A trónfosztás és közvetlen következményei

A Múltunk wikiből

S ezzel persze a még folyvást a táborban tartózkodó Kossuth is tisztában volt. Ahhoz azonban ő ennek ellenére már az eddigi hadisikerek révén elért eredményeket is elég nagyoknak ítélte, hogy beléjük kapaszkodva, végre méltó választ adathasson az országgyűléssel az oktrojált alkotmányra s egyszersmind azokat a belpolitikai nehézségeket is leküzdhesse, amelyekről március 24-én az Egyenlőségi Társulat képviselőivel tárgyalt. Mert ha a baloldalnak a forradalmi diktatúra bevezetésére irányuló tervét kivihetetlennek tartotta is, abban egyetértett a radikálisokkal, hogy a békepárt előretörése egyre veszedelmesebb helyzetet teremt s hogy ezért határt kell szabni a jobboldal további térnyerésének. Ö is korlátozni kívánta tehát a békepártiak mozgási szabadságát, de ehhez a célhoz ő a parlamentáris keretek lerombolása nélkül szándékozott eljutni, s szentül hitte, hogy most már így is célt lehet majd érni. Feltételezte ugyanis, hogy azok a liberálisok, akik az előző hetek folyamán a bizonytalan hadihelyzet hatására mind közelebb sodródtak a békeparthoz, az utolsó napok győzelmeiből ismét elszántságot fognak meríteni s ezért a továbbiakban már megint egyöntetű lelkesedéssel fogjak felkarolni az ő kezdeményezéseit. S ebben a feltevésben, mire 12-én visszaérkezett Debrecenbe, már az elvégzendő munka részletes tervét is felvázolta magában.

Ennek a tervnek az első pontja pedig azt tartalmazta, hogy az országgyűléssel mindenekelőtt ki kell mondatni Magyarország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását. Kossuth ugyanis arra számított, hogy egy ilyen lépés, miközben megnyitná a független Magyarország nemzetközi elismertetése felé vezető utat, azonközben felégetné „a gyáva árulás hídját”,[jegyzet 1] hiszen a békepártiakat végképp elütné attól a lehetőségtől, hogy tárgyalásokba bocsátkozzanak az ellenforradalom képviselőivel. A trónfosztást azonban Kossuth csupán az első teendőnek tekintette, s úgy tervezte, hogy ennek megtörténte után – azon a címen, hogy a független Magyarország kormányzását már nem végezheti egy országgyűlési bizottság – keresztülviszi egy új miniszteriális kormány megalakítását is, majd e kormány élén – ezúttal alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásának a szükségére hivatkozva – feloszlatja a jelenlegi országgyűlést és új választásokat írat ki. Mert az országgyűlés nélküli kormányzás bevezetését ő továbbra sem helyeselte volna, de a jelenlegi országgyűlésnek kedvezőbb összetételű országgyűléssel való felcserélését maga is kívánatosnak ítélte, s bizonyosra vette, hogy az alkotmányozó gyűlési választásokon a kishitűség békepárti apostolai a legújabb győzelmek jóvoltából mind meg fognak bukni.

Azok a számítások azonban, amelyekre Kossuth ezeket a terveket alapozta, hibásak voltak. A liberális politikusok zöme ugyanis a főhadszíntéren legújabban történtekből – az ő várakozásaival ellentétben – nem azt a következtetést szűrte le, hogy békealkudozásokra gondolni sem szabad többé, hanem éppen azt, hogy most jött el csak igazán a béketárgyalások megkezdésének az ideje, hiszen a honvédsereg főerői most végre olyan győzelmeket arattak, amelyek immár békülékenységre bírhatják a Habsburgokat, olyan győzelmeket azonban most sem arattak, amelyek az ellenforradalom táborát magamegadásra kényszeríthetnék.[1] Amikor tehát Kossuth 12-én este a honvédelmi bizottmány, másnap pedig az országgyűlés két házának közös zárt ülése elé terjesztette a trónfosztásra vonatkozó indítványát, a jelenlevők tekintélyes hányada mindkét helyütt a legteljesebb elutasítás hangján nyilatkozott róla.[2] S 14-ére azután megváltozott ugyan a helyzet, de csak azért, mert a képviselőház ekkorra kitűzött nyilvános ülését Kossuth – a bevett gyakorlattól eltérően – nem a református kollégium szűk oratóriumában, hanem a debreceni nagytemplom érdeklődők sokaságával megtelt hatalmas épületében tartatta meg, s a trónfosztás ellenzői az ujjongó néptömeg láttán véleményüket ez alkalommal bölcsebbnek gondolták magukba fojtani.[3]

