A török védnökség

A Múltunk wikiből
1528
január 27. Szulejmán szultán szövetséget köt I. Jánossal.
március 20. I. János Szinánál vereséget szenved I. Ferdinánd hadaitól, és Lengyelországba menekül.
május I. Ferdinánd követséget küld a Portára.
november 3. I. János visszatér Lengyelországból.

Az egyre súlyosbodó helyzetben János az egyetlen kivezető útnak azt találta, ha a törökkel veszi fel a kapcsolatot. Meglepő fordulat volt ez azután, hogy meg­választása óta a török elleni háborút hirdette. De nem lepte meg a kortársakat, akik Szapolyai lehetőségeit kezdettől fogva mérlegelték. A lengyel követ, aki még megválasztása előtt járt Magyarországon, előre látta, hogy Ferdinánd és a török között nem lesz ereje trónja és országa megvédésére. Ha Ferdinánd kiszo­rítja a hatalomból, a törökhöz fog folyamodni, ez viszont egyet jelent az adóf­izetés vállalásával. Szapolyainak erre a kényszerlépésére különben Ferdinánd, sőt V. Károly is gondolt, annyira a tények egymásutánjából következett.

János király követe a lengyel Hieronymus Łaski volt, akit 1527 tavaszán fogadott szolgálatába. Łaski sokat forgott fejedelmi udvarokban; művelt humanista, moz­gékony, kalandor természetű ember volt, aki annak állt szolgálatába, aki jobban megfizette. János előbb Franciaországba küldte, majd a Portára. Arra már nem volt idő, hogy menlevelet kérjenek számára a töröktől, így Łaski kevés kísérő­vel, ajándékok nélkül indult el a bizonytalan útra. 1527. december 22-én érk­ezett meg Konstantinápolyba, és néhány napon belül megkezdte tárgyalásait a Por­ta vezető embereivel.[1] Nagy segítségére volt Alvisio Gritti, gazdag kereskedő, a velencei doge természetes fia, aki a török udvarban erős befolyással rendelke­zett. Tárgyalásait Łaski naplóban örökítette meg, mely nem mentes a túlzásoktól és saját szerepe felnagyításától, de így is kétségtelenné teszi, hogy Szapolyai aligha bízhatta volna rátermettebb emberre a követség nehéz feladatát. Bár a tör­ökök jól ismerték Magyarország s benne Szapolyai pillanatnyi helyzetét, mégis elismerték királyságát, szövetségre léptek vele, és segítséget ígértek Ferdinánd ellen. Lemondtak a hűbéres adóról is, mert Łaski meggyőzte őket, hogy Szapolyai az adófizetés vállalásával elvesztené a francia király szövetségét, egyéb eu­rópai kapcsolatait, alattvalóinak ragaszkodását, és az egész keresztény világ megbélyegezné. Az adófizetés elhárítása azt a látszatot őrizhette, hogy Magyar­ország önállóságán nem esett csorba.

Persze Łaski érveinél is többet nyomott a latban az, hogy a Porta nem akarta, hogy a Habsburgok Magyarország megszerzésévei erősödjenek, s így a saját érdek­ében támogatta János királyságát. A tárgyalások során az is bebizonyosodott, hogy a török vezetés nem elégszik meg a Habsburgok befolyásának korlátozásával, hanem távolabbi tervei vannak Magyarországon. Amikor Łaski visszakérte a II. La­jos uralkodása alatt elfoglalt magyarországi, horvátországi és szlavóniai vár­akat, a törökök erről hallani sem akartak. A tárgyalások elsősorban a Szeréms­éget érintették. Ibrahim, a szultán nagyvezíre kijelentette, hogy a Szerémségben levő hadsereg a török kincstárnak évi 224 ezer (!) dukátjába kerül, de ha tízs­zer ennyit emésztene is fel, akkor sem adnák fel. Arra utaltak, hogy ha kivonul­nának, a területet Ferdinánd foglalná el. A valóságban azért ragaszkodtak hozzá, mert ez jelentette számukra Magyarország bejáratát.

