A teréziánus korszak bel- és külpolitikája

A Múltunk wikiből
1774. július 21.
II. Katalin cárnő és I. Abdul Hamid szultán megbízottai Kücsük-Kajnardzsiban békét kötnek. (Ezzel lezárul az 1768-ban indult orosz-török háború.)
1774. augusztus
A Habsburg-monarchia. hadserege megszállja. Bukovinát.
1778. március 13.
A Habsburg-monarchia és Poroszország között kitör a bajor örökösödési háború.

A „régi világ”, az ancien régime utolsó kormányzati kísérletei, a felvilágosult abszolutizmusok – a rövid életű francia próbálkozástól kezdve a Pireneusi-félszigeten vagy Skandináviában, Poroszországban található rendszerekig – reformokkal ékesített belpolitikát és cinikusan modern külpolitikát folytattak. A szövetségi rendszerek gátlástalan váltogatása, évszázados kapcsolatok felborítása talán a spanyol örökösödési háború után kialakult új helyzetben lelheti magyarázatát. Tény, az északi háború (1700–1721) és egyben gyarmatbirodalmat is jelentő spanyol koronáért folytatott diplomáciai, majd harctéri (1702–1714) háborúskodás új rangsort teremtett az európai dinasztiák sorában. Új királyságok születtek, új nagyhatalmak bontakoztak. Alig hihető, hogy Európa fejlettebb „fennsíkja” (az úgynevezett plató) lenne a mérce, melyhez az új uralmi szisztéma címkéjével jelzett országok igyekeznek felzárkózni. De a „fennsík”, a plató fontos része maga a hatalmas, 28 millió lelket számláló Franciaország is, amely szintén ezt a szisztémát próbálgatja.

A központi hatalom modern, valójában csak az angol példát szem előtt tartó kísérletezése, akár francia, akár porosz vagy éppen osztrák földön történik, a „hosszú időtartam” jegyében talán eredményesebben vizsgálható. Tudjuk, a rendiség, a feudalizmus nemesi veretű tartóváza a kontinensen erős és rugalmas, a szigetországban viszont eleve gyenge volt. Messzire vezetne, ha azt boncolgatnánk, miért nem a legpolgáriasultabb itáliai vagy németalföldi területeken robbant ki olyan forradalom, amely azután a parlamentarizmus, a pártrendszer demokratikus politikai vívmányát, a zavartalan – ha ugyan zavartalan – kapitalista fejlődést lehetővé tette. Még messzebb vezetne azt felvetni, mekkora volt a gentry és mekkora a polgár része a Cromwell vezette harcban, s azt, hogy hogyan is vélekedjünk a dicsőséges forradalomról.

Volt „thése royale” Angliában is, de a szigetországnak sziget volta a gazdasági-társadalmi fejlődés kívülről támadhatatlan, csak belső harcokra szorítkozó „védettségét” biztosította. Képzeletünkben emeljük ki a szárazföld belsejéből akármelyik 18. századi királyságot, szabadítsuk meg támadókedvű vagy csak csempészkedő szomszédaitól, helyezzük az apály és dagály őt körülvevő biztonságába: társadalma nyitott és vállalkozó kedvű lesz, kapitalista fejlődése megfelelő nyersanyagok birtokában nekilendül. És királysága megmarad … A kontinens zsúfoltan egymás mellett élő társadalmainak nem adatott meg ez a fizikai biztonságban gyökerező fejlődési vonulat. Az úgynevezett „fennsík” országai alaposan lemaradtak Angliától és Skóciától, s ha agráréletüket tekintjük, Írországtól is. Ez már teljesen nyilvánvaló volt a 18. század elején is: ezért indult hasznos tanulmányútra Montesquieu csakúgy, mint Voltaire.

Így az osztrák felvilágosult abszolutizmus bel- és külpolitikája fő jellemzőit vázolva tulajdonképpen a kontinentális program egyik változatát mutatjuk be. Hiszen egészen a francia forradalom balra tolódásáig joggal szólhatunk „nemesi” Európáról. Módosult ugyan a társadalmi piramis, és lépcsős feljárattal szolgált a századok folyamán szakszerűsödött bürokratáknak, a polgári vagyonból elmenekülő kereskedő—bankár—vállalkozó elemeknek, akik az Angliában is jól bevált házasság-megoldással egyszeriben az arisztokrácia tagjaivá vedlettek át. Európa, mi tagadás, a modern Anglia is, még felnéz a nemességre, ez szabja meg ízlését, magatartását. A polgári értelmiség Ausztriában csakúgy, mint Franciaországban vagy az északi zónákban, természetesen alkalmazkodik a változtathatatlannak tűnő helyzethez, és új törekvéseit, javaslatait a piramis csúcsához igyekszik eljuttatni. Ott pedig az uralkodó tartózkodik.

