A társadalomtudományok (A művelődés tartalma)

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. január 5., 09:18-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
1866.
Megindul a Zastava című szerb liberális lap.
Budapesten négy új gőzmalom létesül.
Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza című monográfiája.
1885.
A szegedi közúti Tisza-hidat és a barcsi Dráva-hidat átadják a forgalomnak.
Schenek István és Farbaky István akkumulátora.
A brassói állami középipariskola létesítése.
Megalakul az Országos Magyar Iparművészeti Társulat és a Magyarországi Tót Közművelődési Társulat.
Munkácsi Bernát nyelvészeti és néprajzi gyűjtőútja a votjákok és a csuvasok között.
1888.
Megjelenik a Kis Ujság, az első magyarországi népies bulvárlap.
Munkácsi Bernát nyelvészeti és néprajzi gyűjtőútja a voguloknál (1888–89)
Megalakul a Magyar Néprajzi Társaság.

A társadalomtudományok vonatkozásában a helyzet némileg más volt. Ezek hagyományos ágazatai (történettudomány, jogtudomány, nyelvtudomány és – igaz teológiai megfogalmazásban – a filozófia is), de még az újabbak: a statisztika és vele (helyesebben: vele is) összefüggésben a közgazdaságtudomány, s a reformkor irodalomkritikai tevékenységéből szélesedve kibontakozó irodalomtudomány is már hosszabb-rövidebb múltra tekinthetett vissza – e múltból nem egy esetben (mint például a történettudományban) valóban jelentős eredményekre is hivatkozhatva. A polgárosodó társadalom a társadalomtudományokkal szemben is egyértelműen a maximális szakszerűség követelményét támasztotta: céljaiknak kitűzésében, problémaérzékenységüknek kiterjesztésében és válaszaiknak megfogalmazásában egyaránt. Ugyanakkor azonban még nem dőlt el hasonló egyértelműséggel az, hogy az így polgárian szakszerűvé vált tudomány tökéletesbült módszertani-technikai fegyverzetében a társadalom, gyakorlatilag az uralkodó osztály mely rétegének, csoportjának érdekében munkálkodjék. Erre korszakunkban a nemességnek voltak leginkább esélyei: nemcsak befolyásának nagyobb súlya miatt, de objektív okok folytán is. A társadalomtudományok ugyanis alapjukban egy bizonyos határig mindenhol történetiek, története pedig – legalábbis már a korszak kezdetén felismerhető története – elsősorban, sőt szinte kizárólag a nemességnek volt. A nemesség által, érdekeinek megfelelően fogalmazott igényekre válaszolt (és éppen már korábbi hagyományai, eredményei folytán különös hatékonysággal) a társadalomtudományok majd minden ága éppúgy, mint általában a társadalmi magatartás értékrendje is. Még ha nem vesszük is tekintetbe a nemességnek korábbi hatalmi pozícióihoz való érthetően szívós ragaszkodását, világos, hogy már csak ennek az évszázadosan kialakult rendszernek a szétbontása, még inkább meghaladása, de ugyanakkor valódi értékeinek megtartása, önmagában is hatalmas feladatot jelentett. A társadalomtudomány polgárosításának korunkban ilyen módon nem csupán politikai szféráktól függő, de a teljes tudományosság egész struktúrájától is meghatározott rendkívül komplex, sokrétű és nem ellentmondásmentes folyamata volt ez, s nem meglepő, ha a társadalomtudományok egyes ágaiban a nemesi múlthoz való kapcsolat erejének különbözőségétől függően különböző gyorsasággal és eredménnyel ment végbe. Új kutatási területek bevonását, új típusú forrásanyag használatát és legfőképpen egy új problematika kidolgozását igényelve: olyanét, mely a társadalom egészét valóságos arányaiban tükrözi.

