A tőkés ipar

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. január 3., 07:35-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
1794
Pohorellán egy részvényes társaság acélművet létesít.
1805.
Üzemelni kezd Vogel Sebestyén kiváltságolt műbútor-asztalos üzeme Pesten.
1807.
Üzemelni kezd Kanitz Joachim, Mauthner Ádám és Kadisch Lázár majki posztómanufaktúrája.
1808.
Megalakul a Muranyvölgyi Unió.
1809. körül
Üzemelni kezd Goldberger Ferenc kékfestő üzeme Óbudán.
1810.
Megalakul a Rimai Koalíció.
1811.
Üzemelni kezd Höfler Jakab tímárműhelye, a későbbi Pécsi Bőrgyár alapja.
1812.
Kohner József budai bőrkikészítő üzeme kisebb gyárkiváltságot kap.
1819.
Neumann Ábrahám sóskúti üveghutája kisebb gyárkiváltságot kap.
1821.
Rothberger Dávid pesti szeszüzeme kisebb gyárkiváltságot kap.
1825.
Üzemelni kezd Schuller Mihály pesti likőr- és szeszgyára.
1827.
Üzemelni kezd Smith és Meynier fiumei papírgyára.
1828.
Üzemelni kezd a hermaneci papírgyár.
1830.
Üzemelni kezd a besztercebányai cukorgyár.
1831.
Üzemelni kezd Odeschalchi Ágost herceg szolcsányi cukorüzeme.
1833.
Pohorellán üzemelni kezd Ágost szász-koburg-gothai herceg lemezhengerműve.
Elkészül Lugoson az első vonórudas vasívhíd.
1834.
Üzemelni kezd a pesti cukorgyár.
Fuchs Keresztély pesti dohányüzeme kisebb gyárkiváltságot kap.
1835.
Megalakul a Brassói Általános Takarékpénztár.
Megalakul az Első Dunai Gőzhajózási Társaság óbudai hajógyára.
1836.
Gyurkovics Ignác kassai dohányüzeme kisebb gyárkiváltságot kap.
Laszki Ignác pesti olajütő üzeme nagyobb gyárkiváltságot kap.
1838.
Üzemelni kezd Ferdinánd szász-koburg-gothai herceg edelényi cukorgyára.
Üzemelni kezd Miesbach Alajos pesti téglagyára.
1839.
Működni kezd Batthyány Lajos ikervári cukorüzeme.
Irinyi János megalapítja pesti gyufaüzemét.
1839. október 20.
Megalakul a Pesti Hengermalom Rt.
1841.
Kunig József dohányüzemet létesít Pesten.
Megkezdi működését Koch Péter pesti selyemszövödéje.
1841. szeptember 4.
Megalakul a Magyar Iparegyesület.
1841. szeptember 22.
Megkezdi működését a pesti József hengermalom.
1843.
Schlick Ignác megalapítja pesti öntödéjét.
1844.
Illing Ferenc megalapítja pesti gépműhelyét.
Üzemelni kezd Nádasdy Tamás betléri vasműve.
1844. május 31.
Megalakul a Pesti Cukorfinomító Gyár-egyesület.
1845.
Ganz Ábrahám megalapítja budai öntödéjét.
Vidats István felállítja pesti gépműhelyét.
Megalakul Hogl és König temesvári gyertyagyára.
Üzemelni kezd a resicai vasmű.
Pokorny Antal gép- és eszközgyára kisebb gyárkiváltságot kap.
A sasvári kartonnyomó üzem 300 ezer forint tőkével részvénytársasággá alakul.
1845. július 8.
Elhelyezik Zay Károly zayugróci posztógyárának alapkövét.
1846.
Megalakul az ózdi vasgyár.
Kunig József és fia pesti dohányüzeme kisebb gyárkiváltságot kap.
Fényes Elek számítása szerint a magyarországi munkáslétszám 23 400 fő.
1847. április 18.
Üzemelni kezd a Pesti Hengermalom és Vasöntő.
1847. június 29.
Egy 38 LE teljesítményű gőzgéppel működni kezd a kőszegi posztó- és gyapjúszövetgyár.

1790 és 1815 között a francia háborúkkal több mint két évtizedes, bár éppen a hadiszükségletek miatt részben ingatag, részben az örökös tartományok ipari fejlődése következtében már ekkor szélesedni kezdő alapon nyugvó konjunktúra segítette Magyarország kismértékű ipari növekedését. A fellendülés részben a hadsereg szükségleteinek volt köszönhető, az ipari ágazatok nagyobb részében azonban – elsősorban a mezőgazdasági arukivitellel közvetlenül vagy közvetlen összefüggésben – a jelentősen megnőtt belső fizetőképes kereslet és igénynövekedés kettős forrásából táplálkozott.

Fegyvergyártó üzemek keletkeztek, fokozódott a fegyverek nyersanyagául szolgáló vas termelése. A háborús évtizedekben közvetve a nyers- és az öntöttvastermelés is túlnyomórészt a hadviselést szolgálta. A megállapítható tulajdonosok szerint összeszámlálható vasművek száma ekkor 30 volt. Legtöbbjük a huszonöt esztendő alatt jött létre, kisebb részük korszerűbb termelésre is áttért. A vastermelés hadi céloknak való alárendeltségét jelzi az is, hogy 11 üzem állami tulajdonban volt, míg 15 földbirtokosok, 4 polgárok kezében. Nem tekinthető véletlennek, hogy a nagybirtokosokat elsősorban a nyers-, a félkészvasáruk megnőtt kereslete érdekelte, mert birtokaik többféle nyersanyagát is hasznosíthatták a vasércen kívül. A 18. század utolsó évtizedéig a földesurak inkább bérbe adták a vasérc kiaknázását és feldolgozását. A konjunktúra hatására a bérleti idő lejárta után kezdték házi kezelésbe venni a vasérc kiaknázását és feldolgozását.

A polgári tőkés vállalkozók és a hámortulajdonos középbirtokos nemesek a vasüzem indításához szükséges nagy kezdőtőke hiányában egymagukban nehezen boldogultak. Akadt ugyan néhány vállalkozó, aki egyedül próbálkozott, de a polgári és a nem nagy birtokú köznemesi vállalkozók hamar rájöttek arra, hogy viszonylagosan csekély tőkéjükkel csak kis méretű termelést tudnak folytatni. Emiatt részvénytársaságokban egyesültek. Ez lehetővé tette számukra, hogy pénztőkéiket egyesítve megnöveljék tőkebefektetéseiket, ugyanakkor csökkentsék kockázatukat, mivel a vállalkozásért egyénileg csak befektetett tőkéjük erejéig voltak felelősek. Ilyen egyesülésből jött létre 1808-ben a Murányvölgyi Unió, amelybe a régi egyéni polgári vállalkozók tömörültek. Egy másik részvénytársaságban, a Rimai Koalícióban (1810) három nagybirtokos és négy középnemesi család egyesítette tőkeerejét.

A vasipart termelési eljárásai szerint a kortársak két csoportba osztották. Vasműnek (hámornak) nevezték azt az üzemet, amely csak nyersvasat termelt, vagy esetleg kovácsoltvasat is, de azt készterméknek már nem dolgozta fel. Vasmanufaktúrának azt az üzemet tekintették, amely a kovácsoltvasból ekevasat, kocsitengelyt, kaszát, ásót, kapát, építkezési vasakat, drótot, szeget, tűt, acélt és bádogot készített. A vasművek, a hámorok rendszerint ércbányával rendelkeztek, és az onnan felszínre hozott ércet félkész termékekké, nyersvassá kidolgozva adták el. A nyersvasat a manufaktúrák egy része vásárolta, mert bánya nem mindig tartozott hozzájuk. A vas- és fémipar technikája a 18–19. század fordulóján még megegyezett az előző évszázadokéval.[1]

A bécsi haditanács biztatására fejlesztette ki majki (Komárom megye) központi posztómanufaktúráját Kanitz Joachim óbudai rőfös és készáru-nagykereskedő, társulva Mauthner Ádám és Kadisch Lázár pesti dohány- és terménynagykereskedőkkel. A vállalkozók nagyszámú, a szomszédos községekben élő parasztot foglalkoztattak otthon dolgozó, háziipari munkásként fonó és gyapjútisztító munkával. Gesztesi, tatai, gánti csapómesterek és legényeik is dolgoztak a majki központi üzem számára, ahol a végtermék készült. Kanitznak Rákospalotán saját posztókészítő üzeme is volt, amelyet korszerű gépekkel szerelt fel és ahol osztrák, német, cseh, francia munkások dolgoztak – a gyártási folyamat leírásából következően – a szerves manufaktúra munkamegosztásában. Hasonlóképpen durva posztófélék, takarók, pokrócok gyártásával foglalkozott a magyaróvári, részben szintén háziipari fonóbázison épülő, a gyöngyösi, a rajkai, nemesi tulajdonban levő és a sárospataki, kereskedőtőkés birtokában levő posztókészítő üzem is, valamennyi a konjunktúra szülöttjeként. Finomposztó gyártására rendezkedett be a 18. század második felében alapított gácsi manufaktúra, amelyet tulajdonosa, Forgách Antal gróf 1800-ban alakított át részvénytársasággá. A részvényesek között megtalálható Nógrád megye előkelőbb földbirtokosai mellett két neves pesti tőkés vállalkozó, Malvieux György Alajos kereskedő és pénzváltó, valamint Liedemann János Sámuel kereskedő. Utóbbi a vállalat üzletvezetője is lett. A manufaktúra 1807-ben már 30 községben mintegy 2000 asszonyt foglalkoztatott háziipari gyapjúfonással.

