A tőkés hitelszervezet kialakulása

A Múltunk wikiből

A tőkés gazdaság fejlődésében fontos stratégiai szerepet töltenek be a hitelintézetek.[1] Összegyűjtik és a beruházók felé közvetítik a megtakarításokat, ellátják a tőkés vállalatok különféle pénzügyi szolgáltatásait, növelik a forgalomban levő fizetőeszközök mennyiségét (értékpapírok, váltók csekkek). Általában nem pusztán passzívan követik a pénzügyi szolgáltatások iránti igény növekedését, hanem új pénzügyi intézmények és technikák meghonosításával aktívan is előmozdítják a tőke felhalmozását és mobilizációját, ösztönzik a megtakarításokat és a beruházásokat, s maguk is közvetlenül részt vesznek különféle tőkés vállalkozások alapításában, sőt nem egy esetben kezdeményezik is azokat. Elmaradott, tőkeszegény országokban a külföldi tőke közvetítésével és a fejlett országok pénzügyi újításainak átültetésével nagymértékben elősegíthetik a tőkeképződést. Ilyen körülmények között érthető, hogy a tőkés gazdaság nagyobb arányú kifejlődésének és a gazdasági növekedés rendszeressé válásának hazánkban is egyik legfontosabb előfeltétele volt a korszerű hitelszervezet kialakulása, amely a kiegyezés után szinte ugrásszerű lendülettel vette kezdetét.

A kiegyezés megkötésekor mindössze 84 hitelintézet működött az országban: 4 bank, 1 földhitelintézet, 57 takarékpénztár és 22 hitelszövetkezet; ezekhez csatlakozott az osztrák nemzeti bank 6 fiókja és a Creditanstalt pesti fiókja. Ez utóbbiakon kívül nagyobb szabású hazai intézet csak az 1841-ben alapított Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, az 1839-ben létesült Pesti Hazai Első Takarékpénztár, valamint az 1862 óta működő Magyar Földhitelintézet volt. Vidéken csak a Pozsonyi Első Takarékpénztár (1842) volt jelentősebb intézmény. Az összes hazai hitelintézet saját tőkéje nem érte el a 7 millió forintot, összes vagyonuk pedig 85 millió forint körül volt.

A kiegyezés körüli években az átmeneti pénzbőség és a felszabaduló vállalkozási kedv nagyon kedvezett a hitelintézetek létrejöttének. 1867-ben 22, 1868-ban 49, 1869-ben 91, 1870-ben 80 új hitelintézet alakult, s évente átlagosan 7 millió forintot fektettek hitelintézetek alapításába. A fővárosban külföldi bankok és tőkéscsoportok alapítottak nálunk valóságos óriásnak számító intézeteket. A bécsi Creditanstalt, az osztrák Rothschildok bankcsoportja alapította – magyar nagybirtokosok és nagytőkések közreműködésével – 1867-ben a Magyar Általános Hitelbankot. Angol tőke, közvetlenül a bécsi Angol–Osztrák Bank alapítása volt 1868-ban az Angol–Magyar Bank, majd az Erlangen Bankház és a Franko–Osztrák Bank hozta létre 1869-ben a Franko–Magyar Bankot. Ugyancsak az Erlangen Bankház alapította – a Franko–Magyar Bank közreműködésével – 1871-ben és 1872-ben a Magyar Általános Földhitel Rt.-t és az Általános Municipális Hitelintézetet. Az említett 5, külföldi tőkével alapított nagybank 47 millió forint tőkéje az 1872 végén fennállott 557 hazai pénzintézet összes alaptőkéjének 58%-át képviselte. Az 5 bankóriáshoz képest egyelőre szerényebb keretek között kezdte működését 1869-ben a Magyar Leszámítoló és Pénzváltóbank (a Niederösterreichische Escompte-Gesellschaft alapítása), valamint a hazai tőkével létesült Magyar Jelzálog-Hitelbank. A fővárosi nagybankok mindjárt létrejöttük után egy sor kisebb vidéki bankot is alapítottak.

