A törekvő mezőváros, a süllyedő-emelkedő királyi város

A Múltunk wikiből

A két várostípuson belül olyan különbségek mutatkoznak – lélekszámtól a társadalmi-gazdasági súlyig –, hogy már elöljáróban a kategóriák vitatását kezdhetnők. Ezt tette a kortárs is. A püspöki város, a mezőváros a felemelkedéséért harcolt. Érvei között szerepelt, hogy a szabad királyi városok egy része csak él és visszaél régi privilégiumaival, és színvonala már-már a falvakét sem éri el. Különösen az Anjou-korban kiemelt bányavárosok egy része szolgált rá a bírálatra. Így Libetbánya, mely még Nagy Lajostól kapta rangját. Szász lakói elfogytak, elfogyott az arany is. Alig ezernyi szlovák lakta akkor, amikor a kamarai mezőváros, Miskolc hiába pörösködött tizennégyezres lakosságának privilégiumai érdekében.[1]

A József-kori összeírásnál valamivel kisebb ugyan a tíz évvel korábbi képlet, de ha 1784-ben a 485 ezres lélekszámot közelíti a magyar és erdélyi szabad királyi városok összlakossága, a mezővárosoké pedig a 946 ezret, a teréziánus korra még nagyobb aránytalanságot állapíthatunk meg – hiszen néhány város, közöttük Pécs, csak a későbbi periódusban érte el kiemelkedését.

Itt is, ott is szép számmal éltek nemesek a város határán-falain belül. E nemesekről nem tudjuk, hogy a nemesített patríciusok kategóriájába tartoztak-e, vagy netán vidékről költöztek be, mert a városi életet választották, bár lehettek kétlaki, kúriával és városi házzal rendelkező, a közigazgatásban vagy valamely városi intézményben, üzemben érdekelt emberek is. Ha már Miskolcot említettük, lássuk példáját. Összlakossága 14 ezer. Ebből nemes származású 1958. A szám igen magas, óvatosságra int. Minthogy településtípusonként mást és mást jelent az összeírásokban a városi polgár meghatározás is, a 18. századi magyar társadalom százalékos mérlegelését kétkedve kell elvégezni. Tudjuk, városi polgárnak számított az a családfő, aki városi házzal rendelkezett. De ebbe a rovatba kerültek, vagyis a teréziánus korban is polgárnak minősültek, „akik a városban … ugyan semmi házat nem bírnak, hanem fabrikákból, só- és értzbányákból, vashámorokból, különös találmányú Mesterségekből avagy Kézi-Mesterségekből magokat és famíliájokat leginkább táplálják”.[jegyzet 1] Debrecen szabad királyi város népességét polgárként tüntették fel, holott túlnyomó többsége paraszt volt. Az a város, melyben 5–10%-ban van jelen a nemesség, s amelyben nagyszámú zsellér él, a klasszikus városfejlődés nyomán elképzelt városmodelltől igen messzire esik. Mégis a felülről, a nemesi szférából lefelé irányuló mozgás, a földnélküli, bérmunkát vállaló zsellérek városba törekedése vitathatatlanná teszi a szabad királyi, a püspöki és a mezővárosok fontosságát. Látnunk kell azt is, hogy az udvar politikája a városfejlődést –, már csak a rendi erők ellenében is –, elő kívánta mozdítani. Itt sokszor hivatkozunk a „magyar szakértő” Borié államtanácsos javaslataira, arra, hogy a klérussal, a világi nemességgel szemben a városi polgárságot is –, a jobbágy mellett –, az állam támaszának tekintette. A városok számát szaporítani, súlyukat az országgyűlésen –, amíg egyáltalán volt – növelni kívánta. Bécs célja a városok tőkeerejének javítása volt. Pénztőkéjüket a városok fordíthatták volna ipari célokra –, nem ezt tették. Ahogy a nemesi családoknál az adós és a hitelező személye gyakran azonos volt, ezt tapasztaljuk a városoknál is. A kamatra kihelyezett és korántsem a polgári fejlődés javát szolgáló tőkéket a városok vezetősége elvonta a vállalkozóktól: csak állami protekcionizmust igényelt, ő maga nem nyújtott támogatást.

