A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

A Múltunk wikiből
1861. február 11.
Gyulafehérvári értekezlet az erdélyi törvényhozás újjászervezéséről.
1861. szeptember 6.
Az uralkodó jóváhagyja „Az erdélyi román nép irodalmi és művelődési társasága” (Astra) alapszabályait.

A korlátlan önkényuralom összeomlása után az Országbírói Értekezlet tárgyalt először átfogó módon társadalmi kérdésekről.[1] Ezt a gondosan válogatott testületet az uralkodó hívta össze annak eldöntésére, hogy a visszaállítandó magyar bírói szervezet milyen jogelvek alapján ítélkezzék a polgári átalakulás során felmerült kérdésekben. Az értekezleten a konzervatív erők retrográd törekvéseinek jó részét Deák köre (amely az ellenzéki irányzatok közül egyedül bírt tényleges képviselettel a tanácskozáson) kivédte. Deák azonban nem tudta elfogadtatni az értekezlettel azt az indítványát, hogy léptessék életbe az 1843-ban az ő vezetésével készült és 1848-ban Kossuh javaslatára a képviselőház által a megalkotandó büntetőtörvénykönyv alapmunkálatának nyilvánított büntetőjogi tervezetet. Az országbírói értekezlet szervilis, illetve konzervatív többsége nem járult hozzá olyan munkálat életbe léptetéséhez, amely a büntetőjog gyökeres reformját a politikai szabadságjogok gyakorlásának biztosítékrendszerével társította.[2] Viszont maga Deák, majd azt követően, hogy a Februári Pátens kiadásának másnapján odahagyta az értekezletet, a felfogásához közel állók csoportja is belenyugodott a jobbágyfelszabadítás végrehajtását újraszabályozó úrbéri pátens változatlan fenntartásába, és közreműködött a bányaszabadság érvényesülésének korlátozásában.

A megyei bizottmányok társadalmi kérdésekben való állásfoglalását a volt kiváltságosokból és értelmiségiekből álló többségük határozta meg. Politikai meggondolások sora és az magyarázza, hogy a hajdani kiváltságosok jelentős része sem volt közvetlenül érdekelt a jobbágyfelszabadításhoz kapcsolódó birtokrendezési ügyekben, miért tért el annyira egymástól a megyék elvi állásfoglalása és gyakorlata az 1848-as törvények, még inkább az Országbírói Értekezlet által érvényben tartott úrbéri pátens alkalmazásában. Több megye, mindenekelőtt Bihar és Szabolcs bizottmánya hajdani földesurak (köztük Lónyay Menyhért) kérésére még katonaság igénybevételére is hajlandó volt az úrbéri pátens alapján foganatosított rendezés fenntartására. Másutt – és ebben Pest megye haladt az élen – a paraszti érdekek méltánylása sem hiányzott, noha a szórványosan jelentkező nyílt földosztó törekvésekkel mindenütt szembefordultak. A parasztság osztályküzdelmeinek homlokterében álló kérdések tekintetében legjelentősebb Bars megye arra irányuló kezdeményezése volt, hogy a hajdani jobbágyság telki állományának közel hetedét tevő maradványföldek ne csak önmegváltás útján válhassanak paraszti tulajdonná, amint a pátens rendelte, hanem állami kártalanítással. A javaslat Csanád, Sopron és Torontál támogató állásfoglalásával került az országgyűlés elé. A megyei bizottmányok állásfoglalásának ellentmondásosságában szerepe volt annak, hogy az emigráció – általánosságban tartott demokratikus céljain túl – csak tartózkodóan nyilatkozott a birtokrendezés függő kérdéseiről.

Megoszlott a törvényhatóságok álláspontja a polgári szabadságjogok érvényesítésének ügyében is. A megyék többsége utat engedett a parasztság önkormányzati törekvésének. Ennek nyomán szinte általánossá vált a bírák és elöljárók szabad választása. Pest megye ismételt közbelépéssel biztosította Óbudán a hajógyári munkások kétségbe vont választójogát, korlátlanná tette az egyesülési jog gyakorlását, szembeszállt az Országbírói Értekezletnek a botbüntetést érvényben tartó rendelkezésével. Ugyanakkor Pest városának tanácsa, amelynek többségét még mindig a volt kiváltságosok alkották, a kisebb-nagyobb sztrájkokkal is hangját hallató munkásság problémáit rendészeti ügynek minősítette, s szűkkeblű magatartást tanúsított egyletalakító törekvésükkel szemben is. Retrográd gazdaságpolitikai határozatával, az 1860-ban életbe léptetett iparszabadság felfüggesztésével pedig elsősorban a kiváltságos testületek és a céhek keretein kívül működő zsidó kereskedők és iparosok korlátozására törekedett.