A francia háborús konjunktúra hozta igénynövekedésnek kívántak eleget tenni többek között az Óbudán és Pesten működő kékfestő üzemek. Az itt festett vászon a paraszti ruha anyagául szolgált, a módosabbaknál már a nyomott kartonnal együtt.[2] Nagy választékban és jelentős mennyiségben azonban csak az ország ekkor legnagyobb textilüzeme, a Puthon János Keresztély bécsi nagykereskedő által még a 18. század ötvenes éveiben létesített sasvári (Pozsony megye) manufaktúra állított elő nyomott kartont. Fonókörzete 1790 és 1815 között Sasvár és Holics körül egész sor falura kiterjedt, ahol az üzem adta pamutból fontak nyersfonalat. 1800-ban az ország különböző megyéiben 20 ezer embert foglalkoztatott a vállalat háziipari fonással, és 500 ezer konvenciós forint értékű árut termelt. Az üzem részére alsó-ausztriai, morva- és csehországi községek lakói, a bécsi dologházba kényszerített emberek, az ottani kórházak betegei és a külvárosok népéből is sokan készítettek fonatot.

A textilipari vállalkozók – láttuk – még mennyiségi szempontból sem támaszkodhattak a falusi, mezővárosi munkaerőre. Minőségileg pedig a csupán egyszerű, elemi igényeket szolgáló, durván megmunkált áruk termelésére képes vidéki munkaerő csak az alacsonyabb rendű, kevesebb technikai felkészültséget igénylő munkafázisokban volt hasznosítható. A munkafolyamatnak a finom minőségű – a korabeliek szerint luxusigényeket szolgáló – textilneműket előállító kisebb-nagyobb manufaktúrák munkamegosztásában a végtermék elkészítéséhez vezető utolsó fázisa immár szakmailag jól képzett üzemvezető irányítása alatt folyt, különösen a finomabb áruk esetében, ahol, mint például számos selyemszövet, továbbá selyemkendők, szalagok, bársonykelmék elkészítésénél már csupán az anyag drága beszerzési ára is magasabb szintű technológiát, jobb felkészültségű munkást és bonyolultabb, egy helyre összpontosított üzemszervezetet követelt.

A magyarországi textilipari vállalatok egy részében – posztókészítő és kartonnyomó üzemek esetében – a nyersanyagot félgyártmánnyá előkészítő termékké még a tőkés vállalkozó központi üzemén kívül dolgozó háziipari vagy céhes bedolgozók dolgoztak fel, a végtermék azonban már a központi műhelyben készült (festés, szövés, színnyomás). A selyem-, a bársony- és a muszlinszövetgyártás valamennyi munkafolyamatát már csak közvetlen művezetői ellenőrzés mellett végezték. Míg tehát az első esetben szórt, az utóbbiban központosított, szerves manufakturális munkaszervezetben folyt a termelés.

A textilipar belső fejlődését azonban már nem csupán a munkamegosztás differenciálódásának terjedése és mértéke jelezte, hanem új technológia is, amely a gépek – Magyarországon a tőkeszegénység miatt is igen lassú – elterjedésével j art együtt. A gépek alkalmazása még csupán az izomerőt tette nélkülözhetővé; a munkaerőt forradalmasította, de a munkaeszközöket még nem. Lehetővé tette, hogy gyengébb, fejletlen testű munkaerőt alkalmazzanak a munka végzésére. A gép az ember kezének, lábának – képletesen szólva – megnagyobbítása, fizikai erejének megnövelője volt ugyan, de kézzel végzett munkáját még nem helyettesítette. A régebbi eszköz, a szerszám lett nagyobb, termelékenyebb, de a termelőmunkát maga az ember végezte. Az emberi munkát helyettesítő, az embert a gép kiszolgálójává tevő munkagépek majd az ipari forradalom vívmányai lesznek, amelyek használatára Magyarországon csak 1867 után kerül sor. Korszakunkra még a manufaktúrakorszak kezdetei jellemzők, annak szociális velejáróival: a női, a gyermek-, kisebb jelentőségűen mint másutt a dologházi, rab- és kórházi, szegény- és árvaházi munka felhasználásával együtt. A manufaktúra igényeinek kielégítésére alkalmas szakképzett hazai munkaerő hiánya miatt a magas minőségi munkát külföldiek végezték. A textilipari vállalkozások közül csak néhány sorolható a nagyobb méretűek közé. Az általános tőkeszegénység miatt a legnagyobb üzem, a sasvári, külföldi tőke vállalkozása volt. A textilüzemek túlnyomó többsége nem haladta meg a céhes ipari műhely nagyságát.

A bőripar üzemszervezete ekkor csak a legnagyobbak esetében haladta meg a nagyobb céhes üzem kereteit. Az iparág másik jellemzője, hogy a név szerint ismert 10 tulajdonos közül 6 volt céhbeli és csupán 4 kereskedelmi tőkés. A bőripar volt az az iparág, amelyben a céhes mesterek kiemelkedően nagy számban részesedtek a hadiszállításokban, elsősorban Pesten és Budán. Ez a körülmény egyúttal rávilágít az iparág fejlettségi szintjére is.[3]

A közönséges gyümölcspálinka és a törköly főzése mind a földesúri regálebérlők, mind a parasztok gyakorlatában már a 18. században ismeretes volt. A konjunktúra ezen a téren is változást indított el a fogyasztási szokásokban. A legfinomabb, külföldről behozott likőrök a megnövekedett keresetű vagy jövedelmű, de nem gazdag fogyasztóknak is túl drágák voltak. Ezért a belföldi vállalkozók különféle, nem drága, de élvezhető és az egészségre nem káros, közepes minőségű rozsólist (narancsvirágból, narancsból és fűszerekből készített likőr) vagy ánizslikőrt kezdtek termelni, amelyekben eddig hiány volt.

A jómód lassú növekedése, a fogyasztási szokások ezt követő változása, az igények bizonyos fokú emelkedése olvasható le a kő-, föld-, agyag- és üvegipari termelés alakulásán is.

A fémből készült edényeket és az ónmázas cserépedényeket a jobb módúak háztartásából már a francia háborús konjunktúra idején kezdte kiszorítani az angol kőedény és a finom fajansz.

A konjunktúra évtizedeiben öt kérészéletű próbálkozás indult el, de az 1815 utáni válságperiódus alatt, részben még előtte mind tönkrement, kivéve a kassai (1801) és a pápai (1802) finomedény manufaktúrákat.

Az edénygyártó üzemek néhány kivétellel a kereskedelmi tőke vállalkozásai voltak és – nyersanyagbázisaik közelségének megfelelően – vidéken létesültek. A gyártási technológiában a Wedgwood által feltalált fehér agyagból és kvarcból álló keménycserép, a korszakunkban elterjedő angol kőedénykészítés volt az újdonság. Ennek a technikának az alkalmazásához már a fazekasmesterség technológiáját meghaladó szakismeretek voltak szükségesek. Emiatt alkalmaztak külföldi edénygyártó munkásokat az újonnan létesített edénygyártó üzemekben, amelyekben egybemosódott az egyszerű tőkés kooperáció és a manufakturális munkamegosztás határa.

Pest országos központtá fejlődésével együtt járt a közvilágítás és a magánlakások fényforrásigényeinek változása is ugyanúgy, mint más fejlődő városokban, például Temesvárott. A faggyúgyertyát az igényesebb háztartásokban az olajjal világítás kezdte felváltani. A növényolajgyártás fellendülése a nagybirtokosokat repcetermelésük növelésére serkentette. A leggazdagabbak kényelmét szolgáló hintókat előállító néhány manufaktúra a kocsik alkatrészeit különféle szakmák céhes mestereinél készíttette el. Műhelyében csak az összeszerelés folyt, az egyszerű tőkés kooperáció kezdetleges formájában, amikor az elaprózott céhes kistermelésből már kinőtt, de még ahhoz kötődő vállalkozás jön létre, annak minden technológiai hátrányával együtt. A heterogén manufaktúra fokáig mind a kocsigyártó, mind más, főleg fémfeldolgozó céhes mesterekből lett vállalkozók csak az 1830-as években, még inkább az 1840-es években jutnak el.

Az ipari fejlettségi szint egyik mutatójának tekinthető az üzemek szerszám- és eszközigénye. Az a tény, hogy Royce és Taylor, kiváltsággal felruházott angol gép- és szerszámkészítők zurányi (Moson megye) üzemének termékei közül csak a reszelőt keresték, míg hidraulikus emelőgépre, gyapjú- és pamutfonó, mezőgazdasági eszközökre – mint a helytartótanácshoz intézett egy beadványukból kiviláglik – nem akadt vevő, jelzi az 1790 és 1815 közötti ipari fejlettség és a gépek iránti igény színvonalát.

