A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

A Múltunk wikiből
1829. november 1.
A Habsburg örökös tartományokban bevezetik a fogyasztási adót. A magyar árukra egységes kárpótlást vetnek ki.
1846. szeptember 20.
Győri és komáromi kereskedők elhatározzák, hogy magyar gőzhajótársaságot alapítanak a Dunán.

A Magyarországon, Horvátországban és Erdélyben 1790 és 1848 között végbement tőkefelhalmozás – az ilyen irányú kutatások elmaradottsága miatt – számszerűen még arányaiban sem mérhető. Csupán áttételesen és egyedi példák segítségével lehet arra következtetni, hogy volt bizonyos mértékű tőkefelhalmozás. Így azután legföljebb az e téren megtett út iránya, állomásai, a tőkefelhalmozás egyes bizonyítható forrásai jelezhetők.

A tömeges árutermelésre áttért földbirtok esetében a nagyüzemi termelés felé közeledés és az ennek érdekében a termelési eljárásokban megvalósított korszerűsítés, új művelési ágakra, az állattenyésztésben fajtaváltásra és más tartási módra áttérés, egyes esetekben korszerű eszközökkel, technológiával dolgozó mezőgazdasági ipari üzemek létesítése a tőkefelhalmozás közvetett jelei.[1] Ugyanígy a korszerűsítést szolgáló tőkebefektetések, esetleg földterület-vásárlások szintén közvetett bizonyítékok, melyekből valószínűsíthető, hogy a mezőgazdasági termékek eladásából, jóval ritkább esetben a birtokon található ipari nyersanyagra épülő ipari vállalkozás termékeinek forgalmazásából származó összegek egy részét felhalmozásra fordították. Mindez a legtöbb esetben csupán logikai úton nyerhető feltételezés, mivel egyelőre még hiányzik az egyes magyar- és horvátországi, valamint erdélyi uradalmak számviteli iratainak ilyen szempontú elemzése. A feldolgozásokban sincs kellő mennyiségű olyan adat, amiből általánosító következtetésekre lehetne jutni abban a tekintetben, hogy a korszerűen gazdálkodó uradalmak tiszta jövedelméből mennyit használtak fel országos átlagban termelő fogyasztásra, beruházásra vagy a korszerűsítést előmozdító más célokra (képzés stb.), mennyit improduktív célokra. Az pedig még kevésbé felderített, hogy a földbirtokos által felvett kölcsönöknek mekkora hányada szolgálta az üzemi termelés megjavítását, növelését. és így a felhalmozás gyarapodását is.

Még kevésbé szilárd talajon mozog a kutató, ha a jómódú parasztság kezén felhalmozódott pénz- vagy termelőtőke megállapításával kísérletezik. A közvetlen források egyik csoportja, a hagyatéki leltárak, a végrendeletek, peres iratok kutatása talán, ha lehet, ebből a szempontból még elhanyagoltabb, mint a nemesi birtokokról fennmaradt iratoké. Itt is csak közvetett úton, például a földterület nagyobbodásából és annak vételárából, a fogyasztói igények színvonalának növekedéséből lehet feltételezni a tőkefelhalmozást. Egyes mezővárosok, ritkábban falvak örökváltsága minden bizonnyal az árutermelés, mégpedig a mezőgazdasági árutermelés és forgalmazás eredményeként létrejött pénztőke-felhalmozás bizonyítéka, mert több százezer, esetleg 1 millió forintot is meghaladó örökváltság összegének legalább 100–150 ezer konvenciós forint között mozgó hányadát, ami elegendő volt ahhoz, hogy a váltságösszeg fennmaradó részét hosszú lejáratú részletfizetéssel törlessze, aligha tudta a helység másképp előteremteni (például Szentes és Sárospatak 1836-ban, Békéscsaba 1846-ban).[2] Ugyanez volt a helyzet akkor is, ha valamely helység nem egész területét, hanem annak egy részét, vagy a közelben lévő és árutermelésre kiválóan alkalmas földterületet váltotta meg örökre a földesúrtól (például Orosháza 1846-ban 880 kat. hold szenttornyai szőlőt 78 ezer forintért).

Könnyebb, egyszerűbb rátalálni a kereskedelmi tőkefelhalmozás közvetlen forrásaira, de országos méretben – a kutatások jelenlegi állapotában – a kereskedelmi tőkefelhalmozás arányai sem határozhatók meg pontosan, nemhogy számszerű összege. Még egyes nagy városok esetében is csak meglehetősen sok bizonytalansági együtthatóval becsülhető fel a kereskedelmi tőke felhalmozásának mértéke. Mindezek a nehézségek legalább a kereskedelmi tőke esetében nem mentesíthetnek a felhalmozási lehetőségek forrásainak, útjának, a felhalmozott vagyon becslésen alapuló nagyságának bemutatásától.

