A termésátlagok és a fejlődés mérlege

A Múltunk wikiből

A jobbágyfelszabadítást követő négy évtized alatt a vetésterület gyarapodásának ütemét lényegesen felülmúlta a terméseredmények növekedése. E négy évtized alatt a gabonafélék termésátlagai megkétszereződtek. Az 1890-es évektől a termésátlagok növekedési üteme, elsősorban a gabonaféléknél lelassult. A búzatermelés az 1891–1895. évi 7,36 q kat. holdankénti átlagot korszakunkban később soha nem érte el, 1911–1915-ben is csak 7,13 q volt. A rozs átlaghozama ugyanezen időszakban 6,2 q-ról 6,62 q-ra, az árpáé 6,8 q-ról 7,8 q-ra, a zabé pedig 5,9 q-ról 6,8 q-ra emelkedett. A tengeri termésátlaga 8,8 q-ról 9,9 q-ra növekedett, viszont a burgonyánál már nagyobb arányú volt az átlaghozamok emelkedése: 36,1 q-ról 48 q-ra; a takarmányrépánál 130,4 q-ról 170,2 q-ra, a cukorrépánál pedig 102,3 q-ról 141,9 q-ra növekedett. Ezeknek az adatoknak nem tulajdonítunk abszolút értéket, mivel gyűjtésük bevallás alapján történt. A termelők az adóemeléstől való félelem miatt a tényleges hozamoknál mindig kevesebbet vallottak be. Aligha tévedünk tehát, ha a gabonaféléknél a kat. holdankénti tényleges hozamot egy mázsával magasabbra becsüljük a statisztikában feltüntetetteknél. (Minthogy azonban az eltitkolás az egész korszakon át jellemző volt, a fejlődés bemutatására a korabeli statisztika adatait elfogadhatjuk.)

A búzatermelés fokozásának ebben az időben a jobb trágyázásnál és talajművelésnél is lényegesebb problémája lett a fajtakérdés. Jelentőségére a magyaróvári gazdasági akadémia tanára, Cserháti Sándor és a mellette felnőtt fiatal nemzedék hívta fel a termelők figyelmét. Megfelelő állami támogatás hiányában a századforduló után egy-két nagybirtokon indultak meg a nemesítési kísérletek. Baross László és Székács Elemér munkásságának gyümölcsei (bánkúti és diószegi búza) azonban az első világháborúig már nem értek be.

A szántóföldi termelés alakulásának végső mérlegelésénél az egyes termények helyett azokat a megközelítő pontossággal meghatározható fehérje- és keményítőértékeket kell alapul venni, amelyek az emberi táplálkozás és az állati takarmányozás alapjai. E téren a vetésszerkezet kisebb módosulása is nagyobb eltolódásokat eredményezhet.

A szántóföldi termelés tápértékének növekedése (1871–1914)
Év Bruttó termés Szárazanyag Emészthető fehérje Keményítőérték Bruttó termés Szárazanyag Emészthető fehérje Keményítőérték
q/kat. hold kg/fő
1871–1880 11,2 7,65 0,34 3,49 1577 1084 55,0 504
1881–1890 17,1 11,47 0,53 5,29 2447 1560 83,3 757
1891–1900 22,1 14,12 0,64 6,39 2917 1856 93,9 858
1901–1910 24,9 15,70 0,71 6,98 3159 1939 94,1 864
1911–1914 28,8 17,24 0,79 7,81 3596 2085 104,5 959

Az 1930-as évek végén készített számítások – amelyeken táblázatunk alapul – némileg módosítják a fejlődés értékeléséről eddig elmondottakat. Mezőgazdaságunk felhasználható tápértéktermelésének megkétszereződésében nagyobb szerep jut a dualizmus korában elért javuló vetésszerkezetnek, belterjesebb gazdálkodásnak.