A Porta kitartott amellett, hogy Magyarország szablyával szerzett ország, ahol a szultán is járt, tehát mindenképpen az övé, de átadja Jánosnak, és megsegíti Ferdinánd ellen. Łaski csapatokat, ágyúkat, lőport kért, továbbá azt, hogy a szultáni sereg álljon készenlétben. El akarta kerülni, hogy a szultán maga ve­zesse csapatait Magyarországra, de nem tudta megakadályozni, mert a Porta min­denben a maga érdekei szerint döntött. Török részről a szövetséget és barátságot hangoztatták, de János király adófizetés nélkül is kiszolgáltatott helyzetbe ke­rült. A szultán azt kívánta tőle, hogy tájékoztassa a keresztények minden dol­gáról.

A törökkel kötött megállapodás egyelőre nem éreztette hatását. János próbálkozá­sa Eger visszavételére újabb vereséget hozott, hadvezére, Bodó Ferenc is fog­ságba került, s mivel megtagadta, hogy Ferdinándra esküt tegyen, élete végéig nem szabadulhatott a bécsújhelyi börtönből.

A bécsi udvarban úgy gondolták, hogy Szapolyaival már nem kell komolyan szám­olni. Az 1528 elején Budán összeült újabb országgyűlésen senki sem tudta, hogy vajon csak teljes megsemmisítésére kell-e fegyverkezni, vagy esetleg a török támadása ellen kell-e védekezni. Végül is kimondották: ha az ország védelme úgy kívánja, az összes főrendek és nemesek hadinépükkel, sőt összes jobbágyukkal vonuljanak hadba, s hajtsák be a Ferdinánd koronázásakor megszavazott hadiadó második felét is. Újabb intézkedéseket hoztak a Szapolyai-párt felszámolására is. Ismételten súlyos büntetést helyeztek kilátásba azokkal szemben, akik nem jelentek meg Ferdinánd előtt hódolatra, s elrendelték a látszatból behódolók igazi pártállásának kivizsgálását is. Végrehajtó hatalom hiányában azonban ezek a rendelkezések is inkább csak fenyegetést jelentettek, mint ahogyan papíron maradtak a szárazvámok eltörlésére és az 1526. évi török hadjárat óta elkövetett hatalmaskodások megbüntetésére hozott korábbi törvénycikkek is.

A Ferdinánd pártjára álló főurak egyik fő törekvése, mint láttuk, az volt, hogy részesedjenek Szapolyai lefoglalt birtokaiból. A köznemesség viszont azt kérte, hogy az ilyen birtokokat a király ne adja ki a kezéből, hanem tartsa fenn a meg­sokasodott kiadások fedezésére. A köznemesség kívánsága nem került be az or­szággyűlési végzések közé, aminthogy nem lett törvény több más javaslatból sem, mert fennakadtak a különféle érdekek zátonyán.

Az országgyűlés a belső erőforrásokat igyekezett mozgósítani a várható veszedel­mek ellen, Ferdinánd pedig bejelentette, hogy külső segítség szerzése céljából Regensburgba megy az 1528. március közepén nyíló birodalmi gyűlésre. Távolléte idejére Báthori István nádort jelölte ki helytartónak, és mellé – ausztriai min­tára – a királyi tanács tagjaiból külön tanácsadó testületet állított. Ennek tagjai a fő- és alkancellár, az országbíró, a kincstartó és a tárnokmester vol­tak. A helytartó és a felsorolt tanácsosok az ország kormányát alkották, melynek hatásköre a központi igazgatás minden területére kiterjedt. Minthogy a nádor egy személyben főkapitány is volt, az ország védelmének irányítása is a tanácshoz tartozott. A helytartó és a tanács volt hivatott összehangolni a kormányzat fel­adatait, az egyes tisztségviselők ugyanis külön-külön megtartották intézkedési körüket. A helytartóság a király távollétében működött, a kancellár kezében ma­radt a királyi pecsét, amely intézkedéseiknek az uralkodói tekintélyt bizto­sította. A helytartó és a tanácsosok kötelesek voltak a felmerült ügyekről táj­ékoztatni a királyt. Megbízatásuk ideiglenes volt, egyszeri esetre szólt. Bár a birodalmi gyűlés, miután V. Károly április 16-án váratlanul lemondta részvéte­lét, nem ült össze, Ferdinánd mégsem tért vissza Magyarországra; így a helytar­tóság működésének időtartama meghosszabbodott.

