A török kor emberföldrajzi mérlege

A Múltunk wikiből

A török kor emberföldrajzi mérlegét gazdasági és demográfiai szempontból egyaránt negatívan ítélte meg régi s ítéli meg mai történetírásunk. Mégis, a kérdést ma már differenciáltabban kell megközelítenünk, először is azért, mert korábban a tájföldrajz már akkor elérhető eredményei sem épültek be a történeti szintézisekbe s a regionális monográfiákba, főként pedig azért, mert nemcsak új gazdasági és népesedési adatok tömege, köztük török források egész sora került napvilágra, hanem a források feldolgozásának módszere és szemlélete is alapvető változáson ment keresztül.

Kétségtelen tény, hogy a török kor végeredményben az ország jelentős részében a táj elvadulásával és a magyar népesség pusztulásával jellemezhető, de a két folyamat nem kezdettől fogva, nem állandóan és nem is mindenütt kapcsolódott össze úgy, hogy közéjük mintegy egyenlőségjelet tehetnénk. Márpedig régebbi történetírásunk ezt az egyenlőségjelet alkalmazta azon feltételezés tényként való bemutatásával, hogy az országnak GyőrBudapestDebrecen vonalától délre eső részén a magyar lakosság már a 16. század közepére kipusztult, s a megműveletlen táj elvadult, a korábbi betelepülés során kiirtott erdők helyét most szántók és szőlők helyett gyep, homok és szik foglalta el, mert erdő híján a páratartalom csökkenése pusztaságot s vele extenzív állattartó gazdálkodást hozott létre. A Dunántúlon a táj elvadulása bozótosodásban, a balkáni flóra elterjedésében mutatkozott meg, míg a tizenöt éves háború pusztításai során a Tisza–Körös–Maros szöge hatalmas mocsárvilággá változott, és a malária, a „morbus hungaricus” melegágya lett. Mindennek eredményeképpen pedig a Mátyás kori 4 milliónyi népesség, melynek nagy többsége magyar volt, a török korszak végére a felére csökkent, s ennek a félnek is csak fele volt magyar, a másik fél többségének a török hódítás nyitott utat az országba.

Ezt a képet valóban konkrét forrásadatok alapján rajzolta meg a két világháború közti magyar történetírás, de vigasztalan sötétségét, az előadásmód tragikus hangvételét nagymértékben befolyásolta a kor politikai közhangulata, mely a nemzeti sorscsapások okait a messze múltban és külső erőkben kereste, s ezzel nemcsak a saját felelősségét hárította el, hanem akaratlanul is passzívnak, tehetetlennek ábrázolta a török kor magyar népét. A rendelkezésre álló forrásokból is azok kerültek a legerősebb megvilágításba, amelyek a pusztulás tényeit tanúsították anélkül, hogy olyan kézenfekvő kritikai szempontok érvényesültek volna, mint például a szemtanúk és a károsultak szubjektív élményeiből fakadó túlzások tekintetbevétele, a megyei hatóságoknak és a földesuraknak a lakosság pusztulását az adócsökkentés érdekében felnagyító jelentéseiben a hitelesség lemérése. A népességszám becslésének a 18. század első negyedében készült. országos összeírás szolgált alapjául, melynek hiányosságait az akkori demográfiai módszerekkel még nem lehetett kimutatni, a török kor végén kialakult tájról alkotott képet pedig erősen befolyásolta a 19. század vízszabályozásai pozitív és negatív következményeinek visszavetítése, ami a víztől elnyert (és nem visszanyert) termőföld értékében s a talajvíz süllyedése (és nem a török kori pusztásodás) miatt előállt szikesedés kárában jelent meg.

Persze a két világháború közt a török kor történelmi értékeléséről kialakult fenti, legszélsőségesebben sötét változat mellett kevésbé borúlátók is szóhoz jutottak, sőt, mintegy ellenpontként, olyan nézetek is felmerültek, hogy a török megszállás alatt a magyar nép sorsa viszonylag könnyebb volt, mint a magyar feudálisok uralma alatt, s hogy a törökben nem csupán brutális hódítót, hanem lovagias ellenfelet kell látni, mellyel a magyar nép a békés években megbékélve élhetett együtt. Ennek az „ellenkép”-nek a jelentkezése még nehezebbé tette a török kor tárgyilagos megítélését.