Az önkényuralom válságának időszakára megnövekedett az ellentét az erősen differenciálódó, szemléletileg is mindinkább megoszló zsidóság gazdasági-társadalmi szerepe és jogi helyzete között. Az 1849-ben egyszer már kimondott jogegyenlősítésük érvényesítéséért folytatott küzdelemmel párhuzamosan belső harcra került sor a maradiak, a konzervatívokhoz hajlók és a magyar nemzeti mozgalom támogatására felsorakozók között. A küzdelemben a legfontosabb területeken, így Pesten is a „haladás pártiak” kerekedtek felül, zömben értelmiségiekkel váltva fel közösségi életüknek még irányt szabó vezetésében az addig azt monopolizáló, s a konzervatív arisztokratákhoz hajló nagykereskedő csoportot. A magyar nemzeti mozgalommal teljes azonosulást hirdető irányzat a sikeres előretörésben támaszt talált abban, hogy az ellenzéki mozgalom egésze, legkivált pedig az emigráció célul tűzte a zsidók rovására még fenntartott megkülönböztetések felszámolását.[3]

A magyarsággal együtt élő nemzetiségek aggodalommal vegyes reménykedéssel figyelték a tizenkét év után a legális fórumokon először megjelenő politikusok megnyilatkozásait. Az önkényuralom sokukat közelítette az elnyomás közösségében velük osztozkodó magyarsághoz. A Bach-rendszer összeomlása örömet keltett, a maradványai elleni küzdelem együttműködést sugallt. Ugyanakkor az 1848-as alap helyreállításának programja olyan gyanút ébresztett, amelyet a császári hatalom elkötelezettjei élesztettek is: vajon a magyar mozgalom nem irányul-e nemzeti törekvéseik elnyomására s a hajdani politikai hegemónia restaurálására?

Fraternizáló magyar felszólalásokban és ezek kedvező visszhangjában nem volt hiány. Számos kortársának törekvéseit fejezte ki Medgyes Lajos Békeszózatának költői felhívása („Testvérkezet! testvérkezet! – Magyar, szláv és oláh elem!”), de a nemzetiségi ellentétek feloldását előmozdító konkrét javaslatok publikálására már sokkal kevesebben vállalkoztak. A megbékélés és összefogás alapkérdéseinek tisztázására törekvő magyar megnyilatkozások közül a legmesszebbre mutató, Kossuh alkotmányjavaslata nem volt teljesen ismeretlen idehaza. Féllegális röpiratként, gyatra, a szerzőre csak közvetve utaló fordításban az országban is kiadták.[4] Károlyi Ede gróf, a titkos ellenállási mozgalom vezetőségi tagja Foederált Hunnia vagy a nemzetek egyesülése címen két kiadásban is megjelentetett röpiratának igazi jelentőségét az adta, hogy legalább megközelítő hűséggel ismertette a szövegszerűen szinte hozzáférhetetlen 1849. évi szegedi nemzetiségi házhatározat rendelkezéseit, de csak mint a hajdani magyar kormány javaslatát. Egyébként a „foederalismus eszméjéről” szólva az „alkotmányjavaslat” egyes elemeit ötvözte saját, kevéssé kézzelfoghatóvá tett elgondolásaival. Mocsáry Lajos újabb röpiratban (Programm a nemzetiség és a nemzetiségek tárgyában) a magyar nyelvű országgyűlésen kívül minden szinten szabad nyelvhasználat biztosítását kívánta, s azt fejtegette, hogy a „népképviselet” következetes érvényesítésével lehet és kell a nemzetiségiek általa már korábban is szorgalmazott „tettleges egyenjogúságát” előmozdítani, ugyanakkor elhárított minden föderalista elképzelést.[5] A sajtóban és a szónoki emelvényeken egymást érték a nemzetiségiek megnyugtatását célzó, „jogos” követeléseik méltánylását ígérő megnyilatkozások. A magyarság mint „erősebb fél” engedményeit erkölcsi kötelezettségként is sürgette Vajda János. A Deák köréhez tartozók közül Eötvös József, Kemény Zsigmond és Lukács Móric pozitív, a korábbi magyarosító törvények revíziójának szükségességét elismerő megnyilatkozásai az utóbbi részéről annak nyílt megvallásával társultak, hogy az engedményekkel „egyfelül a reakció, másfelül a forradalom” ígéreteit kívánják ellensúlyozni.[jegyzet 1] Jókai Mór arra figyelmeztetett, hogy „Európa… várja tőlünk azt, hogy mint tudjuk Kelet-Európa érdekeit előrelátó ésszel, nemes előzékenységgel magunk körül consolidálni?” S szónoki kérdésére a helyes feleletet többek közt abban látta, hogy „amit saját nemzetiségemnek követelek, azt nem tagadom meg a másétól… Semmi nemzeti törekvés erőszakos elnyomására sem a hon határán belül, sem ezen kívül segédkezet nem nyújtok”.[jegyzet 2] A horvát Mirko Bogović, a szerb Mihajlo Polit-Desančić és Jakov Ignjatović, a szlovák Ján Palárik és Stefan Marko Daxner, a román George Bariț sok más nemzetiségi politikussal együtt jelét adta annak, hogy kész az abszolutizmusellenes összefogás előmozdítására.

