó. Ezt bizonyítja, hogy már a március közepén kialakult „választási” hangulatban mindinkább elszigetelődött a BethlenLovászyHeinrich-féle jobboldali blokk. Lovászy, aki a Károlyi-párt szakadásakor Károlyi óriási tekintélye ellenére is magával vitte a többséget, most egymás után vesztette el híveit, s legszívesebben maga is visszafordult volna; Nagyatádi Szabó István szakított a Pallavicini-féle „kisgazdákkal”, és határozottan Károlyi mellé állt. A választásokon így a Polgári Blokk fő reménysége az egyházi támogatás maradt. A nemzetgyűlési választás elmaradása és az új forradalom azonban mérsékelte a klérus politikai szerepét. Csernoch hercegprímás befolyását a háttérből igyekezett érvényesíteni, hogy elkerülje az éles összeütközést a hatalommal. A klérus militáns élharcosait, gróf Mikes püspököt, Pehm (Mindszenty) hitoktatót már a Berinkey-kormány internáltatta. Az alsópapságot nem hagyta érintetlenül a forradalom szelleme; nem véletlen, hogy Persián Ádám, a polgári forradalom kormánybiztosa március 21-e után a katolikus alsópapság „magyar és proletár szívére” apellál, mikor az imperializmus – és nem a vallás – ellen harcoló Tanácsköztársaság támogatására szólítja fel. Az egyházak nem üdvözölték ugyan március 21-ét, de nem is gondoltak aktív ellenállásra. A politikában elszigetelődött uralkodó osztályok egyik fő támasza, az egyház, egyelőre a passzivitást választotta.

Másik fő támasza: az államapparátus és a tisztikar, szintén képtelen volt az aktív fellépésre. A civil államgépezetet megbénította egyrészt a Berinkey-kormány ingadozása, másrészt a munkás- és nemzeti (paraszt-) tanácsoknak már a fordulat előtt nagyra nőtt hatalma. A tisztek, bár többségükben nem voltak hívei a vörös forradalomnak, ragaszkodtak az egzisztenciájukat jelentő hadsereghez, s hazafiságból is – mely azonban a nacionalizmus jegyeit viselte – készek voltak részt venni a honvédelemben. Így a tisztikar legreakciósabb, a régi uralkodó osztályokhoz legszorosabban kötődő rétege sem szánta el magát ellenforradalmi fellépésre, hiszen az adott hangulatban nem számíthatott a parancsnoksága alatt álló egységekre. A „fehér” tisztek legmarkánsabb vezéregyénisége, Gömbös Gyula már a Magyar Országos Véderő Egyesület februári feloszlatása után Bécsbe menekült. Az aktív ellenforradalmi szervezetek (Székely Nemzeti Tanács, Felvidéki Liga, Ébredő Magyarok Egyesülete, Magyar Országos Véderő Egyesület), az egyetemi és papi csoportok a március 21. utáni napokban nem hallattak magukról.

Az ellenforradalom gyengeségét pillanatnyi helyzetén túl mélyebben fekvő ok is magyarázza. 1918 előtt tömegpártok, tömegszervezetek hiányában – az egyházaktól eltekintve – az uralkodó osztályok fő eszköze az államapparátus volt. A Monarchia összeomlása után azonban csonka magyar államapparátus maradt: a hadsereg zöme nem tartozott a magyar államhoz; nem volt önálló magyar külpolitikai apparátus; a legyőzött államok közül Magyarország szinte az egyetlen volt, amelynek uralkodó körei nem rendelkeztek kiépített nyugati kapcsolatokkal. Az országhatárok megváltozása szétzilálta az amúgy is Bécs, sőt egyre inkább Berlin gyámkodásához szokott uralkodó osztályok sorait. A harcedzett, a forradalomban öntudatosabbá és szervezettebbé váló munkásosztállyal szemben nem állt politikailag szervezett, önálló, modern tőkésosztály, az ellenforradalom harcképes osztagai sokkal inkább a letűnő arisztokráciához és dzsentri réteghez kapcsolódtak még. Ez a körülmény elősegítette ugyan a forradalom békés diadalát, de hamarosan megmutatkozott, hogy hiba volt lebecsülni a megdöntött régi rendszer erejét és tartalékait.

Magyarországra is vonatkozott Lenin figyelmeztetése egy 1919 májusában mondott beszédében: „A nagy forradalmak, még ha békésen kezdődtek is, mint a nagy francia forradalom, ádáz háborúkkal végződtek, amelyeket az ellenforradalmi burzsoázia indított.”[2]

Lábjegyzetek

  1. Lenin Összes Művei. 38. kötet, 2. kiadás, Budapest, 1973. 205.
  2. Lenin Összes Művei. 38. kötet, 2. kiadás, Budapest, 1973. 349.


A Tanácsköztársaság létrejötte
A proletárdiktatúra kikiáltása. A Forradalmi Kormányzótanács megalakulása. Tartalomjegyzék