A társadalomtudományok

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. június 27., 11:38-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
1852.
Megalakul a Rimamurányvölgyi Vasmű Egyesület.
Szalay László: Magyarország története című munkájának első négy kötete megjelenik Lipcsében (1852–54).
1854.
Megindul a Pester Lloyd című politikai és gazdasági lap.
Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk című tanulmánya.
Megjelenik Ipolyi Arnold Magyar Mythologiája.
1855.
Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar irodalomból című munkája.
1857.
Táncsics Mihály: Hét nemzetiség szövetsége című konföderációs tervezete.
Az Országos Gazdasági Egyesület újjászervezése.
Erdélyi János: A hazai bölcsészet jelene című munkája.
Szalay László: Magyarország története V–VI. kötete (1857–59).
1858.
Mocsáry Lajos: Nemzetiség című röpirata.
Kautz Gyula: A nemzetgazdaságtan elmélete és története című munkája.
1859.
Eötvös József: Ausztria hatalmának és egységének biztosítékai című német nyelvű röpirata.
Kemény Zsigmond: A rajongók című regénye.
Madách Imre: A civilizátor című színműve.
Madarász Viktor: Hunyadi László siratása című festménye.
Mosonyi Mihály: A tisztulás ünnepe az Ungnál a 886-ik esztendőben című kantátája.
Irányi Dániel és Ch. L. Chassin: Magyarország forradalmának politikai története 1847–49. című munkájának megjelenése Párizsban (1859–60).
1860.
A Kisfaludy Társaság ismét megkezdi működését, s megindítja kritikai folyóiratát, a Szépirodalmi Figyelőt.
Jókai Mór: Szegény gazdagok című regénye.
Mosonyi Mihály: Szép Ilonka című operája.
Székely Bertalan: II . Lajos holttestének megtalálása című festménye.
Madách Imre: Mózes című drámája (1860–61).
Horváth Mihály: Magyarország történelme című 6 kötetes munkájának megjelenése Genfben (1860–63).
1864.
A Matica Srpska Pestről Újvidékre teszi át székhelyét.
Ungváron cirillbetűs nyomda létesül.
Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig című munkájának genfi megjelenése.
1865.
Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története című munkája megjelenik Genfben.
1872. március 24–26.
Az első magyar közgazdasági gyűlés Pesten.
1906.
Goldziher Ignác: Az iszlám.

A természettudományok művelői csak közvetetten kerültek kapcsolatba a politikai, sőt jó részük csak áttételesen a nagy világnézeti kérdésekkel. A társadalomtudományok terén, az irodalmi és művészeti életben azonban bonyolult küzdelem bontakozott ki az eltérő magatartásbeli normák és politikai nézetek, illetve a különböző áramlatok képviselői között. Az az óriási megrázkódtatás, amit a forradalom és leverése jelentett, az elnyomó és csábító hatalom jelenléte, sőt beavatkozása, a kulturális viszonyokat jellemző ziláltság, a nemzetközi tudományosság új eredményeinek hatása, a hazai igények feltáruló sok ellentmondása, s végül de nem utolsósorban az alkotók eltérő társadalmi és politikai kötöttségei magyarázzák a gyakorta éles összecsapásokat és azt is, hogy az érdemleges küzdelem korántsem kiforrott irányzatok között s nem mindig a nyílt színen ment végbe.

