A tatárok Magyarországon

A Múltunk wikiből
1240
december 6. A tatárok elfoglalják Kijevet.
1241
február: IV. Béla Óbudán tanácskozik előkelőivel a tatár veszélyről.
március 12. Batu kán betör a Vereckei-hágón, legyőzi Dénes nádor seregét, majd a nádort üldözve benyomul az országba.
március 16-17. A tatár csapatok Pest környékén portyáznak.
március 17. A tatárok megsemmisítik Ugrin kalocsai érsek csapatát, és elfoglalják Vácot. II. Frigyes kisebb sikert arat egy tatár csapat fölött.
március 17. után: A pesti nép a kunok ellen lázong, erre német és magyar katonák megölik Kötönyt. A kunok ennek nyomán dél felé, rabolva, fosztogatva elhagyják az országot. Útközben legyőzik Barc fia Miklós, majd a szerémiek ellenük felvonuló seregét.
március 31. A tatárok déli seregrésze betör Erdélybe, és hamarosan el is foglalja.
április 9. Az északi tatár sereg Legnicánál megveri Henrik sziléziai lengyel herceg csapatait.
április 11. A tatár fősereg Muhinál megveri IV. Béla seregét. A csatában a magyarok súlyos veszteségeket szenvednek.
április közepe: A tatár fősereg eléri a Duna vonalát, és elfoglalja Pestet.
április vége: Az északi tatár seregek az ország északnyugati részeit pusztítják.
IV. Béla II. Frigyeshez menekül, aki azonban csak három megye átengedése fejében engedi szabadon.
május 18. IV. Béla segélykérő levele IX. Gergely pápához, II. Frigyeshez, IX. Lajoshoz és IV. Konrádhoz.
nyár eleje: Kálmán herceg belehal Muhinál kapott sérüléseibe.
december 11. Ögödej tatár nagykán meghal.
1242
tél: Batu kán átkel a befagyott Dunán. Elfoglalja Óbudát, Székesfehérvár és Esztergom városát, de a várak ellenállnak.
február vége: A tatárok nem tudják bevenni Pannonhalmát.
március eleje: IV. Béla Trauig menekül Kadan üldöző serege elől.
március: Ögödej nagykán halálhírére a tatár csapatok kivonulnak az országból.
tavasz: Magyar seregek visszaverik II. Frigyes Pozsony elleni támadását.
második fele: Magyar seregek II. Frigyestől visszafoglalják az általa megszállt nyugati területeket.

1241. március 15-én a negyednapja éjjel-nappal lovagló Dénes nádor megérkezett IV. Bélához, s jelentette neki az orosz kapunál történt vereséget. A királyt meglepte a hír. Elbocsátotta maga mellől az érsekeket, püspököket, megyésispánokat és bárókat, megparancsolván nekik, hogy sereget véve maguk mellé haladéktalanul térjenek vissza hozzá. Intézkedett továbbá, hogy az összes kunok csatlakozzanak táborához. Gyülekezőhelyül a nagy és gazdag német falut, a Duna menti Pestet jelölte ki, maga is oda indult Esztergomból és Fehérvárról összesereglett hadával. Levél útján kérte Babenberg Frigyes osztrák herceget, hogy sürgősen keresse fel. Feleségét egyházi személyek társaságában az osztrák határra küldte.

Béla tehát Pesten várta, hogy főemberei seregükkel befussanak a gyülekezőhelyre. A tatárok nem tétlenkedtek. Egy tatár sereg Siban vezetésével az orosz kaputól menekülő Dénes nádor után vetette magát. A fél orszagon át a nádor nyomában lehettek a tatár harcosok, hiszen március 15-én, amikor a nádor Bélához ért, seregük már csak félnapi járóföldre volt Pesttől, s portyázó egységeik ezen a napon egészen Pestig pusztítottak. Március 16-án és 17-én folytatódott a tatárok becsapása Pest környékére. IV. Béla senkinek sem engedte meg, hogy felvegye a harcot a tatár előőrsökkel; nem akarta ingerelni a támadókat, mivel számottevő fegyveres erő még nem állott ekkor rendelkezésére. Március 17-én a király parancsa ellenére Ugrin kalocsai érsek mégis kitört kevés számú emberével a tatárok ellen, hogy megütközzék velük. Akciója azonban kudarccal végződött, a visszavonulást színlelő tatárok mocsárba csalták az érsek csapatát, s az ingovány foglyává lett magyarokat a tatárok lenyilazták. Maga Ugrin is csak kevesedmagával tudott szorult helyzetéből szabadulni. Ugyanezen a napon, március 17-én a tatárok előőrsei elfoglalták Vác városát, és kirabolták a kincsekben bővelkedő püspöki székhelyet. A város püspöke, Báncsa nembeli István, a tatár­járást követően hosszú évekig esztergomi érsek, a király parancsának megfelelően ekkor már úton volt Laszkarisz Máriával az osztrák határszélre. Ugyanakkor Béla hívására megjelent a magyarok pesti táborában csekély számú kíséretével Frigyes osztrák herceg, aki felvette a harcot a Pest körül portyázó tatárokkal, egy elöljárójukat meg is ölte, s ezzel kiérdemelte a magyarok megbecsülését. Különösen Béla politikai ellenfelei állították szembe az osztrák herceg harciasságát királyuk tétlenségével.

