A társadalmi fejlődés új feltételei

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. január 1., 10:44-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

Valójában persze a béke – mindezek ellenére nem jelentette egyszerűen annak a fejlődésnek folytatását, melyet 1703-ban a Rákóczi-mozgalom megindítása – és még kevésbé azét, melyet 1526-ban a török hódítás a megszakított. A béke ugyanis egy olyan uralkodói hatalommal köttetett meg, amely egyszersmind egy nagy közép-európai birodalomnak is uralkodója volt, s melynek politikája évszázadok – konkrétan éppen 1526 óta – Magyarországnak e birodalomba való minél teljesebb politikai, gazdasági, katonai bekapcsolását célozta. S ha ennek a birodalmi politikának a sikerét az ugyancsak éppen 1526 óta kibontakozó török terjeszkedés s a nyomában Magyarország területén kialakult és másfél száz éven át fennállott három pólusú hatalmi viszonyok megakadályozták vagy legalábbis késleltették, stratégiájában és taktikájában módosították is, most úgy tűnt, hogy a feltételek e nagy cél megvalósításához létrejöttek. Annál is inkább, mert már látható volt, hogy a birodalom, magyarországi győzelme után, a nyugati harctereken a vége felé járó spanyol örökösödési háborúból is győztesen vagy legalábbis nem vesztesen fog kikerülni, aminthogy az 1714. évi rastatti békében ez be is következett.

A szatmári béke (illetve, ahogy az egyenrangú felek közötti megállapodás rangjától megfosztva az udvar részéről hivatalosan mindvégig nevezték: „pacificatio”) persze garanciákat is tartalmazott és kötelezettségeket Magyarország és Erdély állami önállóságának s a rendi jogoknak fenntartására. De a győztesnek ekkorra már nem is volt szüksége rá, hogy ezeket akár csak formailag is megsértse, amikor megkezdte magyarországi politikája új szakaszának megvalósítását. Mert az ehhez szükséges eszközökkel a török, majd Rákóczi fölötti győzelme következtében már rendelkezett: nem a fegyverek közvetlen és még csak nem is a politikai-adminisztratív intézmények közvetett erejével, hanem (és immár döntően) a társadalmi mozgás feltételei és irányai lassú és sokáig csak nehezen észrevehető befolyásolásának a győzelem folytán szélesen megnyíló lehetőségével. Immár ellenfelek nélkül képesen arra, hogy – talán nem is mindig és mindenben oly céltudatosan és tervszerűen, mint ezt ma látjuk vagy látni véljük – e befolyásolást olyan irányban gyakorolja, melybe beállítva a társadalom előbb-utóbb hajlandó – vagy legalábbis kénytelen – lesz tudomásul venni azt, hogy Magyarország megváltoztathatatlanul a birodalomhoz van kapcsolva, és bármilyen fejlődése mostantól csakis a birodalom belső területi munkamegosztásába beilleszkedve lehetséges.