A szabad királyi városok gazdálkodásának negatív eredményű vizsgálata után időszerű lenne azon települések vizsgálata, melyek városba illő üzemeket, nagy manufaktúrákut, fabrikákat tartottak fenn. A főrangú vállalkozások, több száz, több ezer munkást foglalkoztató üzemek nemegyszer az uralkodó család vagyonát gyarapították, és úgy tűnik, nem illeszkedtek funkcionálisan a korabeli magyar társadalomba.

Mária Terézia uralkodása idején a városfejlődést nem a polgári vállalkozó, nem a tőkeerős kereskedő személyével, üzemével, boltjával illusztrálhatjuk. Öt évvel a teréziánus korszak után Pozsonyban 236 egyházi személy, 528 nemes, 117 honorácior, 1425 polgár mellett 5877 zsellér élt. Sapienti sat! A város mint állami bevételi forrás is rendkívül gyenge. Egyetérthetünk Marczali pesszimista álláspontjával: „Fogyasztási adó nincs, tehát csak az egyenes hadiadó mutathatja a kulcsot… A szabad királyi városok portái 1780-ban az összes portáknak alig képezik 11-ed részét…, ebből az következik, hogy az iparos és kereskedő szabad királyi városoknak népessége lélekszám szerint átlag csak annyi adót fizetett, mint a vidéki nyomorult adózó jobbágyság.” „Akár szegénységét, akár önzését bizonyítja ez a városoknak, …egyedülálló eset ez.”[jegyzet 2]

Tanulságul annyit levonhatunk, hogy ha Magyarország korszerű fejlődését a nemesség rendi szemlélete akadályozta, nyilvánvalóan a városok sem mentesíthetők a felelősség alól. Európában példa nélkül áll az is, hogy az éppen a hetvenes években fellendülő Pest és Buda kivételével évtizedekig stagnál a városok lakosságszáma. E pangásból, a gazdasági-vállalkozási lelemény csekély voltából következik, hogy a hatvanas évek még kedvező álláspontját Bécsben is kedvetlenség és bizalmatlanság váltotta fel. A városok annyit kaptak, amennyit érdemeltek: a zömmel németajkú városok sem a hazai fejlődésnek, sem a monarchia fejlődésének nem váltak támaszaivá. Pedig sok kedvező momentum támogathatott volna lendületesebb fejlődést. A kortárs utazók egyöntetűen emlegetik, hogy bár az utak nagyon rosszak, sehol ilyen zavartalanul nem lehet utazgatni.[2] A zavartalanság úgy értendő, hogy belső vámok, hídpénzek, zaklató hatóságok alig állanak a forgalom útjában. Míg a környező országokban az egyes territóriumok között határvám akadályozza a gyors átkelést, itt a megyék, az országrészek között nincs semmiféle korlátozás (a szűkebben vett Magyarországon belül). Évente 1600 belföldi vásárt emlegetnek. A vásárt immár nem tarthatták vasárnap, de Debrecenben, Pesten ezer számban állnak a „standok”, ezer számmal érkeznek az áruval, zömmel mezőgazdasági áruval a szekerek. Nem volt hiány a mezőgazdasághoz, a helyi adottságokhoz kötődő iparcikkekben sem. 1777-ben százféle iparágat tartanak nyilván, s ezek művelését közel 31 ezer mester, legény és inas végzi. Bizony meglehetősen provinciális volt a termelés: elismerést külországban főként a bőrárú- és pipagyártásunk aratott. Virulnak a céhek, és a szerény igényeket kielégítő termékek kiegészítéséről –, külföldi áruval –, a görög és zsidó kereskedő gondoskodik.[3]

Az összkép borús. Mária Terézia korának városai a nagy 18. századi fellendülést sem az országban, sem Erdélyben nem követik. Mindazonáltal a városok némelyike külsejével, pezsgő életével jelzi: a következő évtizedek meghozzák, ha nem is általánosan, de a kulcshelyeken, a három évszázad óta várt megújulást.