A tatár előőrsök gyors előrenyomulása és Pest környéki sikerei táplálták azt az alaptalan gyanút, hogy Kötöny összejátszik a tatárokkal, akiket egyébként sokan kunoknak hittek. A közhangulat Kötöny ellen foidult, halálát követelték. A kunok elleni gyűlölet hangjai eljutottak IV. Béláig, aki magához, rendelte a kunok fejedelmét. Kötöny azonban életét féltve csak olyan kísérőre volt hajlandó magát bízni, aki képes őt megvédeni az ellene fellépők zaklatásaival szemben. E hír hallatára fegyveres magyarok és németek rohanták meg azt a palotát, ahol Kötöny tartózkodott, s miközben a Kötönnyel együtt levő kunok derekasan védekeztek, a többségben levő támadók a kun vezért és kíséretét maguk alá gyűrték, fejüket vették, s holttestüket a tömeg közé vetették. A király pesti táborába gyülekező kunok meghallván Kötöny és kísérete halálát, megzavarodtak, nem tudták, hogy mit tegyenek. A magyar parasztok viszont jeladásnak tekintették Kötönyék meggyilkolását, felkeltek a kunok ellen, és sérelmeiket úgy próbálták megbosszulni, hogy kirabolták és leöldösték őket. A magyar köznép viselkedése eldöntötte a kunok dilemmáját is. Az erőszakra erőszakkal válaszoltak, kiváltak a magyar táborból, elkezdték a falvakat felégetni, az ellenük fellépő falusiakra fegyveresen támadván. A dél felé vonuló kunok szembetalálkoztak Bulcsú csanádi püspökkel és Barc fia Miklóssal, II. Endre egykori nádorával, akik sok nemes társaságában családtagjaikat az északi országrészbe kísérték, hogy azután a királyhoz csatlakozzanak. Szabályos ütközet alakult ki a két csapat között, amelyben a kunok csaknem valamennyi ellenfelüket leölték. Barc fia Miklós is ottveszett, a betegen kocsijában fekvő csanádi püspököt azonban sikerült kísérőinek megmenteniük. A kunok a Szerémség felé vették útjukat, a szerémi terület szélén újabb csatában legyőzték a szerémiek ellenük felvonult seregét, majd lerombolván a gazdagabb falvakat, köztük a latin telepesek által alapított Franca villát (Nagyolaszit), zsákmányukkal Bulgáriába távoztak. A kunok elvonulása komoly politikai és katonai veszteséget jelentett a súlyos helyzetbe került magyar uralkodónak. Ezekben a napokban hagyta el a pesti tábort Frigyes osztrák herceg is. Ezek az események előrevetítették annak árnyékát, hogy a királynak kizárólag belső katonai erőre kell támaszkodnia.

A tatárokkal való mielőbbi megütközés első számú szószólója Ugrin kalocsai érsek volt, aki arra sarkallta uralkodóját, hogy az egyre gyarapodó sereggel vonuljon ki a tatárok ellen. Tábort bontván Pesten, a magyar sereg lassú mozgással kelet felé, a tatárokkal szemben vonult. A sereg feltöltődése azonban még mindig nem fejeződött be. Útban volt a király táborába Benedek váradi püspök is, aki nagyobb katonai egységet vitt magával. Amint hírét vette, hogy a tatárok Eger városát lerombolták, lakóit megölték, a püspök és az egyház kincseit magukkal vitték, seregét az Egert feldúló tatár csapat ellen indította. Az egri zsákmányt megkaparintó egység kis létszámú volt, s a tatárok, hogy eredménnyel szállhassanak szembe a püspök seregével, cselhez folyamodtak: lovaikra kitömött bábokat ültettek, s amikor a magyarok meglátták a távolban a tatárok széles, de csak bábokkal imitált csatarendjét, visszafordultak. A tatárok űzőbe vették őket, sok magyart levágtak, s a király megsegítésére indult Benedek is csak kevesedmagával vergődött vissza Váradra, majd onnan menekült a tatárok elől.

A tatár előörs elvégezte feladatát. Több száz kilométer mélységben behatolt az országba, elfoglalt és kirabolt két püspöki székhelyet, országrésznyi területen rémületet és félelmet idézett elő, nagy zsákmányra tett szert, s nem utolsósorban kikémlelte a magyar sereg erejét. Amint tehát az uralkodó vezette magyar sereg elindult kelet felé, a kis létszámú tatár előőrsök is visszavonultak, engedték a magyarok előrenyomulását. Siban, az előőrsök parancsnoka úgy tájékoztatta az ország belseje felé sokkal lassabban hömpölygő fősereg vezérét, Batut, hogy a magyar had erősebb a tatárnál. Tekintettel arra, hogy az európai hadjáratra indult tatár haderő létszámát hozzávetőlegesen 150 ezer főnyire tehetjük, s ebből 1241 márciusának végén csak a Batu vezette fősereg volt Magyarországon, a jobbszárny Lengyelországban, a balszárny pedig még a Kárpátok hegykoszorújától keletre, Moldvában tartózkodott, ezt az ország belső területei felé tartó tatár fősereget legfeljebb 60 ezer fős lélekszámúnak gondolhatjuk. Ezek alapján nagyjából hasonló vagy valamelyest ezt meghaladó nagyságrendűnek képzelhetnénk a IV. Béla vezette magyar sereget is, létszámát tehát 60-70 ezer főre tehetnénk. A magyar sereg ily módon kikövetkeztetett létszáma legalábbis kétszerese annak, amit a magyar király a XII. század közepén, a királyi vármegyeszervezet fénykorában ki tudott állítani. Ha figyelembe vesszük ezt, valamint a tatárjárás előtti társadalmi és politikai viszonyokat, az uralkodó és az előkelők ellentéteit, a 60-70 ezres sereglétszám túlságosan magasnak tűnik. Könnyen lehet, hogy Siban tévedett, s a magyar haderő számra nézve mégsem múlta felül a Batu vezette tatár fősereg létszámát, ám az is megeshet, hogy a tatár fősereg létszáma alatta volt a feltett 60 ezernek. A két haderő a Sajó-torkolat közelében találkozott össze, a Sajó két partját foglalva el. A Sajó mögé húzódott vissza a tatárok Siban vezette portyázó csapata is.