Számszerűség tekintetében rögtön a vasipar után következett az üvegipar (23 üzeméből 13 földbirtokosé, 10 polgári tulajdonban volt).

A részben jobbágyi munkaerővel, kezdetleges kézműipari technikával, bérlő által működtetett üveghutákban közönséges öblösüveget, főleg palackot, egyes helyeken táblaüveget is készítettek. Így hasznosították elsősorban a birtok fáját. A termelt árut a környékbeli vásárokon hozták forgalomba. A továbbfejlődés gátja ez esetben nem a kereslet hiánya volt, hanem a szakmunkásoké, akiket magas bérért Cseh- és Morvaországból, osztrák vagy olasz területről lehetett csak hozatni. Az általános tőkeszegénység egyik tüneteként ezt a megterhelést a legtöbb hutásbérlő nem bírta el.

A préselést és a húzást, amivel az üvegtányérokat és a táblaüveget készítették, kevés helyen végezték. A csiszolást vagy a köszörülést csak az Orczy bárók parádi földesúri hutájában és a sziklai, polgári bérlő kezén levő hutában vezették be.

Az üveghutákhoz hasonlóan túlnyomórészt kézműipari keretek között mozgott a papírgyártás is. A papírmalmok az esetek többségében a nagybirtokon jöttek létre az uradalom vagy a közvetlen környékbeli adminisztráció és közeli városi piac szükségleteinek kielégítésére. A kézi erőre épülő termelés durva minőségű árut produkált. Rendszerint bérlők vagy polgári vállalkozók pénze feküdt a kisszerű üzemben, vagy a birtokos (egyházi méltóság vagy hivatali tisztség viselője) tartotta azt házi kezelésben. (1790 és 1815 között 17 üzemből 12 volt a földesúr saját, 4 polgári vállalkozó, 1 pedig, Pécs városé, a város kezelésében.) Az 1830-as évekig tartott ez az állapot, nemcsak Magyarországon, hanem az osztrák örökös tartományokban is. A finompapírárut főleg Hollandiából importálták.

1790 és 1815 között összesen 116 ipari üzem működött Magyarországon és Horvátországban. Ezek túlnyomó többsége ebben a két és fél évtizedben alakult. Önmagában – az importot (1802-ben az egész behozatal 18%-a élelmiszer, 7%-a bőr és bőráru) és így a keresletet is figyelembe véve – nem sok, ám az előző évszázadban alapítottakhoz (az 1784–1786. évi iparstatisztikában szereplő és csak a telephely és tulajdonos szerint azonosíthatókat számoló mennyiséghez) képest jelentős a növekedés. Míg azonban 1784–1786-ben az üveg- és majolikaüzemek száma volt a legmagasabb (19) s ezt követte a textil- (16), majd a vas- és fémipari (7), utánuk a papír- (5), a vegyi (4), a ruhaipar (3), élelmiszeripar és egyéb (2-2) –, 1790 és 1815 között a vasipar került az élre, ezt követte az üveg-, a papír-, a szesz-, a bőr-, a faipar, a sor végére került az üzemek számát tekintve az olaj-, a vasszerszám-, a rézműves, a kénsav-, a kalapgyártó és a cukoripar. Eltekintve attól, hogy az 1784–1786. évi összeírásba nem tőkés ipari üzemek is bekerültek, és így az abszolút számok csak arányokat tükrözhetnek, szembetűnő, hogy bőripari üzemről ebben az összeírásban nem esett szó. A konjunktúra indokolta egyes, a hadiipart és a megnövekedett személyes fogyasztási igényeket szolgáló iparágak (vas, textil, élelmiszer, szesz, cukor, olaj) és a bőripar viszonylagos gyarapodását. Ugyanekkor nem téveszthető szem elől, hogy a ruházati vagy élvezeti cikkek fogyasztását szolgáló tőkés iparvállalatok – elenyésző kivételtől eltekintve – 1815 után, egyesek már közben is, elhullottak, nem is szólva arról a sok üzembeállítási kérésről, amelynek gyakorlati megvalósulásáról nincs adat. Ez és a megmaradók által sokszor panaszolt hitelhiány, valamint a kölcsönszerzési nehézségek arról vallanak, hogy a konjunkturális viszonyok között a kereskedőknél felhalmozódó pénztőke túlnyomó része nem került ipari befektetésre, amit részben az infláció indokolt, részben pedig az, hogy mind a földbirtokosok, mind a kereskedőtőkések – az előzőekben már említett – jobb befektetési lehetőségekre találtak. A földbirtokosok esetében a személyi fogyasztásra szánt összegek is jelentős hányadát vették igénybe a kezükre jutott pénznek. A vasat kivéve, birtokaikon az ipari üzem még csak az ott található nyersanyag többnyire bérletbe adással történő hasznosításából származó bevétel céljait szolgálta. A többi iparágban a tőkés üzemek legnagyobb része az ország központjává fejlődő Pesten működött.

Az üzemek túlnyomó része kezdetleges technikával, munkamegosztással dolgozott. Többségben voltak a kézműipari műhely kereteivel azonos nagyságú vagy azt alig meghaladó üzemek. Ugyanakkor jól érzékelhető különösen egyes – nyersanyaga miatt nem helyhez kötött – szakmákban (bőr, kocsigyártó) a céhrendszer fejlődést gátló és a céhen belüli differenciálódásnak már a céh kereteit szétfeszítő hatása, egyes esetekben már abból tudatos kilépés is, de minden esetben és más, céhbe szervezett iparágakban is, a céhrendszerrel való szembefordulás. Az üzemszervezet kerete töblmyireaz egyszerű tőkés kooperáció, de lassan megnő a manufaktúra kezdetleges, egy-két esetben pedig már fejlettebb formáinak keretében dolgozó üzemek száma is. Számos üveghuta, papírmalom, részben földesúri vashámor jobbágyi munkát is igénybe vett. A szakképzett munkaerők túlnyomó többsége minden iparágban külföldi vagy külföldön tanult. Megjelenik – egyelőre csupán egy esetben – a dologházi, kórházi, árva- és szegényházi, több manufaktúrában a női és a gyermekmunka.

Az 1820-as években a Lajtán túl elkezdődő ipari forradalom növelte a nyers- és a kovácsoltvas-szükségleteket, ami az 1830-as évek második harmadától a termelékenység növelésére ösztönözte a vasművek tulajdonosait. A gabonakivitel visszaesése és az odesszai gabona versenyétől fenyegetett, az örökös tartományok állandó felvevőképessége ellenére is csak lassan megszilárduló helyzete a nagy tömegű gabonát termelő földbirtokosokat nemcsak arra ösztönözte, hogy javítsák e termékük minőségét és mennyiségét, hanem arra is, hogy keressék: mely mezőgazdasági termékük (gabona, cukorrépa, burgonya) ipari feldolgozásával juthatnának biztosítottabb jövedelmi forráshoz. Így került sor a nagybirtokon a fejlettebb technikát alkalmazó cukor- és malomipar kezdeteire, a szeszipar korszerűsítésének első lépéseire, amelyek 1840-ig a vastermelést is megelőzve, az ipari növekedés élén jártak. A piac minőségi igénye és a kereslet mennyiségi fokozódása is ösztönözte a vállalkozókat a cukor és a liszt gyártására, s a szeszipar modernizálására a jobb jövedelem reményében.[4]

Az 1830-as évek végéig, tulajdonosok neve szerint megállapíthatóan, 22 cukorfőző-finomító üzem működött az országban; más számítás szerint 43. A 22 üzem közül 16 földbirtokosok, 6 polgári tőkés vállalkozók kezén volt. A polgári tulajdonban levők közül egy már régebben is létezett, a többi új létesítmény volt. 5 üzem nádcukor finomítását végezte, kettő, a besztercebányai és a pesti azonban már répacukor feldolgozására rendezkedett be. Ezek 1830-ban, illetve 1834-ben alakultak. A cukorfinomításhoz szükséges csontszénégetővel 4 (három nagybirtokon, egy polgári tulajdonban levő) üzem rendelkezett, egy pedig – Pesten – kizárólag csontszén égetésére rendezkedett be, ami ez utóbbi esetben a cukoriparban rejlő üzleti lehetőségek és fejlődési tendenciák érzékeléséről vall.

Magyarországon a nagybirtokosok majorsági földjeiken, majd az 1836. évi törvényhozás által dézsmamentessé tett ugaron a földesurak által vetőmaggal ellátott és szerződés által biztosított répaátvétellel is serkentett parasztok kezdtek cukorrépát termelni. Az 1830-as években négy korszerű répacukorgyártó üzemet létesítettek földbirtokosok. A korszerű répacukoripar megindulása azért tekinthető nagy teljesítménynek, mert roppant nehézségekkel kellett megküzdenie. A gépeket eleinte külföldről kellett beszerezni, és mivel szaktudás, termelési tapasztalat nem állott rendelkezésre, ennek megszerzésére az üzemek vezetőit külföldre kellett küldeni.