Egyelőre persze ennek még csak érzékeltetésére sem került sor; ehhez maga a békekötés ténye még nem is volt elégséges. A társadalom mozgásának iránya ugyanis még ezután is jó ideig, bár egyre lassabban és egyre szűkebb sávban, abba az irányba haladt, amelynek igénye a Mohács óta eltelt évtizedeken át végig ott lappangott a politizáló rétegek tudatában, s amely már a török gyengülésének első jelére szinte természetszerűen újból éledni kezdve, a majdan felszabadulóval kiegészülő teljes államterület s azon az önálló magyar államiság minél teljesebb visszaállítását tűzte ki céljául. Visszatekintve úgy tűnik, a Rákóczi-szabadságharc is ennek a tágabb és általánosabb folyamatnak csupán egyetlen, bár kétségtelenül a csúcspontot jelentő epizódja volt, kudarcba fulladt vagy éppenséggel vérbe fojtott politikai kísérletek után az igények fegyveres érvényesítésével próbálkozva. Ezért nem meglepő, ha a szabadságharc katonai bukása nem jelentette még egyszersmind ezeknek az igényeknek is gyors elhalását. Rákóczi emigrációba ment, de vele indult hívei jórészt gyorsan visszatértek, mások meg éppenséggel már el sem mentek Magyarországról, s békés, politikai eszközökkel kísérelték meg annak az igénynek kielégítését, melynek fegyveres kielégítése kudarcot vallott. Az az uralkodó réteg, mely a szabadságharc nyolc esztendeje alatt képes volt kialakítani egy önálló, modernizálódó rendi állam – háborús viszonyok között, tökéletlenségei ellenére is valahogyan működőképes – modelljét, 1711 után még képes felvázolni ennek egy, a birodalom munkamegosztásában és békés viszonyok között működőképes – vagy annak vélt – változatát is: rendi központi kormányszervvel és merkantilista gazdaságpolitikával, modern közlekedési infrastruktúra megteremtésének s az ehhez, ennek működtetéséhez szükséges értelmiség képzésének terveivel, az állami és gazdasági önállóság lehetséges eszközeivel és biztosítékaival. Célkitűzésnek és igénynek nem helytelenek ezek a modellek, aminthogy a jegyükben keletkezett irodalom és az abban tükröződő mentalitás és világábrázolás erejéről és lehetőségeiről a még évtizedeken át, a hazai valóságtól teljesen elszigetelve, mintegy absztrakt sterilitásban tovább élő Mikes tesz Törökországi leveleiben bizonyságot.

Míg azonban a magyar urak a török uralom alól felszabadult Magyarország ilyetén új berendezkedésének valójában egyre irreálisabbá és erőtlenebbé váló körvonalait próbálják beilleszteni a törvénytárba, az uralkodói hatalom csendben és szinte észrevétlenül a fejlődés minden területén megkezdi pozícióinak megerősítését, befolyásának kiterjesztését.

Ezt kezdettől fogva nagyban megkönnyítette az a körülmény, hogy a 17. század végére Magyarország – abban a mértékben, ahogy megszűnt a Habsburgok helyzetét erősítő vagy gyengítő és ezáltal a nyugat-európai hatalmi viszonyokat is jelentősen befolyásoló hadszíntér lenni – érezhetően kiesett Európa érdeklődésének köréből. A török Bécs alatt kezdődő vereségsorozatával és végül kiűzésével ez a hadszíntér Európa számára gyorsan elvesztette jelentőségét: a Rákóczi-szabadságharc a maga területileg korlátozott jellegével és sajátosan helyi problematikájával már korántsem keltett a motívumaikban a legszélesebb tömegek számára is könnyen megérthető török háborúk irántihoz hasonló érdeklődést. Abból pedig, ami Magyarországon még ezután következik, már csak az 1716–1718. évi török háború, Temesvár és főleg Belgrád elfoglalása tereli a figyelmet Magyarországra, de most már kizárólag csak mint hadszíntérre, amelynek a külföldi olvasó számára magyar szereplői és vonatkozásai szinte nincsenek is, még annyira sem, mint azelőtt. Jellemző e folyamatra, hogy míg a külföldön magyar szerzőtől írott vagy Magyarországról szóló nem magyar nyelvű sajtótermékek Apponyi Sándor gróf által összeállított, napjainkban is tovább gyarapított gyűjteménye 1683 és 1703 között 874, addig a Rákóczi-szabadságharc korából már csak 78, az utána 1764-ig következő ötvenkét évből pedig mindössze 186 munkát tartalmaz; utóbbiaknak is mintegy hatodrésze az 1712 és 1720 közötti nyolc évvel és ebből is csaknem kizárólag a török háborúval foglalkozik.