IV. Béla nem a legkedvezőbb előjelek közepette készült a tatárokkal megvívandó csatára. A Sajóig történő zavartalan előrenyomulás elbizakodottságot szült a magyar seregben. A hadba szállt magyarok emlékezetükbe idézték a kun betöréseket, amikor a kunok az ország egy részét még a magyarok összegyülekezése előtt feldúlták, s nem várva be a magyar visszacsapást, gyorsan kisiettek az országból. És maguk a magyarok is véghezvittek hasonló betöréseket Kunországba. A király serege most is hasonló jellegű betörésnek ítélte a Pestig hatoló tatár portyázást, s aligha volt pontos ismerete arról, hogy a Sajó túlpartján nem a portyázók várják őket, hanem a tatár fősereg. Éppen az elbizakodottság adja magyarázatát annak, hogy amikor IV. Béla vitéz harcra buzdította katonáit, és saját kezével zászlókat osztogatott az előkelőknek, ezt a magyarok nevetséges dolognak ítélték. Politikai szempontok is megbújtak az előkelők tartózkodása, harctól való húzódozása mögött. Számosan a király vereségét óhajtották, ilyen módon remélték elérni, hogya vereséget követően nagyobb megbecsülésben lesz részük. Taktikai mulasztások is rontották a magyarok esélyeit. A magyarok sík terepet foglaltak el, míg a tatárok a folyó túlsó partján egy kisebbfajta magaslattal is rendelkeztek, ahonnan szemügyre vehették a magyar tábort, az ártéri erdők viszont a magyarok elől elfedték a tatár sereget, így a magyaroknak nem volt megbízható adatuk a szemben álló ellenség erejéről. Ráadásul IV. Béla, óvakodva, nehogy túlzottan szétszóródva verjenek tábort a magyar sereg egyes egységei, maga idézte elő a magyar tábor zsúfoltságát. A magyar sereget szekerek és pajzsok fogták közre, a táboron belül pedig oly közel álltak egymáshoz a sátrak, hogy azok kötelei elzárták a tábor belső útjait, s így lehetetlen volt rendesen közlekedni. Amikor a csata előtt táborának egy magaslatáról Batu megszemlélte a magyar sereget, annak nagy száma ellenére is optimista volt, mert észrevette: rossz pozíciót foglaltak el, s "nyáj, módjára szűk akolba zárták magukat".[1] — Kedvezőtlen taktikai mozzanat volt a magyarok számára továbbá az is, hogy a Sajó hídját, amelyen a Siban vezette előőrsök visszatértek a fősereghez, a tatárok tartották kézben, s Batu gondosan őriztette.

A tatárok taktikájában ennek a hídnak nagy fontossága volt. Batu tervei szerint részint ezen a hídon, részint pedig egy távolabbi gázlón kelnének át a Sajón, hogy kétirányú hadmozdulattal bekerítsék a magyar tábort. Április 10-ről 11-re virradó éjjel a tatárok egyik orosz foglya értesítette a magyarokat, hogy az éjszaka folyamán a tatárok támadása várható. A hír igaznak bizonyult, Siban előőrsei a hídon át megkezdték az átkelést a Sajó jobb partjára. Az akció nem érte váratlanul a magyarokat, IV. Béla testvérének, Kálmán szlavón hercegnek és Ugrin kalocsai érseknek a vezetésével megakadályozták a hídon való átkelésüket, részint visszaszorították, részint pedig a vízbe nyomták a jobb parton hídfő állást kiépíteni akaró tatárokat. Csakis a magyarok elbizakodottságának, saját erejük túlértékelésének, ellenfelük lebecsülésének, hiányos tájékozottságuknak volt köszönhető, hogy nagy többségük úgy ítélte meg: döntő csatát nyertek a tatárok ellen, s éjszakai nyugovóra tértek. Csak Kálmán herceg és Ugrin érsek virrasztottak csapataikkal. Éberségük nagyon is indokolt volt.

Röviddel az előőrsök átkelési kísérlete után, BatuBatu mongol kán eredeti terveinek megfelelően, két oldalról, a hídon és a Sajó gázlóin megindult a tatár fősereg átkelési akciója a folyó jobb partjára. Amikor a folyó őrei riasztották az alvó magyar tábort, a váratlan támadás miatt pánik tört ki, ami megakadályozta, hogy rögvest felvegyék a harcot a Sajón át több irányból özönlő tatárokkal. Egyedül Kálmán herceg és Ugrin érsek vetette magát késedelem nélkül az ellenségre, de seregeik kis létszáma nem tette lehetővé, hogy a tatárok átkelését megakadályozzák. Visszaszorultak a magyar táborba. Az érsek fennen kárhoztatta a királyt gondatlanságáért; ­ az előkelőket pedig gyáva elpuhulásukért. A herceghez és az érsekhez a templomos rend vitézei csatlakoztak, együttesen támadtak a tatárokra. Újabb kísérletük sem vezetett eredményre, nem tudták megállítani a tatárok átözönlését a folyó jobb partjára. A templomosokat mesterükkel egyetemben az utolsó emberig elveszejtették a tatárok, maga Kálmán és Ugrin is sebesülten tért meg a magyar táborba. Miután Szübeetejnek sikerült alkalmilag összetákolt hídon a magyar tábortól viszonylag távol átkelnie, a magyar sereg sorsa megpecsételődött. A csak a Batu által tartott híd környékét őrző magyarok nem gondoltak arra, hogy a Sajó több más pontján, a gázlókon és a mély vízben sebtében összeácsolt hídon is átkelhetnek a tatárok. A kora reggeli órákra Batu és Szübeetej gyűrűje bezárult a magyar tábor körül. Megkezdték a tatárok a magyar tábor nyilazását, s a sátrak közelébe kerülve tüzet dobtak azokra. A magyar seregben a pánik a tetőpontjára hágott. Igazi ütközetről, valóságos csatáról szó sem lehetett, a szekérvárba zárt, a sátrak és a sátortartó kötelek sűrű szövevényei közt vergődő magyarok a menekülést tekintették egyetlen lehetséges kiútnak, de a sátrak sokasága, a kötelek sűrűsége, a belső utak hiánya ugyanazt végezte el, amit a tatár nyilak. A menekülők egymásra torlódtak, egymást tiporták a földre, sokan e méltatlan módon váltak a tatár támadás áldozataivá. Számos egység megpróbálta a kitörést a tatár gyűrűből. A tatárok folyosót nyitottak a menekülőknek, de kísérték a gyűrűből távozókat, s kopjával leszúrták, karddal lenyakazták, mocsárba szorították a lankadókat. Arra számítottak, hogy a gyűrűben rekedt IV. Béla is az általuk nyitott folyosón távozik majd, s így kezükbe kerül az ország uralkodója.