Mária Terézia uralma idején Pozsony a főváros. A Nyugat-Európából érkező utazó csak elismeréssel szól Pozsonyról, ahol az igazi város minden kellékét megtalálta. Volt vára, vagyis valódi székhely jellegét –, amíg az volt –, nem is lehetett vitatni. „A várkastélyt és a felvezető sétányt nagyon jól kivilágították. A császárnő ezekre a helyreállításokra és az új berendezésre 300 ezer forintot biztosított. Többek között pompás lépcsőházat csináltatott, amelyet a vár közismerten igen vastag falaiba helyeztek el. A kápolnát, valamint a lakosztályokat fehér és aranyozott stukkókkal, faburkolattal és falitükrökkel díszítették. E szépítések, helyreállítások és nagyobbítások még mindig folytatódnak –, írja Khevenhüller-Metsch herceg 1764-ben –. A császárnő ezen keresztül és más figyelmességgel, kegymegnyilvánítással könnyebben fogadtathatja el új követeléseit.”[jegyzet 3] Az országgyűlés sikertelensége nem csorbította a vár szépségét, melynek termeit Rubens és a Habsburgok más kedvelt mestereinek képei díszítették, s ahol a csillárok szász porcelánból és hegyikristályból készültek. 1766-tól e pozsonyi kastélyvár egyben a helytartópár, Albert herceg és Mária Krisztina főhercegnő rezidenciája. Akkor még fiatalok és nagyon ügyesek – külsőségekkel, magatartásukkal valódi udvartartást varázsolnak az illúziókat szívesen fogadó országba. Ők maguk is derűsen élnek – még messze vannak a sikertelen és nehéz belgiumi évek. Ezt a pozsonyi rezidenciát, mely meghatározta a város képét és az arisztokrata és nemesi építkezések igényességét, többen is leírták. Így Zinzendorf Károly, aki magyarországi útja után a kevéssé társadalomértő helytartóval igyekezett megbeszélni erdélyi és magyarországi tapasztalatait. Egy Pálffy gróf, Vöröskő ura Rotenstein néven több útleírásában műérzékkel, az utókor figyelmét lenyűgözve vezeti olvasóját a három emelet magas, négy tornyán korszerű villámhárítóval ékes várba. Az Ausztria felé eső toronyban őrizték (s néhány év múlva onnan vitték Bécsbe) a Szent Koronát és a koronázási ékszereket. A nagy- és fogadótermek, a tükör- és porcelántermek, a rózsaszín márványpadlók, a berendezés leírása plasztikus. A korabeli magyar fő- és középrangú látogatóra, akit itt audiencián fogadtak, nyilván a keleti berendezési tárgyak, Ázsia pozsonyi honfoglalása hatott a legerősebben. A Mária Krisztina festette képekkel (95 darab) díszített egyik terem büszkesége az indiai fából készített asztal, de sokkal fontosabb, ami ezután következik: a kék japán szoba, a két firenzei szoba (az utóbbiak falát kék és cseresznyeszínű tapéta, bútorait selyemhuzat borítja). Külföldi utazók igen részletesen számolnak be pozsonyi benyomásaikról, arról, hogy az európai léptékkel közepes, alig 30 ezer lakosú városnak 9 temploma, 14 palotája van. A belvárosban nincs több 300 háznál, ezek közül kimagaslik a Kamara háromemeletes épülete. Említik a város két nyomdáját, három könyvkereskedését, de leginkább a főúri kastélyokat és parkokat méltatják. A Batthyányak, Esterházyak, a Zichy, Pálffy, Illésházy, Grassalkovich, Csáky grófok bőkezű építtetők. Huszonöt ablak „szélességű” palotákról olvashatunk, amelyek a kor legmodernebb és legköltségesebb igényeinek tesznek eleget. Az esztergomi érsek palotájának több termét szalmatapéta díszíti, kínai alakok mozognak a falakon. A „chinoiserie” elérte tehát Nyugat-Magyarországot. Persze hasonló jelenségeket a Duna vonalán túl nem találnánk, mint ahogy az angol kert divatja is sokkal később éri el a keleti régiót.[4]