Ami vitathatatlanul igaz, és amiből ki kell indulnunk, az a háborúnak a mindennapi életet felkavaró, tömegeket menekülésre kényszerítő, anyagiakban és emberéletekben súlyos veszteségeket okozó volta. Tekintetbe kell azonban venni, hogy a magyarországi török hadviselés valóban tömeges pusztításaira. tulajdonképpen a 16. század közepén és végén, valamint a 17. század közepén és végén, a százötven éves török kor mintegy harmadrészében került sor, különösen a mindent feldúló tatár segédcsapatok bevetése miatt. A tizenöt éves háború á török által megszállt területnek éppúgy súlyos csapást jelentett, mint á királyi Magyarország érintett vidékeinek. Néhány példa álljon itt erre. A határvidéken fekvő Veszprém vármegyének 1531-ben 254, 1609-ben 79 lakott faluja volt, elpusztult (nagyrészt a századfordulón) 66%, Borsod vármegye 1549. évi 181 lakott helységéből 1603-ra csak 80 maradt, elpusztult 60%. A török által véglegesen megszállt területen a pusztulás hasonló, bár szakaszosabb volt. A mai Pest megye területén 1545-ig a Mohács előtti 255 lakott faluból 81 (31%), a megmaradt 174-ből 1606-ra 57 (32%) vált lakatlanná – itt is a századvég jelentette a súlyosabb megpróbáltatást.

Hiteles képet azért nehéz rajzolni a tényleges pusztulásról, mert a lakosság ide-oda hullámzott. Sok más helységre jellemzőnek kell tekintenünk Győrszentmárton esetét, mely a török korban négyszer, legtovább a tizenöt éves háború után állott pusztán, 1568–1569, 1594–1609, 1662–1666 és 1683–1689 között, de mindig újratelepült. Viszont ugyanúgy sokszor ismétlődött meg a Dabas mellett feküdt Sári esete, melynek lakói a századforduló háborúja után az egész hódoltságot végigkoldulták, hogy templomuk újjáépítésére adományokat gyűjtsenek, de sikertelenül, mert a falu nem támadt fel romjaiból. Az ugyanakkor elpusztult Nyársapáti több mint hatvan évig tengődött, míg végül lakossága 1666-ban beköltözött Ceglédre, a vacsiak pedig már 1652-ben felhagytak az önálló községi lét küzdelmeivel, és Nagykőrösre települtek át. A fenti példák arra figyelmeztetnek, hogy a háborús „nagy futások” után sokáig pusztán álló falvak népességét ne mindig tekintsük elpusztultnak, mert hosszabb-rövidebb idő múlva sokan visszatértek a bujdosásból, vagy más helységben települtek meg. A helyreállott falvakról, nemegyszer a máshová áttelepülőkről maradtak fenn tudósítások, de sokkal szórványosabb értesüléseink, néha éppen csak régészeti emlékeink voltak az ideiglenesen erdőkbe, mocsarakba húzódó népességről. Újabban azonban annyira szaporodnak az ilyen, hivatalos összeírásokba bele nem került, átmeneti településekre vonatkozó adatok, hogy a nehéz időket ezekben átvészelt magyar lakosság számát jelentősnek kell tekintenünk. Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy a 18. század eleji lakosság-összeírás 1,5–2 milliós összegezésénél legalább kétszer annyit kell feltételeznünk, továbbá azt is, hogy az urbáriumok és egyéb összeírások háztartás, illetve családfőszámát nem minden esetben elegendő 4,5–5-tel szorozni, s úgy következtetni az összlakosságra, hanem gyakran a paraszti „bokrot” is figyelembe kell venni, mely a telkes jobbágy neve mögött rejtőző és csak kivételesen megmutatkozó részes- vagy bérmunkás csoportot jelenti az egykorú forrásokban.