Bélát azonban hű bárói ellenkező irányba, észak felé menekítették. Így sem tudta az uralkodó elkerülni, hogy lovascsatába ne bocsátkozzék, de hívei felfogták a neki szánt csapásokat, s váltott lovakon sikerült egérutat nyernie az őt üldöző tatárok elől. Béla Észak-Magyarországon át az ország nyugati határszélére, Pozsonyba ment. Déli irányban sikerült kitörnie a tatár gyűrűből a sebesült Kálmán hercegnek, s Pesten át a somogyi Segesdre érkezett. A magyar sereg személyi veszteségei igen nagyok voltak. Életét vesztette Mátyás esztergomi és Ugrin kalocsai érsek, Gergely győri püspök, valamint sok más egyházi és világi előkelő. Bertalan pécsi püspök csak úgy menekült meg, hogy a tatárok elől futtában összetalálkozott László comes seregével, amely akkor tartott a király megsegítésére, s mit sem tudott a magyar királyi haderő sorsáról. A pécsi főpapot üldöző tatárok nem mertek szembeszállni László comes népes csapatával. A Sajó torkolatvidékén a tatárok borzalmas vérfürdőt rendeztek. Kétnapi járóföldre terjedt a pusztulás és romlás, az egész föld vértől piroslott, és – Rogerius hasonlatával élve – úgy hevertek a földön a holttestek, mint ahogy a nyájak a pusztákon legelésznek, vagy ahogy a kőbányákban a faragott kövek állnak. Egyetlen XIV. századi forrásunk, a Pozsonyi Krónika említi meg, hogy e vereség a magyarokat Muhi falu mellett érte.

A muhi esemény (csatáról csak erős megszorítással beszélhetünk) a magyar állam harmadfél százados történetének legsúlyosabb katonai vereségét jelentette. A vereség nem egyetlen okra vezethető vissza. Meghatározó jelentőségű, hogya tatár támadás katonai értelemben vett vákuum időszakában érte Magyarországot. A felbomló királyi várszervezet elemei már nem, a kialakuló magánhadseregek pedig még nem tudták, s ez utóbbiak teljes elszánással nem is akarták átsegíteni a királyt és az országot a katonai krízisen. Hozzájárultak a vereséghez a hadvezetési és taktikai hibák, mulasztások. A muhi kudarcban Magyarország politikai válsághelyzete is tükröződött, az az ellentét, amely a királyi birtokok visszavételét szorgalmazó király és a királyi birtokok megszerzésére törekvő arisztokrácia között fennállott. S bár a Pozsonyi Krónika és más magyarországi krónikák nem csekély túlzással azt írják, hogy a Sajó mentén Magyarország csaknem egész katonasága elveszett, a tényleges katonai vereségnél és a személyi veszteségeknél súlyosabb következmény volt, hogy Magyarország mint állam fennállása óta első ízben volt kénytelen megadni a lehetőséget egy idegen hadseregnek arra, hogy az az ország jelentős részét elfoglalja.

A muhi győzelem után a tatárok főserege Pestre támadt. Hiába figyelmeztette pár nappal korábban az erre menekülő Kálmán herceg a pestieket, hogy biztonságot adó helyre vonuljanak, a városlakók nem fogadták meg a tanácsot. A Pesten tartózkodó, ott lakó és a környező vidékekről oda menekült emberek nekiláttak a helység megerősítéséhez, árkot ástak, sáncot, palánkot készítettek, de mielőtt még munkájukat bevégezték volna, megjelent a tatár sereg, s kétnapi nyílzápor után a harmadik napon elfoglalták Pestet, lakóit kegyetlenül lemészárolták, a domonkosok kőből épült kolostorába menekülteket pedig tűzhalállal elveszejtették. A tatár fősereg 1241 áprilisának közepe táján eljutott a Duna vonaláig. Az ország keleti részét a tatár vezérek felosztották egymás között. Mivel a tatárok kezébe került a király pecsétje, életben maradt papokkal a király nevében hamis leveleket írattak, amelyekben helyben maradásra szólították fel a tatár megszállás alá jutott területek lakosságát, s azzal áltatták a magyarokat, hogy IV. Béla hamarosan megújítja a tatárok elleni harcot, s rövid idő múltával mindent visszafoglal elleneitől.

Valójában ez csak ürügy volt a tatárok kezében arra, hogy helyhez kössék a magyarokat; ezekben a hónapokban mi sem állt távolabb IV. Bélától, mint hogy a tatárokkal szembeni sikeres harcra gondolhasson. Az ország nyugati határára, Pozsonyba érkezett királyt az osztrák herceg szíves szóval hívta osztrák területre, a magyar határ közelében fekvő Hainburgba, de ott rútul megzsarolta. Azt a pénzt követelte tőle, amelyet hat évvel korábbi vereségekor Frigyes fizetett a magyaroknak. Tekintélyes, tízezer márkát megközelítő összeg volt ez, amelyet ott persze Béla nem tudott kifizetni. Kihasználva Béla szorult helyzetét, Frigyes a pénz fejében elvette arany- és ezüstértékeit, ráadásul még magának kötött le három nyugat-magyarországi vármegyét, bizonnyal Sopront, Mosont és Locsmándot, s azokat rögvest birtokába vette, várait a tatárok ellenében saját költségén kijavíttatta. Az osztrák herceg "vendégségéből" szabaduló Béla kisszámú kíséretével Segesd vidékére ment, ahol felesége és Kálmán öccse tartózkodott, majd súlyosan sebesült öccsével együtt tovabbindult Zágrábba. Már ezt megelőzőleg a tatár sereg északi és déli szárnya is megkezdte a benyomulást Magyarországra, vagyis a tatár terveknek megfelelően átkaroló hadműveletekkel folyt az ország egészének elfoglalására irányuló katonai akció.