Azok a táji eltérések, amelyekre eddig már több vonatkozásban is rámutattunk, a termésátlagokban is megfigyelhetők. Bár az egész korszakon át gyakran példaként emlegették az Alföld és különösen a Bácska és Bánát búzáját, a hozamok mégis a Dunántúlon voltak a legmagasabbak, utána a Duna–Tisza köze és a Bánság következett. A rozs, árpa, cukor- és takarmányrépa hozamai a gazdag termőtalajú Bánságban voltak a legmagasabbak, de nem sokkal maradtak el mögötte a dunántúli átlagok sem. A zab- és kukoricatermés a Duna–Tisza közén, a burgonyatermés viszont a Duna-balparti Kisalföldön volt a legmagasabb. Az árpa és a zab kivételével a dunántúli hozamok a második helyen álltak. Szinte valamennyi terményből az északkeleti Felvidék és a Tiszántúl, valamint Erdély mutatták fel a leggyengébb eredményeket. A gyengébb termőtalajú Dunántúl átlaghozamainak vezető helyét az átlaghozamok tekintetében a jobb talajművelés, a változatosabb vetésforgók, a rendszeres trágyázás, egyszóval az intenzívebb gazdálkodás fölénye magyarázza.

A termésátlagok emelkedésének csökkenő üteme valamennyi fontosabb terményünket jellemezte. Önkéntelenül adódik tehát a kérdés, hogy a lelassulásban csupán az fejeződik-e ki, hogy a tőkés fejlődés évtizedeiben, midőn mezőgazdaságunk a feudalizmusból örökölt alacsony szintről elindult, könnyebb volt az átlagokat megkétszerezni, mint egy magasabb szintről továbblépni. A mérlegelésnél figyelembe kell venni, hogy az előző időszakban egy sor kedvező tényező szerencsés találkozása lendítette előre mezőgazdaságunkat, s hatóerejük jóval erősebbnek bizonyult a termelést gátló tényezőknél. Amint a bevezetésben láttuk, az 1848-as polgári átalakulás, a föld és a munka szabaddá tétele mellett a negyedszázadon át tartó gabonakonjunktúra és a vasúthálózat egyidejű kiépítése ösztönözte a termelés fokozását. A századforduló idején viszont már a kedvezőtlen hatások fékező és bénító ereje volt nagyobb. Az 1880-as évek elejétől tartó agrárválság valósággal megbénította a termelők vállalkozási kedvét. Sokan a versenytől nem érintett termelési ágak felkarolásától is azért óvakodtak, mert féltek, hogy a verseny rövidesen majd ezekre is átterjed.

A válság első időszakában a mezőgazdasági termelés még felfelé ívelt. 1894-ig úgy látszott, hogy a termelők megbirkóznak az áresés okozta nehézségekkel. Ekkor azonban újabb bajok és sorozatos csapások sújtották őket. A búza ára egy forinttal esett az addigi legalacsonyabb évi átlag alá, s egészen 1897 szeptemberéig csökkenő irányzatot mutatott. 1895 tavaszán a korábban csak szórványosan előforduló sertésvész országos méretű járványként ütött ki. Nemcsak az állományt tizedelte meg, hanem a korábbi években lendületesen fejlődő exportot is jelentéktelenre csökkentette. 1895 és 1899 között csaknem 2 millió sertés pusztult el. A szarvasmarha-tenyésztés fejlesztésétől a ragadós tüdőlob tartotta vissza a termelőket. A filoxéra pusztítása is az 1890-es évek közepén tetőzött.

A sorozatos csapások megnövelték a válság okozta bajokat és az 1890-es évek második felére lelassulás váltotta fel a korábbi fejlődést. 1896 őszén arról írt Tisza István, hogy a többtermelésre buzdító egy évtizeddel korábbi tanácsot már nem lehet követni. Ilyen viszonyok között a múltéhoz hasonló rohamos haladás nem képzelhető el. Hogy a fejlődésnek le kellett lassulni, az természetes, de a mezőgazdasági termelésnek az 1890-es évek közepére elért színvonala még távolról sem állt azon a fokon, amelyről az agrotechnika korabeli vívmányainak és eredményeinek alkalmazásával továbblépni nem lehetett. Nemcsak egy-két hazai, főként tőkés vállalkozó kezében levő uradalom és kisebb tájegység termelési eredményei engednek erre következtetni, hanem az európai összehasonlítás is.