A gabona vámhatárokon kívüli értékesítésének ismert nehézségei ösztönözték Széchenyi Istvánt arra, hogy 1835-ben gőzmalom létesítését kezdeményezze Sopronban, részvénytársasági formában. A részvényeket megyei földbirtokosok és soproni polgárok jegyezték le. 1836-ban Pest város tanácsától kért engedélyt hengermalom létesítésére, hogy az acélos magyar búzából készült, exportképes lisztet elsősorban külföldön lehessen értékesíteni, a nagybirtok jövedelmeit ekképpen is növelvén, nem is szólva a pesti gabonakereskedelem ebből várható hasznáról, amit a titkára, Tasner Antal által megfogalmazott engedélyezési kérelem nem mulasztott el hangsúlyozni. A részvénytársasági formában tervezett üzem részvényjegyzőinek névsorából kiviláglik, hogy pesti kereskedőkön, tőkés ipari vállalkozókon, állami tisztviselőkön kívül jelentős számú közép- és nagybirtokos ismerte fel a lisztkivitelben rejlő lehetőségeket. Magyarországon a legtöbb malom hagyományos eszközökkel termelt. A lisztkivitel az örökös tartományokba így is jelentős volt, bár az előzőkben a gabonaárak ingadozásáról felsorolt okok a lisztkivitelben is érezhetők voltak.

A szeszfőzés a majorsági nagyüzemben hosszabb időn át a hullott, más célra nem használható gyümölcsből, élvezhetetlen borból, megromlott gabona feldolgozásából, vagy pedig szilvapálinka, törköly készítéséből állt. Utóbbit parasztok is folytatták. Tömeges árutermelésre ebben az iparágban a burgonyatermelés elterjedésével párhuzamosan került sor. Az uradalmi szeszfőzés regálejogát az esetek jelentős részében bérbe adták. Csupán a korszerű gazdálkodás útján a kezdő lépéseket megtevő majorsági üzemek (az Eszterházyak tatai és gesztesi uradalma, és a hozzá hasonló fejlettségű és természeti adottságokkal rendelkező, vagy a néhány legkorszerűbben gazdálkodó birtoküzem) foglalkoztak célratörően – az 1830 as évektől kezdődően – burgonyatermeléssel szeszfőzés céljából.

A szesztermelés legnagyobb hányadát polgári tőkés vállalkozók üzemeiben végezték. Ezek közé tartoztak az uradalmi bérlők és a terménykereskedők, akik, ha nem tudták értékesíteni terményeiket, szeszt főztek belőle, és termény helyett azt vitték piacra. Volt azonban – nem is egy – uradalmon élő terménykereskedőből lett likőrkészítő, aki kereskedelmi tevékenysége mellett, külön erre a célra létesített üzemében, jelentős forgalmat bonyolított le likőrfélékből.

A polgári kereskedőtőkés szeszgyártók második csoportjába a városokban működők sorolhatók. őket nem a nyersanyag, hanem a nagyobb városok lakossága luxusigényeinek emelkedése révén a piac közelsége serkentette e vállalkozásra. A szesz- és likőrféleségek értékesítésének a városlakók igényeihez kapcsolódó lehetőségei, a szeszből főzött ecet keresletének növekedése a harmincas években számos kis méretű, néhány munkást, elvétve 10 főnél többet foglalkoztató üzem létrejöttét, vagy korábbiak továbbfejlődését eredményezte. Míg 1823-ban Pesten 30 szeszfőző volt – közülük egyesek sört is főztek, szőlőjük is volt, mások mellékfoglalkozásként űzték e mesterséget –, 1836-ban 32 volt az engedélyezett szeszfőzők száma, akik közül tizenhárom csak likőr-, pálinka- és ecetgyártással, öten csak likőrgyártással foglalkoztak. Engedély nélkül dolgozott további 7 ecet- és pálinkafőző, 7 pedig más foglalkozás mellett főzött szeszt vagy ecetet. A munkaerő túlnyomórészt belföldi volt, ritka kivétel a külföldi. A pestieken kívül még öt, nem pesti, de városban működő üzemről van tulajdonos szerint azonosítható adat.

Ahogy az uradalmakon, mezővárosokban élő terménykereskedők általában a szeszfőzés, a városi szesz-, likőr- és rozsoliskészítők többnyire az ecetgyártás felé szélesítették ki vállalkozásukat. Pesten, Budán és néhány más nagyobb városban a szesz- és ecetfőző céh mesterei is hozzájárultak a szükségletek kielégítéséhez.

A szesziparban az egyszerű lepárló készülék, amivel a kisüzemek nagy többségében dolgoztak, alacsony hatásfokkal termelt, és mellette sok volt a kézzel végzett munka. A tőkés üzemek nem léptek túl az egyszerű kooperáció határain.

A dohányfeldolgozásról mindössze két, üzemi méretet elérő munkahelyről van adat. Az egyik Pesten, a másik Kassán működött.

Pest közvilágításának fejlődése, ami együtt járt a város nagyarányú növekedésével, továbbá a katonaság világítási szükségleteinek ellátása, a megmaradó régiek mellett két új vállalkozót csábított üzem létesítésére. Egyikük, Laszki Ignác rongygyűjtő, a bécsi papírgyárak szállítója, az 1830-as évek közepén már az ország legnagyobb olajgyártói és olajkereskedői közé számított. Az örökös tartományokba és azok határain túl is szállított repceolajat.

Az élelmiszeripar után fejlettségben a vasipar következett.

Az 1830-as években, főleg annak második felétől, a vastermelés technikájában is változás kezdődött. 1833-ban Nádorvölgyben, főúri birtokon állították fel az első magyarországi lemezhengerművet, a nyújtókalapácsmű felváltása céljából. A nagyolvasztók munkateljesítményének fokozására 1831 óta Faber du Faur találmánya alapján a wasseralfingeni nagyolvasztóban torokgázok felfogására és termelésben való hasznosítására megfelelő készüléket szereltek fel kísérletképpen, főként a fúvólevegő előmelegítése végett. A találmány bevált, és hamarosan elterjedt. Magyarországon 1837-ben két, 1838-ban még egy vasműben szereltek fel ilyen készüléket. Az első kettőben a fúvólevegő, a harmadikban a kavarókemencék hevítésére használták. A vasgyártásban a kovácsoltvas kavarási eljárással történő finomítása jelentette a korszerű technológiát. Magyarországon 1839-ben alkalmazták először, még faszéntüzelésű olvasztóban. 1833-ban épült fel az első magyarországi bádoghengermű, nem sokkal később egy másik.

22. táblázat
Gömör megye vasüzemei (1832–1835)
Év Hámor Vashámor Rézhámor Verő Nyújtó Massa Kismassa Nagymassa Tótkemence Olvasztó Félnagyolvasztó Nagyolvasztó Kasza Kapa Szög Bádoghengermű Hengermű
1832 22 4 2 34 45 7 1 1 6 5 1 2 1 2
1835 1 1 3 46 72 7 1 1 2 3 1 2 1 1 1 1 1
Forrás: Magyar Országos Levéltár Helytartótanácsi levéltár, Departamentum Commerciale 1832: 18–120. és 1835: 18–21.

A többi iparágban számszerű növekedés 1840-ig nem észlelhető. Technikai szempontból csak a gácsi posztómanufaktúra korszerűsítése méltó a figyelemre.

Az 1830-as években – minthogy a rendelkezésre álló vízmennyiség kevés volt – a hajtóenergia növelése végett Gácson felszereltek egy 15–20 lóerős, közepes nyomású gépet. A kallózóüzemet Aachenből hozott kallózógéppel korszerűsítették. 1836-ban az üzem 600–700 embert foglalkoztatott. Ekkor a régi típusú kártolók és előfonók mellett egy Mule Jenny típusú fonógép is termelt, 240 orsóval. Szálhúzó-, valamint nyírógépek is termelékenyebbé tették az addig csak emberi erővel végzett munkát.

Az 1830-as évek második harmadától 1847-ig tartó gazdasági fellendülés, ezen belül is az örökös tartományokban előrehaladó ipari forradalommal összefüggő élelmiszer-, nyersanyag- és félgyártmányigény, valamint a magyarországi belső piac erősödésével járó ipari termékszükséglet gyarapodása a magyarországi iparfejlődést is előre lendítette. A két mozzanat együttes hatására az iparon belül súlyponteltolódás következett be. 1840 a magyarországi ipar történetében amiatt is jelentős határkő, mert a gyárak jogviszonyáról szóló 1840: XVII. tc., valamint a XVIII. és a XIX. törvénycikkek jelentős feudális akadályokat hárították el a tőkés ipari vállalkozás útjából. Míg az 1830-as években az élelmiszeripar állt a magyarországi iparfejlődés és ipari termelés első helyén, és azt a vasipar követte, az 1840-es években változott a sorrend.

Az iparfejlődésben az első helyre a vas-, gép-, szerszámgyártás lépett. A nehézipari termelés növekedésében jelentős szerepe volt az egyes ágazatokban a gépek fokozódó alkalmazásának és a legnagyobb üzemekben újabb technikai felfedezések bevezetésének. A növekedés gyorsítását mozdította elő az örökös tartományok fokozódó nyers- és félkészvastermék szükséglete, továbbá a vasútépítések előrehaladása.

Nagybirtokosok, polgári vállalkozók üzemei közül mind több hasznosította a korszerű termelési eljárásokat. Különösen a nagyolvasztók száma gyarapodott, a Felvidéken két üzemben és a Bánátban működő vasművekben.

