A tiszai offenzíva elhatározása

A Múltunk wikiből

Július 10-én a kormányzótanács megtárgyalta a vezérkar tervét a tiszai átkelésre, s miután a román hadsereg békés kivonására nem volt remény, a Magyarországnak ítélt terület fegyveres erővel való felszabadítását határozta el. A külpolitikai és katonai helyzetben semmi olyan változás nem történt, ami ezt a kétségkívül hibás lépést indokolta volna, hiszen az esetleges siker is csak az általános intervencióra adott volna ürügyet. A külpolitikai szituációnak csupán egy – s éppen a legsúlyosabb – momentuma szólhatott a támadás mellett: az ellenség támadásának megelőzése, terveinek összezavarása. Rattigan bukaresti angol követ így kommentálta a támadásról szóló jelentését: „Kun Béla, úgy tűnik, realizálta, hogy a Szövetségesek végül is elhatározták, hogy elintézik őt, és nyilván elszánta magát az első ütésre…”[1]

A Tanácsköztársaság vezetői ezen túlmenően elsősorban az egyre nehezebb belső helyzet megoldását keresték a tiszai átkelésben; nem volt lényegtelen a tiszántúli termés megszerzése sem; figyelembe vehető továbbá az a pszichológiai momentum, hogy a kormánynak is, Julier-nek is elviselhetetlen volt a várakozás.

Az európai szakszervezetek július 20–21-re tiltakozó sztrájkot szerveztek Szovjet-Oroszország és a Magyarországi Tanácsköztársaság védelmére. A Komintern Végrehajtó Bizottsága felhívást intézett a világ munkásaihoz, a demonstráció támogatására kérve őket. A Tanácsköztársaság sajtójából az tűnik ki, hogy olyan méretű „világsztrájkot” remélt, amely lefogja az antant tábornokainak kezét. Bíztak a romániai forradalmi mozgalmakban is: nemrég ért véget a júniusi romániai vasutassztrájk, és napirenden voltak a parancsmegtagadások a román hadseregben is (a tiszai átkelést megelőzően lázadt fel többek között a máramarosszigeti, debreceni, gyulafehérvári román helyőrség).

Mindezek figyelembevételével is a tiszai átkelés elhatározása olyan elkeseredett lépés volt, amit csak az tett érthetővé, hogy a Tanácsköztársaságnak már nem volt sok vesztenivalója. Nagyon valószínű, hogy ha a forradalom elkerüli a tiszai átkelés kalandját, a végeredmény – egy-két héttel később – ugyanaz lesz.

A Vörös Hadsereg frontlétszáma a támadás kezdetén csupán kétharmada volt az ellenségének, amely jelentős tartalékokkal is rendelkezett. A csapatok nagy része nem volt felhasználható állapotban. A blokád megszigorítása után nőtt a munícióhiány; az ágyuk egyik fajtájához alig volt lőszer. A tapasztalt tisztek jelentős része elhagyta helyét. Julier mégis javasolta a támadás végrehajtását, nagyjából olyan meggondolás alapján, hogy siker esetén tovább nő a vezérkar súlya, s befolyásolhatja a politika sorsát, a vereség pedig a Tanácsköztársaság általa és társai által remélt gyors bukását vonja maga után.

Július 11-én Kun még egyszer jegyzéket intézett Clemenceau-hoz és felszólította: szerezzen érvényt a Tiszántúl kiürítésére tett ígéretének. Ha még lettek volna illúziói Clemenceau iránt, a kurta válasz azokat is szétfoszlatta: „Válaszul a rádiótelegramra, amelyet július 11-i keltezéssel önök az elnökhöz intéztek, a békekonferencia kijelenti, hogy nem tárgyalhat önökkel, amíg be nem tartják a fegyverszüneti szerződést.”[2]

A fegyverszüneti szerződésre való, egyébként vitatható hivatkozás a Vörös Hadsereg leszerelésére vonatkozott. A lényeg nem ez volt; Clemenceau maga közölte szövetségeseivel, hogy „Kun Bélának a maga részéről igaza van”;[3] Lloyd George egy bizalmas levélben kifejtette, hogy ha a magyarok beleegyeznek a Vörös Hadsereg lefegyverzésébe, a románokat semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy átkeljenek a Tiszán. Az antanthatalmak szándékait mindez a legkevésbé sem befolyásolta.

Freeman-Williams – aki a pártkongresszus után jobbnak látta sürgősen távozni Budapestről, mert a vele kapcsolatban levő jobboldali vezetők letartóztatásától félt – jelentéseiben a leghatározottabban kérte Budapest megszállását, miután más reményt nem látott a Tanácsköztársaság megdöntésére. Cuninghame ezredes, csatlakozva a francia hadvezetés véleményéhez, 9 hadosztályból álló szövetséges erőt kért Magyarország pacifikálására. Wilson távozása után az amerikai delegáció nevében Hoover állást foglalt az intervenció mellett; az addig más húrokat pengető angol külügyminisztérium csatlakozott e véleményhez, úgy látva, hogy a német béke aláírása után kialakult helyzetben az intervenció nem jár különösebb kockázattal. Balfour angol külügyminiszter a kormányhoz és a királyhoz intézett július 9-i jelentésében az intervenció további halogatását „a Szövetségesek impotenciája nyilvános beismerésének”[4] nevezte, és a Vörös Hadsereg azonnali lefegyverzését javasolta a román, csehszlovák és francia hadseregek bevonásával; most már a jugoszláv kormány is ígért egy hadosztályt. Lloyd George még egyszer kifejezte aggályát azzal kapcsolatban, hogy ha a román hadsereg bevonul Budapestre, vajon mikor vonul ki. A békekonferencia tanácsa azonban július 11-én Franchet d'Esperey kezébe tette le a magyar kérdés megoldását.