A képviselőház népgyűléssé bővült április 14-i ülése tehát végül mégiscsak kimondotta – éspedig egyhangúlag –, hogy Magyarország „szabad, önálló és független európai statusnak”, a Habsburg-Lotharingiai ház pedig „trónvesztettnek… nyilváníttatik”, s hogy az országot ezután – amíg az államforma végleges szabályozása meg nem történik – „egy kormányzó-elnök fogja a maga mellé veendő ministerekkel” kormányozni, Kossuthot pedig mindjárt meg is választotta kormányzó-elnökké s felhatalmazta az új kormány megalakítására,[4] majd kiküldött egy – ugyancsak Kossuth elnökletével működő – bizottságot is A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatá-nak megszövegezésére.[jegyzet 2] Ezeknek az eredményeknek az elérését azonban a parlamentáris formákhoz váltig ragaszkodó Kossuth csak egy az országgyűlésen kívül álló tényező, a radikálisok által hirtelenében mozgósított debreceni sokaság fellépésének köszönhette. És így végeredményben az ő április 14-én aratott pillanatnyi sikere sem az általa választott út helyességét igazolta, hanem – ellenkezőleg – éppen azt, hogy ez az út semmivel sem járhatóbb, mint amelyre a radikálisok szándékoztak rálépni március végén, s hogy eszerint abból a kátyúból, amelybe a magyar forradalmat a liberális nemesség zömének jobbratolódása juttatta, kiutat sehogyan – sem a Kossuth, sem a radikálisok kitűzte irányban, sem az országgyűlésre támaszkodva, sem az országgyűléssel szembefordulva – nem lehet találni többé.

De ugyanezt bizonyította a radikálisok április eleji fáradozásainak a kimenetele is. Mert a radikálisok, miután március utolsó hetében nyilvánvalóvá lett előttük, hogy a békés kiegyenlítés gondolatának rabjai elleni harcukat az országgyűlés porondjáról egyelőre – bármint szeretnék is – képtelenek átvinni rájuk nézve kedvezőbb terepre, arra a következtetésre jutottak, hogy ha helyüket ezen a porondon ezután az eddigieknél kedvezőbb esélyekkel akarják megállni, akkor most elengedhetetlenül szükséges az eddiginél szorosabb együttműködésre lépniök a liberális képviselőcsoportnak azzal a balszárnyával, amelynek tagjai – hozzájuk hasonlóan – továbbra is ragaszkodtak az önvédelmi háború töretlen folytatásához. A baloldal nevében ezért Újházi László Sáros megyei főispán,[5] a felsőház egyetlen radikális tagja és Irányi Dániel április elején tárgyalásokat kezdett e baloldali liberálisok egyik legkiválóbbikával, Szacsvay Imre nagyváradi képviselővel,[6] s rövidesen meg is állapodott véle abban, hogy ő és elvbarátai közös pártban fognak egyesülni a radikálisokkal. Április 5-én pedig Újházi elnökletével már meg is alakult ez a magát Radical Pártnak elkeresztelő s keretei között a Debrecenben tartózkodó országgyűlési képviselőknek mintegy harmadát tömörítő új politikai csoportosulás.[7] És ez látszólag szintén igen szép siker volt. Csakhogy ezért a sikerért a radikálisoknak rendkívül nagy árat kellett fizetniök.