Talán nem felesleges a főváros-Pozsony látványosságairól, így a Batthyány-palotáról még többet is szólni. Parkjába a „közemberek” is bejutottak, nézegették a szobrokat, a franciaországi Marly-t imitáló árkádszerű kettős fedett galériákat. A két-két vadgesztenye- és hársfasor alatt vasárnap és ünnepnapokon több száz ember sétálgatott. „Az érsek kegyesen megengedte, hogy a kertben hetenként kétszer rendezett hangversenyt minden tisztességes ember meghallgathassa.”[jegyzet 4] A pozsonyi és környékbeli látogatók megszámolhatták a narancsház 400 fáját, ismerkedtek az ananásszal, és a tavon úszkáló hattyúkban gyönyörködtek! Az Erdődyek egyenesen a potsdami Sans-Souci kastélyt utánozták pompás parkjuk kerti lakával. Egy fasor végén itt is van kínai pavilon, „rajta csengettyűk és sárkányok, belsejében a tapétát kínai tájképek díszítették”.[jegyzet 5] Volt itt szivarfa, amerikai fák és a narancson kívül banán- és datolyapálmák,

Pozsony tehát valódi főváros a teréziánus korban, hiszen még Versailles-szerű kastélyok is övezik. A herceg Esterházy család Eszterházán és Kismartonon kívül Pozsony mellett Köpcsényben is sűrűn vendégül látja az uralkodónőt, és közel van Cseklész, mely nemcsak kartonmanufaktúrájáról nevezetes; szerény mezőváros létére a környező kisebb-nagyobb településeken mintegy 2000 embert-asszonyt foglalkoztat, és itt van a kancellár kastélya, „az ízlés és az egyszerűség temploma”.[jegyzet 6] A kastély könyvtára, képtára igen gazdag, a hatalmas park pedig japán pagodát, kínai teaházat, sőt remetelakot is kínál, ahol horribile dictu remetenő él egy árva gyermekkel és egy kutyával. A diplomata Esterházy szentpétervári tartózkodásának emlékét őrzi a parkban felépített Belvedere képanyaga: nemzeti viseletben orosz, olasz, francia, örmény, spanyol leányokat ábrázolnak a festmények. A kastélyban pedig Peterhof, Carszkoje Szelo cári kastélyainak látképei, pétervári városrészleteket ábrázoló festmények, egy másik teremben angol rézmetszetek függnek a falakon. „A földszinti szobák közül az egyiket indiai tapéta borítja, a másik mennyezetét és falait 285 fehér és kék csempével burkolták holland módra.”[jegyzet 7]

Bruckenthal Sámuel nem Esterházy, Erdély akkori fővárosa, Nagyszeben nem vetekszik Pozsonnyal, lakosságának száma annak felét sem éri el. A szász kulturális központot –, amelyről nagy elismeréssel ír Zinzendorf –, hamarosan leváltja a nagyságban azonos, de magyar nemességgel sűrűn lakott Kolozsvár, mely ezzel a helycserével egyszersmind az erdélyi társadalmi fejlődés irányvonalát is a volt Partium, a Tiszántúl irányába téríti.

