A történettudomány

A Múltunk wikiből
1894.
Tagányi Károly: A földközösség története Magyarországon című könyve.
1906.
Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története.
1913.
Márki Sándor: Dózsa György.
Szekfű Gyula: A száműzött Rákóczi.

A századforduló történetírásában szemléletileg jobbára az előző korszak nemesi liberalizmusa uralkodott, a tudományág javarészt még preszcientikus stádiumában volt, amelyre a faktológ adatgyűjtés, az elemi rendszerezés, a forrásanyag felmérése, az eseménytörténeti elbeszélés jellemző. Amit az 1920-as évek szellemtörténeti iskolája polémikus éllel „pozitivizmusként” bírált, vajmi kevés rokonságot mutatott a külföld valóságos pozitivista történetírásával. A német pozitivista történetírás vezéralakjának, Karl Lamprechtnek a művei távol álltak a faktológiától, éppúgy, mint Auguste Comte-nak, a pozitivizmus atyjának történetfilozófiai koncepciója; ismert stádiumelmélete a legnagyobb ellentétben állt minden elméletidegen faktológiával.

Maguk a történészek zömmel nem képzett szakemberek, hanem autodidakták, akik eredetileg más pályáról kerültek a történetkutatás területére. Főleg újságírók szerepelnek közöttük nagyobb számmal; így indult Szilágyi Sándor, Acsády Ignác, irodalomtörténésznek pedig Angyal Dávid.

A Millennium idején jelent meg a nemesi liberalizmus hatalmas össze:gező munkálata, a tízkötetes millenáris „Magyarország története”. Ez a mű betetőzése Szilágyi Sándor, a millenáris mű szerkesztője munkásságának. Ez a monstre vállalkozás általános és átfogó felmérő munkálat volt, amely tartalmazta az addigi történészi gyűjtőmunka minden eredményét, mind a politikai események története, mind az állami intézmények jellemzése, mind a gazdasági és társadalmi fejlődés megismerése terén.

A századfordulón mutatkoztak a magyar történetírásban a liberalizmus megújítását célzó törekvések lecsapódásai. E szellemi mozgás halvány nyomai érződtek a századvég legnagyobb formátumú és a legmagasabb szakmai szintet jelentő szerzője, Marczali Henrik munkáján, a millenáris mű hetedik köteteként megjelent „Magyarország története. III. Károlytól a bécsi kongresszusig” című könyvén. Marczali kiterjesztette figyelmét, a magyar történetírásban elsőként, a 18. századra, azon belül különös figyelemmel II. József korára. Feldolgozási módján átsejlik a liberális szemléletű kutató tájékozódási szándéka a magyar polgári kor előtörténetében. A korszak legjelentősebb történetíró egyénisége, Acsády Ignác munkássága közvetlenebbül kapcsolódik a nemesi liberalizmus felbomlására reagáló eszmei áramlatokhoz. Acsády a kilencvenes években politikailag is hozzá tartozott az újkonzervatívokat tömörítő, Apponyi vezette Nemzeti Párthoz. A századelőn írt művében, „A magyar birodalom történeté”-ben egyaránt érződik az újkonzervatív ihletésű szociális szemlélet és a századvég harcaiban fogant nemzetiségellenes sovinizmus nyoma, de a könyv már az újkonzervativizmustól érintett szakasz meghaladását mutatja, sőt éles antiklerikalizmusa éppen az újkonzervativizmussal való harcos szembefordulást tükrözi. Acsády az újkonzervativizmus ellen kibontakozott harchoz csatlakozik fő művével, „A magyar jobbágyság történeté”-vel (1906) is. Élete alkonyán a történetíró az induló, polgári liberális szakaszát élő Társadalomtudományi Társaság gárdájának eszmei pozícióját foglalta el. Főműve a liberalizmus polgári alapra helyezésén munkálkodó erők történeti koncepciója kimunkálására tett nagyszabású kísérletnek tekinthető. A kilencvenes évek politikai mozgása befolyásolta Márki Sándort is, azt a nemesi liberális történetírót, aki már a nyolcvanas években monográfiát szentelt Dózsának. A parasztháború vezérét megkísérelte besorolni a magyar nemesi liberális hagyomány ősei közé, annak a történeti eseménysornak az előtörténetébe, amely a magyar nemesi liberalizmus csúcspontjához, az 1848-as jobbágyfelszabadításhoz vezetett.