A Radical Pártba belépő liberálisok között ugyanis vajmi kevesen akadtak, akik a radikálisokkal egyetértettek volna az országgyűlés nélküli kormányzás bevezetésének kívánatos voltában, s olyanok sem sokan voltak, akik – mint például maga Szacsvay – a radikálisokhoz hasonlóan helyeselték volna a jobbágyfelszabadítás kereteinek kitágítását. Következésképpen a radikálisoknak, ha azt akarták, hogy a Radical Párt egyáltalán létrejöhessen, bele kellett nyugodniuk abba, hogy az új párt programja mindössze Magyarország független köztársasággá alakításának a követelését fogja tartalmazni, s nem fog teret adni a forradalmi diktatúra bevezetését vagy a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztését célzó követeléseknek.[8] A radikálisok tehát, hogy kitörhessenek elszigeteltségükből, most megint olyasféle áldozatokat kényszerültek hozni, amilyeneket szeptemberben hoztak volt, ezen az áron azonban most már nem a liberálisok többségének, csupán kisebbségüknek a fegyverbarátságát nyerhették el.

Így viszont arra, hogy az ellentábort az országgyűlés porondján maguk alá fogják gyűrni, csak nem számíthattak továbbra sem. Olyan reményt pedig, hogy az ellentábornak az országgyűlés falain belüli erőfölényét a továbbiakban netalán az országgyűlés falain kívüli tömegek felvonultatásával fogják kiegyenlíteni, most már szintén nem táplálhattak magukban. Mert hogy az április 14-i kivételes alkalommal felvonultathassák a debreceni tömegeket, ahhoz a Habsburgok Magyarországra tört csapatai ellen immár több mint fél éve folyó önvédelmi háború légkörében a függetlenség jelszavát is elegendő volt zászlajukra írniok. De hogy az országgyűlést tartósan külső tömegnyomás alá helyezzék, ahhoz már az kellett volna, hogy továbbra is rendületlenül kitartsanak március 25-én nyilvánosság elé tárt parasztpolitikai tárgyú követeléseik mellett.

Egyszóval az önvédelmi harc ernyedetlen végigharcolását kívánók számára igazi fogódzót a Radical Párt megszervezése sem nyújtott. És ezt természetesen a békepártiak is világosan látták. Miért is az, ami április 14-én történt, a valóságban megint nem meghátrálásra, hanem csak erőfeszítéseik fokozására ösztönözte őket. Hogy tehát az udvar szemében továbbra is tárgyalóképesek maradjanak, titkon sietve útjára indítottak egy Ferenc Józsefnek címzett s tizennyolcuk aláírásával ellátott hűségnyilatkozatot;[9] közben pedig haladéktalanul megkezdték harcukat azért is, hogy a továbbiakban egymás után vakvágányra futtassák azokat a lépéseket, amelyeket Kossuth most a törvényhozó és a végrehajtó hatalom újjászervezése érdekében próbál majd megtenni. És Kossuth rövidesen kénytelen lett is belátni, hogy a – részben radikálisokból álló – honvédelmi bizottmány helyett most kedvére alakíthat ugyan új kormányt, csak éppen olyan kedve szerinti új kormányt nem alakíthat, amelyben ismét helyet kapjanak radikálisok is, alkotmányozó nemzetgyűlésre pedig eleve nem is gondolhat immár, sőt többé arra sem gondolhat, hogy a jövőben bármikor is szembehelyezkedjék a jelenlegi országgyűlés többségének az akaratával.