E nagybankok alapításával „régi bankjaink mellett, melyek a szűkebb értelemben vett banküzletekre szorítkozva csak a helyi ipar és kereskedelem hitelszükségletének kielégítésével foglalkoztak, a bankoknak egy új, hazánkban addig ismeretlen faja honosult meg, a crédit mobilier-féle intézetek”.[jegyzet 1] A korszerű tőkés nagybanknak ez a típusa a saint-simonisták gondolatvilágában gyökerezett, akik a bankárokat tekintették a modern gazdasági élet igazi irányítóinak, valamennyi szektor tevékenységét koordináló vezéreinek. Az új banktípus klasszikus példája a Péreire testvérek által 1852-ben alapított párizsi Crédit Mobilier volt, de még az 1850-es években elterjedt Németországban és Ausztriában is. A részvénytársasági formában szervezett korszerű „forgalmi bank” – elsősorban saját tőkéire és a külföldi nagybankoktól kapott hitelekre támaszkodva – a hagyományos és szorosan vett banktevékenységen kívül a tőkés gazdasági tevékenység valamennyi ágával foglalkozott: értékpapírok adásvételével, tőzsdei üzletekkel, adóslevelek és kötvények kibocsátásával, állami és községi kölcsönök elhelyezésével, hitelintézetek, ipari, kereskedelmi, vasúti vállalkozások alapításával, finanszírozásával, ilyen vállalatok számára hosszú vagy rövid lejáratú hitel közvetítésével, ingatlanok vételével és adásával, sőt áruüzlettel is.[2]

Míg a budapesti nagybankok alapítása a külföldi tőke nagyarányú behatolását jelzi, addig a vidéki takarékpénztárak elszaporodása a belső tőkeképződés meggyorsulására mutat.[3] Takarékpénztáraink jellege és funkciója azonban gyökeresen átalakult, s eltért a külföldi takarékpénztárakétól. Míg ez utóbbiak nem üzleti vállalkozások, hanem állami és községi ellenőrzés alatt álló humanitárius jellegű intézmények, amelyeknek célja az alsóbb néposztályok megtakarításainak ösztönzése, gyűjtése és gyümölcsöztetése, s különféle jótékony és közhasznú célok előmozdítása, addig a mi takarékpénztáraink az 1867 előtt fennállott korlátozásoktól és hatósági ellenőrzéstől szabadulva, nyerészkedő közkereseti vagy részvénytársaságokká alakultak át, amelyek a banküzlet valamennyi ágával foglalkoztak, s minél nagyobb osztalék fizetésére törekedtek. „Nálunk a takarékpénztárak tulajdonképen letéti bankok, melyekben sokkal kisebb szerepet játszanak az alsóbb néposztályok apró megtakarításai, mint a nagyobb tőkék, nevezetesen a rövid időre felszabadult üzleti forgó tőke. A szövetkezetek tekintélyes része sem felel meg nevének, s a helyett, hogy tagjainak hitelképességét igyekeznék fokozni s megszerezni számukra a szükséges hitelt, csak a nagy nyereségre spekulál, épúgy, mint a részvénytársulati alapon nyugvó hitelintézetek.”[jegyzet 2]

Az 1869-es hitelválság, majd a porosz–francia háború átmenetileg lelassította a hitelintézetek szaporodását, de 1872–73-ban ismét magasra szökött az alapítási láz: 1872 januárja és 1873 májusa között 203 új bank és takarékpénztár alakult.

A tőkés pénz- és hitelpiac hatalmas arányú kibővülését jelzik az 1866 és 1873 közötti növekedés tényei: 6 és fél esztendő alatt 564 új hitelintézet létesült. A hitelintézetek saját tőkéje 93 millió forinttal, idegen tőkéje pedig több mint 150 millióval növekedett: a hitelintézetek által összegyűjtött és elosztott tőkék összege évente átlagosan 35–40 millióval emelkedett.