A törvényhatóságokban a nyelvkérdés jelentette az első próbatételt. A nemzetiségi többségű megyék közül Liptó, Turóc, majd jóval később Krassó is – túllépve a szabad nyelvhasználatot kimondó kancelláriai nyelvrendeleten – párhuzamos jegyzőkönyvvezetést rendszeresített. A többi elvileg deklarálta, illetve elismerte a tanácskozásban a vegyes nyelvhasználatot, de az nem mindenütt érvényesült ténylegesen a gyakorlatban. Noha a nyelvkérdés igen nagy fontosságúnak bizonyult, nyilvánvalóvá vált az is, hogy a román, a szerb és a szlovák politikai vezető rétegekben erősödőben voltak azok az irányzatok, amelyek – Magyarország állami egységét általában elismerve – területi autonómiára törekedtek. Egyesek közülük a hajdani – átmeneti vagy tartós – különállás történelmi tényeire, mások a nemzeti önrendelkezés korszerű érveire hivatkoztak. Velük szemben is erős hangsúlyt kapott egyes megyei megnyilatkozásokban a területi integritás, sőt a magyar vezető szerep általánosítottan megfogalmazott követelése. Noha magyar részről is hangzottak el fenntartások a Vajdaság és a Bánság, a Muraköz és a Partium visszakebelezésének önkényuralmi módja ellen, a konzervatívok a végrehajtásban támaszkodhattak a magyar politikai erők túlnyomó többségére. Súlyos konfliktusra került sor a partiumi Zaránd megyében, ahol a magyar birtokosok a bizottmányban kisebbségbe kerültek. A román tisztikar „törvénysértő” eljárását sérelmező panaszukra a kancellária felfüggesztette a megye autonómiáját, és mind a közigazgatást, mind az igazságszolgáltatást ismét az önkényuralmi hatóságok kezébe adta.

Erdély különállását a Februári Pátens is fenntartotta. A konzervatívok hatalmi eszközeik felhasználásával törekedtek a politikai hegemónia biztosítására, antidemokratikus elveikkel és gyakorlatukkal nagy kárt okozva az önkényuralom-ellenes együttműködés magyar kezdeményezőinek. A konzervatívok politikájának nagy része volt abban, hogy nem jöhetett létre megegyezés az uralkodó által az erdélyi törvényhozás újjászervezésére 1861 februárjában egybehívott gyulafehérvári értekezleten. A konzervatívok által antidemokratikus módon megszervezett tanácskozás magyar többsége hiába foglalt állást az Unió mellett, javaslatát sem a szászok, sem a méltánytalanul kis számban meghívott románok nem fogadták el. Az erdélyi magyar politikai vezetésben érvényesülő konzervatív túlsúly hátrányos visszahatásától nem maradt mentes még George Bariț, az erdélyi román polgári értelmiség kiemelkedő politikusa, a brassói kereskedelmi és iparkamara titkára, a Gazeta Transilvaniei szerkesztője sem, aki pedig ismételten az abszolutizmus elleni közös küzdelemre hivatott „testvérnemzeteknek”[jegyzet 3] nyilvánította a magyart és a románt, s annak a reményében üdvözölte az 1861-es esztendőt, hogy meghozza a „függetlenségük kivívására szövetkezett elnyomott nemzetek felkelését”.[jegyzet 4] Bariț nem adta fel azt az alapelvét, amelyet a magyar politikusokkal, az emigráció támogatásával kialakított kapcsolatfelvétele kezdeteitől hangoztatott: „nem kell egyéni szabadság nemzeti szabadság nélkül”.[jegyzet 5] Miután azonban a választójog demokratizálásara és a románok minden fórumon való aranyos képviseltetésére irányuló törekvéseit a magyar konzervatívok érdemleges cáfolat nélkül „a magyarság” nevében háríthatták el, ő is szorosabbra fűzte kapcsolatait a Habsburg-hatalommal együttműködni mindig kész román konzervatív erőkkel.