A két szárnysereg közül előbb a déli lépett magyar területre Kadan vezetésével. A déli szárny több kisebb seregből tevődött össze, ezek al­ vezérei Büdzsek és Borundaj voltak. A Kadan vezette seregrész a Borgói­-szoroson át 1241. március 31-én kezdett hozzá Erdély elfoglalásához. Az útjába eső legelső helység Radna volt, a királyi ezüstbányászat egyik központja, amelyet tekintélyes számú, elsősorban német etnikumú népesség lakott. Az első összecsapás elől Kadan visszavonulást színlelve kitért, majd amikor a radnaiak győztesnek hitték magukat, a tatárok rátörtek az erősséggel nem rendelkező településre, s nagy öldöklés után megadásra kényszerítették a radnaiakat. A tatárok hű szövetségesre leltek a radnai szászokban, hiszen ispánjukat, Aristaldust elfogván hatszáz fegyveres németet bírtak rá arra, hogy vezessék a tatárokat Erdély belseje felé. Néhány nappal később, április 2-án Kadan már Besztercét, az észak-erdélyi németek másik központját foglalta el, majd Kolozsvár következett sorra. Innen Várad ellen fordult, ahová számtalan nép gyűlt össze a tatároktól való féltében. A váradiak tudatosan készültek a tatárokkal való megmérkőzésre, gondoskodtak arról, hogy ha a várost nem bírnák tartani, a várban találhassanak menedéket. A megrongálódott várfalat ezért széles kőfallal pótolták. Várad városának elfoglalása nem okozott gondot a tatároknak, nagy zsákmányt ejtettek, s mind lemészárolták, akit elértek. Nem sokkal később a vár megvívása is sikerült, az új falat szétrombolták, a tornyokat ledöntötték. A tatárok a várban sok foglyot ejtettek, akiket rövidesen kivégeztek. Az asszonyok is hiába menekültek a székesegyházba, a tatárok felgyújtották azt. Miután már Várad szinte valamennyi lakosát és az oda menekülteket leöldösték, elvonultak Csanád, a legközelebbi, gazdag zsákmányt ígérő püspöki székhely felé. Útközben sorra elfoglalták azokat a helyeket, ahová a környék népe futott össze menedéket remélve, így Tamáshidát, a németek által lakott Bihar megyei falut, vagy az ágyai szigetet Arad megyében.

A déli szárny másik két csapatteste az Ojtozi-, illetve a Vöröstoronyi­-szoroson át hatolt be Erdélybe. Az egyik sereg a Barcaságban legyőzte Pósa erdélyi vajda seregét, majd Küküllő várát és Gyulafehérvárt foglalta el. A másik katonai egység Nagyszebent, a ciszterciták kerci monostorát dúlta fel. A két sereg egyesülése után a Maros mentén hatoltak nyugat felé, s végül is Kadant megelőzve ennek a Büdzsek és Borundaj vezette seregnek sikerült Csanádot elfoglalnia. A tatár sereg három részből álló déli szárnya Csanádnál egyesült, miután Erdélyt és az Erdéllyel szomszédos vidékeket elfoglalták, és népességét jórészt elpusztították. Már csak kis szigetek tartották magukat Csanád vidékén, mint Pereg és az egresi cisztercita rendi monostor. Peregre 70 falu népessége gyűlt össze. A tatárok a falut minden oldalról körbefogták, s a harcba foglyaikat, magyarokat, majd azok elveszte után oroszokat, izmaelitákat és kunokat küldtek. Egy hétig tartó ostrom után sikerült megtörniük a tatároknak a peregiek ellenállását, akiket kivétel nélkül kegyetlenül lemészároltak. Az ostromlottaknak is ugyanaz a sors jutott, mint a harctól visszalépő foglyoknak: a halál. Egres monostorába mint megerősített várba katonák és asszonyok vonultak vissza. Egres sem tudott számottevő ellenállást kifejteni a hadigépeket felvonultató tatárokkal szemben.

A tatár sereg északi szárnya Orda és Bajdar vezetésével számos lengyelországi város, Lublin, Sandomierz, Sieradz, Krakkó, Wroclaw elfoglalása és a Henrik sziléziai herceggel 1241. április 9-én megvívott legnicai csata után dél felé, Morvaország irányába fordult. I. Vencel cseh király, aki Henrik megsegítésére indult, de a legnicai csata idején még nem ért el a sziléziai fejedelemhez, hanem egynapi járóföldre állomásozott Legnicától, a csata után visszavonult Csehországba. Nem szándékozott nyílt ütközetbe bocsátkozni a Morvaországot végigpusztító tatárokkal. A morvaországi várak azonban, így például Olomouc vára, ellenálltak pusztításuknak. Ezt követően Orda Kelet-Ausztriára támadt, de számottevő eredményt nem tudott elérni. Babenberg Frigyes osztrák herceg, Vencel cseh király, Bernát karintiai herceg, Bertold aquileiai pátriárka, Gertrúd öccse és mások serege kiszorította onnan a tatárokat. Miután Frigyes hercegnek sikerült elhárítania a tartományát közvetlenül fenyegető tatár veszélyt, újra a tatár veszedelemtől sanyargatott Magyarország ellen támadt, ezúttal azonban nem "diplomáciai" úton, hanem fegyveresen hódított. Frigyes seregei egészen Győrig nyomultak be, a várost elfoglalták, de rövid idő múltán a magyarok kiverték az osztrák herceg csapatait, s a várost visszavették.

Miközben a Duna jobb partján Frigyes herceg betörése kötött le magyar erőket, a Duna bal partján megjelentek a tatárok. A tatár sereg északi szárnya a lengyel- és morvaországi, valamint kelet-ausztriai katonai akciók után átlépve a Kárpátokat, magyar területen folytatta a hódítást és a pusztítást. Észak- és Északnyugat-Magyarország várai azonban nem kerültek tatár kézre: Trencsén, Nyitra, Pozsony, Turóc, Komárom, keletebbre pedig Fülek és Abaúj vára elkerülte a tatár fennhatóságot. E várak megvédése a hozzájuk tartozó várjobbágyok és várnépek érdeme. Trencsén védelmét Szaniszló fia Bogomér comes szervezte, aki már Béla ifjú király 1228. évi bulgáriai hadjáratának is résztvevője volt; a vár védői pedig szláv etnikumú várjobbágyok (Premysl, Nosk) és várnépek (Newer, Buda, Orcirad, Raschoh, Radila, Domoszló) voltak. Folvyn Komárom várát a benne lakó udvarnokokkal és más népekkel őrizte sikeresen. Nyitra vára sok környékbelit fogadott be, megvédése a várnépek érdeme. Orda serege tehát a várak kivételével az ország északi, északnyugati részét vette birtokába, ilyen módon a Dunántúl, a Drávántúl és a Tengermellék kivételével az ország területének nagyobbik része tatár megszállás alá került.