A társadalomtudományok közül a történetkutatás eredményei iránt nyilvánult meg a legnagyobb érdeklődés. A közönség felfokozott igénye azonban nemcsak kedvezően hatott a történetkutatás fejlődésére, hanem sokban nehezítette is szakszerűsödését, a történeti anyag módszeres feldolgozásának elhatárolását a szépirodalmitól, a tudományos követelmények érvényesítését az esetleges szempontoknak alárendelt, illetve a csak közönségsikerre törekvő publicisztikaiak helyett. Különösen az 1850-es évek második felétől kezdve a folyóiratok, sőt napilapok egész sora ontotta a történeti anyagot, s nagy számban jelentek meg történeti forrásgyűjtemények, feldolgozások is. A közönség zöme a történésztől még nem kívánt többet „a dicső múlt” vigasztaló képeinek felidézésénél. Sokan beérték vélt vagy valóságos párhuzamok felismerésével, s csak kevesen igényeltek ennél többet: a történelem menetének magyarázatát. Az időálló értékek sorába tartozik a Monumenta Hungariae Historica két sorozatának, az okmánytárakat közreadó Diplomataria-nak és a magyar történetírás korai művelőinek munkáit közkinccsé tevő Scriptores-nek a megindítása 1857-ben, a főleg önéletírásokat adó Magyar történelmi emlékek megjelentetése, a kisebb forrásközléseknek is helyet biztosító Magyar Történelmi Tár tucatnyi kötete, s mellettük kora középkori, török kori, illetve erdélyi történelmi források kiadványsorozatai. Mindezek létrejötte elsősorban Szalay László, Szabó Károly, Szilágyi Sándor, Mikó Imre és mások, köztük a gyűjtött anyagukat az emigrációból hazajuttató Horváth Mihály és Simonyi Ernő érdeme volt.

Alapos kutatómunkára épült Teleki József gróf nagyszabású alkotása A Hunyadiak kora Magyarországon (1852–1856), amely befejezetlensége ellenére indokoltan lett egyik bázisa a hajdani „fénykor” iránt oly magasra csapó érdeklődés kielégítésének. Messzebb menő célokat tűzött maga elé az 1866-ig emigrációban élő Horváth Mihály. A korábbi összefoglaló művét alaposan bővítve kiadott, 6 kötetes Magyarország történelmében (1860–63), még inkább a reformkor politikai küzdelmeit tárgyaló Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig (1864) és a forradalmi időszakot feldolgozó Magyarország függetlenségi harcának története (1865) című Genfben kiadott munkáiban magyarázatot igyekezett találni az események alakulásának menetére, és igazolását adni azoknak a haladó társadalmi és nemzeti törekvéseknek, amelyeknek maga is elkötelezettje volt. S tette ezt olyan emelkedett előadásban, amelynek megelevenítő erejét közvetlen élményei csak fokozták. Forrásfelhasználása azonban a száműzetés viszonyai között kényszerűen korlátozott maradt. Minden bizonnyal ez is egyik oka annak, hogy úttörő reformkori munkásságához mérten is az 1860-as években készült műveiben háttérbe szorult a gazdasági-társadalmi tényezők alakulásának figyelemmel kísérése. Munkakörülményeinek és szubjektivitásának is nagy szerepe volt abban, hogy kortörténeti írásai korántsem maradtak visszavetítésektől mentesek. Elsősorban politikai jelentősége volt Irányi Dániel Magyarország forradalmának politikai története 1847–1849 című, Ch. L. Chassin francia íróval együtt 1859–60-ban Párizsban franciául kiadott munkájának. A bécsi forrásokból táplálkozó torzításokkal szembeszállva törekedett a reformkori fejlemények logikus következményének tekintett magyar forradalom céljainak és menetének tisztázására. Nemcsak a Habsburg-hatalom, hanem az aulikus magyar arisztokrácia szerepének is határozott bírálatát adta. A történtek egyik legfőbb tanulságaként az együtt élő népek összefogásának szükségességét hirdette.

Szalay László is a száműzetésben kezdte meg, majd 1855-től itthon folytatta Magyarország összefoglaló történetének megírását. Halála 1864-ben, Rákóczi korának feldolgozásakor ütötte ki kezéből a tollat. Munkásságában az elérhető forrásanyag átfogására irányuló törekvés párosult a korszerű forráskritikával és a magyar történet fő tendenciáinak a vizsgálatával. Ő volt az első, aki a magyar történelem korszakolását nem a trónváltozásokhoz kötötte, bár alkotmányjogi szemlélete folytán az általa zömében helyesen felismert fordulatok gazdasági-társadalmi meghatározóira csak korlátozott figyelmet fordított. Szalay – műve előszavának tanúsága szerint – a „lelkesedést óvatossággal, erőt önmérséklettel, hazaszeretetet hazaismerettel”[1] kívánta-párosítani. Azzal, hogy illúziómentességre intett, mellőzhetetlen tudományos követelményt hangoztatott. Ez azonban hazatérése után politikai megnyilatkozásaiban annak a volt centralista körnek az álláspontjával ötvöződött, amely igyekezett elhatárolódni a feudális világ polgárira váltásával járó megrázkódtatásoktól.

