A terület kialakulásának főbb vonásai a pleisztocénben

A Múltunk wikiből

A közép-dunai medencéket utoljára elborító pannóniai beltenger[1] üledékeit ma a magyar középhegység peremein 250–350 m magasan, de az Alpok keleti lejtőin helyenként 500 m felett, míg a Keleti-Kárpátokban 800 m felett találjuk meg. Az emelkedéssel ellentétes posztpliocén süllyedő mozgások mérete még nagyobb. A süllyedékeket kitöltő folyóvízi üledékösszlet vastagsága a Kisalföldön meghaladja a 200 métert, a Nagyalföldön, Szeged vidékén pedig a 800 métert is eléri. Különösen nagyméretű volt a hegységkeret és a belső medencék ellenkező előjelű elmozdulása, és ebből eredően a felszín denudációja[2], illetve a feltöltődés az alsó pleisztocénben és már alárendeltebb mértékben a felső pleisztocénben.

A belső erőktől előidézett kéregmozgások hatását sokszor nagymértékben fokozta, másszor ellensúlyozta az éghajlatnak a pleisztocénben többször is bekövetkezett, nagy szélsőségek közötti, ismételt megváltozása. A kutatások jelenlegi állása szerint a pleisztocén klímaváltozásainak sorozata a hideg-száraztól az enyhe-nedvesig legalább négyszer, de valószínű, hogy még többször megismétlődött, sőt az egyes eljegesedési fázisok is több előnyomulási és visszahúzódási szakaszra oszthatók.

Hazánk medencejellegét a pleisztocén kéregmozgások még kifejezettebbé tették. A belső középhegységek erős ütemű emelkedése az addig többé-kevésbé egységes medencét három, önmagában is jól elkülönülő természeti tájra, a Kis- és Nagyalföldre, valamint az Erdélyi-medencére osztotta.

Ugyancsak a pleisztocén szerkezeti mozgások szabták ki hazánk vízhálózatának alapvonalait. Természetes, hogy az említett kisalföldi és alföldi süllyedési központok nem maradhattak hatástalanok a folyóhálózatra nézve. A végbement változásokról jól tájékoztat a VIII. térkép. A legnagyobb területi és folyásirány-változást folyóhálózatunk tengelye, a Duna szenvedte el. Amíg folyóink a VIII. térképen bemutatott fejlődési állapotig eljutottak, természetesen hatalmas feltölté munkát kellett végezniük, hogy lefolyásukat a süllyedő medencén át végig megtarthassák. Ez magyarázza, hogy az első ősemberi leletek szórványai csak az emelkedő középhegységek területén maradhattak vissza.

A pleisztocén végére az addigi tavi-folyóvízi átmeneti vízrajzi állapottal szemben döntő uralomra jutott a száraz felszínek területe. Ebben nemcsak a folyóhordalék feltöltő szerepe érvényesült. A szél útján áttelepült poranyag a nedves felszínre hullva agyaggá, vályoggá alakult, míg a száraz vagy félig száraz térszíneken lösszé és különböző löszféleségekké változott. Miután a lösz alapanyagát szolgáló dús porképződés, -lerakódás és -felhalmozódas a hideg-száraz klímához kötött, a lösz elterjedésterülete többé-kevésbé a pleisztocén végi száraz felszíneket jelöli. Ezért a paleolit kultúrák másik elófordulási helye ezeken a pleisztocén végi löszterületeken van.

Az őstársadalmak életében a pleisztocénban a lösz fedte térszínekhez hasonló szerepe lehetett a folyók menti teraszfelszíneknek és hordalékkúpoknak. Hazánk legnagyobb pleisztocén végi hordalékkúpjai: A Dunáé Budapest és Szeged között, a Tisza mellékfolyóié a Nyírségben, valamint a Marosé a délkeleti Alföldön. Mindegyik terület csak a pleisztocén végén került véglegesen szárazra, amikor az őket felépítő folyók területüket elhagyták. Földrajzi különbségeik is vannak, de abban megegyeznek, hogy az ember letelepülésére különleges életfeltételeket kínáltak.