A konzervatívoknak az emigráció egy része által keményen bírált antidemokratizmusa is hozzájárult ahhoz, hogy az ortodox egyház, élén az udvartól báróságot is kiérdemlő Șaguna püspökkel, megerősítette vezető szerepét az erdélyi román politikában, az 1861. májusi új balázsfalvi gyűlésen pedig sovinizmustól sem mentes határozatok születtek.[6] A helyzetet messzemenően bonyolította, hogy az erdélyi kérdésben követendő taktikát illetően ugyanakkor az emigrációban sem volt teljes az egyetértés. 1860 őszén megegyeztek abban, s ezt – Teleki közlése szerint – a hazai ellenállási mozgalom vezetősége is magáévá tette, hogy Magyarország és Erdély közös államiságát mindenképpen fenntartva, egy későbbi népszavazástól tegyék függővé az unió megújításának, illetve Erdély autonómiájának kérdését. 1861 elején azonban olyan hírek érkeztek Magyarországról, hogy Kossuthot ellenfelei Erdélynek a román fejedelemség kezére játszása szándékával igyekeznek befeketíteni, és az emigrációban külön utakra lépő Pulszky Ferenc a fogságba esett Telekit tényleg meg is vádolta ezzel. Ilyen körülmények között Kossuh attól tartott, hogy ha – Klapka sürgetéseinek megfelelően – szembefordul az unió azonnali megújításának otthoni szorgalmazóival, úgy éppen az országgyűlés küszöbén kitűnő agitációs eszközt ad a Habsburg-hatalommal kompromisszumot, keresők kezébe. Így az emigrációnak a konzervatívokat illető bírálata az erdélyi kérdésben nem ösztönzött kellőképpen a politikájuktól való nyílt és egyértelmű elhatárolódásra.[7] Mindez kapóra jött Schmerling megosztó céljai számára. Amint a bécsi minisztertanács zárt körében megvallotta, nem is annyira a nyilvánosság előtt oly sokat hangoztatott nemzetiségi jogok biztosítása végett, hanem nyers hatalompolitikai, sőt katonai szempontokból kívánta útját állni az erdélyi unió esetleges megújításának.

A nemzetiségi kérdés kapcsán a magyar politika erőit jellemző ellentmondásos magatartásban két, tisztázó tendencia jelentkezett. Az egyik, amelynek legfőbb ideológusai a hajdani „békepárt” táborából kikerült Kovács Lajos és Kazinczy Gábor voltak, a nemzetiségi törekvésekből a magyarság és a Habsburg-hatalom egymásrautaltságára, a közjogi kompromisszum szükségességére következtettek. A másik tendenciát az emigráció képviselte. Nem elégedett meg az alkotmányjavaslat hivatalos nemzetiségi programmá emelésével, hanem annak politikai alkalmazására is törekedett, noha az erdélyi kérdés megoldásának mikéntjét (unió vagy autonómia) továbbra is függőben tartotta. Kiemelkedő politikai jelentősége volt többek között Irányi Dániel javaslatának, amely Kállay Ödön itthon közreadott indítványával összhangban nemzetiségpolitikai értekezlet egybehívását ajánlotta, hogy azon még az országgyűlés előtt kísérletet tegyenek a megegyezésre, az antiabszolutisztikus közös fellépés alapfeltételeinek megteremtésére. Az e tárgyban Deákhoz intézett nyílt levele azonban a hazai politikai erők túlnyomó többsége előtt ismeretlen maradt. Ilyen körülmények között a kibontakozás messzemenően attól függött, milyen magatartást tanúsít az 1861 tavaszára egybehívott országgyűlés az államjogi problémakör mellett a vele oly szoros kölcsönhatásban álló nemzetiségi és társadalmi kérdésekben.[8]

Lábjegyzetek

  1. Lukács Móricz munkái. II. Budapest, 1894. 386.
  2. Jókai Mór, Cikkek és beszédek. VI. Összeállította Láng JózsefRigó LászlóKerényi Ferenc. Budapest, 1975. 50–51.
  3. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 392
  4. Idézi: Miskolczy Ambrus, George Bariț a román–magyar szövetségért 1848-ban. Tiszatáj, 1974/6. 46.
  5. (Bariț, Geroge), Az erdélyi oláh nemzetről szólló országos törvényczikkek az Unióval szemben és ezekről értekezlet egy magyar és egy oláh közt. Brassó, 1861. 3.

