A török közigazgatás

A Múltunk wikiből

Az elfoglalt Budát a törökök első magyarországi vilájetük központjává tették. Körzete dél felé magába foglalta az egykori macsói és a nándorfehérvári bánság területét is, Vidinig, Nišig ért. A Körösöktől délre eső vidék Temesvár elfoglalása után új vilájet lett, Temesvárral mint központtal. Területe lényegesen kisebb volt, mint a budai vilájeté, talán mert a török arra gondolt, hogy Erdély felé is kiterjeszti hatalmát. A szandzsákbeosztás a török terület növekedése, illetve időnkénti átszervezése miatt változásokon ment át. Az 1560-as évek végén a budai vilájet a Drávától északra 17, tőle délre 3 szandzsákból állt, a temesvári 8-ra oszlott. A szandzsákok kiterjedésük szerint több-kevesebb kazát foglaltak magukba, a kazák egy-két náhijéből állottak. A budai vilájetet irányító beglerbég pasa címet kapott, a 16. században elvétve, 1623-tól rendszeresen vezíri ranggal is felruházták. A szandzsákokat (liva) a szandzsákbégek vezették. A beglerbég tanácsadó testülete a körzet fő tisztviselőit magába foglaló díván volt. A pénzügyeket a vilájet-központokban működő pénzügyi hivatal (defterháne) igazgatta, élén a defterdárral; ez elszámolással felettes hatóságának, a konstantinápolyi defterhánénak tartozott.[1]

A beglerbéget a szultáni udvarból nevezték ki, 15. századi törvény szerint ezzel a tisztséggel nagyobb jövedelmű szandzsákbégeket, defterdárokat, kádikat lehetett felruházni. A 16–17. században a birodalom legmagasabb tartományi posztjai valójában egy szűk, bár személyi állományában állandóan változó elit tagjai között cseréltek gazdát. Kényes katonai és diplomáciai helyzete miatt a budai beglerbégségre nagyobbrészt tapasztalt, már több ilyen posztot betöltött embereket neveztek ki. Minthogy a tisztség komoly, évi 1 millió akcse körüli jövedelemmel járt, nagy versengés folyt megszerzéséért. A Porta úgy tartotta kézben a beglerbégeket, hogy viszonylag kis időre hagyta meg őket tisztségükben. 145 év alatt, amíg Buda török uralom alatt állt, 99 alkalommal neveztek ki ide beglerbéget. Az is megtörtént, hogy ugyanaz a személy – megszakítás után – másodszor, ritkábban harmadszor, sőt egy ízben ötödször is megkapta a budai beglerbégséget.[2]

Tisztségük teljhatalom és kiszolgáltatottság sajátos keveréke volt. Mozgásterükbe belefért minden, ami megfelelt a Porta katonai és politikai céljainak, és nem veszélyeztette a központi hatalmat. Teljhatalmú megbízottként képviseltek a szultánt a Béccsel folyó diplomáciai tárgyalásokon, önállóan kezdhettek kisebb katonai vállalkozásokba, ezt csak akkor vették rossz néven tőlük, ha belebuktak. Merev korlátokba ütköztek viszont minden olyan kérdésben, amely a tartományi igazgatás adott rendszerén igényelt bármily kicsiny változtatást. Különösen a pénzügyek intézésében nyomasztotta őket teljes kiszolgáltatottság, zsoldok vagy fizetések egy-két akcsés emelését is a Portán kellett jóváhagyatniok.

Életpályájuk, mint a birodalom minden főemberéé, bővelkedik változatosságban. Egy részük fővárosi és tartományi hivatalok között hányódva vetődött Budára, ahol rövid szolgálati idejük letelvén, anélkül, hogy bármilyen maradandó nyomot hagytak volna maguk után, újra a birodalom másik végén találták magukat. Másik csoportjuk részben ellenkező típust képviselt. Alattuk sem melegedett meg a budai kormányzói szék, vándorlásuk azonban a birodalom európai felére, azon belül gyakran a magyarországi végekre korlátozódott, az itteni beglerbégi és szandzsákbégi állásokat járták végig. Néhány olyan családot is találunk közöttük, amelyiknek több tagja szolgált Magyarországon.

A beglerbégek közül magasan kiemelkedik Szokoli Musztafa pasa, aki egyedülállóan hosszú ideig, 1566-tól 1578-ig kormányozta a budai vilájetet. Állását és hosszan tartó biztonságát nagybátyjának, Szokoli Mehmed nagyvezírnek köszönhette. Nevéhez nem fűződnek fényes haditettek, annál többet építkezett. Vagyonából kormányzósága területen 4 dzsámira, 6 mecsetre, 2 medreszére (iskolára), 12 szállóházra és 16 fürdőre áldozott. A nagy háborúk elülte után ő fémjelezte a török Buda tekintélyét. Mégis, amikor nagybátyja hatalma megrendült, neki is vesznie kellett. Még azt is vétkéül rótták fel, hogy Budát 1578-ban földrengés és villámcsapás pusztította, amiben Allah figyelmeztetését látták.[3]

A középszintű tartományi igazgatás kulcsfigurája a kádi, akit a mohamedánok bírájának tekintünk, s aki valójában az egész helyi igazgatást koordinálta és felügyelte. Tevékenyen részt vett az adók kivetésében és beszedésében, a hadsereg mozgósításában, ellátta az iparostestületek, a piacok, az építkezések és a különböző vallási közösségek felügyeletét. Rendszeres jelentéseket küldött az udvarba a beglerbégekről, a vilájet népéről, hangulatáról. Mint jogász, közjegyző és bíró volt egy személyben. A nagyobb kincstári birtokoknak külön kádija volt, fontosabb központokban egyszerre több is működött, míg jelentéktelenebb helyeken csak kádihelyettes. Általában bírósági kerületenként (kaza) egy-egy kádi székelt, aki időnként végigjárta körzetét, vagy kiküldött emberei útján ítélkezett polgári és büntetőperekben. Ítélkezésében szandzsákonként egy jogtudós (mufti) volt segítségére. Kétséges esetekben a kádi a muftihoz fordult, aki a szereplők neve nélkül eléje terjesztett ügyekben a mohamedán egyházjogon nyugvó véleményt (fetva) adott.