Ennek a szédületes iramú fejlődésnek egy csapásra véget vetett az 1873. májusi bécsi, majd pesti tőzsdeválság. 1873-ban 22 bank számolt fel, a következő 6 évben ezt 28 újabb bankbukás követte. Az óriásbankok közül csak a Hitelbank élte túl a válságot, a többit – vidéki alapításaikkal együtt – a nagy veszteségek felszámolásra kényszerítették A bankok alaptőkéje 1873 és 1879 között 56 millióról 27 millióra csökkent. A súlyos veszteségek fő forrása a forgalmi bankok esetében a tőzsdei spekuláció, az ingatlanspekuláció és a kockázatos, megalapozatlan „gründolások” összeomlása volt. A takarékpénztárak viszonylag jól átvészelték a válságot: fejlődésük ugyan évekre megállt, de mindössze 14 szűnt meg közülük, s tőkeállományuk sem csökkent.

A válságot 6 évig tartó stagnálás követte, és csak 1880-tól vett ismét új lendületet a hitelrendszer fejlődése. Egy évtized alatt 172 új bank és takarékpénztár, 336 szövetkezet alakult. Az intézetek saját tőkéje 78 millióval, idegen tőkéje pedig közel 350 millió forinttal növekedett, a bankok által kezelt össztőke tehát évente átlagosan 42–43 millióval gyarapodott.

Az új fellendülés szoros összefüggésben volt a nemzetközi tőke- és pénzpiacon az 1880-as években mutatkozó pénzbőséggel, ami egyrészt az elhelyezést kereső tőkék mennyiségének növekedésében, másrészt a kamatláb csökkenésében és a hitelszerzés feltételeinek javulásában nyilvánult meg. Ismét jelentős összegű francia tőke áramlott a Monarchia gazdaságába, s ehhez a 80-as évek második felében a német tőke is csatlakozott. Bontoux párizsi bankár intézete, az Union Générale Bécsben megalapította az Österreichische Länderbankot, Budapesten pedig 1880-ban a Magyar Vasúti Bankot, amelynek helyét 1881-ben a 10 millió forint befizetett tőkével induló Magyar Országos Bank vette át, erős konkurrenciaharcot indítva a Rothschild-csoport ellen. A bank azonban 1887-ben megbukott.

Vezető nagybankunk ezekben az években az egész Közép-Európát behálózó Rothschild-csoport tagjaként a Hitelbank, amelyet 1878 óta a Creditanstalt prágai fiókjának éléről Budapestre került Kornfeld Zsigmond irányít. A Hitelbank a magyar állam bankára: lebonyolítja az államkölcsönök kibocsátását, elhelyezését és konvertálását. Az 1880-es években már jelentős ipari érdekeltségei vannak, s maga is több iparvállalatot alapít. Az 1880-as években zárkózott fel mellé a Kereskedelmi Bank, amely Lánczy Leó vezetésével hagyományos stílusú helyi intézetből korszerű nagy forgalmi bankká fejlődött, s különösen a balkáni államokban fejtett ki egyre szélesebb körű üzleti tevékenységet. A Magyar Jelzálog-Hitelbank a községeknek és törvényhatóságoknak nyújtott hosszú lejáratú kölcsönöket vezette be, s ezek fedezésére kibocsátott kötvényeit nagyrészt külföldön helyezte el. A Leszámítoló Bank fő üzletága közraktárak alapítása és a gabonakivitel finanszírozása volt.[4]

A budapesti nagybankok fejlődése (1869–1890)
Bankok Alaptőke (millió forint) Össztőke (millió forint)
1869 1880 1890 1880 1804
Magyar Általanos Hitelbank (1867) 6,0 10,0 10,0 32,6 72
Pesti Magyar Kereskedelmi Bank (1841) 1,5 2,5 8,0 19,4 151
Leszámítoló Bank (1869) O,5 2,0 10,0 5,0 45
Magyar Jelzálog-Hitelbank (1869) O,6 0,7 10,3 2,6 160
Pesti Hazai Első Takarékpénztár (1839) 1,0 2,4 4,0 68 169
Magyar Földhitelintézet (1862)       80 149
Összesen 9,6 17,6 42,3 208 746
Valamennyi hitelintézet %-ában 36 23 37 40 45