A társadalomtudományok közül a nyelvészetben korszakunkban döntő fordulat következik be: Hunfalvy Pál és Budenz József kutatásai nyomán végleg (utoljára a Vámbéry Árminnal folytatott sikeres polémiák után) eldől a magyar nyelv finnugor eredeztetése körüli vita és ennek nyomán kibontakozik a magyar nyelvtudománynak az ural-altáji népek nyelvészeti kutatásával alátámasztott finnugor iskolája, amelynek második nemzedékében olyan jeles kutatók munkálkodnak, mint ifj. Szinnyei József, Simonyi Zsigmond, Munkácsi Bernát. Ezzel párhuzamosan megindul – ha nem is minden kezdeti, a nyelvújítás eredményeit is gyanakodva néző bizonytalankodás nélkül – a nyelvhelyességi mozgalom (a Magyar Nyelvőr című folyóirat 1872-től, Szarvas Gábor szerkesztésében); és fokozott lendülettel folytatódik a magyar nyelv legfontosabb történeti forrásainak közzététele (Nyelvemléktár) és szakszótárainak összeállítása.

Az irodalomtudományban szemléletileg korszakunkon végig a Deák-féle liberalizmus irodalmi vetületét nagy energiával, nem is szűk látókörrel és kivált korszakunkban még nem is alacsony színvonalon képviselő Gyulai Pál és az irányítása alatt álló Budapesti Szemle köré csoportosult irodalmárok játsszák az irányító szerepet. Ennek a kortársi szépirodalom területén, illetve az irodalomkritikában érvényesülő hatásáról az irodalomról szólva kell beszélnünk.

A tulajdonképpeni irodalomtörténetben a kor ugyancsak az alapozás kora, ha a fejlődés képe még csak részleteiben alakul is ki. Arany és Gyulai már felrajzolják a népiesség és a nemzeti költészet fázisait; a szaporodó és egyre szakszerűbb kritikai kiadások és életrajzok főleg a 16–17. század magyar íróit dolgozzák fel; megnövekszik az egyre inkább a Heinrich Gusztáv által megismertetett modern német filológiai módszerekkel készült irodalomtörténeti részlettanulmányok száma is. A korszak magyar irodalomtörténeti összefoglalásaira – melyek közül Beöthy Zsolt középiskolai kézikönyve a legjellegzetesebb és legszélesebb körben ható – az a tendencia a jellemző, amely a fejlődés legfőbb kritériumának a nemzeti elv megjelenését és érvényesülését tartotta. Az e munkában tükröződő, egyre inkább nacionalizmusba hajló konzervatív-liberális irodalomszemlélet egyeduralmát hasztalan próbálták megtörni a liberális nacionalizmusból kiábránduló, társadalmi problémák felé forduló, modern polgári irodalmat igénylő tanulmányírók és kritikusok (Arany László, Asbóth János, Toldy István, Péterfy Jenő). A változás a tudományos módszertanból indul el: a század utolsó évtizedeiben az 1880-as évek közepén Riedl Frigyes munkásságában megjelenik a pozitivizmus is, mely elsősorban Taine hatására az irodalomtörténet kultúrtörténeti kapcsolatait és vonatkozásait hangsúlyozza, bár jellemző, hogy Riedl nagy sikerű Arany János-életrajzában e módszerrel Arany és Petőfi irodalmi helyét illetőleg alapjában Gyulai véleményével kerül azonos síkra. De hogy a kor irodalomtörténeti tudományossága mégsem stagnál, azt a 80-as évek végére már előkészített és majd a következő évtizedben meginduló olyan új vállalkozások jelzik, mint Szinnyei írói lexikona, Kazinczy levelezésének induló kiadása és – a másik oldalról – például Katona Lajos induló összehasonlító irodalomtörténeti és folklorisztikai kutatásai.