Ám ha a kor önállóságáért küzdő Magyarországa így eltűnik is Európa szeme elől, ugyanígy tűnik el Európa is a magyarok látómezejéből. Az 1711 és 1764 közötti ötvenhárom év alatt az országban mindössze két rövid életű újság jelent meg: az egyik Bél Mátyás Nova Posoniensiája, 1721–1723-ban latinul és hetenként, a másik a budai Mercurius, 1730–1739-ben németül és hetenként kétszer. Mindkettő kis terjedelmű, híranyagát tekintve elsősorban száraz, rövid referáló híreket közlő lap volt, híranyaguk elsősorban a bécsi hivatalos lapból, a Wiener Zeitungból származott. Hatásuk nem lehetett túl széles, Bél lapja pietista és általában protestáns információival azonban még így is felkeltette a jezsuiták figyelmét, ami a lap megszűnésében nem kis szerepet játszott. Mindez – párosulva az egyre súlyosabb utazási korlátozásokkal – jelentősen s talán szándékosan is hozzájárult a magyarországi szélesebb potenciális olvasóközönség politikai dezinformálásához s így dezorientálásához, a világ dolgai felől való tudatlanságban tartásához. A távoli Erdélyben például még a birtokos középnemesség is szinte teljesen tájékozatlan a hétéves háború céljairól, sőt olykor a hadakozó felekről is. Az 1755. évi lisszaboni földrengés híre 1759-re jut el Erdélybe.

Az az uralkodói politika azonban, mely most megkezdi az így a külföldtől már elzáruló, s Európa számára is érdekességét vesztő Magyarország viszonyainak hozzáigazítását a birodaloméihoz, célját nem a rendi állam konszolidálásán és modernizálásán át kívánja elérni. Eszköze ekkor már Magyarországon is az uralkodói hatalom minél szélesebb körű érvényesítése és a rendi befolyás körének lehető szűkítése: olyan politika folytatása, amely a Habsburgok örökös tartományaiban, de általában Európa nagy részén ekkor már lényegesen előbbre haladt. Alkalmazására még a 17. század folyamán Magyarországon is történtek egészükben nem is sikertelen lépések, okaiként a Rákóczi-mozgalomnak, de ugyanakkor nem egy ponton mintáiként is céljai továbbfejlesztésének. A politikai hatalomnak az uralkodó kezében való minél teljesebb összpontosítására irányuló igény ez, mely most az ennek megfelelő eszközökkel kezdi meg a magyarországi társadalom útjának a birodalom céljai felé fordítását.

E törekvés kibontakozását és az ennek során kiépülő hatalompolitikai rendszert, annak a gazdasággal való összefüggéseit, az általa – érvényesülését elősegítendő – kiépített intézményi struktúrát, s a mindezen vonatkozásokban a Szatmár utáni fél évszázadban elért eredményeket az előző fejezetek írták le. E hatalompolitika korszakunkon át tartó kiépülése (s kivált majd ezt követően a felvilágosult abszolutizmus jegyében végbemenő kiteljesedése) során át kívánta formálni a társadalmat is, döntően az erősödő politikai centralizációnak abból a hatalom egész működését egyre jobban jellemző és meghatározó igényéből következőleg, hogy a társadalom minden egyes tagja, minden szervezete legalábbis közvetve, de még inkább közvetlenül, illetve minél szorosabban az uralkodói hatalommal kerüljön kapcsolatba, végső fokon tőle kerüljön függésbe. Nem csekély igény ez, s érvényesülésének előfeltétele egyrészt minden, az ural.kodóival párhuzamos lehetséges társadalomszervező erő, tőle függetlenítő privilégium korlátozása, felszámolása, másrészt a hatalom értékrendszerének (ideértve az érdemek és a megjutalmazásukra szolgáló elismerések hierarchiájában tükröződő új értékrendet is) kizárólagosként való általános elfogadtatása a társadalommal, végül a központi beavatknzás jogának biztosítása (sőt, az érdekeltek részéről magának a beavatkozásnak mintegy igényeltetése is) a társadalomnak jórészt éppen e hatalompolitika kibontakoztatása során támadó új konfliktusaiba. És valóban: abban a mértékben, ahogy az uralkodói hatalom stabilizálja helyzetét, úgy fordulnak szinte öntudatlanul a társadalom mozgásának tendenciái is egyre inkább a hatalom igényeinek és ezek kielégítésének irányába.


A társadalmi fejlődés fő vonalaiVörös Károly
Tartalomjegyzék A társadalmi fejlődés új irányai a szűkebben vett Magyarországon