A társuralkodó József császár

A Múltunk wikiből

Mária Terézia és fia között ellentétek vannak: ezt jelzik a követjelentések, erről ádázkodik firenzei naplójában Lipót nagyherceg. Többségükben erről tanúskodnak az anya és fia közötti levél- és cédulaváltások megmaradt darabjai. A mindennapok ütközésmentes együttlétei, a bizalom és nagyrabecsülés megnyilatkozásai kevésbé rögzítődnek. Ezeket csak a távollét szeretetteljes pillanataiban fogant írásokból lehet rekonstruálni. Két szenvedélyes, dinamikus ember – az egyik élete nagy és hosszan elnyúló válságában, a másik a cselekvés belső kényszerében és külső akadályoztatásában. Mindenképpen a generációs és felfogáskülönbség pompás esettanulmányát kínálják. A pszichológiai megközelítéstől eltekintünk, és kizárólag a fiatal, majd meglett férfivá érő társuralkodó, a hatékony, de főként utóéletében ható uralkodó portréját kíséreljük meg felvázolni.

1765-ben, amikor apja meghal és ő korrégens lesz, 24 esztendős. Már egy éve római király, tehát az európai protokollban előkelő helyet foglal el. A római királlyá koronázás – emlékezzünk Johann Wolfgang Goethe szavaira a Költészet és valóságból – még a boldog szülők jelenlétében történt. A frankfurti előkészületek Európa, különösen Közép-Európa görcsös ragaszkodását jelzik a feudális rítusokhoz. A választófejedelmek pompázatos érkezésének hangulatát elhomályosította az aggodalom, hogy előjogaikon sérelem esik. „Még jobban résen voltak, mint máskor, mert tartottak Józseftől, heves vérmérsékletétől és feltehető terveitől.”[1] A magas méltóságok és a messziről is odatóduló nép eljátszotta a régi királyválasztások hagyományos színjátékát. Így az uralkodók a várostól távol felvert sátorban fogadták a hivatalos tisztelgéseket. Volt ágyúdörgés, harangzúgás, pompás díszfelvonulás. Goethe ügyes, közvetlen közelből nézi Lotharingiai Ferencet és Józsefet, „akiknek öltözete egyforma… a császár igazgyönggyel, drágakővel ékes bíborselyem ornátusa, valamint a korona, a jogar és az országalma igen tetszetősen festett, mert minden új volt, de híven és ízlésesen utánozta a régit. Ferenc császár így kényelmesen mozoghatott öltözékében, és komoly, méltóságteljes arcáról megismerszett a császár és atya. A fiatal király ellenben úgy hurcolta magán Nagy Károly óriási ruhadarabjait és klenódiumait, mint egy álruhát, elannyira, hogy maga sem állta meg mosolygás nélkül, ha néha-néha atyjára pillantott. A koronát erősen ki kellett bélelni, s úgy állt el homlokától, mint holmi eresz. A dalmatika meg stóla nem illett hozzá, akármennyire is bevarrták és ráigazították is alakjára.”[2] A középtermetű, arányosan izmos, sportokban-lovaglásban edzett fiatalember íme komikussá vált az előtt a világ előtt, melyről már készített egy-két memorandumot. A kormányzás, a feudális világ kritikáját ő már megírta, de most végigszerepelte a processzust, végignézte a tömeg közé dobott arany-ezüst érmékért és a lovaknak szórt zabért, a mészáros céh sült ökréért folyó dulakodást, a borszállítók viaskodását.

II. József ekkor négy hónapja özvegy. A himlőoltást még nem ismerik Bécsben. Felesége, Pármai Izabella, akit valóban nagyon szeretett, s aki a császári udvartól, talán férjétől is idegenkedett, de mint a Bourbon-család tagja politikai házasságot kényszerült kötni, egy leánygyermeket hagyva maga után, himlőben halt meg. Józsefet már ekkor, a koronázás idején sürgetik szülei, hogy új házasságot kössön: ezúttal nemcsak képről ismeri jövendő élettársát, maga ment menyasszonynézőbe. A bajor Mária Jozefát tekintette meg, akire bátyja halála esetén Ausztriára kedvező örökség száll. Hiába írja le, milyen előnytelen külsejű a foltos arcú, hibás fogú, tömzsi főhercegnő, azt a döntést kapja, hogy a „nép” kívánsága e házasság megkötése. Ez megtörtént, és mégsem történt meg. Klasszikus és szinte tragikus esete ez a matrimonium non consummatumnak. József még a lakosztályukat összekötő erkélyt is elfalaztatta. Egyáltalán nem volt hajlandó érintkezni a szerencsétlen és megalázott nővel. Ez is himlőben halt meg, és József – 1770-ben elvesztette első házasságából született kislányát – hajthatatlan maradt. Nem lehetett vele újabb házasságról még tárgyalni sem. Még beszélni sem lehetett előtte új asszonyról. Utálta a házasság állapotát – s mentesítve is érezte magát mindennemű dinasztikus kötelezettség alól, hiszen öccsének, Lipótnak évente születtek gyermekei, számuk idővel meghaladta az egy tucatot.

