A török háború kiújulása

A Múltunk wikiből
1680
november Apafi Mihály tájékoztatja a Portát a szultán ellen készülő európai szövetségről.
1683
január első napjai IV. Mehmed szultán elrendeli Erdély hadbaszállását az I. Lipót ellen indítandó török háborúban.
január 11. Thököly Imre e napra gyűlést hirdet a kuruc seregek eltartására rendelt vármegyéknek és városoknak Kassára. (A képviselt 18 vármegye és 9 város 54 ezer forint adót szavaz meg.)
február 11. Erdélyi országgyűlés Segesvárott. (Ismertetik a szultáni parancsot Erdély hadba szállására. A rendek követségben kérik a nagyvezírtől ennek elengedését.)
március 31. Szövetség Sobieski János lengyel király és I. Lipót között.
április 1. IV. Mehmed szultán Drinápolyból hadjáratra indul I. Lipót ellen.
április 26. Erdélyi országgyűlés Fogarason. (A Porta által elrendelt magyarországi hadjárat szükségleteire rendkívüli adóként ötventől ezer aranyíg terjedő kényszerkölcsönt vet ki az urakra és a városokra; visszatérítésére rendkívüli rovásadót szavaz meg.)
május 13. IV. Mehmed szultán Belgrádban Kara Musztafa nagyvezírt nevezi ki az I. Lipót elleni hadjárat fővezérévé. A szultán Belgrádban marad.
június 7. Thököly Imre Eszéken Kara Musztafa nagyvezír elé járul. (Június végén tér vissza Kassára.)
június 21. Bécsben Thököly fejedelem követe felmondja az 1682. novemberi fegyverszünetet.
június vége–július eleje A török had beveszi Veszprémet, Tatát, Pápát és Pannonhalmát. (Július 5-én a törökök felgyújtják Győr külvárosait.)
július 1. A Rába-vonal mentén felsorakozott császári sereg Bécshez vonul.
július 5. Az Udvari Haditanács elnöke Pozsonyban átveszi a koronaőröktől a Szent Koronát.
július eleje A bányavárosokat az Udvari Haditanács utasítására átadják Thököly Imrének.
július 7. I. Lipót udvarával Bécsből Linzbe menekül.
július 8. Apafi Mihály az erdélyi hadakkal Apahidáról megindul a nagyvezír táborába.
július 14. Megkezdődik Bécs török ostroma.
július közepe Thököly a kuruc hadakkal megindul a Duna bal partján Bécs felé.
július 18. Nagyszombat hűségesküt tesz, és sarcot fizet Thökölynek.
július 25. Thököly kurucai négy napra elfoglalják Pozsonyt.
július A nyugat-dunántúli vármegyék és várak nagy része Thököly hűségére tér.
augusztus 22. A nagyvezír Apafi Mihályt és Ibrahim budai pasát a győri Rába-híd őrzésére rendeli.
augusztus 27. A nagyvezír Thökölyt a Bécs alatti táborba rendeli. Thököly nem tesz eleget a parancsnak.
szeptember 12. Sobieski János lengyel király, valamint Lotharingiai Károly vezetésével a szövetséges hadak felmentik Bécset.
szeptember 14. A Bécs alól menekülő nagyvezír Győr alá érkezik. (Szeptember 17-én továbbvonul Budára.)
október 9. A szövetségesek győzelme Párkánynál.
október 14. IV. Mehmed szultán Belgrádból visszaindul Drinápolyba.
október 27. Esztergom a szövetségesek kezére kerül.
november 16. A Sobieski elől hátráló Thököly Imre a váradi pasával átkel a Tiszán.
november–december Összeesküvés Munkácson Thököly ellen.
december 25. Kara Musztafa nagyvezírt Belgrádban IV. Mehmed megöleti. Utóda Kara Ibrahim pasa (1685-ig).