A történeti múlt tudományos letéteményese, a történetírás természetesen nem maradhatott ki a nemzetkarakter és a historizáló ideológia kiépítésében jeleskedő kísérletekből. Ezek a törekvések a történetírásban pártpolitikai színezetűek voltak: a függetlenségi párthoz kapcsolódtak. A historizálás a történetírásban tehát nem általában az állagőrző liberalizmus egyik áramlataként jelentkezett, hanem a koalíciós kormány garnitúrájának sajátos ideológiateremtő akciójaként. Középpontjában a koalíció Rákóczi- és kuruckultusza állt. Ezt a kultuszt szolgálta a historizálás vezéralakja, Thaly Kálmán, ekkor már nem történeti munkáival, hanem Rákóczi hamvai 1906-os hazahozatalának kiharcolásával.

A preszcientikus korszak történetírásának nem politikai indíttatású elágazásai is voltak. A néprajztudomány előstádiumát képező német romantikus népkutatásból (Volkskunde) két magyar történetírói áramlat is kinőtt. Közvetlenül ide kapcsolódott az úgynevezett művelődéstörténet, amely nevétől eltérően nem a szellemi műveltséget, hanem a szokás- és viselettörténetet kutatta. Ezt a törekvést képviselte két szerzetes történetíró, Békefi Remig és magasabb színvonalon Takáts Sándor, a képviselőház levéltárosa, aki a török idők szokásait, viseletét dolgozta fel anekdotikus szépirodalmi formában.

A romantikus népkutatás ösztönzéséből egy jóval nagyobb tudományos eredményeket hozó törekvés is eredt: a kora-középkori szokások vizsgálatának az az ága, amely az Árpád-kori szokásjog színes világát igyekezett oklevéladatok alapján feltérképezni, s ennek során először tett kísérletet az Árpád-kori parasztság rétegződésének feltárására. E munkák során bukkant a kérdés két legjelentősebb kutatója, Erdélyi László bencés szerzetes, kolozsvári professzor és Tagányi Károly levéltáros – elsősorban „A földközösség története Magyarországon” című művében – a paraszti földközösség nyomaira a középkori Magyarország társadalmában.

A magyar történetkutatás tudományos színvonalra emelésében nagy érdemeket szerzett a bécsi Staatsarchiv tudományos üzemében kitanult történészgárda. Közülük rangban és befolyásban Thallóczy Lajos, a közös pénzügyminisztériumi osztályfőnök és titkos tanácsos játszott hangadó szerepet; a tudományos vezéregyéniség azonban Károlyi Árpád volt, aki 1909–1913 között a Staatsarchiv igazgatói posztját is betöltötte. Thallóczy és Károlyi szakmai munkássága azokhoz a német tudományos irányzatokhoz kapcsolódott, amelyek középpontba a hivatali intézmények, az igazgatási szervezet történetét helyezték. Károlyi Árpád terjesztette ki a tudományos kutatást a 19. század történetének feltárására. 1919 után kiadta Széchenyi döblingi iratait és Batthyány Lajos perének dokumentumanyagát.

A bécsi történészkör szoros érintkezésben állott a Budapesti Szemle gárdájával. Riedl Frigyes körének budapesti történésztagja is volt, Angyal Dávid. Mind ő, mind a bécsiek azon munkálkodtak, hogy csatlakozva Concha, Riedl törekvéseihez, normatívvá emelhető alakokat keressenek a konzervatívvá váló liberalizmus eszmei megalapozásához. A példaképkeresés Széchenyi, Kemény Zsigmond és a kései centralisták felé fordult. Az állagőrző liberalizmus eszmei táborán belül ezek a körök a munkapárti kormányzathoz kötődtek, s annak a függetlenségi irányzattal szemben is eszmei fegyverzetet igyekeztek kovácsolni.