1765-ben apja elvesztését valóban megsínylette az ifjú császár. Gyakorlatias lénye, érintkezése a külvilággal sokkal inkább volt Lotharingiai, mint Habsburg. Lipót az őse, de József az első képviselője, megszemélyesítője ennek az új, dupla nevű dinasztiának, amely voltaképpen az Osztrák–Magyar Monarchiát kialakította, majd felbomlását elősegítette. Százados előzmények és távlatok perspektívájában a fiatal Habsburg-Lotharingiai József igazán sokat ígért. Gondoskodtak erről körültekintő szülei már megtervezett és gonddal figyelt nevelése során. Társuralkodói magatartásának megértéséhez e neveltetés vázolása elengedhetetlen.

Az osztrák történészek hiányolják József neveltetésében a markáns tanáregyéniségeket. Holott nagyon alapos nyelvtudásról, a német és francia mellett latin és olasz ismeretekről jól gondoskodtak a tanárok, csakúgy, mint a humán és természettudományos ismeretek alapjairól. Az utóbbiak nem is tartoztak volna igazán a tananyagba, de Lotharingiai Ferenc híres kabinettje érdekelte a trónörököst. (Majd Mária Anna főhercegnő, a neves Born Ignác, a szabadkőműves természettudós segítségével lesz a kémiai és fizikai ismeretek-gyűjtemények igazi pártfogója.) A leendő uralkodó számára a történeti-jogi ismeretek, a kormányzati tennivalókhoz nélkülözhetetlen térképolvasási, aktaértelmezési gyakorlatok sem hiányoztak a tananyagból, amelyet Bartenstein gróf hangolt össze, és amelynek különösen József serdülőkorában legfontosabb előadója a Terezianum volt professzora, Christian August Beck. Ő állította össze – a császári házaspárral egyetértésben a Pufendorf nyomán, de a természetjog más művelőinek, így Wolffnak a munkái alapján is az állam, államvezetés nem hagyományos értelmezését. Az „Isten kegyelméből uralkodunk” tétellel szemben a trónörökös a társadalmi szerződés egy letompított tanával ismerkedett. Azzal, hogy milyen kötelességei vannak az uralkodónak a néppel szemben. Példatárt kapott: megismerkedett a különböző kormányformák jó és rossz oldalaival. A tanulságok azt sugalmazták, a dinasztia hatalma az alattvalók jólétének függvénye.

Számunkra fontos, mi állt a tananyagban Magyarország vonatkozásában. „Termékeny ország, de több hasznot hozna, ha bizonyos területein nem lenne lakossághiány.”[3] Ha a király megesküszik az alkotmányra, és esküjének nem tesz eleget, méltóságáról leváltható. Ez a jogszokás Magyarországon, Aragóniában és Lengyelországban. A tananyag közölte, mi volt az eljárás a magyar rendekkel szemben, amikor meg kellett akadályozni a szabad királyválasztást, s elemezte a Pragmatica Sanctio elfogadtatásának körülményeit.

A tananyag mindenkor hangsúlyozta a közjó követelményét, de ugyanilyen erővel mutatott rá a dinasztikus kötelezettségekre is. József társuralkodó korában, de önálló uralma idején is hű marad tanulmányainak alapvonalaihoz. Egyik 1770 táján írt feljegyzésében le is szögezi: „A Ház biztonságának fenntartása első célunk. Minden egyéb, mégoly előnyökkel kecsegtető ügy e mögé kerül. Ha a biztonságot semmi sem veszélyezteti, akkor igyekezni kell a Habsburg-dinasztia előnyeinek, gyarapításának érdekében mindent megtenni…”[4] Idézi kedves auktorát, Tacitust. Alaposan átfogalmazva, nem német fordításban, hanem latinul szólaltatja meg. Elutasítja a langyos, kétkulacsos politikát: „medium sequi inter duos quorum utrumque anceps est, deterrimum est, quia media via est quae nec amicum parit, nec inimicum tollet.”[5] József ezt az elvet gondosan betartotta. Nem választotta a kétséges ellenfelek vagy partnerek között a közbülső utat, mivelhogy az sem barátot nem szerez, sem az ellenséget nem szereli le – hanem a kiélezett helyzeteket szinte kiprovokálta.