1681 eleje, az orosz háború befejezése óta a kortárs Európa folyamatosan számolt a Porta újabb nagy dunai támadásával. A kérdés csupán az volt, hogy vajon a török „baromi” ereje – ahogyan azt a kortársak oly gyakran emlegették – az Al-Duna irányából ismét Lengyelország ellen fordul, vagy pedig a Duna középső folyása mentén az Ausztriai Ház ellen bontakoztatja ki offenzíváját. Hogy a serpenyő végül is az utóbbi oldalra billent, abban több tényező játszott közre. Így a Porta választására nyilván nem tévesztették el hatásukat XIV. Lajosnak a török császárhoz intézett, mesterien időzített figyelmeztetései (főként 1682 augusztusában), miszerint a török által megtámadott Habsburg császárnak Franciaország semmiképpen nem nyújtana segítséget, viszont nem habozna védelemben részesíteni Lengyelországot, amennyiben a Porta ez utóbbi ellen indítana háborút. Ehhez a francia diplomáciai akcióhoz, amely nem is titkoltan a török háborús erejének a Habsburgok ellen fordítását szolgálta, kapcsolódtak aztán Thököly 1682-ben elért átütő katonai és politikai sikerei, amelyek nem alaptalanul töltötték el a portai hatalmasokat azzal a reménnyel, hogy egy Bécs elleni hadjárat esetén a kuruc hadak által elborított Magyarország érett gyümölcsként hullana az ölükbe. De tegyük hozzá, a kuruc fejedelem nemcsak a harctéren elért sikerekkel járult hozzá a támadási irány meghatározásához; követei útján előterjesztett üzeneteivel és biztatásaival – nem utolsósorban pedig a bécsi erődítések tervrajzának megküldésével – ugyancsak előmozdította a Bécs elleni török hadjárat megindítását.[1]

S ha eddigi lépéseivel, mint láttuk, nem is, ez utóbbi akciójával, a török 1683. évi hadjáratának ösztönzésével, a kuruc fejedelem most már csakugyan csúszós lejtőre került. Mert Thököly nem azzal követett el hibát, hogy 1678-ban az önálló katonai és politikai cselekvés útjára lépett (s ezzel a nevével fémjelzett felkelést elindította), nem is azzal, hogy az 1681. évi kiegyezési ajánlatokat elutasította, de még azzal sem, hogy önálló fejedelmi hatalmát Felső-Magyarországon kiépítette; mindez az adott korban nagyon is megfelelt az ország hatalmi realitásainak és szükségleteinek. Nem &ndah ; Thököly akkor követett el a maga szempontjából jóvátehetetlen hibát, amikor a török újabb háborús terveinek nem szegült ellene, sőt nem kis részben maga is hozzájárult a Bécs elleni támadás felidézéséhez. Mert igaz ugyan, hogy Thököly felső-magyarországi fejedelemsége az addig három részre szakított ország széttagoltságát egy negyedik rész elkülönítésével még tovább növelte, viszont nem kevésbé igaz az is, hogy a „kuruc király” kezére került országrészek külön felségterületté szervezése önmagában véve nem mondott ellen az országban kialakult tényleges hatalmi viszonyoknak, sőt alapjában véve azokhoz illeszkedett. A Habsburg-ellenes felkelés fokozatos területi kiterjedésében ugyanis, nem pusztán s talán nem is elsősorban a kuruc fegyverek sikerét kell látnunk; ebben legalább olyan mértékben közrejátszott a Habsburg-kormány erőtlen és lagymatag hadvezetése, ami viszont a bécsi udvar általános külpolitikai orientációjának s ezen belül a különböző irányzatok bénító egyensúlyának volt a következménye. A helyzet kulcsát itt egy 1682. május 29-én keltezett bécsi tudósítás adja a kezünkbe – olyan időpont ez, amikor már nem sok kétség férhetett a török küszöbön álló támadásához. Eszerint „az udvar még most is inkább békéllenék meg a törökkel, mint a franciával, de a miniszterek egyenetlensége miatt mindkettőhöz lassan mozdulhatnak a dolgok”.[jegyzet 1] Tény és való: a kuruc sikerek éveiben a Habsburg-politika fő irányzatát az jellemezte, hogy mindenáron kerülni igyekeztek a háborús kenyértörést a keleti hadszíntéren, s ennek érdekében még bizonyos engedményekre is hajlandók voltak Thökölyvel szemben. Mindezt pedig azért, hogy a birodalom fő erőit XIV. Lajos nem lankadó nyugat-európai terjeszkedésével szemben tarthassák készen.