Pest a királyi kúriának, Buda pedig 1777 óta az egyetemnek ad szállást. E két nagy múltú, 20–20 ezer lakosú város nem olyan díszes, mint Pozsony, de a pangás utáni fellendülés ígéretét itt találjuk meg. Egyik város sem nélkülözi az előrelátó főurak palotáit. Pesten legnevezetesebb a Károlyi-palota, melyet a kalocsai érsek, az egri püspök után szerzett meg Károlyi Antal, Szatmár megye főispánja. Ő és Grassalkovich Antal gondoskodtak arról, hogy a királyi várból lenézve az uralkodó –, aki egyébként sohasem lakott a várban –, kedvét lelje a testvérváros panorámájában.

A Vár építése a hatvanas években kezdődött. Mária Terézia 1764-ben a váci püspöknél tett látogatása után Budára ment kíséretével, hogy megnézze a királyi várat, „melynek építése előrehaladt…, bizalmasai előtt kifejezte rosszallását, hogy milyen sok felesleges kiadásra kerül most sor”. „Igazán nevetséges –, írja az udvarmester –, hogy egy ilyen, a legújabb divat szerint pompásan díszített, nagyszabású épületet emelnek egy olyan helyen, ahol emberi számítás szerint az udvar soha nem akar és nem is fog tartózkodni.”[jegyzet 8] Valóban, másfél évtizeddel később az uralkodónő az egyetemet helyezte el a Várban; soha oktatási intézmény ilyen környezetben nem működött. A magas kupola adott helyet a csillagvizsgálónak, természettudományos gyűjteménye, könyvtára is imponáló volt. Az utazók, a Budára látogató magyarok mind gyakrabban keresték fel ezt a még nem főváros, de valóságos földrajzi központot jelentő, vonzó várost. A múlt dicsőségét, a múlt gyötrelmeit egyszerre idézték a városfalak maradványai, a Bécsi Kapu. A régi török fürdők német néven – Kaiserbad (Császárfürdő), Generalbad (Királyfürdő), Raizenbad (Rácfürdő), Bruckenbad (Rudasfürdő), Blocksbad (Gellértfürdő) –, mind több magyart is vonzottak. Állítólag a Császárfürdő volt a legelőkelőbb, legdíszesebb. Az bizonyos, hogy férfiak, nők, gyermekek közös és kissé hiányos öltözékű fürdőzése nem a barokk Magyarország, nem is a Regnum Marianum képét idézi elénk. Egyébként Buda sem maradt főúri palota nélkül: a századelő korai építkezéseit új hullám követte. A Batthyányaknak természetesen itt is volt palotája, csakúgy, mint a Zichy családnak, s jellemző a leendő fővárost körülvevő kisebb kastély-karéj, az óbudai, péceli, tétényi kastélyok. Ezek még ma is sejtetik a barokk Buda hangulatát.

A palotákat, barokk polgárházakat azonban nagy ívben sem veszik körül korszerű üzemek, melyek a két nagyra hivatott város gazdasági erejét is jelezték volna. Sem Buda, sem Pest városi tanácsa nem mozdította elő, hogy a szövő-, a bőr-, a ruházati ipar egyes ágainak próbálkozásai sikerrel járjanak. A céhek ellenálltak, a tanácsok nem segítettek, az állami biztatás viszont nem járt együtt anyagi támogatással. Roppant későn, 1776-ban létesült a „Rokkantak házában”, az „Invaliduspalotában” az első pesti posztó- és pokrócmanufaktúra. Az első magánvállalkozás, a Valero fivérek selyemmanufaktúrája már a következő korszak kezdeményeit vezeti be. A Valero-cég a kereskedelem gyengeségeit is legyőzve birkózik meg a nehézségekkel, pedig a görög és rác kereskedők kiiktatását, amit elszánt harcban értek el a helyiek, a vállalkozók igen megsínylették.