Szerette Voltaire-t is, legalábbis az Henriade többszöri olvasása ezt tanúsítja. De magatartásával nem az „épater”, az elképesztés volt a célja. Valószínűleg a tanulmányok, a kimutatható olvasmányok (így Muratori Della publica felicitája), a tanári hatások az alapanyagon, az ifjú József egyéniségén valamit módosíthatták, bizonyos mértékben formálhatták. De az egyéniség erőteljes vonásai adottak voltak, csakúgy, mint fivérénél Lipótnál vagy vetélytárs testvérénél, Mária Krisztinánál, aki Albert herceg feleségeként előbb Pozsonyban, majd Brüsszelben helytartóné. A Habsburg-Lotharingiai-ház ifjú nemzedéke – beleértve a kétes hírű, de semmiképpen sem jelentéktelen Marie Antoinette-et – markáns egyéniségek voltak.

És mindegyik tartott a római király, majd társuralkodó II. Józseftől, akiről nem hisszük, hogy közeli vagy távoli példaképeket keresett volna. Egyáltalán nem hisszük, hogy példaképe – ahogy ezt sok helyütt olvashatjuk – éppen Porosz Frigyes lett volna. A martiális sikerekkel szemben, a sok gondot és megaláztatást okozó ellenféllel szemben természetesen nem lehetett II. József közömbös, nyilván érdekelte. Ennek az érdeklődésnek és a külpolitikai próbálkozásoknak tulajdoníthatjuk a sokat emlegetett neissei találkozót. De már 1763-ban olyan kész, még ha naiv programot vet papírra – a sokat emlegetett Álmodozásokat –, hogy a magatartásbeli sajátságok, a jozefinus „stílus” jegyeit felesleges Potsdamban keresni.

Amikor huszonkét évesen, Kaunitz elaborátuma után nem sokkal a divatos című politikai programot megírja, már férfi a javából, tele tennivágyással. Ismeri, de nem akarja gyakorolni az udvariasságot. Ha a monarchiáról van szó, a kíméletlenség kötelező. Roppant önálló. Nem köti a hagyomány és a gyakorlat, végtelenül unja a sablonokat, legszívesebben kitaszigálná a Burg termeiből az ott lábatlankodó udvaroncokat, a tanácskozó szobákból a parókás, elaggott államférfiakat. „Tetteinket két elv szerint kell irányítanunk. Először is az abszolút hatalom elve alapján, hogy az államért minden jót meg tudjunk tenni, továbbá másodszor, hogy ezt az államot idegen segítség nélkül tudjuk megvédelmezni.”[6] (A két elv közül az elsőt 20 év múltával az uralkodó maradéktalanul megvalósította. De az idegen segítség, vagyis a szövetségi rendszer mellőzése bizony lekerült uralkodói programjának napirendjéről. Ha az ifjú az örökösödési háború csalódásai és a hétéves háború zűrzavarai után úgy vélte, az állam számára a legegészségesebb megoldás önnön fenntartása és védelmezése, ez az álláspont a sok kudarcba fulladt győzelem után nagyon is érthető. A hatalom birtoklásának idején azonban a hatalomvágy önmozgása az orosz szövetség kimunkálását diktálta. II. József Katalin cárnőt látogatva bizalmatlanul, de odaadó barátságot tettetve nemcsak a szövetséget építette ki, hanem a következő nemzedékek sok gondjának elindítójává is vált. Az ifjúval értünk egyet, s csóválhatjuk fejünket, hogy a tapasztalt uralkodó komoly külpolitikai bonyodalmak idején is orosz földön kocsizgatott, ahelyett, hogy az Atlanti-óceán értékes partvidékére figyelt volna.)