Ilyen körülmények között Thököly magában a bécsi udvarban is szószólókra talált a franciák elleni háborút szorgalmazó úgynevezett spanyol párt képviselőiben,[2] köztük olyan jelentős személyiségekben, mint Sinelli bécsi püspök, Abele, az Udvari Kamara elnöke, valamint a Haditanács élén álló Badeni Hermann, akivel a fejedelem részben a kuruc–császári tárgyalásokat közvetítő Saponara sárospataki kommendáns révén, részben külön levelezés útján is folyamatos kapcsolatot tartott.[3] S bár igaz az is, hogy a török elleni készenlétet szorgalmazó ellenpártnak nem kevésbé befolyásos képviselői voltak (így többek között Buonvisi pápai nuncius és Esterházy Pál nádor), akik útját állták annak, hogy a bécsi udvar területi engedmények árán vásároljon békét a Portától, de ami a Thökölyvel szembeni eljárást illeti, abban a török 1683. évi hadjáratának bekövetkeztéig, sőt mi több, egészen Bécs körülzárásáig alapjában véve a spanyol párt tudta érvényesíteni a maga engedékenyebb irányvonalát.[4] Ez mutatkozott meg egyebek között Thököly úgynevezett tiszántúli hercegségének a tervében is, amelyet maga a spanyol párt kezdeményezett, s amelyből idővel akár Thököly fejedelmi szuverenitásának egyfajta elismerése is következhetett volna.[5]

Ám ha a kuruc fejedelem a bécsi kapcsolatok ellenére végül mégis a török újabb háborús felvonulására alapozta további politikáját, úgy ebben kétségtelenül az a törekvés vezette, hogy a területileg korlátozott felső-magyarországi fejedelemséget a török védnöksége alatt álló egész Magyar Királyság fölötti osztatlan uralommal cserélje föl. S ez az a pont, ahol a Bethlen Gábor példájára való oly gyakori hivatkozásai ellenére Thököly, sikereitől elkapatva,[6] immár letért a nagy erdélyi fejedelmek hagyományainak útjáról, s Szapolyai János másfél századdal korábbi koncepcióját elevenítette fel, ahogy azt már a kortársak is észrevették, amikor megállapították: Thököly dolga „János formájában van … a török császár előtt”.[jegyzet 2] S ez volt egyben az a küszöb is, amelyen túl Thököly vállalkozása immár óhatatlanul ellentétbe került a fennálló közép- kelet-európai hatalmi-politikai realitásokkal is, s nem pusztán azért, mert oly sok kortársához hasonlóan ő is túlbecsülte a török erejét, s rosszul mérte fel a külpolitikai, illetve katonai erőviszonyokat[7] (ami a politikában már önmagában is az elkövethető hibák egyik legsúlyosabbika), de ezen túlmenően azért is, mert igazában számításon kívül hagyta azt a riasztó hatást is, melyet a törökkel való háborús együttműködése északi szomszédjára, a kuruc törekvésekkel egyébként sok szempontból rokonszenvező Sobieski Jánosra gyakorolt, aki Thököly 1683 márciusában hozzá küldött követeinek békeajánlata ellenére, a Habsburgokkal közösnek érzett török veszély elhárítására, 1683. március 31-én végül is a bécsi udvarral lépett katonai szövetségre.[8]