A kereskedelmi tőkefelhalmozás forrásai között megtalálhatók az 1790 és 1848 között eltelt évtizedek bármelyikében igénybe vehető, konjunkturális tényezőktől nem vagy csak kevéssé, időlegesen befolyásolt, de viszonylag állandó jellegűnek mondható és kisebb számban bizonyos időszakokhoz kötött, így változó erősségű ösztönzők.

Ez utóbbiak közé sorolhatók a háborús időkben tőkebefektetésre serkentőként működő hadseregszállítások. Ezek – a nemesítési oklevelek tanúsága szerint – II. József török háborúja és a francia háborúk éveiben nagyra növelték számos görög, szerb, horvát és magyar kereskedő pénztőkeállományát. A kontinentális zárlat folytán Magyarországon és Pesten át haladó átmenő forgalom a magyarországi kereskedők által később is rendszeresen űzött gyarmati és keleti árukkal való kereskedésnek ekkor időleges, konjunkturális ösztönzőt és ezzel járulékosan nagyobb ütemű tőkefelhalmozási lehetőséget is nyújtott.[3] Hasonlóképpen időleges tőkefelhalmozási eshetőséggel bíztattak, de nagyobb kockázattal is jártak az inflációs időkben vagy az 1839–1842. évi válság idején a nemesfémből vert pénzzel való spekulációs manőverek (Sina báró 1840-ben ezüstérmék felvásárlásával jutott óriási haszonhoz, amikor átmenetileg megingott az üzleti körök papírpénzbe vetett bizalma),[4] vagy az állampapírokkal folytatott tőzsdejáték, amíg 1840-re tartósan meg nem szilárdult az államkötvények árfolyama.[5] Az időleges jellegű tőkefelhalmozási lehetőségek közé sorolható a termények spekulációs célú visszatartása a forgalomból.

A kereskedelmi tőkeképződés, majd -felhalmozódás állandó jellegű tényezői közé tartozott a – kisebb felhalmozás lehetőségét kínáló – városi vagy földesúri regálejogok vagy egy részük bérlése. Az 1820-as évek óta a hitel- és kölcsönügyletek miatt sok kereskedő vonta ki tőkéjét a kereskedelemből, s gyakran fogyasztási célokat szolgáló, de minden esetben személyi hitelek nyújtására fordította, az átlagosnál magasabb kamatlábbal vagy váltóleszámítolási ügyletekben forgatta tőkéjét.

Más jellegű volt és a mezőgazdasági termékek forgalmazásához kapcsolódott a terménygyűjtői, felvásárlói, ügynöki, megbízotti foglalkozás. Ismét más volt, ha a kereskedő külföldi nagykereskedő, ipari vállalkozás, biztosító intézet magyarországi megbízottjaként működött, vagy külföldi gyár lerakatának saját üzletében adott helyet, és ezeket az árukat is forgalomba hozta, rendszerint 2–3%-os jutalék fejében. Ezek a foglalatoskodások számos esetben egyazon kereskedő kezében összpontosultak, néha még pénzhitelügyletekkel is párosulva.[6]

Az elsőként említett esetekben különböző tőkeerejű, heterogén rétegekről van szó. Soraikban a házaló, a vándorkereskedő éppúgy megtalálható, mint a földesúri kocsma- vagy mészárszékjogot bérlő, a kicsinyben a paraszttól, viszonylag kisebb földű nemestől eladó termékét helyben megvásárló és az áru elszállításáról gondoskodó faktor, vagy az uradalom termékeinek értékesítésére a birtokra telepített és a megyével, várossal szemben a földesúr védelmét élvező zsidó kereskedő, aki már viszonylag nagyobb tőkével rendelkezett, és a nagy vagy nagyobb forgalmi gócokon élő nagykereskedőnek adta tovább a mezőgazdasági termékeket.