Mert a békepártiak, akik a trónfosztás ellen április 14-én egyetlen szóval sem mertek tiltakozni, azt az egyet már a képviselőház április 14-i ülésén is szükségesnek tartották leszögezni, hogy az országgyűlés feloszlatásának a joga a továbbiakban semmi esetre sem a most hivatalba lépő kormányzó-elnököt, hanem egyedül az országgyűlést fogja illetni. S ehhez az állásponthoz lelkesen csatlakozott a képviselők óriási többsége is. Majd, miután április 19-én lezajlott az országgyűlés két házának a függetlenségi nyilatkozat szövegét[10] jóváhagyó elegyes ülése, a békepártiak a képviselőházban már másnap napirendre tűzették a Madarász László ügyével foglalkozó vizsgálóbizottság jelentését.[11] S igaz, a bizottság kellő bizonyítékok híján pusztán gondatlanság gyanújával illethette Madarászt. A képviselőházi többség azonban ennek dacára is habozás nélkül megbélyegezte őt, Kossuthnak ezáltal értésére adandó s véle azonnal meg is értetve, hogy korábbi terveit, amelyek szerint a külügyi tárcát az új kormányban Telekinek, a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyit pedig Perczelnek kellett volna átvennie, legjobb lesz sürgősen elejtenie.[12]

S arra persze Kossuth sem volt kapható, hogy ha már radikálisokat nem hívhat meg az új kormányba, most helyettük netalán a békepártiak közül ruházzon fel miniszteri tárcával akár csak egyet is. De az adott körülmények között, mikor a békepárt politikáját már az eddig tőle balra elhelyezkedő képviselők zöme is messzemenően osztotta, a békepártiaknak nem is volt szükségük egyetlen miniszteri tárcára sem, hiszen céljaik érvényesítéséhez tökéletesen elegendő volt, ha az új kormány feje – mondjuk – Szemere lesz.[13] Az a Szemere Bertalan aki a szeptemberi fordulat idején a kossuthival meglehetősen rokon álláspontra helyezkedett ugyan, s az önvédelmi harc szervezése érdekében december közepe óta a Felvidék teljhatalmú országos biztosaként is igen sokat tett, akiről azonban köztudott volt, hogy önmagát – nézetrokonság ide, nézetrokonság oda – sokkal többre tartja Kossuthnál, minek folytán a végsőkig is kész volna elmenni, csak hogy Kossuth vezető szerepét magára testálhassa, s akiről köztudott volt az is, hogy mélységes ellenszenvet érez a radikálisok iránt.

A békepártiak tehát most nemcsak kifogást nem emeltek Szemere miniszterelnöksége ellen, hanem a nyilvánosság előtt az Esti Lapok hasábjain elsőként éppen ők kezdték hangoztatni, hogy a miniszterelnöki tisztség betöltésére egyedül Szemere hivatott. És joggal, hiszen Szemere, miután a Felvidékről visszaérkezett Debrecenbe, maga is mindennél fontosabbnak találta, hogy rendszeres tanácskozásokat folytasson vélük annak kimódolására, miként vigyék majd keresztül „Kossuth jogainak szorításá”-t.[jegyzet 3] Ennél jobban pedig az ekkorra kialakult helyzet súlyosságát már csak az jellemezheti, hogy Kossuth, akinek az emberismeret – enyhén szólva is – gyenge oldala volt, de éppen Szemerén nem lehetett nehéz átlátnia, most ennek ellenére már maga is kénytelen volt Szemerét ismerni el az egyedüli kormányképes jelöltnek.