Az erdők ritkulása, a faszén drágulása kényszerítette Európa-szerte a vaskohászokat arra, hogy a faszén helyett más redukáló anyaggal, kőszénnel, illetve koksszal próbáljanak meg nyersvasat termelni, mert így egyszerre nagyobb mennyiségű nyersvasat tudtak előállítani. Ugyanakkor az új eljárással termelt nyersvasból finomabb öntöttvasat lehetett nyerni, mint a faszénnel előállított nyersvasból. Az új eljárás azonban nem lépett egy csapásra a régi helyére, mert a szénnel, illetve koksszal redukált nyersvas könnyebben tört, repedt, mint a faszénnel előállított.

Darby eljárása szerint nyersvasat először a kincstárnak a szörényi határőrvidékhez tartozó vasüzemében, Ruskbergben állítottak elő. Ezt követték 1845 és 1847 között az Andrássy grófok betléri, majd dernői üzemei. Valamennyi eleinte barnaszéntüzeléssel redukálta a vasat. A kincstári üzemek később áttértek a finomabb, feketeszénnel történő olvasztásra. A pécsi és az ózdi vaskohászati üzem szintén feketeszenet használt a vasércolvasztáshoz.

A koksszal történő olvasztást az 1760-as években találták fel, a kavaróeljárást 1784-ben. Magyarországon a kavarást mégis előbb alkalmazták a vaskohászatban, mint a koksszal történő olvasztást. A vaskohászat ilyen irányú fejlődése gazdasági helyzetünkből következett. A magyarországi vasipari vállalkozók részt akartak venni az örökös tartományokbeli üzemek és a magyarországi belső piac vasáruval történő ellátásában. Ehhez kovácsoltvasat kellett termelniük. A kovácsoltvas előállításának technikáján javítottak, de a termelést továbbra is fával és faszénnel folytatták. Csak akkor kezdtek koksszal olvasztani, amikor a nyersvaskivitel nyomában a negyvenes években a termelés fokozódott.

Az érc redukálása után megváltozott a vasfeldolgozás folyamata is. A kovácsoltvasból a vaslemezeket, illetve a vasrudakat a régi technika mellett á hámorokban hengerléssel és kalapácsolással állították elő, amelyeket vízikerék hozott működésbe. A hengermű, majd a gőzkalapács feltalálásával e munkafolyamaton is újítani lehetett. 1833-ban már gőzhengermű állította elő a vaslemezt Pohorellán, 1845-ben Betléren és 1846-ban Krompachon. Vele párhuzamosan néhány üzemben már működött a gőzkalapács is.

A hengermű és a gőzkalapács működtetése olyan erőt kívánt, amit a vízikerék nem tudott szolgáltatni. Ahol tehát az új technikát bevezették, ott hamarosan megjelent a gőzgép. 1845-ben Resicán 3, összesen 156 lóerő teljesítményű gőzgép működött. 1 év múltával ugyanott felszerelték a kohászati üzemben a gőzhengerművet és az első gőzkalapácsot. 1848-ban Resicán már 20 gőzgép (600 lóerő) váltotta fel a vízikereket.

Ez az átalakulás nem volt általános. A kisebb üzemek az államéhoz és a nagybirtokoséhoz fogható beruházásokat tőke hiányában nem tudtak eszközölni. Megmaradtak hát a régi termelési eljárások mellett, amelyekkel termelésüket – kellő vízmennyiség hiányában – csak kisebb mértékben fokozhatták.

A magyarországi vastermelés 1840 és 1848 között mindezek ellenére tetemesen gyarapodott, és tisztes helyet vívott ki magának a Habsburg-uralom alatt álló más országokhoz, az örökös tartományokhoz viszonyítva is.

Az alább közölt adatok a nyers- és öntöttvastermelés növekedési arányainak érzékeltetésére alkalmasak, bár az abszolút számok nem tükrözik az ennél jobb, valóságos helyzetet, mivel a hivatalos statisztika nem tartalmazza valamennyi üzem adatait.

Magyarország 1841-ben 199 249, illetve 9206 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat, 1846-ban 402 230, illetve 18 401 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat termelt. Egy másik statisztikai becslés szerint 1841-ben 320 514 bécsi mázsa nyersvasat termelt, és ezzel Karintia (387 425 bécsi mázsa) és Stájerország (635 441 bécsi mázsa) után, az öntöttvastermelésben pedig az 1841. évi 36 736 mázsával Csehország (148 660), Morvaország és Szilézia (67 666) után szintén a harmadik helyet foglalta el a Habsburg-uralom alatt levő területek sorában.

Ugyanakkor az sem kerülheti el a figyelmet, hogy Magyarország vastömegcikk-szükségletét csak az örökös tartományokból származó importtal tudta kielégíteni.

1840 és 1848 közti ipari fejlődésünkre jellemző, hogy ekkor kezdenek működni az első gépgyártó üzemek. A gépipar mindig a mezőgazdaság és több iparág fejlődésével összefüggésben alakul ki.

Magyarországon – iparfejlődésünk és általános gazdasági növekedési tendenciánk sajátosságaként – nem a textilipar, hanem a földbirtokosok gazdálkodásának fejlődése, eszközleltárának növekedése, majd 1835 és 1840 között a meginduló cukor-, szesz-, malom- és olajipari vállalatok gépi berendezési szükségletei teremtették meg a gépipar piacát. Jelentős ösztönzője volt a gépipar fejlődésének a közlekedési eszközök gyártása (Óbudai Hajógyár), ha nem is olyan mértékben, mint a tőkés fejlődés útján előttünk járó országokban.[5]

A gépiparba először a földesurak fektettek be tőkét. Mezőgazdasági üzemeikben használtak különféle vaseszközöket, ipari vállalkozásaikban gépeket. Eleinte minden nagyobb uradalomnak, szesz-, cukor-, olajvállalatnak vagy malomnak bérmunkásként alkalmazott iparosokkal magának kellett készülékeit kijavíttatnia, az elhasznált gépalkatrészeket kicseréltetnie.

E szükségletek kielégítése végett egyes földesurak vasipari üzemeiket gépjavító műhellyel bővítették ki. Így keletkezett az Andrássy grófok gépjavító üzeme Oláhpatakon (Gömör megye), a Schönborn grófoké 1839-ben Munkácson, Ghillány Sándor báróé 1840-ben Szerednyén (Ung megye), Ferdinánd szász-koburg-gothai hercegé 1847-ben Pohorellán, és egy nem kizárólagosan földesúri tulajdonban levő is, részvénytársasági formában Krompachon. A javítóüzemek egy része kiterjeszkedett a gépgyártásra is. A pesti József Hengermalmot 1841-ben – a javításokra gondolva – vasöntödével is felszerelték. Később az öntödét elválasztották a malomtól. Az önálló vállalat koksztüzelés alkalmazásával hidraulikus és könyvnyomtató préseket, hengergépeket, fecskendőt, szivattyúkat, csavarokat, mezőgazdasági szerszámokat, eszközöket, gépeket készített.

A gépiparban a polgári vállalkozók kisiparosként kezdték tevékenységüket. Vidats István lakatos a Bánságból 1843-ban felköltözött Pestre, hogy itt mezőgazdasági gépeket készítsen. Pesten a vasöntöde-tulajdonos Röck Istvánnal társult. Öntödéjükben azonban nemcsak mezőgazdasági, hanem mindenféle gépet készítettek. Knutzen Henrik 1841-ben, Schlick Ignác 1843-ban, a hengermalomból kivált és önállósult Ganz Ábrahám 1845-ben termelni kezdő öntödéje a vaskerítéstől a gépalkatrészek készítéséig mindent vállalt. Illing Ferenc 1844-ben alapított gépműhelye a textilipart szolgálta. Ő szerelte fel gépekkel a Valero testvérek pesti selyemmanufaktúráját.

A gépgyártás az európai kontinensen és Észak-Amerikában a hajó-, majd a vasútépítéstől kapta a legnagyobb indítást fejlődéséhez. 1790 és 1848 között Magyarországon csupán a hajóépítés kezdődött el. Az úttörés munkáját Bernhard Antal pécsi polgár, eszéki harmincados végezte, aki 1813 és 1818 között megépítette Carolina nevű gőzösét. Bernhard vállalkozása túl korán indult meg. A magyarországi gépgyártást egy évtizeddel később lendítette fel a közlekedés fejlődése, amikor az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság 1835-ben megvásárolta az Óbudai-szigetet, és itt hajógyárat rendezett be. E gyárban eleinte félig fa, félig vas hajótesteket készítettek. A munkagépeket Angliából, a gőzgépeket feltaláló Watt és társa, Foulton gépgyára, később pedig egy bécsi gyár szállította. 1839-től az óbudai gyárban már kizárólag vastestű hajókat építettek, a fahajókat vastestűekké építették át. 1839-ben az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaságnak 49 gőzhajója és 137 uszályhajója szelte a Dunát, amelyeknek nagy része Óbudán készült. Az első gőzhajókat még személyszállításra rendezték be, utánuk azonban megindult az 1200–1400 bécsi mázsa befogadóképességű teherszállító, sertésszállító, kőszénszállító naszádok, valamint a vontatóhajók, rakodási hídhajók, uszályok építése. Közvetlenül a szabadságharc előtt kezdték meg a gőzgépek gyártását. Széchenyi István ösztönzésére 1846-ban megalakult a Balatoni Gőzhajózási Társaság, amely egy év múlva megindította a gőzhajózást a Balatonon. Az első balatoni gőzhajót és két uszályát már az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság óbudai hajógyára készítette.