Zrínyi Ilona egy 1681 novemberében kelt feljegyzéséből tudjuk, hogy Thököly távolabbi politikai terveiben megfordult annak gondolata is, hogy az ország egésze felett kivívott szuverenitás birtokában, a Habsburgok kiszorítása után, egykor „mink magyarok leszünk azok, akik [a török alól] felszabadítanánk a hazát”.[jegyzet 3] Nos, amikor a kuruc fejedelem válogatott bandérium élén 1683 júniusában a török sereg eszéki táborában Kara Musztafa nagyvezír elé járult, hogy ott „minél színesebben, szerszámosabban és tisztességesebben”, teljes uralkodói pompával reprezentálja a „magyar nemzet becsületét.”[jegyzet 4] a török elleni felszabadító harcnak ez a lehetősége mindenesetre a megfoghatatlan messzeségbe került. Mert a Bécs felé előnyomuló török seregekhez beosztott kuruc fejedelmi biztosok (Szepesi Pál, Szalay Pál és Barkóczy Ferenc) hiába fogadták, Esterházy nádor kivételével, úgyszólván az egész dunántúli magyar arisztokrácia hódolatát,[9] s hiába került ezzel Thököly az ország egésze feletti uralom látszólagos közelébe (noha ő maga a Duna bal partján, Pozsony környékén operálva, végig távol maradt Bécs török ostromától), az alap, amelyre épített, az oszmánok katonai hatalma korhatagnak bizonyult, nem állta ki a nagy történelmi összecsapás próbáját. Kara Musztafa kétes értékű, legalábbis felerészben szedett-vedett, 80 ezres serege 1683. július közepén zárta be az ostromgyűrűt a Habsburg-székváros körül. Nem telt bele két hónap, s 1683. szeptember 12-én a mintegy 65 ezer főnyi egyesült Habsburg–lengyel hadak, Lotharingiai Károly és Sobieski János vezérletével, a Bécs melletti Kahlenberg lejtőin megsemmisítő győzelmet arattak a török birodalmi haderő felett.[10]

Láthattuk korábban, milyen kiválóságai juttatták Thökölyt olyan vetélytársakkal szemben, mint Apafi Mihály, Teleki Mihály vagy Wesselényi Pál, a magyarországi mozgalmak élére 1678 után. Ámde azt sem tekinthetjük véletlennek, hogy amikor a török támadása következtében Magyarország 1683-ban úgyszólván az európai politika élvonalába került, a „kuruc király” fentebb számba vett erénye, enyhén szólva, elégtelennek bizonyultak, ha ugyan nem fordultak egyenesen visszájukra. Egyet kell értenünk életrajzírójával, Angyal Dáviddal, amikor megállapítja róla: A politikában éppúgy, mint a harctéren csak a „kis háborúnak” volt mestere.[jegyzet 5] Állandó diplomáciai apparátus híján, pusztán alkalmi követek vagy egyes őt támogató kereskedők tájékoztatásaira, tehát meglehetősen szegényes információs alapra támaszkodva, az európai nagypolitika igazi mozgatórugóiba soha nem volt betekintése. Ehhez mérten viszont aránytalanul nagy ambíciókat táplált, anélkül, hogy fiatalos lendületében a roppant veszélyeket igazában érzékelte volna: a jelek szerint azzal áltatta magát, hogy a hazánk területén osztozkodó két birodalom közötti gigászi mérkőzésből, mint törpe harmadik, ő kerülhet ki nyertes félként. Ebben a vonatkozásban találónak érezhetjük, amit Teleki Mihály jegyzett fel vele kapcsolatban még 1680 tavaszán. Eszerint, mint írta, „Gróf uramat” „szegény Zrínyi Péter fantáziája” bántja, aki tudniillik azzal kérkedett az 1669. évi eperjesi gyűlésen, hogy mind a két császár üstökét a kezében tartja. De, folytatta, ő (mármint Teleki) megmondta a szegény horvát bánnak is: „az egyike kopasz szokott lenni, annak az üstökét nem foghatja, a másikának nagy a haja, nem fér a markában, s úgy jár, mint aki a konc árnyékához kapott volt, ám rajta is telék”.[jegyzet 6] Nos, ha Thökölyt további sorsa megkímélte is apósa véres tragédiájától, Teleki jövendölése a lényeget tekintve beteljesült rajta: a „kuruc király” sem kerülhette el politikájának feltartóztathatatlan bukását.