A leendő kormányfő kilétének eldőlte után pedig azonnal megkezdődhetett a „Kossuth jogainak szorításá„-ra kidolgozott tervek foganatosítása is. Ugyanazok a békepártiak tehát, akik április közepén még annak hangsúlyozásával tűntek ki, hogy megengedhetetlen volna, ha az országgyűlés feloszlatásának eddig királyi felségjogként kezelt jogát ezentúl az ország kormányzó-elnöke gyakorolná, a képviselőház április végi ülésein[14] már főleg azt bizonygatták, mennyire szükséges, hogy a kormányzó-elnök, nem lévén alávetve miniszteri felelősségnek, kormányzati ügyekbe egyáltalán ne avatkozzék bele, hanem csak felségjogokat gyakoroljon, az ország kormányzását pedig teljes egészében hagyja a kijelölendő miniszterekre, akiket viszont miniszteri felelősség fog kötni.[15]

S Kossuth, aki természetesen maga is jól látta, hogy az ő szerepét így lépésről lépésre szinte a semmivel igyekeznek egyenlővé tenni,[16] eleinte makacsul szembehelyezkedett a békepárt követeléseivel, végül azonban megint csak engedni kényszerült. Szemere ugyanis határozottan kijelentette, hogy ellenkező esetben nem vállalja a kormányalakítást. Kossuthnak pedig, mióta rádöbbent arra, hogy az országgyűlési többség Szemere mögött áll, azt is meg kellett értenie, hogy a többség eszerint az utóbbi hetekben nemcsak az önvédelmi háború következetes továbbfolytatásához ragaszkodó baloldaltól fordult el, hanem tőle magától is,[17] s így, ha ez a többség maradéktalanul még mindig nem törekszik felszámolni az ő vezető szerepét, csupán hatáskörének nagyfokú korlátozását vette egyelőre tervbe, az legfeljebb annak tulajdonítható, hogy a nép millióinak tudatában a Kossuth név a forradalom során válhatatlanul egybefonódott az ország felvirágoztatásának programjával,[18] ha azonban közte és e többség között nyílt kenyértörésre kerülne sor, akkor rajta már a néptömegek körében kifejlődött nimbusza sem segítene többé.

Lábjegyzetek

  1. Kossuth nyílt levele, Bodony, 1849. szeptember 12. Közli: Kacziány Géza, Kossuth widdini levele. Magyarország, 1915. augusztus 26. 237. szám
  2. Lásd: a képviselőház 1849. április 14-i ülésének jegyzőkönyvét. Közli: Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Beér János és Csizmadia Andor. Budapest, 1954. 400–401.
  3. Erről: Kemény Zsigmond, Emlékirat 1849-ből (In: Báró Kemény Zsigmond összes művei. Szerkesztette Gyulai Pál. IX.) Budapest, 1907. 127–128.

Irodalom

A trónfosztás történetét részletesen tárgyalja Varga Zoltán, A trónfosztás (In: A szabadságharc fővárosa—Debrecen) és Révész Imre, Kossuth és a Függetlenségi Nyilatkozat (In: Kossuth-emlékkönyv I.).