A gyorsan kiépülő hitelszervezet a gazdaság tőkés szektorának igényeit szolgálta ki. A paraszt és a kisiparos magántőkésektől vagy a kisebb vidéki takarékpénztáraktól szerezhetett hitelt. „Egyik olyan drága volt, mint a másik. A tőkések telhetetlensége határt nem ismert, a kis vidéki intézetek jó része pedig versenyezett a magán tőkepénzesekkel az uzsoráskodásban. Az is gyakori eset volt, hogy az ily intézetek hitelét egy kis számú befolyásos csoport merítette ki s busás kamatra adta a föld népének.”[jegyzet 3] A vidéki takarékpénztárak az 1870-es évek második felében 10–12%-os kamatra adtak hitelt. 1879-ben állami támogatással megalakult a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete, ez azonban nem a parasztok, hanem a középbirtokosok hiteligényeit elégítette ki jelzálogkölcsöneivel. 1886-ban az OMGE kezdeményezésére és Pest megye anyagi támogatásával megindult az úgynevezett Raiffeisen-típusú községi hjtelszövetkezetek szervezése, amelyek célja már valóban a kisemberek hitelproblémainak megoldasa volt. A mozgalom hamarosan átterjedt más megyékre is, s az 1890-es években már országos méretekben szerveződött. Ugyancsak a kisemberek pénzügyi kiszolgálása volt a célja az 1886-ban alapított Postatakarékpénztárnak is, amely elsősorban kis betéteket fogadott el, s azokat értékpapírokba – főleg államkölcsönökbe – fektetve gyümölcsöztette, s ellátta a kisiparosok és kiskereskedők csekk- és átutalási forgalmának lebonyolítását.

A hitelszervezet fejlődésének mutatói Magyarországon (1866–1890)
  1866 1873 1880 1890 Index (1866=100)
Bankok 4 123 108 172 4300
Takarékpénztárak 58 300 318 457 788
Földhitelintézetek 1 6 6 5 500
Hitelszövetkezetek 22 208 250 591 2686
Hitelintézetek száma összesen 85 637 682 1225 1441
Alaptőke (millió Ft) 3,3 91,7 75,1 121,7 3688
Tartalékalapok (millió Ft) 3,6 8,1 21,2 105,0 2917
Saját tőke összesen (millió Ft) 6,9 99,8 96,3 226,7 3286
Betétek (millió Ft) 63,0 187,5 313,3 554,8 881
Záloglevél-állomány (millió Ft) 14,3 53,6 84,5 178,5 1248
Váltótárca (millió Ft) 23,0 103,2 157,2 283,5 1233
Jelzálogkölcsönök (millió Ft) 42,4 132,4 187,9 384,7 907
Előlegek (millió Ft) 5,6 23,1 17,6 51,8 925
Értékpapírtárca (millió Ft) 3,1 29,2 84,5 108,1 3487
Tiszta nyereség (millió Ft)     10,8 18,8  

A hitelrendszer a kiegyezés utáni évtizedekben a gazdaság leggyorsabb ütemben fejlődő szektora volt: az intézetek száma 85-ről 1225-re, az általuk összegyűjtött és újra elosztott tőkék összege pedig 85 millióról 1,2 milliárd forintra növekedett 1867 és 1890 között. E gyors növekedést egyrészt a tőkeszegény országban kibontakozó tőkés fejlődés rendkívül nagy hiteligénye, másrészt a külföldi tőke beáramlása és a belső felhalmozás meggyorsulása magyarázza. A korszerű tőkés hitelszervezet ily nagyarányú és gyors kialakulása lehetővé tette, hogy a növekedés útjára lépő gazdaságunk áthidalja a belső tőkeképződés elégtelen voltából származó nehézségeket.