Irodalom

Az idézett átfogó munkákban feldolgozott forrásanyag mellett lásd még

  1. a társadalmi kérdésekkel közvetve és közvetlenül foglalkozó „országbírói értekezlet” tárgyalásaira: Az országbírói értekezlet a törvénykezés tárgyában. I–II. Közli: Ráth György (Pest, 1861). Vesd össze Sarlós Béla, Deák politikai felfogása és az országbírói értekezlet (In: Tanulmányok Deák Ferencről. Zalai gyűjtemény, 5. Zalaegerszeg, 1976). „Az országbírói értekezlet által javaslatba hozott ideiglenes törvénykezési szabályok”-at közli: Magyar Törvénytár. 1836–1868. évi törvényczikkek. Szerkesztette Márkus Dezső (Budapest, 1896).
  2. Az államberendezkedés demokratizálásának kérdéskörére lásd: (Szombathelyi Antal), Gondolatok az 1848-dik évi IX-, XI-, XIII- és XXIV-ik törvényczikkek értelmezése és alkalmazása köréből (Pest, 1861); Bosko Lajos, Politikai röpirat. Magyarország alkotmánya és az egyenjogúság (Pest, 1861).
  3. A zsidók jogegyenlőségének érvényesítése körüli vitára lásd az idézett történeti feldolgozásokon kívül: Rokonstein József, A magyar izraelita az 1860-ik évben (Pest, 1860); Nagy József, Visszhang… (Pest, 1860); Gáspár Lajos, Nézetek az izraeliták felszabadításáról (Pest, 1861); Kovács Károly, A jó alkotmány és a zsidó emanczipátió (Pest, 1861).
  4. A szerző nevének említése nélkül, rossz fordításban, megcsonkítva, de napvilágot látott Kossuth alkotmányjavaslata: A magyar nemzet szebb jövője… Fordítá és kiadja Kozma Imre (Győr, 1860).
  5. A fontosabb nemzetiségpolitikai egykorú megnyilatkozások közül lásd még: Mocsáry Lajos, Programm a nemzetiség és a nemzetiségek tárgyában (Pest, 1860).
  6. Az erdélyi románok felségfolyamodványa: Die Petition der Romanen Siebenbürgens, überreicht Sr. Kais. Kön. Apostol. Majestät in der Audienz am 10. Dezember, 1860 (Wien, 1860).
  7. A viták és a közeledés dokumentumaiból lásd még: (Ion Axentie-Severu) A. Severu, Ein brüderlich ernstes Wort an den »Pesti Napló» und die Gleichgesinnten in Ungarnlande (Wien, 1860); (Stojačković) A. Stojacskovics, Ueber die staatsrechtliehen Verhältnisse der Serben… (Temesvár, 1860); Szalay László, A magyarországi szerb telepek jogviszonya az államhoz (Pest, 1861); (BarițWass Samu gr.), Az erdélyi oláh nemzetről szólló országos törvényczikkek az Unióval szemben és ezekről értekezlet egy magyar és egy oláh közt (Brassó, 1861); Deák Farkas, Őszinte szó a román testvérekhez (Kolozsvár, 1861); (Károlyi Ede, Foederált Hunnia, vagy a nemzetek egyesülése (Kassa, 1861; 2. bővített kiadás, Pest, 1861).
  8. A feldolgozásokból lásd a már idézetteken kívül: F. Bokes, Pokusy o slovensko–maďarské vyrovnanie v r. 1861–1868 (Turč. Sv. Martin, 1941); Borsody István, Magyar–szlovák kiegyezés. A csehszlovák–magyar viszony utolsó száz éve (Budapest, 1945); Kemény G. Gábor, A magyar nemzetiségi kérdés története. I. (Budapest, 1947); I. Sipos, Vier slowakische politische Gelegenheitsgedichte… (Studia Slavica, 1965); J. Šidak, Die kroatische Politik in den sechziger Jahre des XIX. Jahrhunderts… (Österreichische Osthefte, 1967).


Az önkényuralom válsága (1859–1861)
A Februári Pátens és a feszültség növekedése Tartalomjegyzék Az 1861. évi országgyűlés pártviszonyai