  1. Hogy a trónfosztással elsősorban a békepárt és az udvar közötti alkunak szándékozik útját vágni, azt Kossuth már a táborban időztekor többeknek előadta; erről Horváth Mihály, Magyarország függetlenségi harczának története II.
  2. Hogy a trónfosztást a honatyák tekintélyes hányada ellenezte, arról nyomtatásban először Kemény Zsigmond emlékezett meg egyik (első ízben már 1850-ben kiadott) pamfletjében, Forradalom után (In: Báró Kemény Zsigmond összes munkái. XII. Budapest, 1908), s ezt akár a szerző magamentő kísérletének is el lehetne könyvelni. Kemény vallomását azonban megerősítik olyan más békepártiak közlései is, akiknek a visszaemlékezései – mint Hunfalvyéi – csupán évtizedekkel később vagy – mint Pálffy Jánoséi – éppenséggel csak haláluk után láttak napvilágot, s megerősítik olyan személyek is, akik egyáltalán nem szorultak a császáriak előtti mentegetőzésre, mint például a forradalom bukása után emigrált és hazájába soha többé vissza nem tért Mészáros Lázár, továbbá az országgyűlés tagjai közé nem tartozott Duschek, akinek a kéziratos visszaemlékezéseit részletesen ismerteti Steier, Az 1849-iki trónfosztás, s végül az októberi bécsi felkelésben harcolt, majd pedig a magyar honvédseregbe beállt Adolf Tunes százados, akinek a vallomását egy 1849. július 16-án kelt auditor-jelentés örökítette ránk, Österreichische Staatsarchiv Kriegsarchiv ZStH Kriegsministerium PrA 1849:5613.
  3. Hogy az április 14-i ülésen a trónfosztás ellenzőit megfélemlítette az ujjongó tömeg jelenléte, azt cáfolni próbálja Szabad, Kossuth, éspedig arra hivatkozva, hogy az ellentábor tagjai közül ketten ezen az ülésen is felszólaltak. Csakhogy a képviselőház április 13-i zárt ülésén ennél sokszorta többen nyilatkoztak a trónfosztás ellen, magát a trónfosztást pedig 14-én már a szóban forgó két képviselő sem merte ellenezni.
  4. Hogy a trónfosztás utánra Kossuth nemcsak új kormány létrehozását vette tervbe, hanem új országgyűlési választások kiírását is, az kiviláglik április 1-én Csányhoz intézett leveléből, Kossuth Lajos Összes Munkái XIV., és Vukovics emlékirataiból.
  5. Újházi élettörténetét feldolgozta L. Gál Éva, Újházi László, a szabadságharc utolsó kormánybiztosa (Budapest, 1971).
  6. Szacsvay parasztpolitikájára fényt vet például a regalejogok eltörlése tárgyában még 1848 nyarán kidolgozott törvényjavaslata; közli BeérCsizmadia.
  7. A Radical Párt megalakulásának körülményeiről tájékoztat IrányiChassin II. és Varga Zoltán, A trónfosztás.
  8. A párt programját fakszimilében közli Gracza György, Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története. II. (Budapest, év nélkül).
  9. A békepártiak Ferenc Józsefhez intézett hűségnyilatkozatáról megemlékezik Andics, Kossuth harca.
  10. A függetlenségi nyilatkozat szövegét közli a Kossuth Lajos Összes Munkái XIV.,
  11. a Zichy-ékszerek ügyében kiküldött vizsgálóbizottság jelentését pedig BeérCsizmadia.
  12. Kossuth Teleki és Perczel miniszterségére vonatkozó terveiről tudósít Vukovics.
  13. A Szemere melletti békepárti állásfoglalást lásd: Esti Lapok, 1849. április 25.
  14. A képviselőház április végi zárt üléseivel s Kossuth Szemere előtti meghátrálásával tüzetesen foglalkozik a kortársak közül Kemény Zsigmond, Emlékirat, a szakirodalomban pedig Varga Zoltán, Az államforma és a kormányforma kérdése a debreceni trónfosztás után (Századok, 1949).
  15. A békepártiaknak a kormányzó-elnöki jogkörrel kapcsolatos álláspontjára rávilágítanak továbbá hírlapi megnyilatkozásaik is: Esti Lapok (Debrecen), 1849. április 20., 29., május 1.
  16. Hogy Kossuth kezében végül is mekkora hatalom maradt, az kitűnik május 1-én az országgyűléshez intézett átiratából, Kossuth Lajos Összes Munkái XV.
  17. Hogy Kossuth csupán kényszerűségből egyezett bele hatáskörének korlátozásába, azt „további vizsgálatot érdemlő” kérdésnek minősíti Szabad, A polgári átalakulás megalapozása; a kényszeredettségről azonban egyértelmű tanúságot tesz magának Kossuthnak egy április 30-án Szemeréhez intézett levele is, Kossuth Lajos Összes Munkái XV.
  18. Kossuth népszerűségéről nagy nyomatékkal ír Kemény Zsigmond is, Forradalom után.


Az ellentámadás megindulása és a trónfosztás
A Hatvan és Isaszeg közötti harcok Tartalomjegyzék