IV. Béla súlyosan sebesült Kálmán öccsével együtt Zágrábban tartózkodott. Feleségét, gyermekeit, köztük a kétéves Istvánt a Tengermellékre, Spalatóba küldte, hogy mindenképpen biztonságban legyenek. A királyi család Clissa várában lelt menedéket. Ugyancsak a tengerpartra vitette Szent István tetemét és számos egyház kincseit. IV. Béla Zágrábból írta segélykérő levelét 1241. május 18-án IX. Gergely pápához, s küldte a levéllel együtt követségbe István váci püspököt. Levelet küldött Béla IX. Lajos francia királyhoz, és felvette a kapcsolatot a tatár közeledés folytán a területi közelség miatt leginkább fenyegetett Német-Római Császárság uraival, II. Frigyes császárral és fiával, IV. Konrád német királlyal. A magyar király végső elkeseredésében felajánlotta országát hűbérként a császárnak, ha segítséget kapna Frigyestől. Konrádhoz írott levelében támogatást kért Magyarország, illetve az egész keresztény emberiség megmentésére. Úgy akarta érdekeltté tenni a német királyt a segítségnyújtásban, hogy tudomására hozta: információja szerint a tatárok a tél elején Németország megrohanására készülnek, azt remélve, hogy innen minden országot és tartományt elfoglalhatnak. Bélával együtt még Kálmán herceg is írt a pápának, de Muhinál szerzett sebeibe hamarosan belehalt, testét Szlavóniában, az ivanicsi domonkos apácák (beginák) templomában helyezték örök nyugalomra.

Európa azonban nem mozdult IV. Béla segélykérésére. IX. Lajos csak általánosságokat, frázisokat üzent a magyar királynak. A pápa és a császár az egymás elleni küzdelemmel voltak elfoglalva. A pápát támogató egyik észak-itáliai város, Genua flottája 1241. május 3-án vereséget szenvedett Frigyes császártól, aki alkalmasnak látta a helyzetet és az időt arra, hogy döntésre vigye a dolgot a pápával. A pápai propaganda Frigyest azzal vádolta, hogy a tatárokkal szövetkezik, s IX. Gergely pápa azt fontolgatta, hogy a tatárok helyett Frigyes ellen hirdeti meg a keresztes hadat. István váci püspök 1241 júniusában, útban Róma felé Itáliában találta meg a császárt, aki elfogadta Bélának Magyarországra mint birodalmi hűbérre tett felajánlását, s fiának, Konrád német királynak a segítségét helyezte kilátásba. Németországban valóban megindult a tatárok elleni keresztes had szervezése. IV. Konrád, a császár távollétében Németországot kormányzó király is felvette a keresztet, de amikor kiderült, hogy a tatárok megálltak a Dunánál, és nem fenyegetik közvetlenül a Német-Római Birodalmat, a kezdeti lelkesedés lelohadt, a keresztes sereg nem állt össze. II. Frigyes császár egyébként – amint az angol királyhoz 1241. július 3-án írott leveléből kiderül – Bélát restséggel és gondatlansággal vádolta, azaz a védelmi intézkedések elmulasztásával magyarázta a tatárok magyarországi sikereit. Európa részint IV. Béla levelei és követe útján, részint pedig az Ausztriába futott magyar menekültek tudósításai révén képet kaphatott a magyarországi tatár pusztítás méreteiről. A délnémet Niederaltaich évkönyvébe egyenesen azt írták, hogy Magyarországot 350 évi fennállás után a tatárok 1241-ben megsemmisítették. Világosan látta a pusztulás mértékét IX. Gergely pápa is, de csak üres szavakkal tudta vigasztalni Bélát; elvi támogatást ígért a Magyarország védelmére kelő kereszteseknek, érdemi segítségadásra azonban csak akkor gondolhatna, ha elcsitulnának az ellenében Frigyes császár által keltett hullámok.

A tatárok számára, akik a Duna vonalát 1241 júniusára immár északon is elérték, s az ország nagyobbik felét fennhatóságuk alá vonták, létfontosságú volt, hogy a lábon álló gabonát a maguk számára biztosítsák. Éppen ezért szabad visszatérést ígértek mindazon bujdosóknak és menekülteknek, akik megbódolnak nekik. Az élelem híján levő számkivetettek hittek a tatárok szavának, hazatértek, learatták a gabonát és csűrökbe hordták. Minden falu a tatárok közül választott elöljárót magának, aki igazságot szolgáltatott, s aki behajtotta az őt megillető adókat, lovakat, állatokat, ajándékokat. Amikor a magyarok elvégezték a mezei munkákat, a tatárok nagy pusztítást vittek véghez soraikban, de a termést és a házakat megkímélték, amiből kiviláglott az a szándékuk, hogy Magyarországon kívánnak telelni.

Béla tudatában volt annak, hogy a Duna csak időlegesen állította meg a tatár sereget. Éppen ezért az 1241. májusi sikertelen próbálkozás után ismét azzal kísérletezett, hogy segítséget biztosítson külföldről országa számára. István váci püspök küldetése után Lukács győri prépostot és István főesperest indította útnak a pápához, de a követek a tengerbe vesztek. Közben 1241. augusztus 22-én meghalt IX. Gergely pápa, s utóda, IV. Cölesztin csak fél hónapig ült Szent Péter trónján. A pápai méltóság betöltésében másfél éves interregnum következett. A továbbra is Szlavóniában tartózkodó Béla attól félt, hogy a tatárok átkelnek a Dunán, s az ország eddig még megkímélt részei esnek a tatár pusztítás áldozatául. Ez a félelem csendül ki Bélának 1242. január 19-én Csázma mellett kelt leveléből, amelyet a pápához címzett, azt gondolván, hogy már sikerült új főpapot választani Szent Péter trónjára. A levéllel együtt domonkos szerzeteseket is útnak indított a Szentszékhez. Béla sürgősen harcosokat kért a pápától, akik a Béla körül még szép számmal felsorakozó hazai erőkkel együtt képesek lesznek megakadályozni a tatároknak a Dunán való átkelését, amely a levél keltének időpontjáig nem következett be, legalábbis Bélának Szlavóniában még nem volt róla tudomása. Nyomatékosan hangoztatta, hogy a tatár veszedelem az egész kereszténység meggyalázásával fenyeget, s ismételten nem mulasztotta el felhívni Nyugat­-Európa figyelmét arra, hogy a tatárok nem elégszenek meg Magyarországgal, hanem valamennyi keresztény ország eltiprására törekednek.