Szapolyai 1528-ban sem tudta hatalmát megerősíteni. Kassa ellen tervezett tám­adását Ferdinánd csapatai meghiúsították, és túlerőben levő seregét Szina mel­lett újabb vereség érte. Kénytelen volt elhagyni az országot; lengyel földre, Tarnów várába menekült.

A menekülő János király kíséretéhez Sajóládon Fráter György, az ottani szerze­tesház perjele csatlakozott. A szerzetesi kámzsa eltakarta múltját, és később a szépirodalom regényes történetekkel töltötte ki az ismeretlen éveket. De annyi bizonyos, hogy nemesi családból, régi horvát nemzetségből született 1480 körül. Atyja Utjesenics Gergely, anyja Martinuzzi Anna volt. Nyolcéves korában mint ap­ród Corvin János herceg udvarába került, majd tizenhárom évig katonáskodott Hu­nyad várában. A herceg halála után a Szapolyaiak szolgálatába állott, de egy idő múlva megunta az udvari életet, és a pálos szerzetbe lépett, ettől kezdve csak Fráter György néven emlegetik. Ott kezdett tanulni, és pappá szentelése után kül­önféle pálos monostorok élén állott. Közben atyja és egyik bátyja a török el­leni harcokban esett el – Fráter György követte Jánost Lengyelországba.[2]

Ferdinánd serege folytatta a Szapolyai-hívek kezén levő várak elfoglalását, úgyh­ogy a Habsburg uralkodó lassanként az egész országot a magáénak mondhatta. János király azonban nem adta fel a harcot. Fő reménysége immár a török segíts­ége volt, de nyugati kapcsolatait is fenntartotta. Tarnówból április elején le­velet küldött Regensburgba, de mivel az ez évi birodalmi gyűlés elmaradt, prób­álkozása visszhang nélkül maradt. A következő évben a Speyerbe összehívott gyűl­és előtt ismét eljuttatta levelét a választófejedelmekhez. Félreérthetetlenül célzott arra, hogy Ferdinánd támadása miatt kénytelen a Porta szövetségét keres­ni, és kérte, hogy vessenek véget az ellene irányuló jogtalan támadásoknak. Ha pedig a török szövetségből az egész kereszténységre kár származnék, ezért Ferdinándot terheli felelősség.

A török János királynak nyújtott segítségéről nyugaton hamarosan közvetlen for­rásból is tudomást szerezhettek. Łaski, útban hazafelé, április elején Havasal­földről levélben közölte Ferdinánddal, hogy János király és a Porta között meg­egyezés született, ő maga pedig török, moldvai, havasalföldi és tatár csapatok­kal ura segítségére megy.

János király megkezdte az előkészületet visszatérésére. Katonákat fogadott Szászországban és Lengyelországban, titokban kapcsolatot tartott magyarországi híveivel. Fráter György háromszor is járt Magyarországon, és feltűnés nélkül tudta hozni-vinni az üzeneteket. Szapolyai újra birtokokat adományozott, hogy híveket szerezzen.