Ha nem is olyan látványos módon, de az 1683. évi nagy török offenzíva összeomlása távlatilag a Mohács utáni önálló Erdélyi Fejedelemség, Báthori István, Bocskai István és Bethlen Gábor nagy történeti hagyatékának a sorsát is megpecsételte. Mert ha Teleki Mihály előbb idézett megjegyzésének szellemében az erdélyi politika valóban óvatosabb magatartást tanúsított is a török támadás, sőt már annak előkészületei idején, ám a Porta szövetségi rendszeréből természetesen Bécs ostroma idején sem vonhatta ki magát, nem is szólva arról, hogy ennek az óvatos tartózkodásnak is felettébb szubjektív indokai voltak. Nem annyira a helyzet objektív megítélése játszott ugyanis szerepet benne, s nem is valami törökellenes keresztény szolidaritás, sokkal inkább az a tény, hogy Thököly pályájának felívelésével az erdélyi fejedelmi udvar – és személy szerint maga Teleki Mihály – elvesztette érdekeltségét a magyarországi területi hódításokban. Hiszen emlékezhetünk rá, hogy az 1670-es évek végén még éppen az erdélyi udvar volt az, amely Thökölyre a Portához való hűség jegyében állandó nyomást gyakorolt. Sőt, a török orientációjú politika legvégletesebb megindokolása is éppen Telekitől származik, aki 1677 októberében még arra figyelmeztette a bujdosókat, hogy szabadulásukat csak úgy várhatják, ha szerencséjüket „a Fényes Birodalom egész világon, hosszában és széltében való elterjedésével kapcsolják össze”.[jegyzet 7] Miután a minden tekintetben dinamikusabb és nagyobb tehetségű Thököly a konstantinápolyi Portán 1682 elejére háttérbe szorította Apafiékat, az erdélyi politika egyfajta kényszeredett passzivitásba vonult vissza a török offenzív magyarországi fellépése idején. A történelem furcsa fintorainak egyike, hogy Thököly bukása éppen olyan mértékben volt gyorsabb és megalázóbb Apafiékénál, amilyen mértékben az oszmán hatalmi rendszer hierarchiájában tehetségével megelőzte erdélyi vetélytársait.

Ám nem kevésbé sajátos ellentmondása a történelem alakulásának az is, hogy Thököly 1683. évi nagy ballépése valójában csak önmagára és néhány közeli hívére ütött vissza, míg az ország egészének végül is a javára vált, mert hiszen a realitásokat figyelmen kívül hagyó politikájával egy olyan hatalmi status quo felrobbantásához járult hozzá, amelynek még csak a megbolygatására sem gondoltak a bécsi udvarban, sőt, ha rajtuk múlik, akár még évtizedekig is várathatott volna magára hazánk török alóli felszabadítása. „Tragikai vétségével” így kényszerítette ki a maga részéről mintegy Thököly is – habár a törekvéseivel ellentétes irányban – országunk sorsának korszakos jelentőségű jobbra fordulását.[11]

Lábjegyzetek

  1. Zichy István levele Batthyány Kristóf dunántúli főkapitánynak. Országos Levéltár P 1314 Batthyány levéltár, Missiles 53205.
  2. Teleki Mihály levele Apafi egyik udvari emberéhez, 1682. május 1. Országos Levéltár P 1238 Teleki Mihály-gyűjtemény 7. doboz.
  3. Zrínyi Ilona memoriáléja, 1681. november 4. Országos Levéltár G szekció, Thököly-szabadságharc levéltár, XIII. fasc. 3.
  4. Az idézett kifejezések Thököly különböző főurakhoz intézett, s őket Eszékre szólító meghívó leveléből valók, 1683. május 24–25. Országos Levéltár P 608 Soós-család levéltár, fasc. 15. – Štatný Archív Levoča, Andrássy-család krasznahorkai levéltár, fasc. 14/b, No. 52. fol. 98.
  5. Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre, 1657–1705. II. Budapest, 1889. 59.
  6. Teleki Mihály (Naláczy Istvánnak?), 1680. március 31. Országos Levéltár P 1238 Teleki Mihály-gyűjtemény 5. doboz.
  7. Teleki Mihály levele Kara Musztafa nagyvezírnek, 1677. október 31. Országos Levéltár P 1238. Teleki Mihály-gyűjtemény 2. doboz.