Nagyobb magyarországi vagy külföldi termény-nagykereskedők igen sűrűn alkalmazottaikat küldték magyarországi – felvásárló megbízottjukként ténykedő – kereskedők helyett szerte az országban nagy mennyiségű növényi és állati termék és élő állat vásárlása céljából, mindenekelőtt Pestre, Pozsonyba, Komáromba, Győrbe. Az olasz kereskedők alkalmazottai vagy megbízottjai Károlyvárost, Fiumét látogatták; a szultán fennhatósága alatt levő területekről a délvidéki városokba: Törökbecsére, Aradra, Temesvárra, Újvidékre jöttek. Ezeken a csatornákon jutott el a mezőgazdasági termék vagy közvetlenül, vagy pesti, győri és más kereskedőktől való megvásárlás után Bécsbe vagy az örökös tartományok más részeibe.[7]

A gyarmati áruk, a levantei termékek gyakran drinápolyi nagykereskedők bukaresti, orsovai ügynökeinek révén kerültek a pesti megbízotthoz és onnan a bécsi cégekhez. A lyoni selyem, az örökös tartományok textilárui és más ipari termékei a pesti megbízottak útján jutottak el a magyarországi fogyasztóhoz. A levantei áruk, olasz cégek pesti bizományosainak közbeiktatásával, Triesztből is érkezhettek Magyarországra. Kevés magyarországi kereskedő szerezte be első kézből, közvetlenül a termelőtől a külföldi ipari terméket. A pesti országos vásárokon is hozzájuthatott, az ide látogató külföldi nagykereskedőtől szerezvén be a szükséges árukat. 1818 óta pedig a nagyobb kiváltsággal rendelkező örökös tartományokbeli manufaktúrák és más tőkés vállalatok pesti cégeknél tartott lerakataiból vásárolhatta a közönség is, a vidéki kereskedő is a magasabb fogyasztói igények kielégítésére alkalmas külföldi árukat. (Például a pesti Boskovics textil-nagykereskedő cégtől, ahol külföldi lerakat is volt.)

A magyarországi magyar, szerb és román, a déli határőrvidéki szerb, a horvátországi horvát kereskedők tőkefelhalmozása szempontjából a terményfelvásárló kereskedők vagy megbízottjaik működését érdemes figyelemmel kísérni, mert soraikból kerültek ki az új típusú, a nagy tömegű távolsági forgalomra szánt áruval kereskedő polgári elemek. A horvát, a temesközi szerb kereskedők közül az átmenő kereskedelemben részt vevők kezén is jelentős tőkék halmozódtak fel.

Győr legnagyobb gabonakereskedői az ország déli részein a maguk vagy megbízottjaik által vásárolt gabonát szállították Nyugatra. 1846-ban az adókönyv tanúsága szerint csak gabonával 44 adófizető családfő kereskedett Győrött, de rajtuk kívül még legalább 71 kereskedő szintén foglalkozott gabonakereskedelemmel. A gabonakereskedők jelentős hányada állatkereskedéssel is gyarapította jövedelmét, vagyonát. Győr kereskedői jól példázzák a korabeli magyarországi, de sok esetben az ausztriai, bécsi kereskedelem differenciálatlan, viszonylag még kezdetlegesebb állapotát. Csak kevés kereskedelmi vállalkozás volt tiszta profilú, foglalkozott tehát csupán egyféle áru nagybani forgalmazásával. A többségnél a gabona mellett állat, épületfa, vas és gyapjú is szerepelt az árukészletben. Akadt a gabonakereskedők sorában vendégfogadós, kávémérő és speciálisan sertéskereskedő is. Egyikük mindemellett még biztosító cég ügynöke is volt. Ez a körülmény éppúgy a viszonylagosan vagy ténylegesen szerényebb tőkeerő mellett bizonyít, mint az is, hogy esetenként több kereskedő vásárolt meg egy-egy hajórakomány gabonát az Alföld déli részén, majd az áru eladását követően a befektetett tőke arányában osztoztak a nyereségen. A korszerű tőkés kereskedelem felé mutat a gabonaraktárak építése a hosszabb ideig tárolás, a kedvező értékesítési lehetőségek kivárása végett, miként a gabona világpiaci áralakulásának rendszeres figyelése is. 1828-ban 175 kereskedő élt Győrben. Közülük 86 foglalkozott termény- és állatértékesítéssel. 1846-ban 272 kereskedőből (1828-hoz képest 55 %-os emelkedés) 130 volt állat- és terménykereskedő (51 %-kal több, mint 1828-ban). A kereskedelmi tőkések száma tehát jelentősen gyarapodott, s ezzel együtt a kereskedelemben felhalmozott tőke volumene is. Számos kereskedő a pénzkölcsönzést is üzletágai közé iktatta, de mivel a terménykereskedés átlagosan évi 40% körüli hozammal biztatott, a kölcsöntőke viszont nagyobb részben csak 6%-ot hozott – az uzsorás üzleteket itt figyelmen kívül hagyva –, s emellett a kereskedelmi tőke gyorsabban is forgott a kölcsöntőkénél, és a nagyobb haszonnak ez jelentős forrása volt, a győri kereskedők inkább – és láttuk, egyre többen – a terménykereskedés iránt érdeklődtek. Szinte állandóan úton voltak Bécs, Moson és Győr között, vagy nagy összegekkel a tárcájukban az Alföldre utaztak árubeszerzés céljából. A gabona- és állatkereskedés, főként a sertés forgalmazása átrétegződést is elindított Győr társadalmában. Az 1840-es évekre mind élesebb vagyoni választóvonal határolta el a gabona- és állatkereskedőket a többitől. Még élesebben rajzolódtak ki a modern áruforgalom és kereskedőtípus körvonalai az ország kereskedelmi gócában, Pesten.