„Megalázni és elszegényíteni a nagyokat, ez a tervem, mert nem hasznos, hogy kis királyok–nagy alattvalók passzióik szerint élhessenek, nem törődve azzal, hogy mi lesz az állammal. Elvem az, hogy mindenki az államot tartozik szolgálni, amely őt Védelmezi, és számára igazságot is szolgáltat, az államnak, amelynek megszemélyesítője az uralkodó. A szolgálatokat nem saját kedve, hangulata szerint kell végeznie”,[7] vagyis: a reájuk bízott feladatokhoz kell alkalmazkodniuk. „Ennek despotizmus szaga van – József ilyen naturalista módon fejezi ki álláspontját –, de abszolút hatalom nélkül, a szabályok, a törvények és az eskük megakadályozzák az uralkodót, hogy minden jót megtehessen”;[8] csak abszolutista módszerekkel lehet az országokat boldoggá tenni. „A nagy masinériát egy fej [!], akár egy közepes is, jobban tudja irányítani, mint tíz elsőrangú, ha az ügyintézésben ezek egyetértésére lenne szükség. Isten óvjon attól, hogy az elődök esküit megszegjem, de meg kell győzni az országokat arról, hogy megértsék, az esküvel megfogadott despotizmus [!], amit én javaslok, hasznos lesz számukra.”[9] Úgy képzeli az uralkodó, hogy leendő országaitól tízévnyi szabad cselekvési időt kér és kap. Ez nehéz lesz, a vagyonosok közül sokan elégedetlenek lesznek, de a lakosság többsége – s ez a fontos – annál inkább hasznát fogja látni.

A továbbiakban József alig leplezett gyönyörűséggel fejtegeti, milyen módszerekkel fogja sanyargatni az arisztokráciát; a kettős földadó a kedvenc gondolata, ez alig különbözik a későbbi fiziokrata adótehertől, a parasztokat pedig elsősorban a katonaság eltartása terhelné. A fiatal trónörökös illúziói közé tartozik, hogy a beszállásolt katonaság fellendíti a forgalmat, és a nemzeti tudatot mintegy inspirálja.

1763-ban Lotharingiai Ferenc még jó egészségnek örvend, s Mária Terézia, a sok politikai kötelezettség és nehézség ellenére, vidám udvari vadászatokon vesz részt. Egymást érik a látványos udvari fogadások. A trónörökös mindettől viszolygott, s tervezetében ellenszenvét nyíltan ki is fejezte. „Az arisztokrácia jövedelmét megnyirbálva nem várhatom, hogy udvartartásom fényes legyen. De mire jó az! Belső erő, jó törvények, az igazságszolgáltatás pontos végzése, rendben tartott gazdasági élet, erőteljes katonaság, igényes ipar, tiszteletben álló uralkodó Európa e nagy «udvarát» inkább díszíti, mint az ünnepségek, gálaestek, a gyémántokkal ékesített öltözékek, az aranyozott termek és étkészletek… Ne legyen több lakoma, hazánkon kívül készített elegáns ruházat!”[10]

Teljesen át kell alakítani a bürokratikus apparátust. Csak a személyes érdem lehet a foglalkoztatás alapja. Ha nem a protekció, hanem a tehetség segíti állásba az érdemeseket, rejtett zsenik fognak előbukkanni, s mindenesetre mindenki igyekezni fog. Ha nagy vagyonok, nagy jövedelmek többé nem állnak rendelkezésre, megbecsülik azt a fizetést, amiből élniök kell, s felkészülnek hivatásuk gyakorlására. Az optimista uralkodójelölt, aki mint tudjuk, később úgynevezett pásztorleveleket intézett hivatalnokaihoz, ekkor még úgy képzelte, hogy ötévenként állapíthatja meg a bürokraták fizetését, akik, ha mulasztásból elmarasztaltatnak, a legsúlyosabb büntetéssel számolhatnak. „Nem tudom, milyen alapon követhet el büntetlenül visszaélést egy akármilyen régi család sarja, amikor azt, aki nem tudja nemességét igazolni, azon nyomban felkötik.”[11] Ő bizony alaposan le fogja szállítani a magas fizetéseket, és éppen a kis kancellisták, írnokok jövedelmét fogja megemelni, akik néhány száz forinton tengődnek.