Történészek egész sora kutatta a polgárosodás történelmi feltételrendszerének a kialakulását a magyar múlt gazdasági és társadalmi folyamataiban. Hunfalvy Pál 1850-ben már szinte programadóan szorgalmazta a társadalom- és a művelődéstörténeti kutatások fellendítését. Különös jelentőséggel bírt az, hogy a reformkori politikai küzdelmek idején felnövő s az önvédelmi háborút többségében már végigharcoló történésznemzedék java része a hajdani kiváltságosok múltján kívül ismerni kívánta a népét is, a hagyományosan kutatott országrészeken kívül az addig elhanyagoltakét is. Szoros összefüggésben azzal, hogy az Alföld népe 1848–49-ben minden korábbinál nagyobb politikai szerepet vállalt, a kapitalista fejlődés pedig ugrásszerűen növelte meg ennek az országrésznek a gazdasági és társadalmi jelentőségét, látott hozzá történészek sora múltjának a kutatásához. 1856-ban a Nagykőrös művelődési viszonyait vizsgáló Szabó Károly és Szilágyi Sándor kiadta a 18. században élt Balla Gergely nagykőrösi bíró krónikáját a Lugossy Józseffel együtt szerkesztett, de az 1860-as években elakadt Történelmi emlékek a magyar nép községi s magán életéből című sorozat első köteteként. Hornyik János városi jegyző és levéltáros 1860 és 1866 között jelentette meg a Kecskemét város története négy kötetét. Még 1866-ban is azzal indokolta azonban, hogy a „a kuruc világ története még nincs megírva: mert a történelem, mint növény a szabad légben, szabad sajtó hatálya alatt virul. Sokat nem szabad, sokat nem merünk, sokat nem akarunk megírni.”[2] Haan Lajos feldolgozta Békéscsaba mezőváros történetét, Gyárfás István megkezdte jászsági és kunsági, Pesty Frigyes pedig délvidéki kutatásait. Révész Imre és Szabó Károly új alapokra kívánták helyezni a sokak által művelt helynévgyűjtést, felismerve – többek között – a tulajdonviszonyok megörökítődését is a helynevekben. Az ismételten fogságba vetett Pesty Frigyes az 1860-as években az ország egész területére kiterjedő, a helynevekhez kapcsolódó néphagyományokat is rögzítő gyűjteményt hozott létre, de kiadására nem nyílt lehetősége. Ráth Károly és Wenzel Gusztáv a városfejlődés vizsgálatának, az ipar- és bányászattörténet kutatásának új útjain indultak el. Révész Imre debreceni lelkész az eszmetörténeti fejlemények társadalmi meghatározottságának egyes elemeire is felfigyelt.

Az olvasóközönség horizontjának szélesedését, tájékozottságának reálisabbá tételét szolgálta, hogy megszaporodott a külföldi filozófusok, történészek, politikai írók, közgazdászok magyarra fordított műveinek száma. (Korántsem korlátlanul azonban. E. Renan nagy művét, a Jézus életét már megjelenése évében, 1863-ban lefordították magyarra, de az önkényuralmi hatóságok menten be is tiltották.) Nagyon fontos volt, hogy a magyar olvasó útleírásokból ismerkedhetett más népek, távoli földrészek lakóinak körülményeivel, s képet alkothatott magának annak a világnak a fejlődéséről, arányairól, erőviszonyairól, amelyben élt. A hagyományos „honismeret” is egyre erőteljesebben differenciálódott, s lehetőséget nyújtott a konkrét összevetésekre. A földrajz- és néprajztudomány önállósodása mellett különös jelentőségre tett szert ebből a szempontból a statisztika fejlődése, amely a leíró, regisztráló eljárástól – mindenekelőtt Hunfalvy János, Konek Sándor, Weninger Vince és Keleti Károly munkásságának eredményeként – eljutott az adott állapotok számszerű rögzítését, idő- és térbeli viszonyításukat alapkövetelménnyé emelő tudományos módszerek alkalmazásáig. Kautz Gyula A nemzetgazdaságtan elmélete és története (1858–60) című német nyelvű művében nem elégedett meg a különböző közgazdasági elméletek bemutatásával, hanem roppant tényismeretére támaszkodva nyomon követte kialakulásuk menetét, sőt foglalkozott létrejöttük társadalmi feltételeivel is. A későbbi elmélettörténeti kutatás Kautz feldolgozásából ismerte fel H. H. Gossenben a szubjektív értékelmélet, konkrétan a határhaszon-elmélet előfutárát. Horn Edét, a száműzött zsidó tábori lelkészt, aki páratlan publicisztikai tevékenységet folytatott Magyarország önrendelkezésének biztosítása érdekében, az európai közgazdasági viszonyokat elemző francia és német nyelvű tanulmányaiért több vezető francia és angol tudományos társaság választotta tagjai közé. A jogtudomány legjelentősebb korabeli alkotásai államjogi vonatkozásaik folytán közvetlenül a politikai fejleményekhez kapcsolódtak. Itthon sokáig visszhangtalan maradt a távollétében halálra ítélt Kornis Károly portugálul 1858-ban és 1860-ban, németül 1862-ben kiadott, a polgári házasság bevezetése mellett érvelő családjogi munkája, amely következetes liberalizmusa miatt került egyházi indexre.

