A településhálózat fejlődése

A Múltunk wikiből
1853. szeptember 3.
A CeglédKiskunfélegyháza vasútvonal megnyitása.

A gazdasági növekedés és a demográfiai változások átalakulást eredményeztek az ország települési viszonyaiban is.

Magyarország nyugati, északi és keleti peremvidékein, amelyek nem kerültek török uralom alá, lényegében megmaradt a középkori települési viszonyok folytonossága. Ezekre a vidékekre az európai, illetve középeurópai településtípusok voltak a jellemzőek: a kis és közepes nagyságú szabályos falvak, a Dunántúl délnyugati részén a törpefalvak (az őrségi „szeres”o települések), valamint az európai típusú iparos-kereskedő városok.

Az Alföld és a Dunántúl török uralom alá került részein a középkori településhálózat elpusztult, több tucat falu lakossága egy-egy városba, mezővárosba futott össze, amelynek területe és lakossága ennek következtében aránytalanul megnövekedett. Ezeknek az egymástól távol fekvő, nagy határú óriásfalvaknak a határában a 16–18. században extenzív állattenyésztés folyt, s ennek megfelelően ott egy sajátos, Európa nyugati és középső részein ismeretlen tebpülésforma alakult ki, az úgynevezett kertes teles település. É településekre a lakóháztól elkülönült gazdasági udvar volt jellemző. A belső részeken nem volt szabályszerű utcahálózat, s az elkerítetlen házak egymáshoz zsúfolva valóságos labirintust alkottak. A lakóházakból álló belső településmagot a gazdasági udvarok, a „kertek” széles övezete vette körül. E „kertekben” voltak az istállók és a gazdasági épületek, s minden családnak volt egy belső és egy külső telke. A település magjából belülről kifelé szélesedő utak vezettek sugarasan minden irányban. A települések körül három egyre szélesedő övben terültek el a belső legelők, a szántóföldek, majd a külső legelők. Ezek a sajátos alföldi agrártelepülések a 19. század első felében gyorsan növekedtek, s 1850-ben már 26-nak a lakossága meghaladta a 10 ezret. Egy részük megmaradt óriási falunak, más részük városi jogállást vívott ki magának. A 19. század végén az Alföldön nem volt ritka a 20–30 ezer lakosú nagyközség (Békéscsaba, Békés, Csongrád, Orosháza, Szarvas). Az Alföld és a Kelet-Dunántúl sajátos települési viszonyainak volt a következménye, hogy Magyarországon jóval több volt a népes (tízezernél több lakosú) települések száma, mint Ausztriában, s egy-egy település átlagos lakosságszáma csaknem kétszer annyi volt, mint a Lajtán túl.

A településhálózat sűrűsége és a települések átlagos nagysága tekintetében igen nagy különbségek mutatkoztak az ország egyes vidékei között. 1890-ben az Alföld hét megyéjében 1000 km2-re átlagosan 12 város és község esett (Csongrád és Hajdú megyében 6–6, Békésben 8), a Délnyugat-Dunántúlon több mint 100 (Vasban 123, Zalában 112), a felvidéki megyékben 70 (Sárosban 99, Trencsénben 87), Erdélyben 43, Horvátországban viszont 164 (Varasd megyében 342, Zágráb megyében 223). Egy-egy település átlagos lakosságszáma a hét alföldi megyében 6277 (Budapest nélkül is 5292), ezen belül Csongrádban 13 755, Békés és Hajdú megyékben 9000 felett volt, Fejér megyében 2160, a dombos, hegyes peremvidékeken viszont ezer alatt: Vasban 631, Zalában 710, Baranyában 900, a felvidéki megyék átlagában 682, Erdélyben 949, Horvátországban 314.