A kádi a kincstártól fizetést kapott, a bírságokból és a büntetéspénzekből külön jövedelmet húzott. A büntetéspénzt az esetek súlyossága szerint szabták ki, és összege a rája anyagi helyzete szerint is változott. Figyelembe vették, hogy az illetőnek van-e 300 akcse (= 6 magyar forint) értékű ingó vagyona vagy sem. Ugyanazért a bűnért – a nomád társadalmakra emlékeztető módon – a bűnös anyagi helyzete szerint kevesebbet vagy többet kellett fizetni.

A szultáni birtokok, a magasabb tisztségviselők hász-birtokai, a ziámet birtokok és egyes kiemelt tímár-birtokok „szabadok” voltak. A kádi vagy egyéb bírósági személy a birtokos engedélye nélkül ott nem is ítélkezhetett. A szandzsák poroszlói nem foghatták el a „szabad” birtokokra menekült tolvajokat, szultáni rendeletre volt szükség, hogy a gonosztevőket kiszolgáltassák. A „szabad” birtokokon a büntetéspénzek a birtok urát illették. Máshol a felét kapta a birtokos, a másik felét pedig, a szandzsákbég, illetve a kádi. A büntetéspénzeket is beszámították a birtok jövedelmei közé, az utolsó évek átlaga alapján. Ezekből viszonylag alacsony, falvanként többnyire 100 akcse alatti összeg folyt be, feltehetően azért, mert a lakosság ritkán fordult testi sértés ügyében a kádihoz. A mezei károk okozásáért a büntetéspénznél alacsonyabb bírságot kellett fizetni a török földesúr részére.[4]

A helyi igazgatás minden részletében érződött a központi kormányszervek ellenőrzése. A beglerbég hatáskörét erősen korlátozta az a tény, hogy a szandzsákbég, a defterdár, a kádi és más vezető tisztviselők is az udvarból nyerték kinevezésüket, és ott voltak felettes hatóságaik. Csak kisebb hatáskörű alkalmazottait nevezte ki a beglerbég, a helyettesi tisztséget pénzen lehetett vásárolni. A beglerbég felügyeleti joggal rendelkezett ugyan a vilájetben működő defterdár, kádi stb. fölött, de az érdemi irányítást és ellenőrzést konstantinápolyi felettesük gyakorolta. Az ellenőrzési rendszert a török pontosan kiépítette, és a hivatalgépezet jól működött. Ez az ellenőrzés azonban elsősorban a központi hatalom érdekeit szolgálta, s nem küszöbölte ki azt, hogy a tisztviselők gyakran támasztottak jogtalan követeléseket, és tág tere nyílt a megvesztegetésnek is.

A központ irányítása érződött abban is, hogy a mindennapi helyi életet, mindenekelőtt az adózást, a vámok és a különböző illetékek összegét, a bíráskodást szultáni törvények (kánun) szabályozták. Magyarországra vonatkozóan is több törvény készült, így a budai, esztergomi, hatvani és nógrádi livák kánunja Szulejmán idejében. A végrehajtás ellenőrzése céljából a szandzsák-összeírások elejére lemásolták az illető igazgatási egység kánunját.[5]

A hódoltság területén, kevesebb csorbát szenvedve, mint a Balkán félszigeten bárhol, megmaradtak a régi önkormányzati szervek, ha nem veszélyeztették a török uralmát, és el tudták látni az igazgatási feladatokat. Ezzel a török kormányzat mentesült az alsó szintű hivatali szervezet kiépítésétől. Az alföldi mezővárosok maguk osztották szét és szedték be az adót, saját bíróságuk ítélkezett a lakosság peres ügyeiben.[6] A mohamedán egyházjog és a kánunok uralma alatt is maradt tere a régi magyarországi szokásoknak.

Irodalom

  1. A török területek közigazgatási beosztásáról: Fekete Lajos, Budapest a törökkorban (Budapest, 1944), valamint Káldy-Nagy Gyula, Harács-szedők és ráják (Budapest, 1970).
  2. A beglerbégek gyakori cseréjéről: Fekete Lajos, Budapest a törökkorban (Budapest, 1944).
  3. Szokoli Musztafára: Káldy-Nagy Gyula, Harács-szedők és ráják (Budapest, 1970).
  4. A bíráskodásra: Schwáb Mária, Az igazságszolgáltatás fejlődése a török hódoltság idején az alföldi városokban (Budapest, 1939).
  5. A seriatra (ser) és a kánunokra: Salamon Ferenc, Magyarország a török hódítás korában (Budapest, 18852).
  6. A magyarországi önkormányzatok megmaradására: Makkai László, Pest megye története 1848-ig (Pest megye műemlékei. Budapest, 1958).


A török berendezkedés Magyarországon
A török terület népessége Tartalomjegyzék Jövedelmek, adóztatás