A tőkés ipar csírái

A Múltunk wikiből

A városi polgár jövője általában azon fordul meg, hogy képes-e gyökeret ereszteni az ipari termelés új formáiban. Létesít-e malmokat, hámokat, nagy műhelyeket, bekapcsolódik-e a kor kívánalmainak szintjén a Verlag-rendszerbe. Korszakunkban a hazai polgári tőke számottevő jelentőséggel nem tudott bekapcsolódni a nagyipar jövendőbeli bázisául szolgáló vállalkozásokba. Ennek több oka van. Mindenütt, ahol a feudális társadalmi rend uralkodik, a polgárnak, ha összegyűlt elegendő pénze nagyobb vállalkozásra, mindenekelőtt nemességet kell vásárolnia, mert földbirtokhoz, s – ami ezzel egyet jelent – nyersanyaghoz, energiához, munkaerőhöz főleg így juthat. Korszakunkban számos polgár nemeslevél-vásárlásának ez a gazdasági háttere. Jelentős pénzt fektetett korábban is a földbirtokba az angol, francia, holland és német gazdag polgárság, s a század végén a legbiztosabb befektetés még Angliában is a föld. A magyarországi polgárság gazdasági tehetségéből egy ütemben nagyobb beruházásokra nem futotta, s az energiát, nyersanyagot, vállalkozói kiváltságot jelentő nemességhez vezető út hosszabb, mint másutt. Magyarországon kétszakaszos ez az út, ha átjut a magyar állam rendi intézményein, újabb akadállyal kell megküzdenie: a Habsburg központi intézményeknél magasra szabott az ipartelepítési engedély ára, és évekig kell rá várakoznia. Nagy az állami, a földesúri és parasztpolgári konkurrencia. A textilkereskedelem legfőbb haszna – amint láttuk – a hadseregellátásból származik, s ezt javarészt az Udvari Kamara tartotta kézben.

Egyedül a vasiparban és a malomiparban kezdik áttörni a feudális földtulajdon kizárólagosságából az ipari fejlődésre háruló gátakat. Van rá példa, hogy polgári vállalkozó vas-officínát, -hámort, -hutát és vízierőművet épít úgy, hogy a földet, a vizet és a nyersanyagot bérli a földesúrtól. Sőt, szakértelme ellenében tehet szert a földesúri tulajdont képező üzem és munkaerő felhasználására.

Az örökös jobbágyságból az ipar révén kitörők tipikus megtestesítője Sturman István vizesréti jobbágy, aki vashámorából és kereskedéséből szerzett pénzen váltotta meg magát 1690-ben az úrbéri kötelezettségek alól, majd nemeslevelet szerzett, hogy a polgári státust mintegy átugorva, egyenesen a vármegyei nemesség körébe lépve fejleszthesse vasipari vállalkozását.

Hasonló a polgári vállalkozók útja. Korunkban a Szepesség legjelentősebb vashámor-vállalkozója, Szontagh Gáspár az első nemesi generációját képviseli a század elején még bányász- és kereskedő-, tehát polgári családnak. Az 1610-ben elnyert nemesség feltétele volt, hogy vas- és rézhámorait saját birtokán tartja, ez azonban nem akadályozta meg a Szontaghokat abban, hogy a vállalkozást polgári módon bővítsék. 1686-ban Szontagh Gáspár az iglói vasbányászat és szénégetés monopóliumát birtokolja Gömör vármegyei hámorai mellé. Fiai a vármegyei vezető réteggel házasodtak össze, de egyikük a Zimmermann családból, Felső- Magyarország jelentős kereskedőcsaládjából választott feleséget. A Szontagh család életeleme a bánya és a hámor volt, a családfő az év nagy részét a hámorokban és a faszénégető szállásokat járva töltötte. Nagy kandallós, tükrös városi otthonában polgárias légkör uralkodott.[1]

Hasonló, bár részleteiben kevésbé ismert pályát futott be az eredetileg mészáros Lányi Pál, aki már korábban nemességet nyert rozsnyói polgárlányt véve feleségül, századunk utolsó évtizedében már rézbánya-résztulajdonos, majd vashámort nyit, és az egyik legjelentősebb vasfeldolgozó vállalkozó lesz.[2]

Általában a polgári vállalkozás a vasiparban tudott olyan pozíciókat nyerni, hogy a 18. század elejére elérte a tőkés termelési viszonyok küszöbét.

A polgári hámortulajdonosok életútjáról, szívós küzdelméről csak a kedvezőtlen esélyeikről közölt néhány töredékes adat tájékoztat. A murányi vashámorosok, a mecenzéfi hámorosok már korábban céhbe szervezkedtek, de kétségtelenül kistőkés vállalkozók voltak. Dobsinán 1638-ban alakult meg a hámorosok céhe. Lőcsén 1670-ben a polgárság leggazdagabb rétegéből néhány hámortulajdonost tartanak számon. Gölnicről vaseszközök, kések, Mecenzéfről ekevasak kerülnek a kassai piacra. Eperjes tehetős, rézhámor-tulajdonos polgárairól tudjuk, hogy az 1670–1687-es évek politikai és vallásügyi viharaiban tűntek el. Prokop eperjesi kereskedőnek pedig Thököly kamarája 1684-ben bérbe adta a besztercebányai rézüzemet.

A papíriparban egyedülálló eset, hogy kézműves létesít nagyobb üzemet: Czieser János papírkészítő mester 1686-ban Dobsinán, 1692-ben Poprádon épített papírmalmai nemcsak a szomszéd vármegyéket látják el, hanem áruik Erdélybe és Galíciába is eljutnak. Spillenberg János 1640–1652-ben alapított kassai papírmalma ugyancsak polgári vállalkozás. Polgári bérlők, Sáfár Mátyás, Rittig János kezén működik ideig-óráig két jelentős erdélyi papírmalom: a lámkeréki és a görgényszentimrei.[3]

Irodalom

Katona Imre, A habán kerámia Magyarországon (Budapest, 1974).

  1. Szontaghra: Szontagh Gusztáv, Emlékezések. Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattára Tört. 4. ívrét 10;
  2. Lányi Pálra: Heckenast Gusztáv, Lányi Pál. A magyarországi korakapitalizmus történetéhez (Történelmi Szemle Történelmi Szemle 1962).
  3. A papíríparra: Bogdán István, A magyarországi papíripar története (Budapest, 1963).


Változások a városfalak mögött és a tőkés ipar csírái
Kézművesek és kereskedőpolgárok Tartalomjegyzék A középkori város változásai