A 19. század második felében kibontakozó tőkés fejlődés nyomán egyrészt az ipari és kereskedővárosok, forgalmi központok indultak gyors fejlődésnek, másrészt – különösen a bánya- és nehézipari vidékeken – szinte teljesen új városok és települések nőttek nagyra (Resica, Anina, Petrozsény, Salgótarján stb.). De az Alföldön és a Dunántúlon is létrehozott két új, sajátos településformát a tőkés agrárfejlődés. Az Alföldön az extenzív állattartásról a gabonatermelésre való áttérés, s az ármentesítések nyomán elterjedt a magányos település helyi formája, a tanya. A legelőket szétosztották és feltörték, s a lakosság egy része kitelepült a saját földparcelláján épült tanyára, mert a városoktól és falvaktól igen messzire, 10–20 vagy még több kilométerre levő szántóföldjeit csak így tudta megművelni. Hogy a tanyarendszer igazán csak a 19. század második felében fejlődött ki, azt jelzi az a tény, hogy 1850 táján az Alföld 7 megyéjében 65–70 helység határában mintegy 45–55 ezren éltek tanyákon, az egész terület lakosságának alig 2–3%-a. 187O-ben a tanyán élők száma már meghaladta a 200 ezret, 1910-ben pedig a 700 ezret. Hat alföldi város (Szeged, Debrecen, Hódmezővásárhely, Kiskunfélegyháza, Kunszentmárton és Túrkeve) lakosságának 1850-ben még csak 12%-a élt tanyákon, 1870-ben már 30,3%-a.

A tanyarendszer kialakulása átalakította az alföldi nagy agrártelepülések képét is: a gazdasági udvarok és a gazdasági épületek a városból vagy községből kikerültek a tanyákra, az egykori „kerteket” és belső legelőket beépítették. A kertes települések átalakultak tanyás településekké.

Az Alföld sajátos viszonyai között tanyarendszer kialakulása egyrészt a gazdasági növekedés szükségszerű kísérőjelensége volt, amely lehetővé tette a gabonakonjunktúra kínálta lehetőségek kihasználását, másrészt azonban egyre inkább akadályává vált az ott élő lakosság további gazdasági és kulturális fejlődésnek. A tanyai lakosság többsége – néhány gyümölcs- és zöldségtermelő valamint baromfitenyésztő agrárváros kivételével – megrekedt az extenzív gabonatermelés szintjén, a várostól, közlekedési utaktól, orvostól, iskolától és templomtól távol, a hagyományos közösségekből kiszakadva, magára hagyatva, primitív anyagi, egészségügyi és kulturális viszonyok között tengődött. Az Alföld tanyavilága a századfordulón is az analfabétizmus, a nagy halandóság, a babona és kuruzslás fészke volt

Az egykori robotoltató majorsági nagybirtokok tőkés üzemekké való átalakulása hozta létre a mezőgazdasági bérmunkásság, a cselédség sajátos településeit, a pusztákat, vagy majorokat, amelyeken az agrárproletárok százezrei éltek a külvilágtól teljesen elzártan. Egy-egy ilyen pusztán – főleg a Dunántúl keleti és déli megyéiben, ahol a föld 60–70%-a a nagybirtokosok tulajdonában volt – néha 100–200 család lakott együtt, a hosszú cselédházak szűk szobáiba és konyháiba zsúfolva, a mezőgazdasági nagyüzem vasfegyelem alatt álló, hierarchikus munkaszervezetében.

Irodalom

A magyarországi településhálózat kialakulására és szerkezetére lásd: Maksay Ferenc, A magyar falu középkori településrendje (Budapest, 1971); Mendöl Tibor, Általános településföldrajz (Budapest, 1963); Györffy István, Magyar falu – magyar ház (Budapest, 1943); Erdei Ferenc, Magyar falu (Budapest, év nélkül) és Magyar tanyák (Új kiadás. Budapest, 1976); Eperjessy Kálmán, A magyar falu története (Budapest, 1966); Balogh István, Az alföldi tanyás gazdálkodás (In: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. I. Szerkesztette Szabó István. Budapest, 1965); Hoffmann Tamás, Néprajz és feudalizmus (Budapest, 1975); Gergely András, Települések, lakások és lakóik a századforduló Magyarországán (Történelmi Szemle, 1971. 4.); Illyés Gyula, A puszták népe (Budapest, 1937).


A települési és a társadalmi struktúra
Tartalomjegyzék Az urbanizáció meggyorsulása