A tiszai offenzíva elhatározása

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2016. augusztus 19., 11:51-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
Firenze, 1809. március 9. – Brolio, 1880. október 23.
báró, olasz államférfi
Wikipédia
Litografia ballagny, fine XIX sec. bettino ricasoli

Szabad György

Az államjogi vita és következményei

Súlyos következményekkel járt a Magyarország önrendelkezését minden más hatalmon levő egykorú politikusnál őszintébben támogató Cavour hirtelen halála 1861. június 6-án. B. Ricasoli, az új olasz miniszterelnök megígérte ugyan, hogy fenntartja az együttműködést a magyar emigrációval, de – tekintettel a magyarországi harckészség iránt növekvő kételyeire is – egyelőre nem akart konfliktust kezdeményezni Velence felszabadítása érdekében. Egyébként is hajlott arra, hogy a római kérdés megoldásának biztosítson elsőbbséget.

Az országgyűlésre ható közhangulat korántsem volt egységes. Teleki és Cavour halálát országszerte tüntetésekbe forduló gyászünnepségek követték. Győrött véres összeütközésekre, s a katonai fogház megostromlására került sor. A temesvári Delejtű Teleki halálát követően félreérthetetlenül fenyegetett: „Készüljetek meghalni… Ölts gyászt te nemzet, a fekete sereg gyászát.”[1] Sarkady István és Sárosy Gyula lapja pedig egyenesen azt kívánta, hogy „a reakció ellen gondoskodjék az országgyűlés az ország felfegyverzéséről”[2]. A Tiszántúlról maga Vay kancellár írta június elején, hogy ott „meg vannak veszve az emberek… megint várják Kossuthot”.[3] Mészáros Károly debreceni lapja még júliusban is Kossuthék hazajöveteléről és arról verselt, hogy „a magyar… vagy mint honvéd hal meg, vagy győzelmet arat”.[4] Cavour halálát követően 366, túlnyomó részben fiatal értelmiségi írta alá azt az „Olaszország ifjúságához” intézett, s végül Ricasoli miniszterelnökhöz juttatott levelet, amely a magyar ifjúság leghőbb vágyának a Világosnál szerzett csorba kiköszörülését nevezte, és arra figyelmeztetett, hogy „az út Velenczének Pesten visz keresztül!”[5] A levél súlyos kockázatot vállaló aláírói közt volt Dalmady Győző, Zilahy Károly, Beniczky Emil, Kempelen Győző író, ott volt Szigligeti Ede, a nem is fiatal drámaíró, Erkel Gyula karmester, a Nemzeti Színház művészeinek egész sora, élükön Szerdahelyi Kálmánnal, Lendvay Mártonnal és a felnövekvő magyar értelmiség olyan kiválóságai, mint Szily Kálmán, Schulek Frigyes és Steindl Imre.

Lábjegyzetek

  1. Delejtű, 1861. május 14.
  2. Trombita, 1861. május 12.
  3. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. III. Budapest, 1903–1918. 1333.
  4. Dongó, 1861. július 15.
  5. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 528.