A fenti meggondolások alapján arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a népesség török kori pusztulása nagy volt ugyan, de aligha szorította a lélekszámot a Mátyás kori mintegy 4 millió alá; a természetes szaporulatot fölözte le, ami persze önmagában is igen súlyos, a magyarságnak a Kárpát-medencében korábban fennállott jelentős számbeli többségét erősen csökkentő veszteséget jelent. De módosítanunk kell a veszteséget még nagyobbra mérő vélekedéseket is. Az a feltételezés például, hogy a török kori pusztulás nélkül a magyarság száma a természetes szaporodás révén kétszáz év alatt megötszöröződhetett volna, a kor demográfiai feltételei között alaptalannak tekintendő, mint ahogy bizonyosan nem helytálló a török kiűzésekor itt élő népességnek felerészben a török uralom idején beköltözött, idegen voltáról beszélni. Ezek a feltételezések a demográfiai módszerek akkori fejletlenségének tulajdoníthatók, illetve a 18. századi telepítések révén keletkezett etnikai helyzet visszavetítései. Bár külföldről a török uralom idején is jelentős bevándorlással számolhatunk az ország déli részeire, az új népesség zömét azonban elsodorta a felszabadító háború és a kuruc szabadságharc. A 18. század elején hozzávetőleg 4 millióra tehető népesség a töröktől visszafoglalt Magyarország (s benne Erdély) területén többségében még magyar kellett hogy legyen, különben a 18. századi települések után a magyarság nem közelíthette, majd érhette volna el a lakosság fele részét.

A földrajzi állapotokat tekintve, az Alföld homokos, szikes, vízszegény puszta jellege nem a török kori pusztulás, hanem a 19. századi vízszabályozás következménye. A földrajztudomány illetékes megállapítása szerint ugyanis a szántógazdálkodás sok évezredes irtásai, még inkább pedig a 19. századi vízszabályozás nélkül az Alföldet sűrű tölgy-, szil- és kőriserdő környezné, a homokon pedig megtelepülne a nyárfa. A talajvizsgálatok tanúsága szerint a történeti Magyarország 300 ezer km2-nyi területéből 250 ezer km2 eredetileg erdő volt, ami az évezredek során fogyott ugyan, valójában mégiscsak a 19. században fordult meg az arány annyira, hogy az erdők csupán 27,4%-ot foglaltak el. Az erdő a középkorban az országnak aligha kevesebb mint felét borította, s a török korban az Alföldön ott még szaporodhatott is, ahol a néptelenné vált falvak helyén eredetileg is erdő volt. „Erdőirtással ott nem keletkezik örökös pusztamező, ahol az erdővel nem pusztul együtt az erdőtalaj is. Az ország délvidékeinek erdőtalaján a török világ előtt … az erdővel való állandó küzdelemmel lehetett csak napon tartani a szántót. Elég volt tíz esztendő ahhoz, hogy a parlagon nem mező, hanem sarjerdő keletkezzék újra … A törökvilágban szétfutott nép irtványait rögtön erdő verte fel, pusztamező csak ott lett, ahol a falvak ülése előtt is pusztamező volt … Arról a meséről is le kell tennünk, hogy síkságon erdőirtás miatt általános szárazság és sivatag keletkezhetik … Pusztamezőt az ember csak állandó tevékenységgel tud teremteni, állandó szántással, állandó égetéssel, de magárahagyással nem. A Hortobágy pusztamezeje nem a törökvilágban keletkezett, hatvan faluja elnéptelenedése következtében, mikor is a talaj elvizesedett, begyepesedett vagy elhomokosodott, már amelyik határ hogyan, hanem az lett, ami a hatvan falu ülése előtt volt, mert más nem nem is lehetett.”[1]