A császárné–királynő Mária Terézia politikai vonalvezetése nem volt önálló: egy általános európai modellhez alkalmazkodott. Sikereinek, „jó sajtójának” titka, hogy igen jó ösztönnel választotta ki tehetséges, törekvő munkatársait. Akit kiválasztott, ahhoz – már a következetesség jegyében is – ragaszkodott, kérte tanácsát, véleményét. Uralkodásának második felében a bel- és külpolitikai kérdésekben a tekintély és bizalom letéteményese Kaunitz Vencel államkancellár volt. Kaunitz herceg a diplomáciai életet a Versailles-ban elsajátított stílusban vezette. Poroszellenessége az uralkodónőével teljesen megegyezett, s csakúgy, mint ő, a hétéves háború lezárta után minden konfliktust el akart kerülni. „Azon a véleményen vagyok, hogy az Osztrák Monarchia az államélet bölcs megszervezésével olyan hatalomra emelkedhet, hogy a leglátványosabb hódítások is feleslegesekké válnak.”[1]

Elsősorban az ő szerepe és Borié államtanácsos befolyása érvényesült évtizedekig a belpolitikai reformok azon sorozatában, melyek a parasztság helyzetének jobbítását célozták. A sokat emlegetett úrbéri rendelet kibocsátása nem csupán a magyar nemesség 1764-es magatartásával szembeni akció volt. A morva, a cseh vidékek jobbágyainak megmozdulásai, a dunántúli parasztok kissé mesterségesen előidézett tiltakozásai a súlyosan eladósodott monarchia teljes csődjével fenyegethettek. „A súlyos lázas betegségből lábadozó ember állapotában vagyunk most. Amíg a baj kulminál, a beteg nem érzi magát oly elesettnek és gyengének, mint amikor lábadozik.”[2] Most kell összeszedni minden erőt, most kell kilábolni a 300 milliót közelítő államadósságból. Bár az örökös tartományokban bizonyos terheket vállalt a nemesség, csak a paraszti adófizetőtől várhatták azt a bevételt, mellyel a sziléziai ipar elveszte után új ipartelepítésre lehetett vállalkozni. Nagy tervek és kicsinyes gondok jellemezték az Államtanács üléseit. Mégis: a jogszolgáltatás kétes, az oktatásügy nagyon értékes reformja, a feloszlatott jezsuita rend vagyonának célszerű felhasználása mind-mind nagy belpolitikai vívmány. Mária Terézia különösebb propaganda nélkül vált a legnépszerűbb Habsburg uralkodóvá. Talán csak közvetlen környezete elégedetlenkedett.

A türelmetlenség a külpolitikai akciók következetlenségéből adódott. Ilyen volt Lengyelország első felosztása. Ismeretes, a kezdeményező Nagy Katalin, a kivitelező Porosz Frigyes volt. József, az osztrák társuralkodó és vele egyetértésben Kaunitz szükségesnek tartotta, hogy a monarchia tekintélyéhez mérten részesedjék – a magyar korona jogán – a felosztandó országból. A tárgyalások elhúzódtak, a 60 ezer főnyi, Itáliából és más távoli tartományokból verbuvált osztrák sereg eltartása is igen költséges volt. Az évekig tartó készenlét idején Mária Terézia ugyan nem akadályozta meg az akciót, de kemény szavakkal elítélte, s a politikai morál jegyében önmagával is meghasonlott. Sem Kaunitz, sem II. József nem követhette a külpolitika kíméletlen játszmája során az öreg uralkodónő érzékeny kedélyhullámzásait. Talán ebből okult, amikor az utolsó háborús konfliktusra került sor, a „krumpliháború”-nak csúfolt okkupációra. Felmérte II. Frigyes akcióit, megértette, hogy a német dualizmus, mármint az osztrák–porosz ellentét döntő a monarchia jövője szempontjából. Nem olyan régen hangzottak el Porosz Frigyes szavai: „Mi németek vagyunk, mit törődünk azzal, hogy a franciák és az angolok Kanadában vagy az amerikai szigeteken ütik-verik egymást, mit törődünk azzal, ha az orosz és a török hajba kapnak.”[3] Kaunitz és József személyesen is tárgyalt a porosz királlyal. Mária Terézia ezúttal önállóan döntött: a porosz ellenében, s ily módon az orosz szövetség mellett.

Lábjegyzetek

  1. Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Staatskanzlei. Vorträge. Vol. 94. 1764.
  2. Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Kabinettensarchiv. Staatsprotokolle. Vol. 57. 1766. április 17. Kivonatosan idézi: A. Arneth, Geschichte Maria Theresias. Wien, 1863–1879. VII. 210–212.
  3. Politische Korrespondenz Friedrich des Grossen. Ed. H. G. B. Volz. Berlin, év nélkül. XVII. 213,

Irodalom

A plató és a periféria viszonyából levezetett rendszer (Kosáry Domokos, Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, Budapest, 1980) talán motiválható ilyen értelemben: a 18. század utolsó harmadára a fennsík eltűnik a kontinensről. Mindenütt van, a középső zónákban is, kisebb-nagyobb kiterjedésű fennsík is, periféria is, mint ahogy a francia és holland területek egyes zónái sem kevésbé elmaradottak, mint a magyar Tiszántúl.

Mária Teréziáról sok új tanulmány készült, de változatlanul A. Arneth, Geschichte Maria Theresias. I–X. (Wien, 1863–1879) az alapvető. Szövege sokszor úgy választja szét, pozitivista gondossággal, az összetartozó jelenségeket, hogy köteteket kell átugrani a kapcsolatok megteremtése érdekében. De azért igen használható maga a szöveg, és páratlanul gazdag e forrásismerő tudós levéltárvezető jegyzetanyaga. Levelek, elaborátumok húzódnak meg a kötetek végén, német, francia és olasz nyelvű, esetleg már elpusztult források.

A Kaunitz kancellárra vonatkozó szakirodalmat lásd a 4. alfejezetben.


A felvilágosult abszolutizmus Habsburg variánsaH. Balázs Éva
1765 a mérlegen Tartalomjegyzék A rendszer alaptörekvése: a gazdasági fölzárkózás