A fontosabb szántóföldi termények átlaghozamai néhány európai országban (1909–1913)
Ország Búza Rozs Kukorica Burgonya Cukorrépa
átlagtermés, q/hektár
Dánia 33,1 16,8 148,3 306,0
Belgium 25,3 22,1 186,4 274,9
Németország 24,1 19,3 151,7 299,7
Anglia 21,2 156,4
Ausztria 13,7 13,6 15,0 83,4 204,7
Magyarország 13,2 11,8 17,5 80,2 254,2
Franciaország 13,1 10,6 12,1 87,1 239,1
Lengyelország 12,6 11,3
Románia 12,9 9,2 13,1 205,5
Olaszország 10,5 11,0 15,8 57,6 335,5
Szerbia 10,5 8,2 13,0 40,9 208,3
Oroszország 6,6 7,6 11,3 70,0 161,1
Bulgária 6,2 7,8 12,9 37,6 128,6

A táblázat láttán első pillanatra inkább a megtett út jelentőségét kellene hangsúlyozni. Mivel a hozamokat lényegesen módosító természeti feltételek és a történelmi előzmények a felsorolt országokban rendkívül eltérőek, a mérleget elsősorban a hazai fejlődés vonulatában kell megvonni.

A cukorrépa-termelés hozamainak változatlan növekedése, vagy műtrágyahasznalatunk európai összehasonlítása egyaránt azt mutatja, hogy az előrehaladásra más terményféléknél is bőven volt lehetőség. Cukorrépa-termelés azonban vagy a tőkeerős gyárak által megszerzett és bevált birtokokon folyt, vagy a gyárak a földbirtokosokkal kötöttek szerződéseket a termelésre, amiben a talajművelést, a vetésforgórendszert és a trágyázás mértékét egyaránt előírtak, azaz a termelőket nagyobb befektetésre kényszerítették. A többi növényféleségnél azonban ilyen ösztönző kényszer nem érvényesült. Az 1890-es évek felére elért szintről való továbblépés tehát olyan új, pótlólagos befektetéseket igényelt volna, amelytől más és más okok folytán a termelők valamennyi rétege óvakodott. A kisbirtokos összekuporgatott csekély tőkéjével egy-egy parcella megvásárlási lehetőségére várakozott, de többnyire a termelés korszerűsítéséhez szükséges ismeretei is hiányoztak. A közép- és nagybirtokosok zöme anyagilag megtépázottan vészelte át a mintegy két évtizedig tartó válságot. Ahhoz azonban, hogy a termelés fokozásában előrelépjenek, gazdaságaikat új befektetésekkel korszerű, tőkés vállalkozó módjára szervezett és vezetett üzemekké kellett volna átalakítaniuk. Ebben azonban különböző tényezők, például: korábbi eladósodás vagy a fényűző úri életmód kiadásai, vagy a maradi földbirtokosi szemlélet és gazdálkodási hagyomány megakadályozta őket.

Amikorra a mezőgazdaság az 1890-es évek közepének sorozatos csapásait némileg kiheverte és mód nyílt volna nagyobb befektetésekre, az 1906-os védővámok miatt a terméshozamok fokozása már sokat veszített aktualitásából. A magyar nagy- és középbirtokosok állásfoglalására jellemző, hogy 1910-ben, midőn az ország búzatermését 50 millió mázsára becsülték és jelentős exportálható búzafelesleggel számoltak, a védővámok áremelő hatásának biztosítása végett még a búzatermelés kartellesítése is felvetődött. A védővámok tehát nem a belterjes gazdálkodás fokozásának, hanem sokkal inkább a külterjes gabonatermelési hagyomány megrögződésének lettek az ösztönzői.


A mezőgazdaságVörös Antal
Táji sajátosságok a földművelési rendszerekben Tartalomjegyzék A szőlőtermelés megújulása