Irodalom

Az 1683. évi török támadás előzményeire és előkészítésére a korábban már említett külpolitikai jellegű feldolgozásokon és iratkiadásokon kívül lásd még: O. Klopp, Das Jahr 1683 und der folgende grosse Türkenkrieg bis zum Frieden von Carlowitz (Graz, 1882), erős magyarellenes elfogultsággal, amellyel Károlyi Árpád szállt vitába: Thököly a legújabb világításban (Budapesti Szemle 1883). Lásd továbbá: V. Renner, Wien im Jahre 1683. (Wien, 1883); Orel Géza, Thököly diplomáciája, 1681–1686. (Budapest, 1906); K. Koehler, Die orientalische Politik Ludwigs XIV. Ihr Verhältnis zu dem Türkenkrieg von 1683. (Leipzig, 1907). Ez utóbbi munka meggyőzően bizonyítja XIV. Lajos aktív szerepét a török 1683. évi támadásának előidézésében. Ezzel szemben G. Guillot Léopold I.er et sa cour (1681–1684). (Revue des questions historiques, 1907) című munkája Sébeville bécsi francia követ jelentései alapján, a tények és források tendenciózus csoportosításával, sikertelenül igyekezett kimutatni a francia udvar következetes „keresztény szolidaritási” politikáját, illetve a török támadással szemben tanúsított teljes érdektelenségét.

