A szovjetellenes intervenció

A Múltunk wikiből

Már közvetlenül az 1917. októberi oroszországi szocialista forradalom után felmerült a nyugati imperialista hatalmak vezető köreiben a „bolsevik kísérlet” aktív beavatkozással való megbuktatásának terve. Ennek több oka volt. Mindenekelőtt az a félelem, hogy a forradalom nem marad meg oroszországi keretekben, hanem – tekintettel a bolsevik eszmék nagy népszerűségére a háború miatt szenvedő széles munkásrétegekben – az imperialista háború (mint azt Lenin hirdette) több helyen átcsap polgárháborúba, s az orosz forradalom világforradalommá szélesedik. A háború befejezése előtt az intervenciós politikában szerepet játszott az az elgondolás is, hogy a proletárhatalom megdöntése útján Oroszországot visszavezethetik a hadviselő államok közé, s a szövetségesek felhasználhatják azokat a hadianyagokat, melyeket Oroszországban – főleg Murmanszk és Vlagyivosztok körzetében – felhalmoztak. Az indítékok között szerepelt végül a régi cári adósságok behajtásához fűződő gazdasági érdek, amelyet a szovjet kormányzat a külföldi tulajdonok államosításával veszélyeztetett. Az intervenciós törekvések különösen azután erősödtek meg, hogy Szovjet-Oroszország a Németország és a Monarchia erőivel vívott egyenlőtlen küzdelem, valamint jelentős orosz területek megszállása következtében 1918. március 3-án rákényszerült a bresz-litovszki béke megkötésére. Ezt követően ugyanis ellenforradalmi bázisok alakultak ki az ArhangelszkMurmanszk övezetben, a Baltikumban, továbbá Ukrajnában éppúgy, mint a Don-vidéki kozák területeken, a Kaukázuson túl és Szibériában. A szövetségesek bátorították és támogatták a különféle ellenforradalmi fehérgárdista csoportokat, a legfontosabbnak ítélt pontokra katonai egységeket is küldtek; de főleg hadianyaggal, pénzzel és katonai tanácsokkal látták el azokat.

A háború befejezése után új összefüggésben vetődött fel az intervenciós politika kérdése. A háborúellenes és pacifista tendenciák a győztes államok hadseregeiben is erősödtek, s különösen nagy ellenállás mutatkozott a szovjet állam ellen folytatandó háborúval szemben. Mindemellett elestek már azok a szempontok, melyek korábban a hadi érdekekhez fűződtek. Ezért Wilson és Lloyd George bizonyos mértékig húzódoztak az intervenciós politikától, ezt azonban a francia katonai vezetők ellensúlyozni tudták, annál is inkább, mert a francia és a japán vezérkar állásfoglalását ebben a kérdésben több jelentős angol és amerikai politikus is támogatta. Az intervenció Folytatásáról hozott döntés következtében Szovjet-Oroszország mintegy 3 esztendőn át elkeseredett élethalálharcot volt kénytelen vívni, rendkívül súlyos gazdasági körülmények között, sokmillió embert, nagy területeket veszítve. Ennek ellenére az intervenciósok teljes kudarcot szenvedtek.

A belső ellenforradalmi csoportosulások mindenekelőtt volt tisztekből rekrutálódtak, de más rétegekből származó ellenforradalmi elemek is kapcsolódtak hozzájuk. A legszámottevőbbek 1919-ben Kolcsak admirális csoportjai voltak Szibériában, Gyenyikin tábornoké a Krímben és Dél-Ukrajnában, valamint Jugyenyics tábornoké Észtországban. Mivel a szovjet hatalomnak ekkor még nem volt megfelelő hadereje, s 1918–1920 folyamán csak fokozatosan sikerült kiépítenie azt, ezek a csoportok kezdetben könnyű sikereket értek el. Kolcsak 1919 márciusában indította meg támadását, és elfoglalta Ufa városát, Gyenyikin júliusban Moszkva irányában indult meg, Jugyenyics pedig Gyenyikin legnagyobb sikerei idején egészen Pétervárig nyomult előre. A proletárhatalom által ellenőrzött terület ebben az időben nagyon leszűkült. A Vörös Hadsereg azonban rövidesen egymás után leszámolt az ellenforradalom különböző osztagaival. Először Kolcsakot sikerült megállítani, majd visszaszorítani és még 1919 derekán teljesen szétverni seregeit; 1920 elejére Gyenyikin és Jugyenyics erői is megsemmisültek, illetve visszahúzódtak a Krímbe és a Baltikumba.