Irodalomtudomány és nyelvészet szintéziseként ebben a korszakban indulnak meg az idegen nyelvű filológiai kutatások is: kibontakozik a hazai modern klasszika-filológia (Ponori Thewrewk Emil), de most fordul a figyelem a magyarországi humanista latin irodalom emlékei felé is (Ábel Jenő), megindul a hazai germanisztika (Heinrich Gusztáv, Petz Gedeon), a szlavisztika (Asbóth Oszkár); nemzetközileg is különösen jelentős eredményeket ér el a hazai orientalisztika (Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác). Folytatódik a népköltészet (Magyar Népköltési Gyűjtemény) és a népi dallamok (Bartalus István) gyűjtése, bár elsősorban még a reformkorban megindult kezdeményeket folytatva módszereiben is; a tárgyi néprajz figyelemreméltó kezdetek (Herman Ottó, Jankó János) után is csak az 1890-es évek elejétől lép be az elismert társadalomtudományok közé. Katona Lajos a folklórkutatásban úttörő, már a társadalmi törvényszerűségeket is felhasználó munkásságának első darabjai már ekkor napvilágot látnak.

A kor hazai filozófiáját elsősorban a pozitivizmusnak a neokantiánus idealizmussal való változó sikerrel vitt küzdelme jellemzi. A pozitivizmus inkább a polgári törekvéseket fejezte ki (Pauer Imre), a neokantianizmus viszont ekkorra már nem Kant erkölcsfilozófiája iránt érdeklődött, mint még a 19. század elején is, hanem a kanti ismeretelméletre épült. Ebben a szellemben tevékenykednek a kor összes jelentős hazai filozófusai: ehhez tér meg a német materialistáktól Hegelen és a pozitivistákon át Böhm Károly éppúgy, mint a neokantianizmust polgári liberális nézetekkel ötvöző Alexander Bernát.

A társadalomtudományok közül 9 korszakban is a történettudomány fejlődése volt a legerőteljesebb és a legösszetettebb, nem utolsósorban talán valamennyi társadalomtudományi ág közül a politikával, illetve a politikai tudattal való legszorosabb összefüggése és legnagyobb tömeghatása miatt. A gyakorlati funkcióikat elveszített feudális levéltárak megnyíltával hallatlanul kiszélesedett e tudomány forrásbázisa: erre támaszkodva és belőlük merítve jelentős forráskiadványok és adatközlő sorozatok indulnak meg. Folytatódik, s számos új kötettel gazdagodik a Magyar Történelmi Emlékek (Monumenta) sorozata, a már meglevő két osztály (Okmánytárak és Írók) mellett két újabb osztállyal (Országgyűlési emlékek és Diplomáciai emlékek) bővülve. A Rákóczi-szabadságharc forrásanyagát külön sorozat – az Archivum Rákóczianum – bocsátja a kutatók rendelkezésére. A feldolgozás szemléletében korszakunk elején még folyik a küzdelem a polgári pozitivista törekvések, az antifeudális hagyományok folytatásai és a történelem jogi felfogása között. Az 1880-as évek végére azonban végleg túlsúlyba kerül a feudális kötöttségektől terhelt nemesi irányzat és a pozitivizmus hatása még korlátozottabban érvényesül: a történetírás technikájának válik vezető eszméjévé: csupán a részletek száraz, de megbízható – szinte öncélú – tisztázásának igényével, lemondva a nagyvonalú szintézisről és a haladó törekvésekről.

A kiegyezést követő évtizedben még az emigrációból hazatérő Horváth Mihály a vezető történetíró, akinek az 1860-as években Svájcban kiadott nagy összefoglaló munkáit, a nemesi liberális-nemzeti történetírás reprezentatív alkotásait most itthon újra kiadják. Utána két katolikus pap-történetíró, Ipolyi Arnold, majd Fraknói Vilmos kerül a történeti kutatást irányító intézmények – a Magyar Történeti Társulat és az Akadémia Történettudományi Bizottsága – élére, míg a folyóiratok és kiadványsorozatok szerkesztésében az Erdély 16–17. századi történetével foglalkozó Szilágyi Sándor játszik vezető szerepet. A polgári pozitivizmus egyre inkább háttérbe szoruló vonalát eleinte főleg Pesty Frigyes és Zsilinszky Mihály képviselik, majd korszakunk végén két induló fiatal történetíró: Marczali Henrik (Magyarország II. József korában) és Acsády Ignác. A nyugat-európai pozitivizmus haladó mozzanataitól elhatárolódó, a részletadatok pontos tisztázásában felmerülő sajátos hazai „pozitivizmus” legjellegzetesebb képviselője az Árpád-kort kutató Pauler Gyula. A bécsi Történeti Intézetben sajátította el a modern kútfőkritika módszereit, s alkalmazta azokat a hazai levéltári forrásokra Fejérapataky László és Károlyi Árpád. A retrográd nemesi-nacionalista történetszemlélet jellegzetes képviselője ekkoriban Thaly Kálmán, aki a kuruckor történetét tárja fel romantikus elfogultsággal, szakmai szempontból kifogásolható forráskritikával, de az adatgyűjtés nagy és tiszteletreméltó szenvedélyével.