Minél kevesebb iromány – ez legyen a jelszó. József hivatalok egyesítésével, a kulcsemberek napi tanácskozásával óhajtja megvalósítani az operatív munkamódszert, s az állam irányítását olyan testülettel akarja végezni, amelyben Lombardia, Belgium és Magyarország ügyeit is megtárgyalják. Nem akarja felborítani a Magyar Kancellária működését; „mielőtt ésszerűen többet lehetne igényelni ettől az országtól [mármint Magyarországtól], arra kell törekedni, hogy boldoggá tegyük. Meg kell reformálni belső rendjét, megkönnyíteni áruforgalmát, kereskedelmét… Azt mondják, a magyar kereskedelem ártalmára van az osztrák tartományoknak.”[12] Ha majd elérhetővé válik az ország megadóztatása, az lesz a monarchia Peruja, de nem országgyűlésen kell az adót kérni, hanem taktikusan kell eljárni. Itt aztán olyan fejtegetések következnek, amelyek Kaunitz Magyarországra vonatkozó 12 pontja ismétlésének tekinthetők. Csak persze Kaunitz le nem írná azt a lehetőséget, hogy „minden bizonnyal ellene vagyok az erőszaknak és vérontásnak…, de bizonyos dolgokat el kell határozni, kerül amibe kerül”.[13]

Az államháztartás talpra állítása a vagyonosokat fogja sújtani. Az Európa-szerte elfogadott 6%-os kamatot József teljes közgazdasági tájékozatlansággal 3%-ra kívánja leszállítani. Ily módon néhány év alatt az államadósságok eltűnnek, s a beruházásokhoz szükséges eszközök is rendelkezésre fognak állni.

Az Álmodozásokat az Emlékeztető követte 1765-ben. A Habsburg családi levéltár őrzője és feldolgozója, Alfred von Arneth nevezte el így. Ő volt az, aki kommentálta is – kivonatosan ismertetve ezt az előbbinél sokkal terjedelmesebb iratot –, s le is közölte a Mária Terézia és József levelezését tartalmazó forráskiadványában. Oda is illik. Mert kormányzati reformkérdések tömegével foglalkozva az ifjú császár voltaképpen anyjának ír magánlevelet, melyben elégedetlenségét fiúi őszinteséggel feltárja. Elhiszi, hogy az uralkodónőt a gyász annyira megtörte, hogy valóban visszavonulásra készül. József nem tudja, hogy éppen színlelés nélküli kritikája az egyik mozzanat, ami ezt a visszavonulási szándékot megváltoztatja. Éretlensége és tettrekészsége egyaránt megriasztják a tapasztalt anyát, akinek alapelvei homlokegyenest ellenkeznek a fiatal társuralkodóéval. És utólag visszatekintve a két markáns egyéniség tevékenységére, Mária Terézia negyven és József kilenc esztendejére, a különbség az aktív uralom összehasonlításában még szembeszökőbb.

A magánlevél-elaborátum sértő elemei nem lényegesek. Főként az udvari kiadásokra vonatkoznak, arra, hogy Mária Terézia (persze csak általános alany szerepel, és senki sincs név szerint megnevezve az egy Kaunitzon kívül, akit maradéktalanul dicsér és becsül József) lágyszívű, a sirámokat meghallgatva oktalan pénzszórást is engedélyez, hogy a cenzúra és a vámhatóságok tapintatlanok, és káros tevékenységükért egyenesen ő a felelős.

Vessük össze az Álmodozásokat az Emlékeztetővel, az 1763-as iratot az 1765. évivel. Szembeszökő a hangvétel érettsége az utóbbiban. Elmélkedő-filozofáló, a korban szinte kötelező okfejtések és gyakorlati megoldásjavaslatok váltják egymást. Önmagát is kritikusan szemléli, korábbi tájékozatlanságától elhatárolja magát (csak arcokat és parókákat láttam – mást nem ismertem még). Az a szerencse – írja ironikusan –, hogy kezdeti tapasztalatait már el is felejtette, hiszen csak kívülről szemlélte az ügymenetet; ez magyarázza elhamarkodott ítéletét, túlságosan őszinte, gyors véleménynyilvánítását, túlságosan optimista javaslatait. Ezt követi a sokat idézett, rosszul értelmezett mondat: „Ezen idő óta ateista vagyok a gazdasági elméletek vonatkozásában. Több «vallást» látok [a merkantilistákat és azok ellenfeleit érti ezen], és egyiknek sem hiszek.”[14]

