A tanácsválasztások

A Múltunk wikiből

Az újjászervezett kormány első nagy feladata – a Smuts-tárgyalások lebonyolításán kívül – a tanácsválasztások megtartása volt. Nagyobb ellentétek ez idő tájt nem merültek fel, a jobboldal csak a polgári lakások igénybevételének módját kifogásolta, de a lakáskérdésben a tömeghangulat egyértelműen a radikális megoldás mellett volt. Kun a habozó Kunfival szemben elérte a tanácsválasztások haladéktalan megtartásának kimondását. A választást az úgynevezett ideiglenes alkotmány alapján írták ki, amelyet március 31-én a budapesti kerületi tanácsok és pártszervezetek küldötteinek gyűlése fogadott el.

A tanácsválasztásokat Budapesten és környékén, valamint a megyék többségében április 7-én tartották meg, néhány megyében más napokon, április 6. és 10. között. A tanácsokat 6 hónapra választották, hivatalos listák alapján, amelyeket módosítani lehetett. Budapesten és a városokban általában titkos volt a szavazás, a falvak nagy részében nem biztosították a titkosság feltételeit. A választójog nem volt általános, azt lehet mondani, hogy a régi választójog a vagyonosoknak, ez a vagyontalanoknak biztosította a szavazati jogot. Így természetesen az 1910-es választáshoz képest a szavazni jogosultak köre sokkal szélesebb volt: mintegy 4,5 millió ember, a lakosság fele kapott szavazati jogot.

A választás közvetett volt, tehát a járási tanácsot a községi tanácsok megfelelő számú küldötte választotta és így tovább. A városi tanácsok a megyei tanács választásánál lényegében kétszeres szavazattal rendelkeztek, a munkásbefolyás erősítésére.

A választás, bár előkészítésére kevés idő jutott, országszerte lelkes hangulatban zajlott le, hiszen a választók túlnyomó többsége életében először szavazhatott. A szavazásra jogosultaknak mintegy fele – vagy annál valamivel kevesebb – adta le szavazatát, de ez az arány nagy eltéréseket takar. Budapesten a lakosság fele, a felnőtt népesség kétharmada, vagyis a szavazásra jogosultak túlnyomó többsége élt választójogával; így volt ez a vidéki városok nagy részében is: Szegeden az összlakosság 35%-a, Debrecenben 40%-a, Nagyváradon 42%-a. Falun viszont a lakosságnak csak mintegy 20%-a szavazott, több megyében (Békés, Csanád, Komárom, Szolnok, az erdélyi részek) ennél is kevesebb. A falvakhoz hasonló volt a szavazás aránya több jellegzetesen paraszti városban: Kecskeméten (10% alatt), a Viharsarokban, Csongrád, Szolnok megyében, de Veszprémben és Pápán is.

A részvétel reális értékeléséhez tekintetbe kell venni, hogy a falusi nők többsége, az uralkodó szokások hatására nem mert szavazni, sőt volt ahol egyszerűen nem engedték őket az urnákhoz. Csökkentette a részvételt falun a földosztással kapcsolatos bizonytalan hangulat; továbbá – főleg a tanyás vidékeken – a szavazóhelyiségek kis száma; s végül az, hogy a vidéki direktóriumok nagy része az ideiglenes alkotmánynál sokkal szigorúbban szabta meg a kizsákmányolók körét, ide számítva a középparasztság jelentős részét is.

Az ipari városokban megválasztott tanácstagok túlnyomó többsége ipari munkás volt. Falun és a parasztvárosokban az esetek többségében a tanácstagok nagyobbrészt földmunkások és szegényparasztok voltak, főleg az Alföldön, a Dunántúl déli és keleti részén. Pest megye északi, iparosodottabb felében a tanácstagok közül többen tartoztak az ipari, mint a mezőgazdasági népességhez. Az öntudatra ébredő szegénység a kisgazdák háttérbe szorításával a tanácshatalom tömegbázisát is szűkítette, a vagyonosok viszont nem könnyen mondtak le a hatalomról, sok helyen fiukat, vejüket, lekötelezettjeiket indították a vagyontalanok listáján. A kispolgári jellegű városokra és falvakra viszont jellemző volt a hatalom átcsúszása a vagyonos polgárságtól a szélesebb kispolgári, iparos gazdarétegekhez; falun elsősorban Vas, Sopron és más nyugat-magyarországi megyék számos járásában, de például Észak-Magyarország elmaradottabb tájain is.

A tanácsokban általában helyet kaptak az értelmiségiek, főleg a tanítók (Baranya megye hegyháti járásában 28 tanító lett községi tanácstag), s még nagyobb számban a szegényebb kisiparosok. Sok helyen ragaszkodtak a leszerelt katonák külön képviseletéhez, ezzel is növelve a fiatalabb korosztályok magas számarányát. Számos tanácsba beválasztottak nőket, de csak egyet vagy kettőt, ezzel inkább jelezve, mint megvalósítva a deklarált egyenlőséget.

A választási gyűlések felszínre hozták az ellentéteket, s a választási kampánnyal kapcsolatosak az első jelentősebb ellenforradalmi megmozdulások is. Eddig a városi polgárság, a dzsentri nem mert mozdulni, néhány pap élt vissza a szószék szabadságával. Az első fegyveres összetűzéssel is járó tüntetések Sopron megyében zajlottak le április elején: módosabb gazdák, bortermelők voltak a résztvevők. A választási gyűlések néhány más helyen is verekedéssé fajultak; a dömsödi direktórium elnöke néhány nappal később belehalt sérüléseibe.