A művészettörténeti és régészeti kutatómunka önállósodásának folyamata ebben a korszakban bontakozott ki. Rómer Flóris bencés tanár, akit öt esztendei börtönbüntetéssel sújtottak, kiszabadulása után sok irányú, mindinkább a régészetre összpontosuló tudományos munkát végzett. Kutató és szerkesztő tevékenységének oroszlánrésze volt a magyar régészet szaktudománnyá emelkedésében. A száműzetésbe kényszerült Henszlmann Imrének az építészettörténet elméleti kérdésével foglalkozó munkássága Párizsban is nagy figyelmet keltett. Az 1860-as években Magyarországra hazatérve a középkori egyházi műemlékek számbavételében, feltárásában és megmentésében játszott vezető szerepet Ipolyi Arnold kanonokkal együtt. Ipolyi a néprajzi kutatómunkát cserélte fel a művészettörténetivel, miután Csengery megsemmisítő kritikával sújtotta korszerű etnográfiai módszerrel megközelített, valóságelemekből és a tudományos követelményeket valóban nélkülöző, ábrándokból szőtt magyar mitológiáját.

Átütő sikert aratott a tudományos szemlélet a nyelvészetben. Reguly Antal korábbi kutatási eredményeinek felhasználásával Hunfalvy Pál a magyar nyelv finnugor eredetének megdönthetetlen bizonyítékait tárta fel. Az 1860-as években adott számot első közép-keleti útjáról Vámbéry Ármin, aki a magyar nyelv török-tatár rokonságának indokoltan vitatott koncepcióját vallotta ugyan, de kibontakoztatója lett a világhírű magyar orientalisztikának. A magyar nyelv értelmező szótárának cédulaanyagát élete kockáztatásával, s végül fogságbüntetés árán mentette meg 1849-ben a szabadságküzdelmet szóval és tollal töretlenül támogató bencés Czuczor Gergely. Szerkesztőjének kálváriája, illetve a pénzügyi támogatás hiánya miatt a szótár csak nagy késéssel jelenhetett meg. Utolsó kötetei Fogarasi János közreműködésével az 1860–70-es évek fordulóján láttak napvilágot.

Az egykorú hazai filozófiában tudománytörténeti jelentőségre az a küzdelem emelkedett, amelyet Erdélyi János folytatott az „egyezményes” filozófia ellen. Hetényi János még a reformkorban az ellentétek harcát hirdető hegeli tanítások ellensúlyozására konstruálta eklektikus elemekből a maga módszerét, amely a filozófia feladatát az abszolút harmónia feltételeinek felismerésében és megteremtésének előmozdításában látta. Szontágh Gusztáv ezt a filozófia nemzetivé tételének követelményeivel egészítette ki. „Egyezményes” filozófiájukat többek között arra hivatkozva minősítette követendő eszmerendszernek, hogy szerinte a magyarság létkérdése az egyezkedés az élet minden területén. A nemzet élethalálharcát fenntartás nélkül támogató Erdélyi A hazai bölcsészet jelene (1857) című könyvében szembeszállva érvelésükkel nagy határozottsággal emelte ki, hogy ellentétben az irodalommal és a művészetekkel, amelyeket a nemzeti jelleg gazdagít, a tudományos tevékenység csak az általános, nemzetközi érvényű igazságok felismerésére irányulhat.