Mestere, Kaunitz módján ő is pontokba szedi javaslatait. Tizenhét pontban rögzíti álláspontját. A milícia ügyént a tizenkettedik pontban tárgyalja, de többször is visszatér a fegyelem és a katonaság, a monarchia védelme és felkészültsége kérdésére. Néhány kemény javaslata nagy elképedést válthatott ki – mindenesetre kiváltotta Mária Terézia rosszallását. Az egyes területek (provinciák, így nevezi Magyarországot is) vezetői minden év elején jelenjenek meg Bécsben, adjanak számot a honi helyzetről, a végrehajtott rendeletekről és mulasztásaikról is. Polgári és katonai vezetők egyaránt készüljenek fel az ilyen évi beszámolókra. A civil és militáris ügyek összefonódását javallja: minden tisztviselő szolgálata megkezdése előtt katonáskodjék három éven át. Ezzel nagyobb fegyelem érhető el, mint az iskolai hitoktatással, mely csak alamusziságra nevel, és nem hasznos állampolgárokat készít fel a pályára. Egyébként is elégedetlen az oktatásüggyel. (Pedig van Swieten reformjai már kibontakozóban vannak. A németalföldi felvilágosodás orvos képviselője sokat tett Bécs és a birodalom szellemi életének modernizálásáért.) József szerint a tanárok fizetése túlságosan magas, ezért kényelmesek. Bezzeg, ha külön díjazásért tanítanak, akkor buzgólkodnak! Meg kell szigorítani a követelményeket az oktatási intézményekben. De főként új szellemet kell kialakítani a hivatalokban. Olyan sorok következnek, melyek mintegy „előfogalmazványai” az 1783-as pásztorlevélnek. Teljes bizalommal támogatja a jól működő hivatalnokot, ha teljes felelősséggel működik. De ha hibázik, ha mulasztást követ el, a leminősítéstől egészen a'megszégyenítő büntetésig minden sújthatja. „Folyhat a legtisztább vér ereiben, tölthetett ötven évet az állam szolgálatában, lehet előkelő rokonsága, mindez egyáltalán nem tarthat vissza attól, hogy Önt [a bűnbe-hibába esett hivatalnokot] a legnyilvánosabban, megszégyenítő módon egész Európa szeme láttára meg ne büntessem.”[15] Sok javaslatot tesz a katonaság új rendjére. S bőven hivatkozik tapasztalataira. Ezekkel ekkor már valóban rendelkezett, s tapasztalatai csak gyarapodtak a következő évtizedben: utazásai során bejárta a birodalom közeli és távoli országait. A monarchiáról írt emlékirata mintegy programként szögezi le, az uralkodó közvetlenül tartozik ismerni országait, alattvalóit. Tapasztalatszerzés és menekülés, ez volt utazásai célja és jellege. Kocsin, szerény igényekkel, egy-két kísérővel, inassal, szakáccsal, titkárával, akinek esténként lediktálta benyomásait, így utazott, alig jobb körülmények között, mint a kormány valamely középrangú tisztviselője.

„Minthogy a következő nyáron az önöknél tapasztalható politikai és katonai viszonyokat kívánom tanulmányozni, de sem az országnak, sem a meglátogatott vidéknek nem akarok költséget okozni, ezért szigorúan meghagyom, hogy sehol se fogadjanak tisztelgő polgárok és vezető testületek, sehol ne világítsák ki a helységet éjjel, ne zenéljenek, sem azon urak kastélyai, ahol az éjszakát töltöm, ne legyenek ünnepségek színhelyei. Olyan városokban, ahol ugyan szintén tilalmazom a rendi fogadtatást, de néhány személlyel szívesen kapcsolatba lépnék, a teljes inkognitó megtartását szintén megkívánom. Ne javítsák meg az utakat, mert ugyis sokat fogok lovagolni, és a dolgokat a maguk természetes és nem művi állapotában kívánom megnézni.”[16]

Politikai és praktikus okokból nevezte magát Falkenstein grófjának. Természetesen mindenütt felismerték, de protokoll-ellenességét rokonszenvvel fogadták, és általában tiszteletben tartották. Így takarékosan tudott utazni: nem kellett adományokat osztania, fogadásokat adnia a helybeli előkelőségek tiszteletére. Első utazásainak célpontjai a hétéves háború nevezetes csataszínhelyei. Látszólag katonai reszortjából adódtak ezek az utak, de inkább politikai tartalmuk volt. Ezeket követte a török határ felé a tájékozódás: Magyarország, Bánság, Erdély. A hatvanas évek végén utazik Itáliába, ide még egynéhányszor eljut. De fontosabb két találkozása II. Frigyessel és a galíciai tájékozódás Lengyelország első felosztása után. A legtöbbet jelentett a jövő számára a francia út; 1777-ben látszólag Marie Antoinette meglátogatása volt a cél, s a francia kapcsolatok erősítése. Ezt várta tőle anyja és Kaunitz. Ő azonban inkább az intézmények, az ottani életkörülmények tanulmányozását szorgalmazta. Talán leginkább a közelmúlt reformjai, Turgot kétéves kísérlete érdekelte a császárt. Tartalmas körútjára még többször visszatérünk.