Az ellenforradalom, a „szegedi gondolat” szülővárosában viszont a munkásság a megszállás ellenére is dacolt a reakcióval, direktóriumot alakított, kihirdette, és amennyire lehetett, a francia szuronyok árnyékában is megvalósította a Tanácsköztársaság vívmányait; amikor pedig a direktórium menekülni kényszerült, a meg nem szállt tanyák tanácsigazgatását szervezte meg. Utána Szegeden új direktórium alakult polgári demokratikus politikusokból, akik a helyi munkástanács és a franciák között lavírozva elismerték a Tanácsköztársaságot, sőt lefolytatták a tanácsválasztást, ami tízezrek részvételével a fenyegetett forradalom melletti hangos demonstrációvá vált. A megszállók itt egyelőre óvatosságra kényszerültek, de Pécsett vagy Szlovákia vegyes lakosságú városaiban már ekkor megkezdődött a Tanácsköztársasággal szimpatizálók tömeges letartóztatása, ugyanúgy, mint Erdélyben vagy Horvátországban.

A választások eredménye cáfolhatatlanul bizonyította a proletárdiktatúra életképességét, az egyes listák és jelöltek elleni aktív vagy passzív tiltakozás semmiképpen sem tükrözött általános elégedetlenséget. A tanácsok új összetételükben, megerősödve folytatták munkájukat, néhány nap alatt megválasztották a magasabb szintű tanácsokat és az országos tanácskongresszus küldötteit.

A megyei tanácsok elég sok községben új választást rendeltek el, mert a tanácsokba kizsákmányolók kerültek: elsősorban Vas és Sopron megyében tartottak új választásokat, de Pest és más megyék számos községében is, olykor talán feleslegesen, csak azért, mert 1–2 vagyonos ember jutott a több tucatnyi tanácstag közé.

Április közepén, a választási győzelem nyomán még gyorsabb ütemben hoztak új szociális és szocializálási rendeleteket. Rendben folyt a munka a mezőgazdaságban s azokban az üzemekben, ahol volt nyersanyag. Teljes erővel termelt a csepeli lőszergyár, hiszen fel kellett készülni a fenyegető intervenció elhárítására. A külföld eseményei biztatóak voltak: megalakult a Bajor Tanácsköztársaság, felkeltek Kelet-Galícia munkásai, Bécsben – magyar támogatással – felkelésre készültek a munkások Volkswehr-zászlóaljai. Budapestről kapott anyagi támogatást szervezetei kiépítésére a frissen alakult s máris erős jugoszláviai kommunista párt. Sztrájkok folytak Európa-szerte, jelentőségüket a magyar sajtó még jócskán fel is nagyította.

Ünnepi hangulatban tartották meg április 15-én a Budapesti Munkás- és Katonatanács első ülését. Kun Béla megnyitó beszédében ugyanakkor kritikusan megállapította: máris „bizonyos mértékű bürokratizálódás látszik&brquo; a tanácsok működésében, „pedig, elvtársaim, arra kell legjobban vigyázni, hogy saját akaratunkat sohase exponáljuk úgy, mint a tömegek akaratát … dolgozó testület legyünk és nem fecsegő testület …„[1] Bejelentette, hogy május 4-ére össze kell hívni a pártkongresszust és azonnal utána a tanácskongresszust.

A választások napjaiban lejátszódó ellenforradalmi események bizonyos retorziót vontak maguk után. Kis kiterjedésük ellenére bebizonyították, hogy a polgárság nagy többsége túltette magát az első órák hazafias hangulatán. A forradalmi szervek figyelmeztetésül letartóztatták a régi rendszer néhány leggyűlöltebb alakját, köztük Hazai Samut és Lánczy Leót. A retorziókat is figyelembe véve megállapítható, hogy az intervencióig eltelt hetek képezték a Tanácsköztársaság békés időszakát. Váry Albert koronaügyész-helyettes hivatalos adatai szerint a Tanácsköztársaságnak 590 ember „esett áldozatul&brquo; (ideszámítva a harcban elesett ellenforradalmárokat, továbbá a kivégzett rablókat, a verekedések áldozatait is), közülük 18 esik az április 15-éig eltelt 26 napra, a diktatúra napjainak egyötödére. A kormányzótanácsban a szociáldemokraták eredményesen léptek fel a szigorúbb diktatúra követelése ellen; kérésükre a papírhiány ellenére ismét eltekintettek a polgári demokratikus lapok beszüntetésétől. Landler és Kunfi a kormányzótanácsban felvetették, hogy az ellenforradalom gyengítésére meg kell osztani az egyházak erejét, türelmesebb politikát kell folytatni velük szemben, és tárgyalni az előző forradalomban alakult demokratikus papi tanácsokkal. Kun és Garbai azonban mint a proletárforradalom szellemétől idegen gondolatot, elutasították ezt, a magas klérus pedig, helyzeti gyengeségét érezve, óvatos politikájával akadályozta meg, hogy a papi tanácsok maguk közeledjenek a számukra több tekintetben rokonszenves forradalomhoz.

Lábjegyzet

  1. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 215.


A tanácshatalom belső helyzete
A kormányzótanács újjáalakulása Tartalomjegyzék Toborzás a Vörös Hadseregbe. Felkészülés a katonai intervenció elhárítására.