  1. Vita folyt a történetírásban Thököly részvételéről is az 1683. évi török támadás előkészítésében, egyebek között a bécsi tervrajzok portai megküldéséről, valamint arról, hogy kívánta-e Thököly a török sereg Bécs ellen vonulását. Így Károlyi Árpád, fentebb idézett vitacikkében, indokoltan utasítva el Klopp magyarokkal szembeni ellenséges beállítottságát, azt is kétségbe vonta, hogy Thököly a bécsi erődítések tervrajzát eljuttatta volna a Portára. Ezekben a kérdésekben Angyal Dávid álláspontját fogadhatjuk el (Késmárki Thököly Imre II. 20–25) , mert könyvének megjelenése (1888–1889) óta nem kerültek elő olyan újabb adatok, amelyek az ő meggyőző és kiegyensúlyozott érvelését megcáfolták volna. A török 1683. évi bécsi offenzívájának, illetve a hadjárat okainak és előzményeinek újabb kutatási távlatokat nyitó, nemrégiben megjelent feldolgozása K. Teply Mehmed Colak Beǧ—Leopold Freiherr von Zungaberg (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 1972) című munkája, amely az 1686-ban bécsi fogságba került és ott katolizált Csonka bég vallomása alapján a nyugat-magyarországi nagybirtokos arisztokrácia tartományúri függetlenülési törekvéseiben jelöli meg a bécsi török hadjárat egyik mozgatórugóját. A kérdés mérlegelése ellenőrzést, további források bevonását igényli.
  2. A bécsi udvaron belüli pártmegoszlásra, az ún. spanyol párt túlnyomó befolyására: Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre I (Budapest, 1888. 248–250).
  3. Thököly Badeni Hermannhoz fűződő reményeire figyelemre méltó a kuruc vezérnek az erdélyi püspökhöz intézett (s korábban már idézett) 1681. április 4-i levele (Haus-, Hof- und Staatsarchiv Hungarica, Specialia. fasc. 327/0. fol, 6-12), amelyben örömét fejezte ki a hercegnek mint „a magyar nemzet jóakarójá”-nak a Haditanács élére történt kinevezése alkalmából. Hogy Badeni Hermann herceggel Thököly maga is levelezett, az egy 1681. október 7-i iratából derül ki (ugyanott, fol. 18).
  4. Ami viszont a kapcsolat másik oldalát illeti, említésre méltó, hogy főként Thököly 1682. évi sikerei a magyar udvari arisztokrácia körében olyasféle találgatásokra és gyanakvásra adtak okot, hogy vajon az udvar nem szántszándékkal játssza-e Thököly kezére Felső-Magyarországot, annál is inkább, mivel köztudott volt, hogy Badeni Hermannon kívül az Udvari Kamara elnöke, Abele is a spanyol frakcióhoz tartozott. Ezt a kérdést egyébként Csáky István nyíltan szembeszegezte Lipótnak, aki természetesen tagadó választ adott. Lásd Széchényi György győri püspök és kalocsai érsek levelét Batthyány Kristófhoz, 1682. szeptember 9. Szombathely, Országos Széchényi Könytár Kézirattára Thaly-gyűjtemény. Fol. Hung. 1389/I. fol. 46.
  5. Thököly tiszántúli hercegségének tervére: Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre I (Budapest, 1888, 265).
  6. Thököly elbizakodottságát, addigi sikerein alapuló mértékvesztését egy valószínűleg 1682 júliusában a Szepesi Kamarához beküldött kémjelentés fejezi ki a legtömörebben, mely szerint a jelentés írója előtt Thököly kijelentette: „Senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy akaratom végrehajtásához elegendő erőm van, s nemhogy szándékaimat nem tudnám elérni, de ha két fiam volna is, esküszöm, hogy mindkettőre fejedelemséget tudnék átörökíteni.” (eredetiben latinul). Országos Levéltár Litterae Camerae Scepusiensis. fasc. 215. 1682. júliusi csomó.
  7. Az osztrák–török erőviszonyok félreismeréséről, amelyben Thökölyvel Európa nagy része osztozott, továbbá Thököly és Sobieski külön kapcsolatáról: Köpeczi Béla „Magyarország a kereszténység ellensége” (Budapest, 1976.24–26).
  8. Utóbbira lásd továbbá: Hopp Lajos, Thököly lengyel ügyeiről (Thököly-emlékünnepség. Vaja. 1975); O. F. de Battaglia, Jan Sobieski König von Polen (Köln, 19822).
  9. A dunántúli arisztokrácia Thököly előtti behódolására és az ország 1683. nyári közállapotára: Thaly Kálmán, Az 1683-iki táborozás történetéhez (Századok, 1883); Karácson Imre, A török sereg átvonulása Magyarországon, 1683. (Hadtörténeti Közlemények 1896); K. Teply, Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 1972.
  10. Az 1683. évi Bécs elleni török hadjárat újabb standard külföldi feldolgozásai: Th. Barker, Double Eagle and Crescent. Vienna's Second Turkish Siege and its Historical Setting (New York, 1967), német kiadása: Doppeladler und Halbmond. Entscheidungsjahr 1683. (GrazWienKöln, 1982); a Bécs elleni támadást szélesebb stratégiai összefüggésekbe helyezve: E. Eickhoff, Venedig, Wien und die Osmanen. Umbruch in Südosteuropa, 1645–1700. (München, 1970).
  11. 1683 kérdéséhez figyelemre méltó újabb hozzászólások: W. Leitsch, Warum wollte Kara Mustafa Wien erobern? (Jahrbücher für Geschichte Osteuropas 1981); Z. Abrahamowicz, Der politische und ökonomische Hintergrund des Wiener Feldzuges von Kara Mustafa (Studia Austro-Polonica 3. WarszawaKraków, 1983). A vonatkozó oszmán források újabb kiadásai: Z. Abrahamowicz, Kara Mustafa pod Wiedniem, Kraków, 1973); R. F. KreutelK. Teply, Kara Mustafa vor Wien. 1683 aus der Sicht türkischer Quellen (GrazWienKöln, 1982).


A Thököly-felkelés (1678–1685)
Anyagi és politikai erőforrások Tartalomjegyzék A felkelés bukása