A tatárok a Duna befagyására vártak, hogy nagy létszámú seregeikkel és állataikkal átkelhessenek a folyón. A dunántúli oldalon hiába törték a magyarok a jeget, az időjárás a tatárok szövetségeséül szegődött. Kemény jégpáncél képződött a Dunán. A jég teherbírását ügyes csellel próbálták ki a tatárok. Lovakat és barmokat hajtottak a Duna-partra, s ezeket három napon át őrizetlenül hagyták. A magyarok arra gondoltak, hogy a tatárok visszavonultak, így hát átjöttek a bal partra az állatokért, és áthajtották azokat a maguk oldalára. Ez bizonyította a tatároknak, hogy a jég vastagsága lovaikkal egyetemben őket is elbírja. Hihetően 1242. január közepén keltek át a Dunán, mivel a dunántúli egyháziaknak és világiaknak a levele, amelyet 1242. február 2-án írtak a pápához, már arról ad számot, hogy hiába szálltak ők szembe a Duna kapujában az ellenséggel, segítség nem jött; a Duna befagyása lehetővé tette a tatárok számára az átkelést, akik a levél keltéig már a Dunántúl jó részét beszáguldották.

A magyarok Székesfehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár, Németújvár, Zalavár és Léka váraiba vették be magukat. A tatár sereg egyesült három szárnya a tél elejét még Szeged vidékén töltötte, de a téli idő beálltával Pestre tették át központjukat. Amikor átkeltek a Dunán, elsőként Óbudára zúdult a Batu vezette tatárság. Batu meg is szállt itt, majd mikor továbbvonult Esztergom irányába, Óbudát felégették a tatárok. A dunántúli káptalanok, szerzetesrendek, továbbá különböző rendű és rangú világiak, ispánok, katonák, várnépek, polgárok, a várakban tartózkodó közösségek újólag követet küldtek a Szentszékhez Salamon székesfehérvári prépost-kanonok személyében azzal a kéréssel, hogya pápa mihamarabb adjon segítséget, mert a késedelem veszélyes lehet rájuk nézve. A segítség ezúttal is elmaradt, a magyaroknak maguknak kellett szembenézniük az immár a Dunántúlon is valósággá lett tatár veszedelemmel.

Batu serege Óbuda felperzselése után Esztergom ellen fordult. Eszter­gomban a magyarok nagy sokasága vonta meg magát, gazdag polgárok, katonák, nemesek és úrnők, akik bizonyosak voltak abban, hogy sikerrel állnak ellen nemcsak a tatároknak, de akár az egész világnak is. Az esztergomiak elbizakodottsága megbosszulta magát. A tatárok bekerítették a várost, foglyaikkal a várfalakat meghaladó magasságú rőzsehegyet építettek, s harminc ostromgépük éjjel-nappal okádta a követ. A városban zavar támadt, a magyarok, a franciák és az olaszok, vagy talán vallonok (Lombardi), felgyújtották a külvárosok faházait, s visszavonultak a palotákig, amelyeket szintén megvívtak a tatárok. Esztergomban egyedül a várhegyen épült vár állott ellen nekik, amelyet az aragóniai származású Simon vezetésével számszeríjászok védtek sikerrel. Esztergom után a tatárok Székesfehérvár ellen fordultak, a külváros házait felégették, de a várost nem sikerült elfoglalniuk, mivel a hirtelen jött olvadás megtörte a jégpáncél erejét, s a mocsaraktói körülvett Fehérvár nem volt megközelíthető számukra. Sikertelenül végződött Pannonhalma ostroma is, apátja derekasan védte a várat. Batu seregének dunántúli portyázása nem hasonlítható a Dunától keletre fekvő területek elleni akcióhoz. Míg a Dunától keletre a tatárok sátrakat vertek – legalább egyszeri telelésre berendezkedtek, s emberéletben nagy pusztítást tettek, anyagi javakból pedig nagy zsákmányt gyűjtöttek, addig a dunántúli hadművelet rajtaütésszerű volt, sokkal kevésbé viselte magán a pusztításban és rablásban megnyilvánuló tervszerűséget.

Nem lehetetlen, hogy Kadan nem Batuval tartott, hanem a szegedi táborból Macsón át vonult Szlavóniába, kifejezetten azzal a céllal, hogy kézre kerítse IV. Béla királyt. Hozzá is kezdett a szlavóniai Kemlék vár ostromához, de abbahagyta, nem akart időt vesztegetni a király üldözésére. IV. Béla Csázma vidékéről, ahol még 1242. január közepén is tartózkodott, a Dunán történt tatár átkelés hírére a Tengermellékre vonult. Kíséretében a következő évtizedek számos nagy hatalmú arisztokrata családjának őse ott található: Türje nembeli Dénes, Kán nembeli László, Csák nembeli Máté, Rátót nembeli Roland, Pok nembeli Móric és más világiak, az egyháziak közül pedig István zágrábi, István váci püspök, Benedek királyi kancellár és választott kalocsai érsek, Bertalan pécsi püspök és még számos egyházfő. A király és kísérete előbb Spalatóba húzódott, majd még nagyobb biztonságról akarván a király gondoskodni a maga és családja számára, Trauba ment, amely szigeten feküdt. Kadan serege előbb Spalato ellen fordult, de nem kezdett a város megvívásához, mert úgy gondolta, a magyar király Clissa várában tartózkodik. Miután a tatárok tudomást szereztek arról, hogy itt sem lelik fel az üldözött Bélát, felhagytak az ostrommal, s Trau felé indultak. Béla és családja már hajóra szállt, hogy szükség esetén a nyílt tengeren keressenek menedéket. Erre azonban nem került sor. Kadan nem kezdett Trau megvívásához. Béla és az ország megmenekült a tatároktól, a tatár sereg kivonult Magyarországról.