Az így elért viszonylagos nyugalom nem tartott sokáig, mert francia biztatásra 1920 áprilisában a lengyel haderő támadta meg Szovjet-Oroszországot, és özönlött be Ukrajnába. Május 7-én elfoglalták Kijevet. A Vörös Hadsereg azonban hamarosan nemcsak kivetette onnan a lengyel haderőt, hanem maga előtt kergetve azt, 1920. augusztus 14-én elérte Varsót. Ebben a helyzetben az 1920. október 28-i párizsi szerződés, amelyben a „Szövetséges Főhatalmak” elismerték a szovjethatalom alól már 1918-ban erőszakosan kiragadott Besszarábia bekebelezését Romániába, a lengyelek oldalán való román beavatkozást kívánta előmozdítani. Ez ugyan nem következett be, de Piłsudski lengyel hadserege francia segítséggel végül is olyan helyzetbe került, hogy kikényszeríthette az 1921. március 18-án megkötött rigai békét, mely jelentős ukrán és belorusz területeket juttatott Lengyelországnak.

A lengyel hadjárattal egyidejűleg próbált szerencsét délen Gyenyikin utóda, Vrangel tábornok, akit azonban sikerült a Krímbe visszaűzni, majd a félszigeten összegyűlt mindenféle rendű és rangú ellenforradalmi erőket 1920 novemberében onnan is kiszorítani. Akik a harcokból megmenekültek, hajókon hagyták el Oroszországot, hogy Konstantinápoly és Marseille felé távozva megkezdjék a háború utáni orosz emigráció életét. Időközben az angolok, franciák és amerikaiak – elsősorban saját belpolitikai nehézségeik miatt, de azért is, mert egyúttal mind jobban elveszítették az ellenforradalmi erők sikerébe vetett reményeiket – egymás után kivontak csapataikat. Már csak japán egységek állomásoztak szovjet területen, Vlagyivosztok vidékén. 1922-ben a szovjet földet sikerült teljesen megtisztítani minden fegyveres külső ellenségtől.

A szovjethatalom világtörténelmi jelentőségű győzelme a külföldi intervencióval támogatott ellenforradalmi támadás felett lehetővé tette, hogy megkezdődjék az ország gazdasági talpra állítása, a belső rend megszilárdítása. A győzelem a szocialista forradalom belső sajátságaiból fakadt, de kapcsolatban állt külső tényezőkkel is. A belső okok között első helyen az a támogatás állt, melyet a proletárdiktatúra állama nemcsak a munkásosztály döntő tömegeitől, hanem a parasztságtól is kapott. Ehhez járult az az erő, amit a bolsevik párt egységes irányítása jelentett, továbbá hogy a hadseregben a forradalmi önkéntesek lelkesedése eredményes politikai neveléssel és szakszerű katonai vezetéssel párosult. Előnyt jelentett, hogy a szovjet állam összefüggő terület felett rendelkezett, míg ellenfeleit megoszthatta.

A külső tényezők között nem csekély szerepet játszott az a tény, hogy az intervenciós hatalmak között ugyanúgy ellentétek mutatkoztak – és akcióikat ennek következtében nem tudták összehangolni –, mint ahogyan széthúzás és versengés jellemezte a fehérgárdista tábort is. Végül döntő módon hozzájárult az intervenció és az ellenforradalom felett aratott győzelemhez az a tény, hogy az intervenciót nem lehetett kiterjeszteni, az imperializmus fő erőit nem lehetett az „orosz kérdésre” koncentrálni a világ más tájain kirobbant forradalmi megmozdulások, illetve mozgalmak miatt.


A békerendszer és a háborút követő forradalmi válság
A békekonferencia és a Párizs környéki békék Tartalomjegyzék Forradalom és ellenforradalom Európában