Erdélyi mint irodalomtudós is több irányú küzdelmet vívott. Egy századnegyed a magyar irodalomból (1855) című tanulmányában, amely a magyar irodalom 1830 utáni fejlődésének átfogására törekedett, elsősorban Toldy Ferenccel polemizált. Toldy, aki a reformkorban hervadhatatlan érdemeket szerzett irodalomtörténetírásunk tudományos szintre emelésében, az abszolutizmus korában jelentette meg összefoglaló műveit. Munkássága mellett a konzervatív körökkel fenntartott kapcsolatai révén a Tudományos Akadémia titkáraként, majd a pesti egyetem professzoraként óriási befolyással rendelkezett a hazai szellemi életben. Nagy jelentősége volt tehát annak, hogy Erdélyiben cáfolóra talált Toldynak az a tétele, amely a magyar irodalom „fénykorának” a Kazinczytól Vörösmartyig terjedő időszakot minősítette, s hozzá mérten hanyatlásnak a reformkorit. Erdélyi az irodalom történetére a hegeli fejlődéselméletet alkalmazva stíluskorszakok egymásra épülését mutatta ki, s közülük az 1840-es években uralkodóvá vált „nép-nemzeti” irányzatról bebizonyította, milyen sokoldalúan gazdagította irodalmunkat. Az irodalmi népiesség s a Petőfi-életmű elismertetéséért vívott küzdelemben Erdélyi korántsem tagadta meg más irányzatok létjogosultságát. Sőt „nép-nemzeti” álláspontjával nagyon is össze tudta egyeztetni a kíméletlen harcot a Petőfi-epigonok népieskedése ellen. Erdélyi, aki már a reformkorban példát mutatott a néphagyományok módszeres feltárásában, nemcsak újabb közmondás- és népdalgyűjteményeket adott közre, hanem elméleti munkássága révén is egyik legfőbb ösztönzője maradt a magyar és az együttélő népek folklórja kutatásának. (A népköltészet értékeinek gyűjtésében mindenekelőtt Kriza János erdélyi unitárius püspök szerzett elévülhetetlen érdemeket székelyföldi gyűjteményével, de számtalan népdalt, balladát, közmondást, népmesét mentett meg az enyészettől – többek között – Ács Károly, Arany László, Ballagi Mór, Greguss Ágost, Szelestey László, Székely József és Szini Károly is.) A kormányzat által megbízhatatlannak tekintett és a sárospataki főiskolára szorult Erdélyi Jánosnak arra azonban nem nyílt lehetősége, hogy az irodalmi életben közvetlen irányító szerephez jusson.

Az Erdélyiéhez sokban hasonló, sőt az övével kölcsönhatásban álló küzdelmet folytatott Gyulai Pál is Toldy szűkkeblűsége ellen Petőfi és Arany irodalmi elismertetéséért, s ugyanakkor az epigonizmus sekélyességének kimutatásáért (Petőfi Sándor és lírai költészetünk, 1854). De Gyulainál felfokozódott az Erdélyinél jórészt a cenzúraviszonyok miatt jelentkező egyoldalúság Petőfi értékelésében. A tájfestő, a leíró költészet remeklőjét, a családias hangulatok lírikusát ünnepelte csupán, s fenntartással kezelte romantikus szenvedélyességét, még inkább demokratizmusát és forradalmiságát. Gyulai nagy felismerései (Katona Bánk bánjának és Vörösmarty irányt szabó szerepének értékelése) nagy tévedésekkel társultak. Így a romantika leegyszerűsítő megítélése, ami megmutatkozott Vörösmarty-elemzéseiben is és kiteljesedett a Jókai elleni támadásaiban, továbbá Vajda János és az 1860-es években jelentkező, kísérletező kedvű fiatal írónemzedék ledorongolása, mert eltértek az általa helyesnek tartott normáktól, különböztek az egyoldalúan eszményített Arany Jánostól. (Maga a nagy költő korántsem volt ilyen szűkkeblű. Fórumot igyekezett biztosítani a Vajda Jánosért rajongó fiataloknak, a mindenoldalú küzdelmeikben oly tragikus gyorsasággal felőrlődő Zilahy Károlynak és Imrének, Bajza Jenőnek és Reviczky Szevérnek.) Gyulait politikai, társadalmi és fontos irodalomtörténeti kérdésekben, így a romantika megítélésében és a tragikum értelmezésében kialakuló nézeteik azonossága közelítette a volt centralista csoporthoz.