Az 1830-as években a tőkés iparfejlődés élén haladó élelmiszeripar gyarapodása az 1840-es években is tovább tartott, de 1840 és 1848 között a vasipar gyors növekedése második helyre szorította az iparágazatok sorában. Főként a nagybirtokon létesített cukorfinomítók száma és technikai felszereltsége nőtt eme nyolc esztendőben. A cukorfogyasztás emelkedése (lásd 24. táblázat) a jómód korábbinál is szélesebb elterjedésének tüneteként szintén a cukorrépa termelésének növelésére, újabb cukorgyártó vállalatok létesítésére ösztönzött.[6]

23. táblázat
Cukortermelés Magyarországon (1839–1842)
Év Vetésterület (kat. hold) Termés (q) Finomcukor (q)
1839 534 188 293 9410
1840 623 218 600 10 930
1841 677 239 920 11 846
1842 651 229 818 12 640
Forrás: Wiener Moszkó, A magyar cukoripar története. Budapest, 1897. 85.
24. táblázat
Cukorfogyasztás Magyarországon (1836–1846)
Év Lakosok száma (ezer fő) Cukorfogyasztás összesen (q) Cukorfogyasztás (kg/fő)
1836 13&nbps;200 66 000 0,50
1841 13 770 80 300 0,57
1846 14 340 95 600 0,75
Forrás: Ugyanott

1830 és 1848 között Magyarországon és Horvátországban 62 üzemet alapítottak. Az üzemek csaknem 75%-a nagybirtokosok tulajdonában volt, ezek közül 18 korszerű berendezésekkel dolgozott.

A cukorgyártó üzemek technikája az üzemek összességét tekintve meglehetősen vegyes volt. Kezdetleges módszerektől a legkorszerűbb gépek, készülékek használatáig minden megtalálható. Az viszont kétségtelen, hogy a gőz, a modern gépek, készülékek alkalmazása mind több üzemben lett honos.

A drága felszerelés működtetéséhez, különösen az üzem rentábilitásának biztosításához szükséges hozzáértést az 1830-as évek vége felé, különösen pedig az 1840-es években nemegyszer külföldi szakemberek tudására alapozták. Így kezdett elválni egymástól a tőkés és az üzleti-technikai ismereteket adó szakértő szerepe. Magyarországon ekkor kezdett érvényre jutni ez a fejlettebb tőkés országokban már korábban elindult tendencia.

Az 1830-as évek gyakorlatától eltérően az 1840-es években már a kereskedelmi tőke is érdeklődött a cukoriparban kínálkozó üzleti lehetőségek iránt. A besztercebányai, a nagyszombati cukorgyár, a Pesti Cukorgyár Egyesület finomítója. a kassai és a pozsonyi cukorgyár mind jelentős tőkebefektetéssel működő, korszerű berendezésekkel felszerelt, gőzt hasznosító, kereskedelmi tőke befektetésével létesült üzem volt. A besztercebányai és a pesti gyár száznál több munkással dolgozott. Utóbbit nem csupán az tette nevezetessé, hogy gazdag pesti kereskedők voltak részvényesei, hanem az is, hogy néhány bécsi tőkés és magyar főúri nagybirtokos (Széchenyi István, Batthyány Lajos és mások) is tőkét fektetett a vállalkozásba. A magyarországi cukorgyárak ebben az üzemben finomították a nyerscukrot.

A cukorgyáraknál is gyorsabb ütemben fejlődött az 1840-es években a malomipar. 1841 szeptemberében kezdte el az őrlést a pesti József Hengermalom. Kéthengeres, amerikai rendszerű üzem volt.[7] Nagysurányban és Esztergomban is működtek a pestivel azonos, amerikai rendszerű hengermalmok, száraz lisztőrlési módszerrel. Tovább folytatta termelését a soproni malom is. A magyaróvári uradalom műmalma és gépműhelye szintén a nagyobbak közé tartozott, és évi 70 000 mázsa lisztet őrölt, de még nem a száraz lisztőrlési eljárással.

Az élelmiszeriparban éppen a növekedésben levő luxusigények az 1840-as években is bizonyos szerepet biztosítottak a likőr-, pálinka-, ecet-, szeszfőző és dohányfeldolgozó üzemeknek.

Az ágazati fejlődésben az 1840-es évek közepétől a textilipar lépett nagyot előre, bár a Habsburg-uralom alatt levő országok sorában a pamutszövés-fonás és a gyapjúfeldolgozás terén továbbra is elmaradt. 1847-ben a hivatalos statisztika szerint az összes (209) pamutfonodában 6111 fonógépen 1 356 180 orsóval dolgoztak. Ebből Magyarországon egyetlen fonoda működött, 1400 orsóval.

Így érthető meg Magyarország tekintélyes mennyiségű pamutfonal-importja az örökös tartományokból.

Az ország gyapjúfeldolgozó termelésének nagyobb része céhes ipari üzemekből került ki. Az 1841. évi hivatalos statisztika megállapítása szerint Magyarország Európa egyik legnagyobb gyapjútermelője, mégsem képes gyapjúszövetgyártásat kellően kifejleszteni. Ami árut pedig termel, az a legdurvább minőségű.

Magyarországon 1841-ben 70 ezer bécsi mázsa súlyú gyapjúszövetet termeltek 5 millió forint, az örökös tartományokban 260 500 bécsi mázsát 50 millió 395 ezer forint értékben. A képen az sem sokat enyhít, hogy egy-egy tőkés vállalkozásban pamut-, illetve gyapjúfonógépet kezdtek alkalmazni, hiszen a pamut- és gyapjúfonó üzemek száma elenyészően csekély volt, és a sokkal régebbi, tőkeerősebb, technikailag fejlettebb örökös tartományokbeli vállalkozások versenyével nem tudtak megbirkózni.

A textilipar fellendülését az 1840-es években a nagyszámú gyapjú-, pamut-, selyem- és lenszövő vállalat alapítása és termelése jelezte. Nem állapítható meg termelésük mennyisége és az sem, mennyi volt közülük az egyszerű tőkés kooperáció és mennyi a manufaktúra. Gépi felszereltségük mértékéről is hiányoznak az adatok. Csupán az ismeretes, hogy az ebbe a csoportba tartozó üzemek száma, a kisebbekkel együtt, 1846-ban 109 volt. Az 1840. évi törvényhozás tőkés ipari üzemek létesítését könnyítő rendelkezései; az ipar támogatása végett létrehozott iparegyesület és az általa 1842-ben, 1843-ban, 1846-ban rendezett iparműkiállítások; az 1846-ban létrehozott Iparműtár, amelynek rendeltetése a hazai ipari termékek forgalmának fellendítése volt; nem utolsósorban az 1844-ben életre hívott Országos Védegylet a már említett textilipari ágazathoz tartozó új vállalkozások alapítására ösztönözték, de jótékonyan hatottak a meglevők forgalmának és így termelésének gyarapodására, technikájuk fejlesztésére, korszerű gépek, eszközök beszerzésére is. A Védegylet megalakulása előtt Pesten mindössze két selyemkelme- és bársonykészítő üzem volt, Valero és Koch vállalkozása, amelyek túlélték a dekonjunktúrát, és állták a versenyt az örökös tartományokban létező üzemekkel. Szalagot egyáltalán nem, félselyem kelmét, aminek fő anyaga gyapjú és pamut, míg a selyem csak mellékanyag volt, nem készítettek Pesten külön üzemekben. A védegyleti mozgalom hatására keletkezett új vállalatok számát a Hetilap 1845 júliusában 95-re becsülte, ezek közül 56 a textiliparban létesült. Csupán Pesten 1845-ben 6 selyemkelme-, 4 félselyemkelme-, 2 szalagszövőüzem működött. Budán szőnyeg-, bútor- és más szövetet gyártó vállalat, Pesten selyem- és pamutszövet-készítő, továbbá lábszőnyeget és ágytakarót gyártó üzem termelt, három másik az év közepén még felszerelés alatt volt. Valero üzeme ekkor már nem csupán a Csaplovics által az 1820-as években a gabonakonjunktúrára visszatekintően luxusként felhánytorgatott, egyszerűbb igényeket kielégítő selyemkelméket, hanem a legfinomabb sima és festett, ábrás selyemszöveteket is előállította. Ehhez 10 ezer pengő forintos befektetéssel új gépeket szerzett be. Az 56 textilüzemből 11 selyemszövetet, 14 posztót, 25 gyapjú- és félselyemkelméket gyártott, 6 színnyomóüzem volt. A 39 – egyéb iparágakban működő – üzem jelentős része szintén a védegyleti mozgalom hatására keletkezett, részben annak ösztönzésére bővült ki.