A Magyarországon felhalmozott kereskedelmi tőke nagysága adatok hiányában – mint jeleztük – nem állapítható meg. Ez azonban nem állhatja útját annak, hogy közvetett úton és csupán a becslés szintjén kísérlet ne történjék – a kutatások jelenlegi helyzetét figyelembe véve – legalább a felhalmozódott kereskedelmi tőke feltételezett méretarányainak megközelítésére.[8]

Pesten a nagykereskedői jog elnyerésének feltétele legkevesebb 30 ezer, a fűszer- és textilkereskedő üzlet nyitásáé 15 ezer, vaskereskedő bolté 12 ezer, díszmű és norinbergi áruval való kereskedéshez 10 ezer, bőrkereskedéshez 8 ezer, papírkereskedéshez 5 ezer, szatócsnak 2 ezer forint értékű vagyon igazolása volt szükséges. Ennek alapján 1812-ben 6 millió forintra becsülhető a pesti kereskedők összes tőkéje. 1812-ben a király az ország összes kereskedőjére 500 ezer forint kincstári subsidium fizetését rótta ki.[9] Feltéve, hogy ezt az összeget fél százalékos vagyonadókulcs alapján állapították meg, a pesti kereskedők összes vagyonát 18 millió forintra lehetne becsülni. Ez nem irreális, hiszen a háborús konjunktúra idején több nagykereskedő vagyona 600–800 ezer forint között mozgott. Ez az összeg csak részben állt pénztőkéből, jelentős részét ingatlanba fektették.

Becslés szerint a kereskedelmi tőkének mintegy ötödrésze volt Pesten 1812-ben.

Az 1812. évben kivetett kincstári subsidium az ország legjelentősebb kereskedelmi központjaiban így oszlott meg:
Pest 90 000 (végül is 99 869 forintot fizettek)
Debrecen 50 000
Újvidék 28 000
Temesvár 28 000
Szeged 26 000
Buda 25 000
Pozsony 20 000
Kassa 15 000
Győr 14 000
Sopron 14 000

Az arányok a későbbi évtizedekben – figyelembe véve Pest gazdasági erejének ugrásszerű növekedését az 1830-as és 1840-es években – csak még jobban eltolódhattak Pest javára.

1812-ben a 18 millió konvenciós forint 1049 kereskedő együttes vagyonát jelentette. Közülük csupán 50–60 lehetett a nagykereskedő. Ugyanakkor Bécsben a nagykereskedők és a bankárok 250 milliós vagyont ismertek be. Feltételezve, hogy Pesten minden nagykereskedő átlagosan félmillió konvenciós forint vagyonnal rendelkezett, összes vagyonuk akkor sem becsülhető többre 30–40 millió forintnál. A bécsi és a pesti kereskedők tőkeereje közötti különbség tehát jól érzékelhető.

Hasonló volt a helyzet Erdélyben, de még erősebb eltéréssel. Brassóban, Erdély legnagyobb kereskedővárosában csupán a külkereskedelmi forgalomról és az ebben fekvő tőke nagyságáról állnak rendelkezésre becslések. 1802-ben 2,5 millió forint körül mozgott Brassó külkereskedelmi forgalma.[10] Az 1845 és 1847 közötti évek és az 1850. év átlagában ugyanezt 9–10 millióra becsülték. A belkereskedelemben forgó, szintén jelentős tőke nagysága – az eddigi kutatások alapján – még nem deríthető ki. Vagyonbecslési összesítő adatok sem állnak rendelkezésre. A kereskedelemben forgó tőke jórészt román, kisebb mértékben szász kereskedőké volt. Ehhez számítandó még a magyarországi pályatársakhoz hasonlóan ingatlanba fektetett és kölcsönként folyósított, továbbá a külföldön elhelyezett – a kutatások jelenlegi állapotában –, szintén meg nem állapítható nagyságú tőkemennyiség is. Nagyszeben, Kolozsvár kereskedőinek tőkeerejéről sincs még elegendő ismeretünk.