„A császárra nem lehet számítani, mert mindenütt szívesen van, csak itthon nincs” – írja Mária Terézia 1769-ben.[17] Biztos, hogy igaza volt. De II. Józsefet, aki magánéletét feladta, s valóban minden energiáját a köznek, a monarchiának, talán a dinasztiának szentelte, társuralkodó korában szerették, tisztelték, sokat vártak-reméltek tőle. Elsősorban a protestánsok, az ortodox hitűek, s általában a parasztok látták a jövő ígéretét a mindig visszatérő, a panaszokat meghallgató, egyszerű uniformisban utazó uralkodóban.

De egy ember gyűlölte, s érzelmei maradandóan befolyásolták a történeti tudatot is: öccse és utódja, II. Lipót. Talán az apai örökség miatt volt minden. József, az általános örökös, a 20 milliós vagyont az államadósság törlesztésére fordította. Nagylelkűséget várt öccsétől is, de az a firenzei befektetéseket nem akarta visszafizetni. A lappangó, felszínre nem törő ellenérzés a már említett titkos naplóban és a többi testvérrel folytatott levélváltásokban lepleződik le. „A császár tehetséges, élénk, mindent azonnal felfog, megért, kitűnő az emlékezőtehetsége, jól beszél és fogalmaz. De egy ideje nagyon rosszkedvű, úgy tűnik azért, mert nem parancsolhat, kormányozhat kedve szerint, s hogy a császárnőtől függő helyzetben van… Nem tűri az ellentmondást, erőszakos elvei vannak, teljesen önkényes, kemény despota… Nincsenek elvei, nem szorgalmas, kiabál, fenyegetőzik, mindenkit megfélemlít. Azt hiszi, tevékenységével mindenki felett elhatalmasodhat, mindenkit megvet, hihetetlenül despotikus és esztelen előadásokat tart arról, mit akar csinálni hivatalnokok, egyes nemzetek, a magyarok, a németalföldiek és mások ellen. Hogy el akarja venni kiváltságaikat, meg hasonló dolgokat mond, s ezért gyűlölik és bírálják.”[18] Így Lipót, aki azonban csak a saját indulatos véleményét írja. Józsefet ekkor még szerették, még sokat vártak tőle, még nem bírálták.

Lábjegyzetek

  1. J. W. Goethe, Életemből. Költészet és valóság. Fordította Szöllősy Klára, Budapest, 1982. 163.
  2. Ugyanott 180.
  3. Recht und Verfassung des Reiches in der Zeit Maria Theresias. Die Vorträge zum Unterricht des Erzherzogs Joseph im Natur- und Völkerrecht sowie im Deutschen Staats- und Lehnrecht. Herausgeber H. Conrad. KölnOpladen, 1964. 276.
  4. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv. Sammelbände Vol. 88. Anmerkungen von Seiner Majestät dem Kaiser Joseph II. über dermaligen Weltumntänden 1769–1770
  5. Tacitus, Historiae, lib. III. Caput 40. Az eredeti latin szöveg: „…utremusque inter anticipitia deterrium es dum media sequitur…”
  6. D. Beales, Joseph II's „Reveries”. Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 1980. 155.
  7. Ugyanott 155.
  8. Ugyanott 155.
  9. Ugyanott 155–156
  10. Ugyanott 156.
  11. Ugyanott 156.
  12. Ugyanott 157–158.
  13. Ugyanott 158.
  14. Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth, Wien, 1867–1868. III. 336.
  15. Ugyanott III. 343.
  16. Idézi: W. May, Die Reisen Josephs II. Österreich zur Zeit Kaiser Josephs II. Stift Melk. 1980. 82.
  17. Briefe der Kaiserin Maria Theresia an ihre Kinder und Freunde. Ed. A. Arnerth. Wien, 1881. I. 202.
  18. Idézi: A. Wandruszka, Leopold II. WienMünchen, 1963–1965. I. 342.