Gyulai Pál, Csengery Antal és a hozzájuk csatlakozók jól ismerték és méltányolták annak a rohamnak a jelentőségét, amellyel a romantika megtörte a tartalmatlanná vált, formaőrzővé merevedett klasszicizmus uralmát. Kritikájuk mégsem csupán az önkényuralom korában eluralkodó utóromantikus álpátosz és színpadiasság ellen irányult, hanem a demokratizmus és forradalmiság ellen is, amely nálunk – leginkább a franciával és a lengyellel egybecsendülő módon – a reformkorban kibontakozó romantika legfőbb tartalmát adta. Ugyanakkor nyilván nem ismerték fel azt, hogy a romantikaellenesség korántsem csupán a realizmusnak nyit utat, hanem a forradalmi romantika lendületétől lúdbőröző nyárspolgár nyugalmas harmóniákra, sőt idillre való vágyakozásának is. Főként politikai szemléletükkel függött össze korántsem önálló, de sajátosan formált tragikum-értelmezésük, amelyet irodalomtörténetírásunk sokoldalúan elemzett már. Az erény (az adott esetben a reformtörekvések általuk is helyeselt előmozdítása) szerintük tragikus vétséggé válik, ha szenvedélytől hajtva (s ezzel bélyegezték Kossuthék politikáját), a realizálhatón túlmutató célokra tör. Ez szükségszerűvé teszi bukását. Ezt a tételt Gyulai olyan dogmatikusan érezte igaznak, hogy tagadta a mártírként, vagy áldozatként való elbukás tragikumát, tehát minden olyan bukásét, amelyben a legyőzött nem önmaga vétkéért bűnhődik. Amennyire önigazoló volt az 1848–49-ben félreálló, illetve mérséklő politikát folytató centralistáknak ez az elmélete, annyira leegyszerűsítő is volt alkalmazása a magyar fejleményekre, hiszen Kemény röpirataival összhangban igaztalanul vádolta „forradalomcsinálással” a polgári átalakulás reformkori előharcosait. Elmulasztotta annak a megválaszolását, hogy kínálkozott-e egy, a megjárt úttól eltérő és sikeresebb út választásának tényleges történelmi lehetősége. Emellett konkrét politikai vonatkoztatásában ez a felfogás semmibe vette annak az elismerését, hogy a tragikus vereség ellenére a lefolyt küzdelem tette visszahozhatatlanná a régi, feudális rendszert, s befalazhatatlanná az új világra tört kaput.

A volt centralista kör új erőkkel társulva nemcsak az irodalomtudomány, hanem az egész hazai szellemi élet legjelentékenyebb szervezett csoportosulása lett. Kezébe kerültek a vezető pozíciók az újjáalakult Akadémián, a Kisfaludy Társaságban, közvetlenül és közvetve befolyásolták a tudományos egyesületek, a szerkesztőségek és kiadok égész sorát. (1867-ben erre hivatkozva vágta oda Kemény Zsigmondnak nyílt levelében az elkeseredett Vajda János, hogy az 1860-as években ”minden jövedelemforrásból kifogyva hazai közintézeteinknél kerestem alkalmazást, de mindenütt önök klikkjének egy-egy boldog sinecurába helyezett … alakja magasodott föl előttem kárörvendő, ádáz mosollyal”.[3]) Vezető szerepüket korántsem csupán kivételes felkészültségüknek és egyedülálló szervezettségüknek, még kevésbé megnyilatkozásaik vitathatatlanságának köszönhették. Élre kerülésükben nagy szerepe volt annak is, hogy ők voltak azok, akiket a közvélemény még el tudott fogadni a hatalom által az irányító posztokra engedettek közül. Az önkényuralmi viszonyok között számukra megnyílt pozíciószerzési lehetőségek biztosították annak a bázisnak a kialakítását, amelyen a belőlük formálódó, a kulturális élet irányítását az 1860-as években magához ragadó „irodalmi Deák-párt” hegemóniája felmagasodott.