Küszködve halad előre a két város, melyet 1769 óta a Vízivárosból Pestre átvezető, 64 hajóból összeillesztett híd köt össze. Míg azelőtt a budaiak és pestiek komppal közlekedtek, most csak jégzajlás idején szedik fel a hajóhidat. Ennek közepe kiszélesedik, itt korlát van és padok, társaséletre alkalmas terep. A hajóhíd mintegy szimbóluma a két város derűs hangulatának. Ezt biztosítják a jó fogadók, a vendégszerető polgári és nemesi hajlékok is. Buda előkelőbb, Pest mozgékonyabb, izgalmasabb. A budai vár felmagasodik, és elkülönül a Dunától is fenyegetett –, 1775-ben a Víziváros és a Tabán lakói csónakokon, sajkákon közlekedtek – alvárosoktól, s különösen Óbudától. Pest a kereskedők és iparosok városa, sokkal kevesebb reprezentatív épülettel, de éppen lakosságának összetétele miatt jobban igényli az őt szolgáló napszámos, állattartó zsellér elem letelepedését. Ez vezet a külvárosok, elsősorban a Terézváros gyors fejlődéséhez, mely 1777-ben kapta nevét. Még állnak ugyan a városkapuk, de a Kúria pesti működése szebb épületek emelésére ad kedvet. Főurak, nemesek, patríciusok építkeznek, elegáns kávéház nyílik. „Földszintes, több szobából áll. Az első, a bejáratnál egyenesen pompás. Négyszögletes terem, 15 lépés minden oldala, négy boltozatát négy oszlop tartja.”[jegyzet 9] Márványstukkós mennyezetről, a szép kályhákról, kristálycsillárokról, billiárdasztalokról olvashatunk. A nevezetes kávéházról az utazók írnak, a helybeliek hamar megszokják e rangos szórakozóhelyet, és nem sok szót vesztegetnek reá. Az elismerés komolyabb szavait olvashatjuk az invalidusok hatalmas épületéről: „Homlokzata után ítélve az ember azt hihetné, hercegi palota előtt áll.”[jegyzet 10] A rokkantak palotája négyezer katonát tud ellátni. A betegeket szerzetesek ápolják. Az épület közepén templomot helyeztek el. Ezt és a ferencesek, domonkosok, pálosok, klarisszák, szerviták templomait is sokat emlegetik. De nem sokáig. A szerzetesekre, a templomokra hamarosan nehéz idők járnak. Az osztrák felvilágosult abszolutizmus fontolva haladó első reformkorszaka már a végéhez közeledik.[5]

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Thirring Gusztáv, Magyarország népessége II. József korában. Budapest, 1938. 156.
  2. Marczali Henrik, Magyarország II. József korában. Budapest, 1881–1888. I. 193.
  3. Aus der Zeit Maria Theresias. Tegebuch des Fürsten H. H. Khevenhüller-Metsch. 1764–1767. Hrsg. R. Khevenhüller-Metsch, H. Schlitter. Wien, 1917. 43.
  4. Rotenstein–Pálffy útleírását közli: J. Bernoulli, Sammlung kurzer Reisebeschreibungen und anderer zur Erweiterung de Länder- und Menschenkenntnis dienender Nachrichten. X. Berlin, 1783. 191.
  5. Ugyanott 208.
  6. Ugyanott 194.
  7. Ugyanott 25 b.
  8. Aus der Zeit Maria Theresias. Tegebuch des Fürsten H. H. Khevenhüller-Metsch. 1764–1767. Hrsg. R. Khevenhüller-Metsch, H. Schlitter. Wien, 1917. 57.
  9. E. M. Arndt, Reisen durch einen Theil Teutschlands, Ungarns, Italiens und Frankreichs, 1798–1799. Leipzig, 1804. 314.
  10. Ugyanott 315.