Ahogy a lakosság sem pusztult ki olyan mértékben, mint azt korábban feltételezték, az őstermészet sem öltötte fel a régi képét annyira, mintha teljesen magára hagyták volna. A török kor kétségtelenül hozott demográfiai és földrajzi változásokat, éspedig a kettőt egymással szoros kapcsolatban, de nem a teljes elnéptelenedés, hanem a népességeloszlás megváltozása, még inkább a népességcsere és az azzal járó másféle gazdálkodásra való áttérés miatt. Tudjuk azonban, hogy a gazdálkodási módok változása már a török kor előtt folyt, s a török hódítás okozta viszontagságok nagyrészt csak a korábbi átalakulási tendenciákat erősítették fel egészen az eltorzulásig, s egyben a magyar etnikum kárára. Az ország négy nagy, már a középkori szemléletben és szóhasználatban is megkülönböztetett tájegysége, a Dunántúl (ha nyugatról nézték, a Dunáninnen, beleértve többnyire a Csallóközt is), az Alföld, a Felföld és Erdély egyaránt részese volt az etnikai és gazdasági „színeváltozásnak”, mindegyik a maga középkori múltja és török kori sorsa szerint.

Lábjegyzet

  1. Prinz GyulaTeleki Pál. A magyar gazdaság földrajza. Magyar föld–magyar faj. II. Budapest, 1940. 104.

Irodalom

A török kor emberföldrajzi mérlegének szélsőségesen negatív megvonását Szekfű Gyula fogalmazta meg olyan hatásosan, hogy ítéletének alapos újjáértékelésére fél évszázad alatt nem került sor. Pedig azóta legalább három vonatkozásban általa nem ismert szempontok merültek fel, amelyek indokolttá teszik véleményének felülvizsgálatát. Az első és legfontosabb körülmény, amelyet nem ismerhetett, a 16. század konjunktúrája és a 17. század depressziója volt, a másik a népesedési adatok értékelésének új módszere, a harmadik a tájföldrajznak Prinz Gyula és Teleki Pál által nem sokkal Szekfű műve után megjelent kidolgozása.

Szekfű összekapcsolta a táj elvadulását és a magyar lakosság pusztulását mindazokon a területeken, ahol török seregek jártak, mégpedig már a Mohács utáni első nemzedékben: „A magyar földnek az elvadulása a török hódoltság területén már a XVI. század közepén megállapítható. Egyenes következménye annak, hogy GyőrBudapestDebrecen vonalától délre a magyar lakosság kipusztult, s nem lévén többé emberkéz, mely a falvak határait évről évre megművelje … átvette uralmát a természet, mely most ismét az embertől függetlenül termelte ki a maga új növényvilágát, sőt klímabeli változásait is. Áll ez különösen a Nagy Magyar Alföldre, ahol régebben, leszámítva a kun puszták vidékét, falu falu mellett állott … Az ember távoztával megkezdődött a füvek uralma, a talaj begyepesedett, itt elhomokosodott, ott elszikesedett … a megmaradt erdők nem tudtak többé elegendő nedvességet szolgáltatni, a páratartalom fogytával újra megjelent tehát a puszta … Ez a puszta csak most lett igazán puszta: nem a honfoglalás korának fűben és vízben gazdag ősvadonja, hanem … tipikus pontusi puszta, másodlagos, emberkéz formálta, az emberpusztítástól létrehozott kultúrformáció, melyben itt szikes, ott homokos, másutt gyepes területek sorakoznak egymás mellé, s fa, víz és emberlakások helyett legfeljebb törpeerdőt tud magából kitermelni … földművelés helyett állattenyésztés és ennek is legprimitívebb fajtája, az istálló nélküli, rideg marhatartás nyújtott a megfogyott számú lakosságnak táplálékot … Az Alföld pusztajellege, pusztai növényzete, pusztai éghajlata … tehát a török hódítás következménye … 25–30 esztendő elég volt, hogy a magyar táj képét, a föld felszínét és a talajviszonyokat gyökeresen felforgassa.” Más módon, de nem kedvezőbben alakult a Dunántúl déli részének arculata, ahova a „Balkán nyomult fel”: „Az utas észre sem veszi, hogy Magyarországból átkerült a Balkán félszigetre …”, a Duna jobb partján, Tolnától délre „minden puszta és műveletlen … tövisbokor nőtt be mezőt, szántóföldet, szöllőt … A tizenötéves háború a pusztítást csak még súlyosabbá tette s egyúttal területi mértékét is kibővítette: Budától északra, keletre eső vidékek, a Tisza–Körös–Maros szöge ekkor váltak hasonlóképpen lakatlanná … A XVII. századra már készen Volt a magyar puszta … Az Alföld homokos, szikes, vízszegény pusztajellege, a dunántúli vidék lakatlan bozót volta kiegészül egy harmadik tájfajtával, s ez a mocsár, ingovány, vadvizek, szabályozatlan folyók állandó kiöntéseit feltüntető területeké … ahol ma a szemtermelő mezőgazdaság legjobb földjei terülnek el, ott az állóvizekben magányos halászok gyakorolják ősi mesterségüket …” A homoktól keletre a Bodrogköztől az Al-Dunáig egyetlen vízi övezet húzódik, Sarkadtól Gyuláig egyetlen nagy tó, melyen csónakon közlekednek. Még a Bereg vármegyei Munkács és Szentmiklós környékét is árvizek sújtják. „Az állóvizek kigőzölgéseiből állandó mocsárlázak törnek elő.” Mindebből pedig az következik, hogy „a török beavatkozása nélkül a Mátyás korabeli 4 millióból más népek példája szerint mi is mint 15–20 milliós nép léphettünk volna be” a 18. századba. „S ez a nagy népesség legalább 80–90 százalékban magyar lehetett volna, holott … az a minimális népesség, mely a török kiűzésekor a hazában élt, már csak felében volt magyar, másik felét idegenek tették, akiknek beköltözési lehetőséget … szintén a török hódítás nyújtott.” Szekfű Gyula, Magyar történet III (Budapest, 19352). 393–398).