A finom asztali edények, porcelán dísztárgyak csak az 1830-as évek második felétől, de főleg az 1840-es években leltek tartós belföldi piacra. Bretzenheim herceg 1820-ban létesült telkibányai üzeme is csak az 1840-es években virágzott fel igazán, miként a veszprémi püspök városlődi kőedénygyártó manufaktúrája. Hollóházán 1830-ban a Károlyi család birtokán létesült kőedénygyártó üzem. Fischer Mór herendi porcelánkészítő manufaktúrája a védegyleti mozgalom hatására lendült fel annyira, hogy – Fischernek a sok rendelés kielégítéséhez nem lévén elég tőkéje – Esterházy Károly gróf közbenjárására Rothschild báró, bécsi bankár adott neki 25 ezer konvenciós forint kölcsönt, 4%-os kamatra. Az üzem 1847-ben 36 munkást, 14 napszámost foglalkoztatott állandó jelleggel. Horvátországban a krapinai birtok bérlője, akinek Zágrábban már volt fehér kőedénykészítő üzeme, ugyanilyent építtetett a birtokon. A Pécstől akkor 4 órányira fekvő Lukafán egy bécsi, egy pécsi és egy szigetvári kereskedő állított fel 1846-ban porcelán-manufaktúrát. Rozsnyón 1845-ben részvénytársaság birtokaként működött szép külsejű, de nem elég tartós mázzal bevont kőedényt gyártó manufaktúra.[8]

A kőedény alapanyaga egyszerűbb és olcsóbb volt, mint a porceláné. A gyártás azonban a kerámiaiparban ekkor nagy kockázattal járt, mert nem a tudományon, hanem a tapasztalaton nyugodott. Az örökös tartományok kerámiai vállalatai jó minőségű nyersanyaggal rendelkeztek, ami a magyarországi üzemeknek nem állott módjában. Ennek következtében az utóbbiak csak akkor boldogultak, ha nem a porcelán-, hanem az egyszerűbb keménycserépgyártásban vették fel velük a versenyt, és ha a kellő tapasztalattal rendelkező vállalkozók tőkéje elég volt a termelési folyamat kikísérletezésére.[9]

A kő-, föld-, agyag- és üvegipari ágazathoz tartozó téglagyártás területéről egyetlen, tömegtermelésre berendezkedett tőkés vállalatról szólnak a források, Miesbach Alajos osztrák vállalkozó, az 1840-es évek óta a brennbergi kőszénbánya bérlője pesti téglagyáráról. Az 1838. évi árvíz idején összeomlott 2700 ház újjáépítésének szükséglete, nem utolsósorban Pest rohamos fejlődése indította arra, hogy Pesten nagyszabású téglagyárat létesítsen. Az 1840-es évek három más vállalkozója is létesített ugyanitt téglaégetőt. Pesten kívül más városokban is egyre több nagyobb téglaépületet emeltek. Ennek megfelelően az országban számos téglaégető működött. A városiak bérbeadása a vállalkozói tőkebefektetés egyik tüneteként terjedőben volt. Több földesúri nagybirtokon is állítottak téglaégetőt.

A kereslet és az igények növekedésével a kerámia- és az üvegipar üzemei nem tudtak lépést tartani. Az örökös tartományokból, elsősorban Csehországból elégítették ki finom, tetszetős kerámia és öblös, valamint csiszolt üvegárukból a szükségletek jelentős részét, olcsóbb áron, jobb minőségben. Míg 1831 és 1840 között évi átlagban 145 ezer forint körül mozgott a kerámiabehozatal értéke, az 1840-es években már elérte az évi 255 ezer forintot. Az üvegáruimport értéke 1831-ben 131 ezer forint volt, azonban már a következő évtized minden évében meghaladta az 500 ezer forintot.

Az 1840-es években nagyobb méretű üveghuták is dolgoztak. A polgári vállalkozók száma az üvegiparban az 1840-es években tovább nőtt.[10]

A bőrgyártás termelésének mennyisége az 1830-es évek óta jelentősen megnőtt, minősége is sokat javult. Míg azelőtt Magyarország nagy mennyiségű talpbőrt importált az örökös tartományokból, az 1840-es években már – az 1843–1844. évi országgyűlés kereskedelmi bizottmányához érkezett egyik szakvélemény szerint – talpbőrtermelése felülmúlta mind az örökös tartományokét, mind azokét a külföldi országokét, ahonnan korábban ezt az árufélét behozták. Felsőbőrt, hintófedélhez és szíjgyártáshoz alkalmas bőrt is elegendő mennyiségben, jó minőségben állítottak elő. A borjúbőr jó minőségű volt, de nem volt belőle elég; a kecske- és juhbőr festését és kikészítését csak ekkoriban kezdték elsajátítani, külföldön. Újabb bőripari vállalatok is létesültek.

A bőripar talán egyik legközvetlenebb példáját nyújtja a tőkés iparfejlődés klasszikus típusának, amely a céhes ipar bázisán nőtt fel. A céhes kézműipari és az egyszerű tőkés kooperációs üzem határai a kezdeti fázisban – és ez a bőripar példáján különösen jól szemlélhető – annyira nem váltak el élesen egymástól, hogy a jócskán megnagyobbodott céhes üzem, a kooperáció tulajdonosa rendszerint tagja maradt céhének; a pesti Kiss Károly esetében meg annak vezetője is lehetett. Az üzemben forgatott tőke, a termelt áru mennyisége és értéke, a foglalkoztatott munkások száma, a rendszerint külföldről átvett új technológia azonban már túlmutatott a céhes iparűzés kisszerű keretein. Hasonlóképpen az is, hogy az egyszerű tőkés kooperációs üzem tulajdonosa vállalkozása növekedésének bizonyos szintjén maga már csak az üzem irányításával, a nyersanyag beszerzésével és forgalmazásával foglalkozott, a közvetlen termelésben nem vett részt, hanem azt elszegényedett és bérmunkásként művezetőként alkalmazott mesterekre bízta, mint például Kiss Károly is, akinél négy mester látta el ezt a feladatot. A tőkés ipari vállalkozásra történő áttérésnek ez a klasszikus útja azonban – mint erre már utalás történt és az előzőkből tényszerűen is kitűnt – Magyarországon nem vált általánossá.

1840 és 1848 között a vegyipar is elindult a tőkés fejlődés útján. A vegyipar olyan anyagokat állított elő, amelyeket a textil-, a bőr-, a porcelán-, az üveg-, a szappan- és a gyertyagyártás használt fel. A fehérítéshez a textilgyártás hamuzsírt és szódát, a bőripar pedig timsót alkalmazott. A szóda a porcelániparban a mázak előállításához kellett, az üvegiparban és a szappankészítésben pedig alapanyagot képezett. A vegyipar e három fő termékéből, továbbá a kénből és a salétromból nagy kereslet volt a belső piacon, még inkább az örökös tartományokban. A vegyipar megerősödését más iparágak fejlődésének kellett megelőznie, mert azok voltak a vegyipar piacai.[11]

A vegyipar termékeinek előállítása az 1840-es évekig még fából, sziksóból, timsókőből, természetes anyagokból történt. A földbirtokosok számára azért is gazdaságos volt az effajta ipari termelés, mert e nyersanyagok az ő tulajdonukban voltak. Kezdetleges eszközökkel, túlnyomórészt jobbágyi munkaerővel folyt a szóda-, a salétromtermelés és a hamuzsírfőzés is.

A vegyiparban nagy fordulat akkor következett be, amikor Leblanc francia vegyésznek 1794-ben sikerült konyhasóból kénsavval szintetikus úton szódát előállítania. Eljárása példát adott más vegyi anyagok szintetikus előállításához, amellyel azok olcsóbbá váltak. A szintetikus eljárás vezetett el a mesterséges festékek előállításához, amelyeket addig növényekből készítettek; és közrejátszott a gyufa feltalálásában is. A vegyipar számára nagy jelentőségű volt annak az eljárásnak a kidolgozása, amely a faggyúból el tudta különíteni a stearint és az oleint, s ezzel lehetővé tette a stearingyertya gyártását. Ezek az eljárások a vegyiparban új korszak készletét jelezték.

Ekkor fordult a vállalkozók, most már a polgári vállalkozók figyelme is vegyipar felé; a vegyipar ekkor vált mindinkább a polgári vállalkozók területévé, ebben az iparágban ugyanis az új eljárások alkalmazása révén kisebb tőkével is lehetett üzemet indítani.

Az 1840-es években név szerint azonosíthatóan 11 vegyipari vállalkozás létesítésére irányuló kéréssel foglalkozott a helytartótanács. Ezek közül 5 működéséről adatok is tanúskodnak. Rajtuk kívül még 14 már a harmincas évek vége óta létezett, s folytatta termelését a negyvenes években is. A működő üzemek közül 1846 októberében Pesten 12 gyufagyártással foglalkozott; 9 engedéllyel, 3 engedély nélkül.

A vegyészeti ipar központja Pest volt ugyan, de az 1840-es évek közepén Temesvárott is működött már két jelentősebb üzem. A legnagyobb vegyipari üzemek manufakturális munkamegosztással dolgoztak.