Irodalom

  1. A városok lakosságszámára: Thirring Gusztáv, Magyarország népessége II. József korában (Budapest, 1938. 83). Kállay István, A bécsi udvar várospolitikájának néhány kérdése Mária Terézia korában (Századok 1963) kimutatta a patríciusi-nemesi szűkkeblűség és az udvari politika eredendő nagyvonalúsága és majdani leszűkülése fontos ellentétpárját; a kérdés vizsgálatára lásd még: Kállay István, Szabad királyi városok gazdálkodása Mária Terézia korában (Budapest, 1972).
  2. Átfogóan szólunk „utazókról”. Ez az általánosítás tulajdonképpen megtévesztő. Az útleírások, amelyeket témánkhoz felhasználhattunk, „az utazó francia” leveleivel kezdődnek. Ez a francia, akit olvasói annak véltek, német volt, hivatásos és tehetséges újságíró. J. K. Riesbeck, Briefe eines reisenden Franzosen (1780) című munkája németül jelent meg, olvasói úgy vélték, barátja végezte el a német fordítást. Riesbeck megüt egy hangot, a Bécs iránt érdeklődő, a magyar viszonyokat kritikusan szemlélő hangját. Sokban követője Chr. Fr. Nicolai, Beschreibung einer Reise durch Deutschland und die Schweiz im Jahre 1781. Nebst Bemerkungen über Belehrsamkeit, Industrie, Religion und Sitten (BerlinStettin, 1785). A cím csalóka. A Német Birodalomról, Svájcról kevés szó esik, annál több II. József Bécséről, és sem oldalszámot, sem információt tekintve nem keveset ír rólunk, főként az V–VI. kötetben. Sajnálni való, hogy a megtévesztő cím miatt a magyar szakirodalom nem figyelt Nicolaira, legfeljebb az egyetemi könyvtáros Bretschneiderrel való kapcsolatáról emlékezett meg. Hírünket a világban a korszak művelt emberének kedvelt olvasmányai, az útleírások meghökkentő, kritikus, leleplező, hol komoly, hol humoros előadásokban rögzítették. Lehet, hogy máig viseljük e rajzolatok nyomait.
  3. A nemzetközi szakirodalomban fellángolt útirajz-érdeklődést jól foglalja össze R. W. Lang, Reisen anno dazumal (München, 1985). Maga az olvasmány kellemes, de a könyv lényege a Függelék. Az ebben közölt útleirás-irodalom Montaigne-től a századelő utazóiig évszámmal–címmel adja meg az adatokat. Lásd még: Reisen im 18. Jahrhundert. Hrsg. W. GriepH. W. Jäger (Heidelberg, 1986). Ami korszakunk utazóit illeti, róluk legközvetlenebb híradást August Schlözer ad: a göttingai egyetemen 1772-től kezdődően heti két vagy három órában külön kollégiumot tartott azokat eligazítandó, akik tanulmányaik befejeztével delizsánszon, bérelt kocsin vagy éppen hajón útrakeltek (Vorlesungen über Land- und Seereisen, gehalten von Herrn Professor Schlözer. Nach dem Kollegheft des stud. jur. E. F. Haupt. Hrsg. W. Ebel. Göttingen, év nélkül). Minden bizonnyal része volt az ott diákoskodó magyarok hosszabb-rövidebb Európa-járásában.
  4. Az anonim Riesbecktől, majd Nicolaitól hazai útleíró is kedvet kapott. Pozsony és környékének részletes leírását elsősorban őneki köszönhetjük. J. Bernoulli, Sammlung kurzer Reisebeschreibungen und anderer zur Erweiterung der Lander- und Menschenkenntnis dienender Nachrichten (Berlin, 1781–1784) IX., X. és XV. kötetében több hosszabb-rövidebb beszámolót írt Pozsonyról és környékéről, a nevezetességekről és az azokhoz, így Eszterházához és más főúri kastélyokhoz kapcsolódó pompázatos ünnepségekről egy magát Edler von Rotensteinnek nevező szerző. Garas Klára XVIII. századi