A táj és etnikum „színeváltozásának” legfőbb 17. századi forrásai egyrészt az egykorú útleírások, ezek közül is elsősorban: Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai, 1660–1664. Kiadta Karácson Imre (Budapest, 1904); M. Zeiller, Beschreibung des Königreichs Ungarn (Ulm, 1644, 16642); Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus… Beschreibung des … Ungerlands. Ed. J. Seivert (Leipzig, 1854); Budáról Belgrádba 1663-ban. Ottendorf Henrik képes útleírása. Kiadta és fordította Hermann Egyed (Pécs, 1943); Tollius, Jacobus, Epistolae itinerariae. Ed. Chr. Hennin (Amsterdam, 1700); E. Brown, A Brief Account of Some Travels in Hungaria… (London, 1673), újra kiadta: K. Nehring (München, 1975). Továbbá Kosáry Domokos, Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába, I–III. (Budapest, 1951–1958) I. 363, 383–385, 388–389, másrészt az urbáriumok: Makkai László, Szolnok-Doboka megye magyarságának pusztulása a XVII. század elején (Kolozsvár, 1942. – benne a következő uradalmak urbáriumai: Szamosújvár: 1553, 1603, Csicsó: 1553, Harinna: 1560, Kővárvidék: 1566, 1603); A gyalui vártartomány urbáriumai. Kiadta Jakó Zsigmond (Kolozsvár, 1944); I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai, 1631–1648. Kiadta Makkai László (Budapest, 1954. – több urbárium jobbágynevek nélküli kivonata mellett tartalmazza Sárospatak, Örményes–Kórodszentmárton uradalmait, jobbágynévsorokkal); Urbáriumok, XVI–XVII. század. Kiadta Maksay Ferenc (Budapest, 1959. – jobbágynévsororokkal, Felső-LendvaMuraszombat: 1628, LévaBorsmonostor: 1608, Várpalota: 1578, 1617, Pozsony: 1574, 1646, Csejte: 1568, 1695, Csábrág: 1558, 1602, Murány: 1573, 1672, Szepesvár: 1605, 1672, Szendrő: 1570, 1686, Szentmiklós: 1648, 1700, Nagybánya: 1566, 1688, Vác: 1578, Tokaj: 1581, 1688, Ecsed: 1614 és tartozékaik); Urbariile Tárii Fagarasului, 1601–1680. I–II. Kiadta D. Prodan (Bucuresti, 1970–1976). — A tizedfizetők névsorai hasonlóan forrásértékűek, de kiadva még nincsenek, a jegyzékek az Országos Levéltárban tanulmányozhatók, nem egyet népesedéstörténeti szempontból fel is használtak az alább idézendő szakirodalomban. A török megszállás alatt élő lakosságról névsorok maradtak fenn a defterekben, ezek azonban a 17. században ritkábbá és hézagosabbá válnak: Magyarországi török kincstári defterek, 1543–1699. I–II. Kiadta Velics AntalKammerer Ernő (Budapest, 1886–1890). A településtörténet forrásaihoz lásd még: Kéziratos térképek a területi állami levéltárakban I–II. Szerkesztette Maksay Ferenc (Budapest, 1967–1968). Korszakunkból származó térképek új kiadása: Cartographia Hungarica (Budapest, év nélkül).