Ferdinánd közben Morvaországban és Csehországban járt, majd az év vége felé az ausztriai tartományok gyűlésén jelent meg. Így akart mindenhol segítséget bizto­sítani a következő évben várható török támadás elhárítására. Közben helytartós­ága útján figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket, utasításokat küldött. Egyik fő törekvése arra irányult, hogy Lengyelországba szorult vetélytársát tel­jesen elszigetelje. Sikerült megakadályoznia, hogy a Szászországban gyűjtött csapatok eljussanak Lengyelországba, ott azonban folytatódott a gyalogosok és lovasok fogadása. Ferdinánd és a lengyel udvar között ezért ismételt üzenet­váltásra került sor. Ferdinánd éles hangú levélben szerződésszegéssel vádolta a lengyel királyt, és ellenfele kiszolgáltatását kívánta. Zsigmond mentegette ma­gát, és megígérte, hogy Szapolyai nem marad Lengyelországban. Mindez gyorsította János készülődését a hazatérésre.

Közvetve őt is érintette, hogy Péter (Petru Rareş) moldvai vajda követe megje­lent Prágában, és jelezte a török előkészületeit. Egyúttal emlékeztette Ferdi­nándot, hogy bíznak segítségében. Radu havasalföldi vajda is ellenségesen állott Jánossal szemben. VII. Kelemen pápa pedig kiátkozta a török szövetség miatt, de hamarosan visszavonta az átkot.

Ferdinánd ekkor megpróbálta megzavarni Szapolyai és a Porta szövetségét. Köv­etséget menesztett Konstantinápolyba azzal a feladattal, hogy kíséreljenek meg elfogadható szomszédsági viszonyt kialakítani.[3] A törökök ugyanis még 1527-ben elfoglalták a Ferdinánd által magára hagyott Jajcát, Bosznia fővárosát, 1528-ban továbbterjeszkedtek a Száva felé, s a portyázó csapatok ellenállás nélkül hatol­tak be az országba. Ferdinánd követei most visszakérték az újabban elfoglalt vára­kat és Szulejmán korábbi hódításait, egyúttal igyekeztek Szapolyait befeke­títeni. Eredményt azonban nem tudtak elérni: a törökök azt kívánták, hogy Ferdi­nánd vonuljon ki Magyarországról. Több mint fél év után azzal az üzenettel bo­csátották haza követeit, hogy a következő évben a szultán Magyarországra vezeti seregét.

Ferdinánd követségének ellensúlyozására János újra a Portára küldte Łaskit, aki itt megnyugodva tapasztalhatta, hogy a szultán kitart a szövetség mellett. Szep­tember 30-án János a magyarországi birtokosok sorába emelte követét, aki – úgym­ond – élete kockáztatásával békét hozott létre a törökkel, és a csapásoktól sújtott Magyarországot kimentette a fenyegető szolgaságból. Örökös szepesi grófs­ággal, Szepesvárral, Késmárk várával és városával, Richnóval és Gölniccel jutalmazta szolgálatait.[4] [5]

1528-ban János király már megindította a harcot Magyarország visszaszerzésére, több csapata átlépte a határt, s összevonásuk után hamarosan komolyabb hadi si­kert értek el: Kassa és Sárospatak között megverték Révay István és Serédy Gáspár seregét, amely 500 városi gyalogosból és 1200 lovasból állt. Erre maga János is bejött az országba, a Tiszán túl újabb és újabb csapatok csatlakoztak hozzá. Makó közelében találkozott a belgrádi pasával, akit a szultán hozzá küldött, s ettől kezdve török csapatok is voltak mellette. A lengyeleken és törökökön kívül rácok és egyre nagyobb számban magyarok harcoltak János oldalán. December végére a Tisza és Erdély közé eső terület, Temesvár kivételével, összes váraival a ke­zében volt. Több ponton helyezte el csapatait, úgy, hogy egyik a másikat se­gíthesse, és közben figyelemmel kísérhesse az ellenség mozdulatait. A Tiszántúl elvesztésével Erdélyben is veszélybe került Ferdinánd uralma. Az er­délyi erőviszonyok alakulását nem kis részben a román fejedelemségek állásfogla­lása befolyásolta. Havasalföld az 1529 elején bekövetkezett vajdaváltozás után is Ferdinánd pártján maradt, de a moldvai vajda, a szultáni hadsereg közeledt­ének hírére, Szapolyai mellé állt. Fegyveres segítségének nagy része volt abban, hogy végül a szászok is elhagyták Ferdinándot. A moldvai vajda jutalmul több birtokot kapott Erdélyben, köztük Küküllővárt és Besztercét is. A székelyek már korábban átálltak Szapolyai mellé.