magyar művészettörténetében, Györffy Katalin, Kultúra és életforma Magyarországon a XVIII. században (Kéziratos egyetemi doktori értekezés. Budapest, 1982) és Rapaics Rajmund, Magyar kertek (Budapest, év nélkül) pozsonyi nemesnek vagy nemesített polgárnak tekintette Rotensteint. E sorok íróját a szövegek elemzése, a korabeli lexikonok szokatlan némasága és egy kiadatlan napló (Christian Wilhelm Dohm, egykori professzor, birodalmi követ 1789–790. évi naplója a regensburgi levéltárban, H. Bödeker készül kiadására) rejtett célzásai elvezették a szerző azonosításához: gróf Pálffy János, egykori testőrkapitány, a kancellár rokona, az udvarhoz bejáratos világfi és dilettáns író családjának évszázados székvárát, a Pozsony mellett emelkedő Vöröskőt választotta játékos álnevéül: H. Balázs Éva, Ki volt Rotenstein? Egy forrás azonosítása (Ars Hungarica, 1987. 133–138). Pozsony, a paloták, kertek, pavilonok s mellettük a „hasznos” intézmények, patikák, könyvesboltok leírása: J. Bernoulli, Sammlung kurzer Reisebesehreibungen… (Berlin, 1781–1784. X. 187–208). A gyermekkora óta mindenhová bejáratos Rotenstein-Pálffyt kiegészíti a csak néhány napig Pozsonyban tartózkodó Nicolai. Pálffy szerint a város kávéháza a legszebb az országban: „Három szobából áll, mindegyik márvánnyal díszített és aranyozott, s számos tükör díszíti. Van még egy ezüsttel kivert bíbortapétás helyiség, festményekkel, értékes órával, s két szalmatapétás étkezőhelyiséggel.” Nicolai is dicséri a főúri palotákat, különösen a középületeket (az 1753-ban Hillebrandt építette Kamarát). „A Batthyány-palotával szemben áll az egykori jezsuita kollégium. A refektóriumot, illetve az ebédlőt szép kávéházzá alakították, s bécsi divat szerint ajtót törtek az utca felé. Az előtte lévő téren török sátor áll, ahol szombatonként janicsárzene [?] szól. A pozsonyi beau monde a téren fel-alá sétál s a kávéház előtt, mint Bécsben a Kohlmarkton, székek állnak. Itt folyik az evés, az italok és frissítők fogyasztása, úgy mint Bécsben.” (Chr. Fr. Nicolai, Beschreibung einer Reise durch Deutschland und die Schweiz im Jahre 1781… BerlinStettin, 1785” V. 343, VI. 342). Pozsony tehát Bécs kicsinyített, de iparkodó mása az utazók szerint. Néhány év múlva a Bécshez hasonulás újabb részletét olvashatjuk: E. M. Arndt, Reisen durch einen Theil Teutschlands, Ungarns, Italiens und Frankreichs, 1798–1799 (Leipzig, 1804) a hegyoldalon álló, elegáns urak látogatta nyilvánosházról számol be. A pitykés-mentés magyar urak az erkélyen pipázgatva, politizálgatva várják sorukat…
  5. Pest-Buda korabeli történetéről a szűkebb történész szakmától a rokon tudományok mindegyikéig gazdag irodalom áll rendelkezésre. Mindezek ragyogó összefoglalása: Nagy Lajos, Budapest története a török kiűzésétől a márciusi forradalomig (Budapest Története. III. Budapest, 1975). Az adatok és gondolatok bőségéből éppen hogy merítettünk, és emlékezetünkbe idéztük az Magyar Országos Levéltár C 49 (Helytartótanácsi levéltár, Departamentum civitatense) átnézett iratait. Ezek az új kerületek alakulásával, utcák rendezésével s nem utolsósorban a német színház ügyeivel foglalkoztak.


A teréziánus korszak néhány társadalmi jelensége
A középnemesség Tartalomjegyzék Montesquieu Magyarországának válasza a teréziánus Bécs kihívására