A tudományosság egyidejű eredményességének és elmaradottságának mérlegét felállítva, az eredményben mégis a pozitív oldal látszik erősebbnek. A reformkor megismertette a hazai tudományosságot az egyetemes tudományfejlődés korszerű eredményeivel vagy problémáival, ám ha a feudalizmus felszámolása már némi lehetőséget teremtett is egyes konkrét eredmények átvételére, ez a folyamat csak a kiegyezés után tudott igazán, teljes szélességében s felgyorsulva kibontakozni. A társadalomnak saját belső mozgása és fejlődése során már kialakult igényeihez képest a tényleges elmaradottság talán éppen a tudományok, kivált a természettudományok és a műszaki tudományok terén volt a legközvetlenebbül és legegyértelműbben érezhető, ha a pótlás lendülete is itt, elsősorban ennek a gyakorlati élettel legközvetlenebbül összefüggő szféráiban jelentkezett és érvényesült. Ugyanakkor azonban a hazai gazdasági és társadalmi fejlődés viszonylagos elmaradottsága és szükségszerű differenciálatlansága a szakirodalmi-módszertani tapasztalatok bármely gazdag beáramlása ellenére sem alakíthatta még ki azt a sajátos, mély és differenciált problémaérzékenységet, illetve a problémákra érzékeny tudományos társadalmat, mely világszerte oly döntő szerepet játszott a nagy elméleti kutatásokban. Ennek a társadalmi háttérnek a hiánya azonban csak még inkább kiemeli a hazai tudományosság tényleges teljesítményeit, s azt az áldozatot, amit a hazai tudományosságnak a nemzetközi színvonalra emelése érdekében a kor tudósai hoztak. A magyar tudós és tanár élete a legrövidebb Európában – idézi Fodor Józsefet, a hazai közegészségügy nagy szervezőjét Hőgyes Endre emlékbeszéde. Nem is csoda: nem él vagy nem is élhet egészségesen. „Mostoha ifjúsága, többnyire sanyarú tanulóévei korán megakasztják teste erőteljes kifejlődését, férfi korában elnyert positiojának szerfelett sok oldalról feltoluló tudományos, társadalmi és morális kötelmei korán kizsarolják szellemi tőkéjét, teste és lelke idő előtt megöregszik s a külső káros behatásokkal szemben ellenálló képességét korán elveszíti. És különösen áll ez a hazai culturális fejlődés mai rohamos korszakában, midőn annyi hátramaradás után az internationalis színvonal gyors elérése vagy legalább megközelítése túlfeszített munkára sarkallja mindazon ambitiosus és lelkiismeretes szellemi munkásainkat, akiket életük folyása és benső hivatásuk a cultúra valamelyik ágának fejlesztésére vezetett.”[1]

Lábjegyzet

  1. Hőgyes Endre, Emlékbeszéd Fodor József r. tag felett. (Az MTA elhunyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek. XI. kötet 9. szám, Budapest, 1903.) 26–27. (326–327.)


A művelődés tartalma
A természettudományok és a műszaki tudományok Tartalomjegyzék Az irodalom és a művészet változásai