Bármilyen jelentős is volt a külföldi tőke, az osztrák, francia és német nagybankok szerepe modern hiteléletünk, elsősorban a főváros nagy forgalmi bankjainak létrehozásában és fejlesztésében az 1880 as évekre már a hazai hitelszervezet önállósulása jellemző. Mint a Kereskedelmi Bank történetírója megállapítja: „a bank, mely első korszakában (1881 előtt) az osztrák hiteléletnek járszalagán lógott, második korszakában (1881 és 1892 között) kiszabadul Ausztria gyámkodása alól, harmadik korszakában (1892 után) nemzetközi feladatokra vállalkozik”,[jegyzet 4] s a többi fővárosi nagybankkal – elsősorban a Hitelbankkal – együtt számottevő tényezőjévé válik a tőkés Európa nemzetközi pénzügyi életének.

A hitelintézetek által kezelt tőke több mint 80%-ban úgynevezett idegen tőke volt, vagyis betétekből, értékpapírok elhelyezéséből, valamint más bankoktól nyert hitelekből származott. A saját tőkén belül egyre növekvő jelentőségre tettek szert a tartalékalapok, amelyek lehetővé tették, hogy az intézetek átvészeljék a pénzpiac válságait, megrendüléseit. A tartalékalapokat a tiszta nyereségből dotálták. A nyereség a bankoknál 1867 és 1873 közt, valamint az 1880-as években meghaladta a befizetett tőke 10%-át, a takarékpénztáraknál pedig 25–30%-ra rúgott, mert ez utóbbiak viszonylag csekély (10%-nyi) saját tőkével dolgoztak.

Az idegen tőkék fő forrása a takarékbetét volt (még 1890-ben is közel 60%), de egyre növekedett az intézetek által kibocsátott értékpapírok (záloglevelek, kötvények) szerepe az idegen tőkék beszerzésében. Míg a betétek révén a hitelintézetek a hazai megtakarításokat vonták magukhoz, addig zálogleveleiket és kötvényeiket túlnyomórészt külföldön helyezték el, s ezzel az államkölcsönök mellett a külföldi tőke legfontosabb közvetítőivé váltak. Hitelszervezetünk egészének sajátosan és szinte kizárólagosan tőkés jellegét mutatja az a tény, hogy az 1000 lakosra jutó takarékbetétkönyvek száma nálunk volt a legkisebb, az egy könyvre eső betétösszeg pedig a legnagyobb Európában.

A hitelintézetek fejlődése szoros kapcsolatban állt a kapitalizálódó mezőgazdaság hitelellátásával, legfontosabb üzletágak ennek következtében a jelzálogkölcsön volt.[5] A jelzálogkölcsönök állománya az aktívák egyharmadát tette ki. A jelzálogkölcsönök több mint 70%-át földbirtokra – főleg nagy- és középbirtokokra – adták, kisebb részét pedig bérházakra. A jelzálogállományon belül növekedett a hosszú lejáratú, részletekben visszafizethető és felmondhatatlan kölcsönök részaránya. A jelzálogkölcsönök feltételeinek javulása szoros összefüggésben volt a záloglevelek elterjedésével. A takarékpénztárak betétállományukból nyújtottak jelzálog-kölcsönöket, így azokat nem köthették le hosszú időre, s fenntartották maguknak a felmondás és az egy összegben való visszafizetés lehetőségét, ez pedig a beruházó földbirtokosok számára kedvezőtlen volt. Az Osztrák–Magyar Bank, a földhitelintézetek, valamint a nagyobb bankok a beérkező kölcsönigényeknek megfelelő összegben fix kamatozású zálogleveleket bocsátottak ki, s azokat rendszerint a külföldi tőkepiacokon helyezték el. A zálogleveleket, a jelzálogkölcsön törlesztésével párhuzamosan sorsolás útján váltották vissza. 1890-ben 13 záloglevél-kibocsátó intézet működött az országban.