Újat hozott a papírgyártásban a munkafolyamat gépesítése, a papírgyártógép feltalálása (1798). Az első papírgyártógép az örökös tartományokban, Graz mellett, 1835-ben kezdett dolgozni. Magyarországon 1827-ben következett be változás a fiumei papírgyár alapításával. A könyv-, folyóirat- és újságkiadás, valamint az egyéb nyomtatványok mennyiségi növekedése ugrásszerűen emelte a papírszükségletet. Az 1840-es években már 20 kisebb-nagyobb gyár működött az örökös tartományok területén. Magyarországon hasonló folyamat ment végbe. Az 1840-es évek közepén a 40 kisebb-nagyobb papírmalmon kívül (1784–1786-ban még csak 10 volt) a fiumei mellett már működött a hermaneci papírgyár és a nagyszlabosi (1842 óta géppapírt gyárt), valamint a körmöcbányai géppapírgyár.

A papírgyártó üzemek termelése mennyiségi és minőségi téren már a manufaktúra fokon elmaradt az örökös tartományoké mögött. Ezen a helyzeten a fiumei, a nagyszlabosi, a masznikói és a hermaneci üzem gépesítése nem tudott gyökeresen változtatni, mert a fő ok, a tőkehiány, változatlanul létezett, és további üzemek korszerűsítésére nem futotta.[12]

A modern állam-, megye- és városigazgatás egyre több nyomtatványt igényelt. A közigazgatás kereslete mellett a városi lakosság, a polgárság és a polgárosodó középnemesség érdeklődését szolgáló hírlapok és folyóiratok nyomdaigénye is jelentkezett, az 1830-as évek óta növekvő mértékben. Az időszaki sajtótermékekhez viszonyítva kevés könyv, főleg tudományos mű jelent meg, a nyomdatulajdonosok ugyanis viszonylag ritkán vállalták a kiadással járó anyagi kockázatot.

A század elején a nyomdász még nyomtatott és többnyire maga öntötte betűit; könyvkiadó és könyvkereskedő is volt egy személyben, aki nemcsak műhelyében, hanem vásárokon is árult.

A nyomdaiparban a munkamegosztás általában és Magyarországon is viszonylag gyorsan kialakult.[13] Külön foglalkozássá vált a szedő, a nyomtató, majd a rakó, végül a korrektor munkája. A munkamegosztás növelte a munka termelékenységet, de a nyomtatványok olcsóbb előállítása csak a 18. század vége, a kőnyomat feltalálása óta vált lehetségessé. Minőségi változást azonban csak a gyorssajtó feltalálása (1814) hozott. A tégelyes gyorssajtó 38%-kal többet, a hengeres pedig csaknem négyszer annyit termelt (300 ív helyett 1100-at), mint a kézisajtó, s emellett a nyomtatási költségeket egynegyedére csökkentette.[14] 1839-ben az Egyetemi Nyomdában, 1840-ben a Károlyi-Trattner nyomdában működött új gép. A színes nyomást 1833-ban vezette be a Landerer nyomda. Valamennyi üzem Pesten dolgozott. A sokszorosítóipar termelése az 1830-as évek óta nőtt, de az üzemek legnagyobb része kicsi volt.[15] Magyarországon – Fiuméval együtt – 1801-ben csupán 32, 1850-ben már 61 nyomda működött.

Irodalom

A tőkés iparfejlődésre vonatkozó szövegrész Mérei 1951-ben megjelent, valamint – a periodizáció tekintetében módosított formában – Über einige Fragen der Anfänge der kapitalistischen Gewerbeentwicklung in Ungarn (In: Études Historiques. I. Budapest, 1960) című művére, továbbá Gyimesi munkájára (188–191) épült. Ezeken kívül az egyes iparágakban hasznosított technológiáról és a technika fejlődéséről az általános bibliográfiában említett művek nyújtanak felvilágosítást.

Az egyes iparágak történetére az említett összefoglalásokon kívül egy-egy iparág, üzem történetéről szóló, valamint helytörténeti feldolgozásokból merítettünk adatokat.

  1. A vasipar történetére Hermann Ignaz Bidermann Das Eisenhütten-Gewerbe in Ungarn … (PestGraz, 1857) című, immár forrásértékű monográfiáján kívül A Magyar Korona országainak gyáripara az 1898. évben. 2. füzet (Budapest, 1899); Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor. Szerkesztette Matlekovics Sándor. Az 1896. évi ezredéves kiállítás eredménye VII. (Budapest, 1898); Kiszely Gyula, A diósgyőri vasgyár története Fazola Frigyes leírásában (A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei, 1956); Lehoczky Alfréd, Az ózdi gyár létrejötte /1846–1852/ (Miskolc, 1965); Jankó János, Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar /székely/ népe (Földrajzi Közlemények, 1893. 8–10); Kós Károly, Egy vasműves község: a régi Torockó (Művelődés, 1971. június); Heckenast Gusztáv, A nagyolvasztók elterjedése Magyarországon (Technikatörténeti Szemle, 1975–1976) című írásokat hasznosítottuk. Néhány adat található a vasiparra Samuel Bredetzky, Reisebemerkungen über Ungarn und Galizien (Wien, 1809). I. munkában is. A gépipar történetére Berlász Jenő, A Ganz-gyár első félszázada 1815–1895 (Tanulmányok Budapest múltjából. XII. Budapest, 1957); Szekeres József, Ganz Ábrahám (Tanulmányok Budapest múltjából. XVIII. Budapest, 1971).
  2. A textilipar piacának kiszélesedésére: Kresz Mária, Magyar parasztviselet /1820–1867/ (Budapest, 1956); Horváth Terézia, Rőfösáruk a kapuvári népviseletben (Ethnographia, 1970. 2–4).
  3. A bőriparra: Ruzsás 1956; Gulyás József és társai, A kétszáz éves pécsi bőrgyár (Pécs, 1962); Kertay Ferenc, A bőripar és bőrkereskedelem kialakulása és fejlődése Magyarországon (Budapest, 1936).
  4. Az élelmiszeripar egyéb ágaira, ezen belül a szeszgyártásra lásd: Gyömrei.
  5. A közlekedési eszközök gyártására Tóth Lajos, 145 éves a magyar gőzhajózás (Hajózástudományi Együttműködési Bizottság 51. Budapest, 1963).
  6. A cukoripar történetének alapvető összefoglalása: Wiener Moszkó, A magyar cukoripar fejlődése (Budapest, 1902).
  7. A pesti József Hengermalomra Viszota Gyula, Széchenyi és a Pesti Hengermalom (Századok, 1910).
  8. A keménycserép és porcelán manufaktúrákra Csányi Károly, A magyar kerámia és porcelán története és jegyei (Budapest, 1954).
  9. A munkamegosztás és a technika fejlődésére Ruzsás 1952; Ruzsás Lajos, A technika fejlődése a kerámiaiparban és a pécsi Zsolnay-gyár (In: 100 éves a Pécsi Porcelángyár. Szerkesztette Háras ÉvaMándoky László. Pécs, 1971); Sikota Győző, Herendi porcelán (Budapest, 1970).
  10. Az üvegiparra Telkes Simon, Üvegiparunk (Budapest, 1895); Sághelyi Lajos, A magyar üvegipar története (Budapest, 1938) című munkák a piac, a tőke, az alapítók, a technika fejlődésének kérdéseiről keveset nyújtanak. Hasznosabbak a helytörténeti adatokat tartalmazó kiadványok: Takács Béla, A Zempléni-hegység üveghutái (Budapest, 1968); Takács Béla, Parádi üvegművészet (Budapest, 1970).
  11. A vegyi iparra a József nádor levéltárában található idézett 1807–1808. évi összeírás, Schwartner, Demian statisztikai adatai, továbbá Szabadváry FerencSzőkefalvi-Nagy Zoltán, A kémia története Magyarországon (Budapest, 1972).
  12. A papíriparra: Bogdán István, A magyarországi papíripar története /1530–1900/ (Budapest, 1963) és Kőváry 220–222. A nagyszlabosi, masznikói és az ochtinai papírgyárról: Markó Miklós, Ahol a Kossuth-bankó papírja készült (Ország Világ, 1918. 18). A pécsi Hüttner-malomról: Szita László, A papírkészítés és a papírgyártás Pécsett 1764–1860 (Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 79. Pécs, 1967) 51.
  13. A sokszorosító iparra Trattner János Tamás, Magyarországi könyvnyomtató műhelyek 1817-dik beli állapotjuk (Tudományos Gyűjtemény, 1817. 12), továbbá Stedthofer Károly, A könyv története. 1. rész (Budapest, 1915); Kertész Árpád, A nyomtatott betű története és útja Magyarországon (Budapest, 1941); Éble Gábor, Egy magyar nyomda a XVIII. században (Budapest, 1891); Borsy Károly, A pécsi nyomdászat kezdetei (Pécs, 1973).
  14. A technika fejlődésére, a nyomdák termelésére Fitz József, Gutenberg (Hungaria könyvek 7. Budapest, 1940).
  15. Az üzemszervezetre vonatkozólag Trattner fenti cikke, valamint Benda KálmánIrinyi Károly, A négyszáz éves debreceni nyomda /1561–1961/ (Budapest, 1961).


Az ipar
Háziipar, céhes ipar Tartalomjegyzék Bányászat