A bécsi, a pesti, a brassói kereskedők tőkeereje közötti különbség nem csupán abból fakadt, hogy Magyarország, Horvátország, valamint Erdély megkésve lépett a kapitalizmus felé haladás kelet-középeurópai útjára, és hogy a. Habsburgok nyugati örökös tartományai az uralkodó gazdaság helyzetében voltak, hanem inkább abból, hogy a feudális kiváltságok rendszerének változatlan fennmaradása az 1832–1836. és az 1840. évi magyarországi országgyűlések könnyítéseiig egyszerre fogta vissza a mezőgazdasági termelés korszerűsödésének széles körű elterjedését, a tőkés iparfejlődést, a belső piac nagyobb arányú fejlődését, nem utolsósorban pedig a közlekedését. Mindez együttvéve a pénztőkével rendelkező nemeseket részben tőkéik ingatlanba fektetésére és immobilizálására, részben pedig – s mellettük a nem nemeseket is – magas kamatozású személyi kölcsönüzletek kötésére csábította. Erdélyben – tudjuk – nem születtek a magyarországihoz hasonló, feudalizmust lazító törvények, inkább annak kötelékeit megszorítók. Így azután mindaz, ami Magyarország és Horvátország vonatkozásában a tőkefelhalmozás nehézségeiről elmondható, még fokozottabban érvényes volt Erdélyre.

A történeti haladás menetét feltartóztatni, még kevésbé visszafordítani azonban végső soron immár lehetetlen volt. A földesurak korszerűsítései, köztük Széchenyi István nagycenki birtokáé is, akitől az 1820-as évek végén az Arnstein & Eskeles cég még megtagadta a nem nagy összegű kölcsönt, és akinek ugyanaz a bank 1840-ben már 100 ezer konvenciós forint pénztőkéjét forgatta, a pesti hengermalom, a többnyire főúri birtokon létesült élelmiszeripari üzemek és vasművek, különösen pedig az 1840-es években gyarapodó számú tőkés ipari vállalkozások mind arról tanúskodnak, hogy Magyar- és Horvátországban a tőkefelhalmozás, bár mindenütt szerény mértékben, de folyamatban volt. Az erdélyi példák ugyanerről vallanak, bár kisebb arányban. Legközvetlenebbül igazolja mindezt a tőkés hitelszervezet kialakulása Magyar- és Horvátországban, úgyszintén Erdélyben.

Irodalom

  1. A mezőgazdasági termelésben végbement tőkefelhalmozásról a nagybirtok üzemeiről szóló irodalomban találhatók egyedi adatok;
  2. az örökváltsági szerződést kötő mezővárosokról Fényes 1847. II. kötetének az egyes helységekről szóló adatai tájékoztatnak;
  3. a hadseregszállításból, valamint a kontinentális zárlat hatására felhalmozott vagyonokról, a városi és uradalmi regálebérletekről, az e helyeken folyó hitelügyletekről Mérei 1951. 2–3., 35., 39–40., 66., 76., 168–169. és Gyömrei 220., 245. ;
  4. az ezüstpénz felvásárlásról J. Marx 23.;
  5. az államkötvények árfolyamáról Hudeczek 130., valamint a következő: A pénzpiac és a hitelviszonyok című alfejezet szakirodalma nyújt felvilágosítást.
  6. A biztosítási ügynöki és bizományosi, megbízotti, lerakatvezetői foglalkozásokra, a felvásárló, gyűjtő tevékenységre: Mérei 1951. 35–31, 168–169.; Gyömrei 199., 211., 218., 220–221., 234., 237., 257.; Budapest története III. 328.;
  7. a terménykereskedelem útján történt tőkefelhalmozásról Mérei 1951. 2–3., 32., 36–37., 170–171., 292.; Gyömrei 236., 249–251.; Budapest története III. 326–328.; Arató 1960. II. 14. találhatók adatok.
  8. A kereskedelmi tőke nagyságának becsléséhez lásd Pólya Jakab, A pesti polgárok kereskedelmi testülete és a budapesti nagykereskedők és nagyiparosok társulata (Budapest, 1896) 246–255.;
  9. az 1812. évi subsidium-táblázat ugyanott, továbbá Gyömrei 240–241., 253.; Balázs 199–207., 222–223.; Budapest története III. 311–312., 329.
  10. Erdélyben Brassóra Arató 1960. I. 29.; Bericht 1852. 140.


Magyarország gazdasága (1790–1848)Mérei Gyula
A piaci viszonyok Tartalomjegyzék A pénzpiac és a hitelviszonyok