1913-ban a Budapesti Szemle gárdája és a bécsiek koncentrált támadást indítottak a függetlenségi Rákóczi-kultusz ellen. Tolnai Vilmos irodalomtörténész felvetette, hogy a Thaly által egykor közreadott kuruc balladák egy részének szövege nem hiteles, ezeket Thaly átjavította, átköltötte. Riedl Frigyes azt bizonyította be, hogy tíz balladát maga Thaly írt. 1913-ban megjelent a bécsi kör pályakezdő tanítványának, Szekfű GyulánakA száműzött Rákóczi” című könyve, amely erősen negatív képet rajzolt az emigrációban élő fejedelemről. Az emigránsok pszichózisáról adott jellemzését a kortársak a Kossuth-emigrációra vonatkozó célzásnak is felfoghatták. A nagyszabású támadás utólagosan irányult a már megbukott koalíciós kormány ellen. A támadásnak legfeljebb az adhatott politikai aktualitást, hogy 1913-ban szövetség jött létre a függetlenségi párt Justh Gyula és Károlyi Mihály vezette balszárnya s a szociáldemokraták és a polgári radikálisok között. A kuruc eszmék deheroizálása a magyar progresszió tábora ellen szolgálhatott eszmei fegyverül a munkapárti kormánynak. Ez a fegyver azonban nem mutatkozott maradéktalanul használhatónak Tisza István tábora számára. A függetlenségi Rákóczi-kultusz végleteit nevetségessé tenni, ez belefért elképzeléseikbe, de magának a historizáló ideológiának az átfogó bírálata már nem. Hatvanhetes álláspontról igazában nem lehetett bírálni negyvennyolcat, a Rákóczi-legenda valójában a negyvennyolcasság költőiesítése vagy leplezése volt. 1848 korlátait csak olyan álláspontról lehetett bírálni, amely meghaladja magát a negyvennyolc–hatvanhét ellentétpárt, és a magyar történelem alapkérdéseit más szemszögből teszi fel. Ilyen álláspont polgári – tehát nem marxista – bázison nem volt a munkapárt környékén, csupán az újkonzervativizmus táborában. Negyvennyolc konzekvens jobboldali kritikusainak ide kellett eljutniuk. Ezt a lépést megtette Riedl hátrahagyott ideológiai kéziratában, Szekfű pedig a „Három nemzedék”-ben.

Irodalom

A történettudományról: Lederer Emma, A magyar polgári történetírás rövid története (Budapest, 1969); R. Várkonyi Ágnes, A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. II. (Budapest, 1974); Gunst Péter, Acsády Ignác történetírása (Budapest, 1961); R. Várkonyi Ágnes: Thaly Kálmán és történetírása (Budapest, 1961); Glatz Ferenc, Történettudomány és történetpolitikai koncepció. (Fejezetek történetírás és politika kapcsolatából a magyar polgári történetírás 20. századi történetében) Kézirat. Budapest, 1976); Glatz Ferenc, Szaktudományos kérdésfeltevések és történetpolitikai koncepció. A fiatal Szekfű Gyula bécsi éveinek történetéből (Történelmi Szemle, 1974. 3); Glatz Ferenc, Történeti kultusz és történetírás. Reflexiók Szekfű száműzött Rákóczi-jához (Történelmi Szemle, 1976. 1–2); Glatz Ferenc, Történetíró, jelenkor, interpretáció. (Történetpolitikai koncepció és „történetfilozófiai” irányzat Szekfű Gyula, Der Staat Ungarn című művében) (Századok, 1976. 2).


A tudományos fejlődés
Az irodalomtörténet és az irodalomkritika Tartalomjegyzék A nyelvtudomány és a néprajz