A gazdaságföldrajz történeti hátterű időtálló összefoglalása: Prinz GyulaTeleki Pál, A magyar gazdaság földrajza. (Magyar föld – magyar faj. II. Budapest, 1940). Ezt jól kiegészíti: Soó Rezső, Növényföldrajz (Budapest, 1965). — A gazdaságtörténeten túlmutató gazdaságföldrajzi vonatkozásokról: Paládi Kovács Attila, A magyar parasztság rétgazdálkodása (Budapest, 1979); Takács Lajos, Irtásgazdálkodásunk emlékei (Budapest, 1980); Károlyi Zsigmond, A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Budapest, 1960). A földművelés és állattenyésztés táji eltéréseire lásd még a gazdaságtörténeti fejezetek irodalmát.

A népesség táji és etnikai megoszlására: Szabó István Pusztuló magyarság és Eperjessy Kálmán A települési rend bomlása című tanulmánya a Magyar Művelődéstörténet III. kötetében. Szerkesztette Domanovszky Sándor (Budapest, 1940), ugyanebben a felfogásban: Szabó István, A magyarság életrajza (Budapest, 1942); Szekfű Gyula, A nemzetiségi kérdés rövid története: Állam és nemzet. (Budapest, 1942). — Újabban, csak a magyar etnikumról: Kósa LászlóFilep Antal, A magyar nép táji-történeti tagozódása (Budapest, 1975). — A népesség pusztulásáról a régi megyemonográfiákban festett sötét kép tovább kísértett az ötvenes évek demográfiai irodalmában is: Boros Ferenc, Adatok Magyarország településállományának XVII. századi fejlődéséhez (Földrajzi Értesítő, 1957); Dávid Zoltán, A házak száma és a népesség XVI–XVII. századi forrásainkban (Történeti Statisztikai Közlemények 1958); ugyanő, Adatok a török hadjáratok okozta népességi veszteséghez (Budapest, 1967); A történeti statisztika forrásai. Szerkesztette Kovacsics József ([[Budapest#1957|Budapest, 1957]); ugyanő, Magyarország történeti demográfiája (Budapest, 1963). Új távlatokat nyitott, s egyben vitákat keltett: Kováts Zoltán, A magyar népességfejlődés a honfoglalástól 1870-ig (A Szegedi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei 1971–1972). A városiasodás megtorpanásáról a török megszállta területen: Szakály Ferenc, Zur Kontinuitätsfrage der Wirtschaftsstruktur in den ungarischen Marktflecken unter der Türkenherrschaft. Die wirtschaftlichen Auswirkungen der Türkenkriege (Graz, 1971).


Tájak és népek
Tartalomjegyzék Magyarok és rácok a Dunántúlon