A felszínfejlődés másik fő tényezője, az éghajlat, egyebek mellett az utolsó eljegesedés időszakának élővilágát is erősen átalakította. A gyarapodó növény- és állatleletek, valamint a virágporelemzés és más kormeghatározá módszerek segítségével nagy vonalakban megrajzolható a Kárpát-medence növényföldrajzi képe az utolsó eljegesedés végén (i.e. 15 000 körül). Az egymást kiegészítő adatok szerint, mint ma is, különbözött a hegyvidék és az alföldek, medencék növényvilága. Az Alföld túlnyomó részben fajokban elszegényedett, nagyrészt fátlan, klimatikus löszsztyepp volt, ahol azonban a vízfolyások mellett – a Nyugat-Szibériában ma élő cirbolyafenyőből, vörösfenyőbpl és a hegységi fahatáron élő törpefenyőből álló – fenyves ligetek voltak. Madarason a faszénanyag vizsgálata a következő összetételt mutatta: 55% cirbolya, 15% erdeifenyő, 2% nyír és 30% egyéb fenyő.

A Dunántúl már valamelyes változást mutat az Alföldhöz viszonyítva. Ságváron a cirbolyafenyő 90–95%-os, míg a vörösfenyő 5%-os részarányt mutat. Ezzel szemben az Északi-középhegységre jellemző Arka fajösszetétele: erdeifenyő 90%, vörös- és lucfenyő 10%. A hegységi fahatár természetesen több száz méterrel alacsonyabban húzódott. A déli lejtők napos sziklagyepei azonban számos korábbi, melegigényes sztyeppnövény menedékhelyét biztosították.

I.e. 12 000-től az alföldi hideg löszpuszták a klíma lassú javulásával párhuzamosan kezdenek beerdősüdni. Ritkás fenyő–nyár erdők keletkeztek a folyók mentén (a fűz rohamos terjedésével). A szárazabb felszíneken azonban továbbra is uralkodó maradt a kontinentális sztyeppnövényzet.

Az éghajlat hideg-száraz és a növényzet sztyepp-tajga jellegének volt megfelelő az állatvilág is. Megbízható adataink csak a nagy emlősökről vannak. A legújabb vizsgálatok szerint a barlangi medve 22,7%-os, a mammut 3,1%-os, az őslófajok 14,5%-os, a gyapjas orrszarvú 7,1%-os, az őz 7%-os, a jávorszarvas 2%-os, a rénszarvas 4,3%-os, a gímszarvas 20,9%-os, az óriásgím 6,2%-os, a pézsmatulok 0,1%-os, a bölény 2,8%-os és az őstulok 6,2%-os gyakorisággal fordul elő a leletanyagban. A felsorolt állatok és azok gyakorisága minden aránybeli és esetleges egyéb pontatlanságok mellett is jelzik a mai helyzettel szemben fennálló különbségeket, de azt is, hogy a jelenben melyik fauna társaságának környezetéhet hasonlított akkor a Kárpát-medence.

Lábjegyzetek

  1. Pannóniai beltenger: a harmadkor utolsó időszakában, a pliocénben, a Kárpát-medence nagyobb részét kitöltő, fokozatosan kiédesedő és feltöltődő tenger neve.
  2. Denudáció: az emelkedő vagy nyugalomban levő felszíni egységeknek a külső erők (víz, szél) hatására végbemenő lepusztulása. Típusai: erózió (a víz munkája), defláció (a szél munkája), lejtős tömegmozgások (a gravitáció hatása).


A Kárpát-medence természeti viszonyainak változásai a honfoglalás előtt
Tartalomjegyzék A földtörténeti jelenkor (holocén) felszínfejlődése. Az első antropogén hatások és természeti földrajzi összefüggéseik.