Irodalom

A fiatal, majd öregedő társuralkodó első hiteles életrajza: D. Beales, Joseph II. Vol. I. In the Shadow of Maria Theresa, 1741–1780 (Cambridge, 1987) című, már idézett, kéziratunk lezárása után megjelent monográfiája. A teljes kortörténet, a bonyolult nemzetközi helyzet; a rétegesen átalakuló művelődési-ideológiai viszonyok mély ismerete kell, kellene egy magyar szempontból is hiteles magyar biográfia megírásához. Beales első kötete teljesíti a követelményt – reménykedjünk. .Egyébként változatlanul a magyar Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. I–III. (Budapest, 1881–1888), illetőleg az orosz P. Mitrofanov, Joseph II. Seine politische und kulturelle Täligkeit. I–III. (Wien, 1910) marad a főforrás. Udvariasságból idézhetünk meg forrásokon és szubjektív érzéseken, esetleg korszak adta aktualitáson nyugvó munkákat: a „forradalmár” Józsefet mutatja be F. Fejtő, Joseph II. Un Habsbourg révolutionnaire (Paris, 1953, javított új kiadás: Paris, 1982) és S. K. Padover, The Revolutionary Emperor Joseph II of Austria (London, 19673). Ezek éppúgy taglalják az ifjúkor, az előkészület éveit, mint magyar variánsuk: Molitor Ferenc, II. József, a császári Don Quijote (Budapest, 1987), népszerűsítő, de nem szerencsésen orientáló munka. A jeles történeti személyiség természetesen kiváltja a szaktudósok és szépírók érdeklődését. Mi magunk igyekeztünk elsősorban a személyes megnyilatkozások, levelek, programadó megnyilatkozások jegyében tájékozódni. Ezt főleg A. Arneth már többször idézett különböző levélgyűjteményeinek, részben – néhány esetben – a bécsi Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv fondjaínak köszönhetjük. Kötelességünk szólni arról az osztrák történészről, akitől mindannyian eligazító monográfiát vártunk, és aki a rátört betegség miatt e várakozásnak nem tehetett eleget. Hans Wagner monográfia híján néhány tanulmányával (lásd passim, idézett munkáit) alapvető segítséget nyújtott minden József-kutatónak. Kisebb-nagyobb tanulmányokkal maradandót alkotott E. Zöllner, E. Wangermann, az amerikai P. P. Bernard, a körülvevő német közeg szellemi életéről R. Vierhaus.

József két házasságáról, az első asszony hatékony, de ellentmondásos lényéről, a második képtelen helyzetéről lásd S. Wurm, Die Ehen Josephs II (Österreich zur Zeit Kaiser Josephs II. Stift Melk 1980. 35–38). A trónörökös tanulmányairól A. H. Benna, Jugend und Erziehung Josephs II (Ugyanott 31–34). Magyar szempontból, nevezetesen az alkotmányosság vagy alkotmányellenesség álláspontjának kialakulásához fontos volt H. Conrad, Recht und Verfassung des Reiches in der Zeit Maria Theresias. Die Vortrage zum Unterricht des Erzherzogs Joseph im Natur- und Völkerrecht sowie im Deutschen Staats- und Lehnrecht (KölnOpladen, 1964), ebben magyar vonatkozások: 216, 226, 232, 276, 297, 419, 580, 582, 584; majd magyarországi hasznosításra kerülhetnek olyan tantételek, amelyeket a tanár nem kötött országhoz, például hogy a holt nyelv alkalmatlan a kormányzásra: 245; Voltaire Henriade-ja, a Bourbon király apoteózisa a tantervbe bevett kötelező olvasmány volt: 99.

Az Álmodozások műfajában szinte az uralkodók kötelező stílusgyakorlata e korban, de a tartalom módfelett különböző. József Álmodozásaiból részleteket közölt Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában (Budapest, 1881–1888. I. 392–395); teljes, szöveghű közlés: D. Beales, Joseph II's „Reveries” (Mitteilungen des Österreichisehen Staatsarchivs 1980. 142–160), ugyanitt a megírás valószínűsített időpontja: 1763. április, szemben Arneth 1761-es datálásával. Az Emlékeztetőt kiadta A. Arneth, Denkschrift des Kaisers Joseph über den Zustand der Österreichischen Monarchie (Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Wien, 1867–1868. III. 335–361). A franciaországi utazás: H. Wagner, Die Reise Josephs II nach Frankreich 1777 und die Reformen in Österreich (Österreich und Europa. Festgabe für Hugo Hantsch zum 70. Geburtstag. GrazWienKöln, 1965).


Az osztrák felvilágosult abszolutizmus személyi meghatározói
Sonnenfels professzor Tartalomjegyzék