Lábjegyzetek

  1. Szalay László, Magyarország története. I. Lipcse, 1852–1859. V.
  2. Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral. IV. Kecskemét, 1860–1866. 216.
  3. Vajda János összes művei. IV. Sajtó alá rendezte: Barta János és Seres József. Budapest, 1972. 299.

Irodalom

Az intézménytörténeti alfejezetben idézettek mellett lásd többek közt: Erdélyi János, A hazai bölcsészet jelene (Sárospatak, 1857); (K. Kertbeny), Ungarns Manner der Zeit (Prag, 1862); Deák Farkas, A nemzetgazdaságtan története Magyarországon (Pest, 1866); Kautz Gyula, A nemzetgazdasági eszmék fejlődési története és befolyása a közviszonyokra Magyarországon (Pest, 1868); Csengery Antal: Történetírók és történetírás (Budapest, 1874); Márki Sándor, Horváth Mihály (1809–1878) (Budapest, 1917); Pamlényi Ervin, Horváth Mihály (Budapest, 1954); Szabó Imre, A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon (Budapest, 1955); Korompay Bertalan, Ipolyi és Csengery (Ethnographia, 1956. 3.); Hatvany Lajos, Emberek és korok. I–II. (Budapest, 1964); Pamlényi Ervin, Szalay László halálának századik évfordulóján… (Századok, 1964. 5–6.); Mann Miklós, Ráth Károly élete és munkássága (Századok, 1965. 4–5); Mátrai László, A művelődéstörténet néhány módszertani problémája (Századok, 1967. 6.); Rottler Ferenc, Fraknói Vilmos történetírói pályakezdése (1861–1871) (Századok, 1969. 5–6.). A társtudományok fejlődését is átfogóan: R. Várkonyi Ágnes, A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. I–II. (Budapest, 1973); Benkő Samu, Temesvár tudós fia: Pesty Frigyes (Korunk, 1973).

Az irodalmi kritika és az irodalomtörténetírás problémaköréből lásd a már idézetteken kívül: Pais Dezső, Br. Kemény Zsigmond és az irodalmi élet (Irodalomtörténeti Közlemények, 1911); Császár Elemér, Toldy Ferenc kritikai munkássága (ugyanott, 1917); Heller Ágnes, Erdélyi János (Filozófiai Évkönyv, 1952); Sőtér István: Romantika és realizmus (Budapest, 1956); Komlós Aladár, Irodalmi ellenzéki mozgalmak a XIX. század második felében (Budapest, 1956); Gyulai Pál, Bírálatok, cikkek, tanulmányok. Kiadta Bisztray GyulaKomlós Aladár (Budapest, 1961); Somogyi Sándor, Petőfi legelső életrajza (Irodalomtörténeti Közlemények, 1961); Somogyi Sándor, Az „irodalmi Deák-párt” kérdéséhez (Ugyanott, 1962. 2.); Kovács Kálmán, Fejezet a magyar kritika történetéből. Gyulai Pál irodalmi elveinek kialakulása 1850–1860 (Budapest, 1963); Sőtér István, Nemzet és haladás. Irodalmunk Világos után (Budapest, 1963); Rigó László, Salamon Ferenc dramaturgiája (Irodalomtörténeti Közlemények, 1965); Sőtér István, Az ember és műve (Budapest, 1971); Németh G. Béla, A magyar kritika története a pozitivizmus korában (Irodalomtörténeti Közlemények, 1971. 1–2.); Veliky János, A századközép Petőfi képe (Tiszatáj, 1974. 8.).


Kulturális értékek mentése és gyarapítása
A természettudományok Tartalomjegyzék A szépirodalom