A hosszú lejáratú beruházási hitel másik formája az 1880-as években meghonosodott községi és törvényhatósági kölcsön volt, amelyhez a szükséges tőkét a záloglevél-kibocsátó intézetek kötvények elhelyezése révén szerezték be, szintén túlnyomórészt külföldön.

Növekvő tendenciát mutat a hitelintézetek közreműködése a tőkés kereskedelmi és iparvállalatok rövid lejáratú hitellel, forgótőkével való ellátásában, forgalmuk, bővítésük finanszírozásában: ezt jelzi a váltótárca, az előlegek, a folyószámlahitelek, valamint az értékpapírtárca gyors növekedése és növekvő részaránya a hitelintézetek aktívái közt.

Lábjegyzetek

  1. Vargha Gyula, A magyar hitelügy és hitelintézetek története. Budapest, 1896. 364.
  2. Magyarország gazdasági statisztikája. Szerkesztette Láng Lajos. Budapest, 1887. 639.
  3. Vargha Gyula, idézett mű, 419.
  4. Hegedüs Lóránt, A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank keletkezésének és fennállásának története. II. 1898–1917. Budapest, 1917. 122.

Irodalom

  1. A hitelintézetek szerepéről a modern tőkés gazdaság fejlődésében lásd: Banking in the Early Stages of Industrialization. A Study in Comparative Economic History. Ed. by Rondo Cameron (Oxford U.P., 1967); Banking and Economic Development. Some Lessons of History. Ed. by Rondo Cameron (Oxford U. P., 1972).
  2. Az ausztriai hitelszervezet fejlődéséről és a gazdasági fejlődésben játszott szerepéről: Fritz G. Steiner, Die Entwicklung des Mobilbankwesens in Österreich (Wien, 1913); Eduard März, Österreichische Industrie- und Bankpolitik in der Zeit Franz Josephs I. (WienFrankfurtZürich, 1968); Richard Rudolph, Banking and Industrialization in Austria–Hungary. The Role of Banking in the Industrialization of the Czech Crownlands 1873–1914 (Cambridge, 1976); Ein Jahrhundert Creditanstalt-Bankverein (Wien, 1957).
  3. A magyarországi hitelintézetek fejlődésére vonatkozó statisztikai adatok lásd: A magyar korona országainak hitelintézetei 1894-ben (Magyar Statisztikai Közlemények. Új folyam XVI.). Összefoglaló jellegű munkák: Vargha Gyula, A magyar hitelügy és hitelintézetek története (Budapest, 1896); Pólya Jakab, A budapesti bankok története 1867–1894 (Budapest, 1895); Szádeczky-Kardoss Tibor, A magyarországi pénzintézetek fejlődése (Budapest, 1928); Kelemen József, A magyar hitelügy története (Budapest, 1938); Jirkovsky Sándor, A magyarországi pénzintézetek története az első világháború végéig (Budapest, 1945).
  4. A nagyobb bankokról: Pólya Jakab, A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank keletkezésének és ötven éves fennállásának története 1841–1892 (Budapest, 1892); Fenyvessy Adolf, A Pesti Hazai Első Takarékpénztár-Egyesület ötven éves története 1840–1880 (Budapest, 1890); Hunyadi Ferenc, A Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetének ötven éves működése 1880–1929 (Budapest, 1930). A Hitelbankról lásd: A Magyar Általános Hitelbank igazgatóságának üzleti jelentése… a hetvenötödik üzleti évről, 1867–1942; és Radnóti József, Kornfeld Zsigmond (Budapest, év nélkül).
  5. A kisemberek hitelviszonyairól lásd: György Endre, A kisbirtoki hitelszervezet hiányai (Budapest, 1885); Schmidt József, A magyar gazda hitele (Budapest, 1886); Szabad György, A hitelviszonyok (In: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. II. Szerkesztette Szabó István. Budapest, 1965).


A szolgáltató ágazatok fejlődése
Tartalomjegyzék A szállítás forradalma