Az országban több helyen folytak harcok Ferdinánd és János között: a Szepes­ségben, az északnyugati területeken és Szlavóniában. Buda Ferdinánd kezében volt ugyan, de az ország jelentős része ismét Jánosnak engedelmeskedett. A gyors vált­ozásban része volt a mellette harcoló idegen csapatoknak, de még inkább an­nak, hogy a magyarországi birtokosok közül sokan visszatértek János pártjára. Ennek az újabb pálfordulásnak több oka is volt.

Egyrészt csalódtak Ferdinándban, akinek Jánost sikerült ugyan előzőleg kiszo­rítania az országból, de sokszor megígért hadjárata a török ellen elmaradt; Bécs ehelyett megegyezést keresett az ellenséggel. A szerémségi várak békés vissza­szerzésének kísérletei sem jártak eredménnyel, sőt a török több kisebb várral együtt, mint említettük, Jajcát is elfoglalta. Mindebből arra következtettek, hogy Ferdinánd nem rendelkezik olyan erőkkel, amelyekkel képes megvédeni az or­szágot és biztosítani tudja a belső nyugalmat. Növelte a csalódást Ferdinánd ha­dainak viselkedése. A zsoldosok nem tettek különbséget a két király hívei köz­ött, különösen azután nem, hogy nem kaptak rendszeresen zsoldot. Vezéreik meg­bízásukat vagyongyűjtésre használták. Hans Katzianer, Stájerország, Karintia és Krajna főkapitánya például a Szepesség népének okozott súlyos károkat, 1529 jún­iusában kincsekkel megrakodva hagyta el az országot.

Másrészt viszont azt látta a nemesség, hogy erős hatalom áll János király mel­lett. Elhitték azt, amivel magyarázta a Portával kötött szövetségét: ily módon megmenti Magyarországot a német uralom veszélyeitől és egyúttal a török hódítás szolgaságától is. A birtokosok jó része tehát visszatért Jánoshoz, ő pedig fenn­tartás nélkül fogadta a megtérőket. Újra sikerült megvetnie a lábát az or­szágban, már azelőtt, hogy a szultán hadseregével megjelent volna.

Irodalom

  1. Hieronymus Łaśky tárgyalásaira a török Portán: Hieronymi Łasky palatini Siradiensis Historia Arcana legationis nomine Johannis Regis ad Solymannum Turcarum Imperatorem susceptae (Közölte: Matthias Bel, Adparatus ad historiam Hungariae. Pozsony, 1735).
  2. Fráter György életének korai szakaszára: De Georgii Utissenii, Fratris appellati, vita et rebus commentarius (Verancsics Antal összes munkái II. Monumenta Hungariae Historica III. osztály III). Részletes életrajza: Horváth Mihály, Utyeszenich Frater György (Martinuzzi bíbornok) élete (Budapest, 1882).
  3. Ferdinánd diplomáciai kapcsolata a törökkel: Török Pál, I. Ferdinánd konstantinápolyi béketárgyalásai, 1527–1547. (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből XXIV/12. Budapest, 1930).
  4. Szapolyai adománya Łaskynak: Országos Levéltár Neo-regestrata acta 59/20.
  5. Szapolyai birtokadománya 1528-ban Lengyelországból: Országos Levéltár Neo-regestrata acta 59/80.


János király török szövetségben
Tartalomjegyzék Bécs ostroma