Tervszerű, összehangolt kivonulásról volt szó. Az erdélyi tatár hadak az Olt völgyén át, Batu főserege pedig a Duna két partján vonulva távozott Magyarországról. Kadan tengerparton levő csapata Bosznián és Szerbián keresztül indult vissza kelet felé, s az egymástól elszakadt seregrészek Bulgária területén egyesültek. A gyors kivonulásnak aligha lehetett a döntő oka, hogy 1241. december 11-én meghalt Belső-Ázsiában Ögödej nagykán, s a magyarországi tatár sereget vezető Dzsingisz-unokákat a trónbetöltés kérdése mozdította volna meg. Ellene mond ennek, hogy az új nagykánt választó kurultaj csak évek múlva, 1246-ban ült össze, s azon a magyarországi seregek főparancsnoka, Batu különben sem vett részt. Sokkal inkább azzal hozható kapcsolatba a tatárok meglepetésszerű visszavonulása, hogy elsődleges céljukat teljesítették. Ha IV. Bélát nem is tudták kézre keríteni, a meghódításra kiszemelt országot megsanyargatták, felderítették, és előkészítették a terepet egy majdani második, immár véglegesnek tekinthető hódítás számára. S hogy Magyarország lényegében elkerülte ezt a második tatár támadást, mert hiszen az 1285. évi aligha tekinthető ilyen jellegűnek, az több körülménnyel kapcsolatos. Magyarázatát adja a tatár birodalomban az 1240-es évek elejét követően végbement változás, amely az Aranyhorda államának kialakulásával járt, továbbá az, hogy a tatár és a magyar állam között fekvő orosz fejedelemségek ellenállása a tatár hódítással szemben nem tette lehetővé a tatárok messze távra történő hódító akcióját, végezetül pedig IV. Béla tatárjárás után követett politikájának tengelyében az esetleges újabb tatár támadás elhárítása, a tatárjárás eseményeiből levonható következtetések érvényesítése állt.

Lábjegyzet

  1. Schwandtner LU. 603-604.

Irodalom

A fentebb már említett Rogeriuson kívül a magyarországi tatárjárás elbeszélő forrásai közül Spalatói Tamás Historia Salonitana című műve fontos, ennek szemelvényes magyar fordítását A tatárjárás emlékezete (Bibliotheca Historica. Szerkesztette Katona Tamás. Budapest, 1981) című kötet tartalmazza. Eredeti, bár hitelességét tekintve még nem vizsgált tudósítást tartalmaz a magyarországi tatárjárásról Mahmud Terdzsüman 16. századi török nyelvű krónikája, amelynek magyar fordítása megtalálható: A magyarok története. Tarih-i Üngürüsz. Madzsar Tarihi (Fordította Blaskovich József. Magyar Hírmondó, Budapest, 1982. A tatárjárás erdélyi eseméyeire vonatkozó forrást tesz közzé Mika Sándor, A tatárjárás történetéhez (Századok, 1882. 5). A keleti forrásokat tekinti át ifj. Jankó János, A magyarországi tatárjárás leírása a khínai évkönyvekben (Századok, 1890. 1); Áldásy Antal, Ázsiai kútfők az 1241-1242. mongol beütésről (Századok, 1893. 8). A vonatkozó levéltári források közül többet magyar fordításban közöl Makkai-Mezey, továbbá Sörös Pongrác, Uriás pannonhalmi apát levelei a tatárjárás idejéből (A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola Évkönyve az 1916-1917-diki tanévre. Pannonhalma, 1917). A magyarországi tatárjárás kútfőiből magyar nyelven gazdag válogatást tartalmaz (bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel együtt) A tatárjárás emlékezete (Bibliotheca Historica. Szerkesztette Katona Tamás. Budapest, 1981) című kötet. A források értékelését lásd Félegyházy József, A tatárjárás történeti kútfőinek kritikája (Vác, 1941).

Az 1241-1242. évi tatár támadást közép-európai összefüggéseiben tárgyalja G. Strakosch-Grassmann, Der Einfall der Mongolen in Mitteleuropa in den Jahren 1241 und 1242 (Innsbruck, 1893); Pálfy Ilona, A tatárok és a XIII. századi Európa (A Bécsi Collegium Hungaricum füzetei. II. Budapest, 1928). A nemzetközi viszonyok szemmel tartásával készültek Lederer Emma írásai: A tatárjárás Magyarországon és nemzetközi összefüggései (Századok, 1952. 2); A tatárok betörése Magyarországra és pápai szövetségeseik (MDP központi előadói iroda előadásai 19. Budapest, 1952).

A régebbi irodalomból említhető: Rosty Zsigmond, A tatárjárás történelme IV. Béla király idejében (Pest, 1856); Szalay László, A tatárjárás Magyarországon 1241-1242 (Vasárnapi Könyvtár 2. Pest, 1856); Szádeczky Béla, A tatárjárás Magyarországon (Kolozsvár, 1898). Részletes eseménymenetet rajzol Zichy Ladomér (A tatárjárás Magyarországon. Veszprémvármegye múltja 2. Pécs, 1934), aki azonban túlzott forráskritikával, a tatár haderő alábecsülésével fájdalmas, de tartós és maradandó befolyást az ország sorsára nem gyakorló epizódnak minősíti a magyarországi tatárjárást. Úgy tűnik, Györffy György (Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I.) a másik szélsőséget, nagy területeknek a tatárjárás alkalmával történt 50- 80%-os elpusztulását képviseli. A mérsékletes középutat járja e vonatkozásban Szabó István (A falurendszer kialakulása Magyarországon).

Ami a tatárjárás magyarországi eseménymenetének egyes részleteit illeti, e tárgykörben jobbára a 19-20. század fordulóján, s elsősorban a muhi csatáról születtek írások. Ebből az anyagból megemlíthető: Pauler Gyula, A sajómezei csata 1241 ápril 11. (Hadtörténelmi Közlemények 1893); Bárczay Oszkár, Két hadi esemény a XIII. évszázadból (Hadtörténelmi Közlemények 1893); Olchváry Ödön, A muhi csata (Századok, 1902. 4-6.) A tatárjárás idején fennállt magyarországi várrendszerről ad képet Fügedi Erik, Vár és társadalom a 13-14. századi Magyarországon (Értekezések a történeti tudományok köréből Új sorozat 82. Budapest, 1977). A tatárok kivonulására lásd Schütz Ödön, A mongol hódítás néhány problémájához (Századok, 1959. 2-4).


A tatárjárás
A tatárok útja Vereckéig Tartalomjegyzék