Egyetlen kérdésben foglalt el a békekonferencia a Tanácsköztársaság számára kedvező álláspontot: elvetette a szegedi kormány támogatásának gondolatát. A szegedi kormány a sztrájk letörése után teljesen a francia parancsnokságtól függött, annak köszönhette fennmaradását. Freeman főnöke, Troubridge admirális felszólította Károlyi Gyulát, hogy adja át helyét egy Párizsban is akceptálható, demokratikus kormánynak. Július 12-én új kormány alakult a volt Károlyi-párt jobbszárnyához tartozó P. Ábrahám Dezső elnökletével, de a szociáldemokratákat, a demokratikus erőket ő sem tudta megnyerni. A demokrácia érdekében csak annyit tehetett, hogy kormányába bevett egy zsidót, és kihagyta Horthyt. A nagyhatalmak Ábrahámmal sem álltak szóba, Horthynak viszont megengedték, hogy mint főparancsnok teljesen kezébe vegye a „nemzeti hadsereg” szervezését, az ellenforradalom fegyveres erejének előkészítését. A nagyhatalmak számára Ábrahám kormánya csak spanyolfal volt, irányadónak a bécsi Antibolsevista Comité politikáját tekintették. Horthyék megnyerték a Vörös Hadsereg több vezető beosztású tisztjének támogatását, akik nemcsak a híreket szállították Bécsbe és Szegedre, hanem arra is készültek, hogy ha mód nyílik rá, a megnyerhető csapatokkal Horthy oldalára álljanak.

Július 13-án a vezérkar kiadta a 20-ára virradóra szóló átkelési parancsot. Miután kitűnt, hogy – részben a kimerültség, az erők megosztottsága, részben egyes parancsnokok szabotázsa következtében – a papíron 280 ezres létszámú Vörös Hadseregből mindössze 56 ezer ember áll a tiszai fronton, módosítani kellett az eredeti haditervet. Az általános védkötelezettség alapján tartott pótsorozáson Budapesten 87 ezer férfi jelent meg, de közülük 58 ezret alkalmatlannak minősítettek, a többinek is csak egy része vonult be. Vidéken még rosszabb volt a helyzet, kivéve egy-két várost, mint például Salgótarján, ahonnan a munkás tartalék ezred ment a tiszai frontra. Az eredményeket azonban ellensúlyozta az említett szabotázs, amely intakt, harckész egységeket is a Dunántúlon tartott, harci feladat nélkül.

Míg az első haditerv széles fronton tervezte a támadást, a második terv csak a fő csapást Szolnoknál végrehajtó I. hadtestnek biztosított elegendő erőt. Az új terv a 80. nemzetközi dandárt feltehetőleg szándékosan tette ki a pusztulásnak, mikor annak azt az erejét nyilvánvalóan meghaladó parancsot adta, hogy Poroszlónál átkelve foglalja el Debrecent. Az ellenség frontját középen áttörő I. hadtestet délen csupán a Csongrádnál átkelő 2. hadosztály, északon a TokajNyíregyháza irányban támadó III. hadtest fedezte volna. A terv nem lett volna rossz, ha a III. hadtest valóban hadtestnyi erőt képviselt volna, de erről szó sem volt. Vezérkari főnöke, Schwarz Géza alezredes az utolsó percben telefonon felhívta Juliert, és a tervet bírálva, megtagadta annak végrehajtását. Julier beleegyezett abba, hogy a tokaji hadtest egyelőre csak tüntetést hajtson végre. Ezzel viszont a mit sem sejtő I. hadtest került abba a veszélybe, hogy minél hősiesebben tör előre, és távolodik a Tiszától, annál könnyebben keríti be a Vörös Hadsereg terveit jól ismerő román parancsnokság.

A tiszai hadjárat az árulás és a bizonytalanság légkörében indult meg. Egyébként a kémkedést mindkét oldalon megkönnyítette, hogy mindkét hadseregben bőven voltak a volt Monarchia közös haderejének rendezetlen állampolgárságú tisztjei, akik osztályalapon könnyen egyetértésre juthattak egymással: úgy is mondhatnánk, túl jó volt a kapcsolat az ellenséges vezérkarok között. Az ABC, a szökevény tisztek is megtették a magukét. A sok kémjelentés értékét azonban csökkentette a tervek állandó változása, a szépített jelentésekről nem is beszélve.

Július 17-én Párizsban a külügyminiszterek megvitatták Foch intervenciós tervét. Foch úgy számította, hogy a Vörös Hadsereg 150 ezres hadilétszámával 220 ezer főt tud szembeállítani, amit elegendőnek ítélt, ha a támadást minden oldalról egységes katonai vezetéssel hajtják végre. Az olasz külügyminiszter javasolta az Ábrahám-kormány felhasználását, de ezt Balfour kétkedése és Beneš csehszlovák külügyminiszter élénk tiltakozása miatt elvetették. A terveket a nagyhatalmak kormányai elé terjesztették, időközben azonban megindult a tiszai offenzíva.

Lábjegyzetek

  1. Public Record Office FO 371. Vol. 3515.
  2. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 2. rész. Budapest, 1960. 444.
  3. A. D. Low, Soviet Hungary and the Paris Peace Conference. Philadelphia 1963. 79.
  4. Public Record Office FO 371. Vol. 3515.


A tiszai offenzíva
Tervek szociáldemokrata kormány alakítására Tartalomjegyzék Az offenzíva kezdete és elakadása. Böhm kapituláns politikája.